Bevezető.

No aggyonIsten.

Jó megvagyunk. Én, a szamaram, meg a révész.

Sokat töprenkedek mostanába, oszt úgy vélekedek, hogy falun se rosszabb, mint abba a büdös városba. Jó népek laknak mifelénk, unatkozni meg nem szokunk. Valami mindég történik. Pickáni is szokjuk egymást, de éppeg annyira, hogy abbó sértődés ne legyék. Mert köll, hogy sava-borsa legyen az életnek, de éppen ojjan fontos a másik tisztelettye.
Piri, aki bótos, a rendőr, a patkolókovács, a tűzojtó, meg mindenki más tátott szájjal halgattyák, ahogy a tisztölendő plebános úr óvassa nékik, amiket írok. Addig se fogy előllem a pájinka. Mer Piri, aki bótos számóni, a tisztölendő óvasni, én meg írni tudok.
Úgy véleködtem, hogy ha mán mesélek, hát legyék nyilvános. Óvashassa mindönki, aki kéváncsi löhet egy öreg paraszt gondolattyajira.

Öreg paraszt.

Nos, kezdődjék. Tessék, íme az első rész. Érdektelenség esetén egyben az utolsó is.

A kezdet.

No aggyonIsten. Jó megvagyunk. Én, a szamaram, meg a révész.

Régön ketten vótunk, vagyishogy egyedű vótam. Egy röggel kimenek a pitvarba, oszt a rosseb tuggya honnét gyütt, de ottan fekütt egy csacsi. Zavartam vón, de ojjan bánatosan pillogott, hogy meg köllött esni rajt az embör szívének. No, mögetettem, oszt odahúztam a vályúhoz. Mögvártam, mig iszik, oszt le akartam csutakóni. Tutta a huncut, hogy nem július vagyon, ami ugye a fürödés ideje, oszt az Istennek se hagyta magát. Erőtettem a dógot, osztán allett, hogy rúgott egy nagyot, neköm meg eszömbe jutott, hogy mijjen jó a nőtelenség. Rúgtam én is eggyet, akkó meg nékije düllett ki a szöme. Elérzékenyűtünk ennyi törődésre egymás irányába. Jó kiríttuk magunkat, oszt csak főnyalábútam, oszt beléje nyomtam a vályúba. Mikó végeztem véle, akkó láttam csak, hogy tud ez a fránya jószág világosabb színbe is tündökőni. Azóta nállam lakozik. Idomútunk egymáshó, még a szagunk is egyformát játszik.

Éldegétünk csöndeskén, osztán történt valami. Az alsó szomszéd a Piri, neki van egy bóttya, de a folyó túlfelin. Ollyan bögyös-faros menyecske, férje meg nincsen ám, csak egy pici jánykája, a Sára. Régön panaszkodott feszt, hogy igen fél attú, hogy valaki megerőszakójja. Montuk, hogy ez itten meg nem történhetik, de csak még bánatosabb lett. Eggyik este a kocsmába beviharozott, oszt vigyorogva monta, hogy ugye, ő tutta, nem hijába félt. Idő mútán betért a rendőr is, oszt erős félelemmel nézett a Pirire. Ammeg panaszkodott, hogy ha mán megerőszakolós valaki, akkó ne haggya mán ojjan hamar cserbe az áldozattyát. Cikákót a rendőr, krákogott, Piri meg igen csúnyán lesett rája. Talán a náthátú félt. Rá egy esztendőre mán három hónapos vót a pici Sára. Ma mán hét éves is elmút, oszt oskolába jár. Hogy ki az apja, asztat nem tudhattyuk, csodagyerek számba megyen.

Ez a Piri kompon jár oda-vissza a bóttyába, oszt dóga végeztével möghozta nékem mindasztat, amit kértem. Mikó átalatta, mindég leejtett valamit. Ojjankó megkerűte, oszt jó lehajút, hogy fővegye. Esztet csináta állandójan. Tutta az egész falu, hogy tizenkét bugyija van néki, oszt hátúrra beléjük is van hímezve, hogy január, meg február, na így végig az esztendő. Ő vót a falu kalendáriomja. Egy estve meg is történt a baj. Hajlongott, szedte össze a szalámit a fődrű, a szamaram meg idejét látta, oszt bekapta nékije a fél farát. Nem szótam bele, felnőtt mindkettő, csak lestem mi lészen a vége a dolognak. Osztán elindútunk a patkoló kovácshó, aki a falu doktorembere is, mer a Piri fara beléje szorút a szamaram pofájába. Udvarijas a falunk népe, nem is röhögött senki, csak a hátunk mögött. A kovács merőjen leste a Piri farát, mintha még nem látta vón. Töprengött erőst, oszt úgy döntött, hogy a szamaram pofáját mán széjjel nem feszíti, inkább lelappasztja a Piri farát. Ásztatgatta, kenyegette egész éjjel, a keze meg belefáratt a sok lapogatásba. Mindesztet a szamaram szeme láttára. Röggelre osztán szétszabadútak. Piri végig kotkodácsóta a falut, hogy jaj, micsoda szégyen, oszt mutogatta a farát mindönkinek, hogy hol érte a szégyenfót. Néköm meg mögmonta, hogy mán mennyek a bótba én, ha köll valami. Ő mán nem hoz sömmit. Esztet bizony megbeszétem a szamarammal, utánna ápóni köllött két napig.

Mentem vón kompon, de ez a révész pénzet kér, ingyé át nem visz. Montam annyit én is fizetek, mint a Piri, erre meg röhögött. Monta ájjak a korláthó, oszt hajújjak mélyre, oszt csak bámújjam a vizet. Ő közbe beszedi a fizeccséget. Szédülős vagyok, én ugyan nem. Le is kergetett a komprú hamar. Gyalog köllött menni, a híd meg van vagy nyóc kilaméter. Elindútunk, én, meg a szamaram. Félúton megéhezett, oszt vissza köllött fordúni, hogy zabájjon. Be is zárt a bót. Röggelre ollyan éhes vótam, hogy ordétani tuttam vóna. Kimöntem a ganédombhoz vizelni, osztán majnem elríttam magam a szamaram jó szíve láttán. Átalhúzta nékem a fölső szomszéd kutyájának a fazekát. Finnyás dög az, ami nem kő néki, asztat meghaggya. Jól tette, legalább a röggelim megvót. Áthajítottam a kerítésen az üres fazekat, osztán kerestem a szamaramat, hogy megköszönjem néki, de nem tanátam sehun. Kutattam a faluba is, csak nem vót. Estvére vergőttem haza. Bényitván a viskóba átalestem valamin. Egy pakk vót, benne a bótbú származó dógokkal. Mentem megköszönni Pirinek, ammeg csak meghajigát rohatt krompéval. Mentem az istállóba, oszt eltátottam a számat igencsak. Ottan vót a révész, oszt a fődre meresztette a szemit. A szamaram meg hozzábújva, oszt bámút ő is lefelé. Kereshettek valami elveszött dógot. Asztat azé nem értem, hogy mé kő ezé pironkodni. Sóhajtoztak is az elveszöttség miatti bánattyukba, oszt mivel segélni úccse tuttam a gyönge szememmel, hát hagytam őköt magukra tovább keresgéni.

Majszótam az étket a viskóba, oszt töprengtem erőst. Mi lészen mosmá vélünk? Láttam én, hogy meresztgeti a szömét a révész a szamaramra, de arra nem gondútam, hogy egybe is kél véle az istállóba. A bódogságuk úttyába mán penig nem állhatok. Az idő majd megolgya. Jó dógom lett, nem panaszóhatok semmit. Hozza a révész a bótbó, ami kell.

Isten tarcson meg jó egésségbe, kedves óvasó.