A blogbejegyzésnek azt a címet is adhattam volna, hogy hogyan neveljünk rossz állampolgárokat...

Megmondom őszintén, eddig nekem nem nagyon volt bajom a tömegközlekedéssel. Hosszú évekig azért, mert nem láttam olyat, az utóbbi fél évben meg azért, mert amit láttam, nem volt szörnyű.

De az elmúlt két nap alatt kicsit megfordultak a dolgok. Elgondolkodtam, miért? Nem az, hogy miért fordultak meg a dolgok, hanem miért lett más a véleményem?

Eddig mindig úgy gondoltam, ha a melónak nincs vége, akkor nincs eleje sem... Az idén ma először fordult elő, hogy világosban hazaértem, a többi napon csak egyszer volt, hogy este hat előtt kimásztam a melóból, igaz, az szombat volt. Hét óra felé már a metró sincs annyira tele, de még viszonylag sűrűn jár, a buszokon is van már ülőhely, hajnali 9 után szintén.

Ma fogdokinál voltam, főnök spanyolba, úgyhogy idén először lógtam egy jóízűt... De a sztori tegnap este indult.

Ebben az írásban az autós büntetésekkel kapcsolatos anomáliát szeretném kifigurázni, tehát senki ne számítson mélyenszántó gondolatokra, inkább amolyan régimódi Karcagi Lacika cikket tervezek. A cikk lényege, hogy ha már hülyeséget csináltunk, vigyük végig konzekvensen...

A lényeg. Csurgok csendesen hazafelé a nagy faluból vidékre, kocsival, unalmas m3-as autópályán. Közben Cerebellum cikke meg a most bevezetendő új büntetési rendszeren jár az agyam. De előtte fussunk egy kis nem szakmai kitérőt Alkotmány ismeretből.

Ehhez az íráshoz annyit emlegetnék az Alkotmányból, illetve a fontosabb törvényekből, hogy az Alkotmány (és a törvények) az embert jogokon keresztül (is) definiálja. Minden embernek joga van lakhatáshoz, emberséges bánásmódhoz, stb. Emellett minden ember választhat és választható, perelhet és perelhető, joga van az ártatlanság vélelmére, stb. Ezekben a jogokban (logikusan) csak életkorhoz kötődő korlátozás van, tehát amíg az embergyerek pici és nem éri fel ésszel, nem szavazhat. Ami rendben is van. Korlátozni lehet, szabad még valakit büntetésből, de megint nem ez az általános. Amennyire én értem, ezek a jogok együttesen definiálnak egy embert, az emberi jogokat.

Mentem ma a bankomba, dolgot intézni, minek következtében érdekeseket tapasztaltam. Az a bizonyos utolsó csepp, de most már megírom, úgyse lesz hatása...

Megyek a benkba (C) Hofi, hogy dobáljak egy kis pénzt a fekete lyukba (jaja, konyhapénzt utaltam....) Kedves hölgy segít, mondom mit akarok, átutalni (szerk: helyesebb lett volna átvezetést írni eredetileg) egyik erste-s számláról a másikra. Leültet, gépen pötyörész, előszedi a számláimat, kérdi honnan hova. Mondom erről egy másikra. Leányzó szól, hogyha nem saját számlák között, akkor az átutalás. He?

Kedves volt, fogott egy űrlapot, kitöltötte helyettem (pedig el is zavarhatott volna, eltekintve a kb. 70 kiló súlyfölénytől . Bélyegezzem le az érkeztető automatával és dobjam be. Majd holnap átkerül egyik számláról a másikra. Meg javasolt netbankot. Nekem, a paranoiásnak...

Pfff. ezen már eldobtam az agyam, de éhes úriember lévén elmentem inkább ebédelni. Visszafelé menet ismét betértem, mondom legyen netbank. Megint személyi, pötyörészés, mondom melyik számlámhoz kérem. Erre ő: nem tudják csak az összeshez. He? Dehát miért kell minden erste-s számlámhoz netbank, én csak egyhez akarok... De nem lehet, a rendszer nem tudja. Konkrétan az ilyesmire szeretnék magasról... Na mindegy. Megigényli a netbankomat, majd másfél hét múlva menjek vissza, akkor kapok pin kódot. De tulajdonképpen nem is netbankot igényel, hanem telebankot és majd a pinkóddal ott tudok netbankot igényelni.

Na itt elszakadt a cérna. Hogy a fenébe nem lehet ezt ennél egyszerűbben? Akkor elkezdtünk kicsit vitázni. Mondom az erste-nek nem ez az első hülyesége, nem ártana gondolkodni kicsit. Megkérdeztem, hogy miért lehet személyazonosítás nélkül átutalni. Szerintük nem lehet, szerintem lehet, mert bemegyek, megírom a staniclit, bedobom, kimegyek. Nem kell hozzá erste-s segítség.

Mondják, tegyek panaszt. ÁÁÁ tettem én már panaszt, bár ne tettem volna, a panaszkezelésük az átutalásnál is rosszabb. Írtam baráti hangvételű levelet a pszaf-nek, mire azok okosan elküldték az erste jogászának és az erste-től kaptam választ. Nyilván nekik volt igazuk. Meg is lepődtem volna, ha nem.

Ebben csak két nagyon büdös dolog van:
1. hogy a fenébe fordulhat elő, hogy én egy általános (tehát nem szerény személyemhez kötődő) folyamat ellen emelek panaszt, mégis kiadják az összes adatomat annak, akiről panaszkodom?
2. hogy lehet az, hogy a ''vádlott'' hozza meg az ítéletet?

Említettem is a lányoknak, hogy oké, betörök, elviszem a csentót, azután majd meghozom az ítéletet magamról az esettel kapcsolatban. Tök jó...

Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy a bankon belüli átutalás úgy működött erstééknél az én esetemben, hogy leülök a leányzó elé, személyi alapján kikeresi az adataimat a gépben, a képernyőről lemásolja kézzel az űrlapra, majd elsétálok érkeztetni. Ez akkor is idiotizmus lenne, ha egyébként a banki részével nem lenne gond, de mivel így pont egy nappal később ér oda a címzetthez a pénz, csak megkérdezném végre: NOOORMÁLIS?

Félreértés ne essék: az ügyfeles lányok kedvesek és segítőkészek voltak, jobban is, mint amit a bankjuk elvár. De attól, hogy a végeken a frontoffice-ben előírás szerint dolgoznak, az előírás még lehet marhaság. Tehát ha véletlenül, minden álmodozásomat felülmúlva esetleg hivatalos ember is olvasná ezt a logout bejegyzést (mindenki figyeljen az írás típusa mezőre), akkor két súlyos és egy nem annyira súlyos problémára is fel kellene figyelnie.

További gondolkodásmentes jónapot kívánok!

Utóirat: van egy másik társaság, majdnem mindig ők nyerik az év internetes bankja címet, ott valahogy a netbankot meg tudták oldani percek alatat rendesen. Van egy másik ''kis'' bank is, ott meg az átutalást tudják rendesen csinálni. Lehet, hogy velük más probléma van, nekem nem volt bajom eddig egyikkel sem. CIB és OTP a nevük...

A szolgálatokról

A kiképzést csak néhány, elkerülhetetlen szolgálat szakította meg. Ehhez azt kell tudni, hogy a laktanya működése érdekében nagyon sok, napi munkát kell elvégezni. Ennek a két legtipikusabb, legnyilvánvalóbb megjelenése a cselló és az őrség volt. Az őrség egyértelmű, a laktanyát és a külső katonai létesítményeket őrizni kellett.

A cselló nem kamarazenét jelentett, hanem a konyhaszolgálatot. A legénységi és tiszti étkezdében az ellátó század volt az úr, tehát a lényegi munkát ők végezték, de minden kisegítő munkát kiadtak szolgálatba. Így a laktanyában gyakran előforduló munkák közül az egyik legocsmányabb melót is, a mosogatást. Három féle vízben kellett elmosni az edényt, így két ''futószalagon'' 2x3 nagy mosogató volt. Katonai szlengben therma-1, therma-2 és therma-3 volt. A konyhaszolgálat másik gyakori és undorító feladata volt az állandó, szinte folyamatos felmosás, takarítás. Egy 24 órás csellózás után úgy nézett ki a katona, mint akit pöcegödörből mentettek meg. Ebben benne volt az is, hogy amikor látta az ember, hogyan készül az étel, utána jó darabig nem ment oda kajálni.

A szolgálatok mindig a délutáni eligazítással kezdődtek hivatalosan, kivétel az őrség, mert az őrségnek mindig volt felkészítő foglalkozása is. Ha őrségbe mentünk, akkor a nap fegyver pucolással és egyéb sikamikákkal kezdődött, majd a század klubhelyiségében a vonatkozó szabályzatok és előírások bemagoltatásával folytatódott. A táposok nyilván viszonylag hamar, 1-2 alkalom alatt megtanultak mindent, a nem táposoknak komoly erőfeszítés volt 12-14 mondat bemagolása és értelmezése. Az elméleti felkészítő után az őrkertben gyakorlati képzés következett. Az őrkert egy kis terület volt az udvaron, mintaként felpített őrhelyekkel, ahol a váltást és egyéb tevékenységeket kellett gyakorolni. Utána ebéd, majd felszerelkezés. A felszerelkezés az őrség esetén a saját háborús felszerelés összeállításával kezdődött (mivel ha elhagytuk a laktanyát, vinni kellett minden cuccunkat, ami háborúban kellhet), kulacsban friss vizet, majd elmentünk betárazni az éles lőszert. Őrségbe mindig éles lőszerrel mentünk.

A szolgálatok eligazítással kezdődtek, amit az alakuló téren tartottak minden szolgálatnak egyszerre. Az eligazítást az üti, az aznapra kirendelt ügyeletes tiszt vezette és a helyettese is jelen volt. Ezen pár sablon mondat után kicserélték a jelszavakat, amikkel az őrség és az ellenőrzés azonosíthatja magát, napi hangulattól függően belekötöttek vagy nem kötöttek bele a katona felszerelésébe és utána gyorsan elhajtottak mindenkit a szolgálati helyére.

A felszerelés ellenőrzése általában kipakoltatással zajlott, valakit vagy mindenkit utasítottak, hogy rakja ki a cuccait. A kulacsban levő folyadék ellenőrzése meg úgy zajlott, hogy parancsot kapott a katona, hogy igyon belőle. Ha nem töltött bele friss vizet, akkor az nagy bukta is lehetett... Megbukni koszos bakanccsal, nem megfelelő borotválkozással is lehetett. De előfordult olyan, hogy kipakoltatták a katona málhazsákját és csak egy bazi nagy kispárna volt benne (minek cipekedjen alapon), egy walkman, kazettákkal, tartalék elemekkel meg könyv és újság. Na aznap megbuktunk.

Ha lezajlott az ellenőrzés, akkor még vágni kellett egy díszmenetet és utána mindenki ment a dolgára. A belső őrség volt a legjobb helyzetben, az alakuló tér mellett volt az őrszoba. A külső örség meg felpakolt az ügyeletes teherautóra, amelyik szintén részt vett a parádén és kikocsizott az őrhelyre. A külső őrségben megcsinálták az átadás-átvételt (ezt a belsőben is) és az ügyeletes kocsi visszahozta az előző napi őrséget.

Keringtek legendák arról, hogy egyszer két üti versenyzett, hogy melyik tudja hamarabb befejezni az eligazítást. Az egyik kijött, odarohant a két őrparancsnokhoz, átadta a jelszavakat, szólt, hogy a díszmenet elmarad, és elzavart mindenkit. Erre a másik kifigyelte, hogy mikor mennek az őrségek a lőszerért, magához parancsolta a két őrparancsnokot, ledobta az ablakból a jelszavakat és elhajtott mindenkit. Hogy ebből mi történt meg valójában, azt nem tudom. Egyszer-kétszer bele lehetett futni emberséges ütibe is, volt olyan, amelyik belátta, hogy kicsit feltorlódtak a feladatok, és finoman burkoltan megsúgta eligazításon, hogy nem lesz ellenőrzés.

Az őrség egy nyugis, de fárasztó mulatság volt. Kb. 15-16 óra között történt meg az átvétel. Az átvétel az őrszoba leltár szerinti átvételével járt, a hiányok jegyzőkönyvezésével, stb. Miközben papíroztak bent, leváltották az őröket kint.A belső őrség felügyelte a fogdát is, ott volt raboknak ellenőrzés motozással. A fogdán voltak írott szabályok, hogy mit hogy kell a nagykönyv szerint, meg voltak íratlan szabályok, hogy mit hogy kell a valóságban. Ha az őrség nem vitte túlzásba a kekeckedést a fogdásokkal, akkor azok nem csináltak ramazurit, lehetett velük bánni. Volt, hogy beültem közéjük és végigdumáltuk a fél őrséget. A foglyok is tisztában voltak vele, hogy meddig feszíthetik a húrt és mikor nincs pardon. Ha jött az ellenőrzés, akkor pillanatok alatt puccbavágták magukat, mert tudták, ha megbukik az őrség, akkor nekik szívás következik, sok, hosszú, alapos. Azok az időszakok voltak jók, amikor volt a fogdán ellátós, olyankor mindig küldtek kiegészítést a konyháról olyan mennyiségben, hogy jusson mindenkinek.

Az első 3-4 őrségem mintaszerűen, papír alapján zajlott. Megmondták az öregek, hogy mindenkinek tudnia kell, mi az elvárás, hogyha ellenőrzés jön, akkor rendben legyenek a dolgok. Később azt is megmutatták, hogyan zajlik az őrség, hogy ne szivassuk agyon magunkat. Voltak durva dolgok

Az őrség három órás váltásokból áll. Szolgálat váltáskor kiviszik az első váltást és kinnmaradnak papíron hétig, gyakorlatban a vacsora megérkeztéig. Mikor lezajlott a vacsora, váltanak, hogy a másik csapatnak is jusson. Utána három óránként váltás. Ez azzal jár, ha éjjel van, akkor felöltözve, bakancsban alszol egy olyan ágyon, ami kemény, mint a beton, a vége pedig úgy van burkolva, hogy surranóban is rá lehessen feküdni. Ha nappal van, nem alszol, unod magad (vagy alszol. Felébresztenek, a felvezető járőrök (két tisztes, akik a váltást csinálják) kivisznek betárazni. Ennek szabályos módszere van, amit rommágyakoroltatnak a felkészítésen annak érdekében, hogy bármennyire álmos vagy fáradt a katona, nehogy baj legyen belőle. Egyébként jól van kitalálva, mert ha az ember el is rontja, akkor is meg lehet úszni a hibákat baleset nélkül. A betárazás nem is vészes, a kitárazás igen, mert ha az ember nem emlékszik rá, hogy csőre töltötte-e a stukkert, akkor maradhat lőszer a csőben, abból pedig bajok vannak. Szóval betárazunk és kimegyünk az őrhelyekhez váltani. Adott felvezetési útvonalon, adott sorrendben megyünk az őrhelyekhez. Ott a felvezető azonosítja magát az őrnek, majd ideiglenes őröket állítanak, akik figyelnek addig, amíg a fix őrök helyet cserélnek, majd mennek tovább. Ezekből még érdekes történetek voltak Amikor végigérnek a soron, visszamennek az őrszobához, ahol kitárazzák a fegyvert, majd bemennek pihenni.

No így zajlott az első néhány őrség. Azután másképp

Még az elején a századpk-val mentünk, ő volt a felkészítő parancsnok. Ő jött ellenőrizni a váltást. Megyünk a toronyhoz, várunk. várunk. várunk. Pedig az őrnek időben meg kellett volna állítani minket. Na a felvezető gyerek megunta, belerúgott egy hatalmasat a lépcső korlátjába, inogni kezdett a torony tőle. Erre kinyílik a torony ajtaja, egy félmeztelen pasi kidugja a fejét és kikiabál az egységes katonanyelven, hogy mi a f.szt akarsz bmeg? Merhogy a csóka kilopta a konyhából az elektromos tűzhelyet, kivitte a toronyba fűteni, de melege lett, tehát levetkőzött gatyára és elaludt...

Arra hamar rászoktunk, hogy az éjszakai váltásokat egyszerűen kihagytuk. Ha kicsit jó idő volt vagy volt rendesen fűtés a tornyokban, akkor ez nem osztott, nem szorzott... Az esti 7 és a reggeli 7 órás váltást muszáj volt megcsinálni, hogy mindkét csapat tudjon enni, de közte, ahogy sikerült...

Mi nem kanászodtunk el teljesen, de másik csapatnál előfordult, hogy ki se mentek... Amikor megérkezett az ellenőrzés, akkor ugráltak ki a konyhaablakon és rohantak ki toronyiránt az őrhelyekre, mint atom... Másik csapattal az is előfordult, hogy elaludt a váltás, a kintiek meg megunták. Elindult a két legutolsó, sorban kijöttek a toronyból, a teljes váltás bement az őrszobára és felborogatták az ágyakat, amin a váltás aludt. Őket legórták a földre, majd lefeküdtek a helyükre, a váltás meg közlekedjen önerőből a tornyokba

Az őrségnek az volt az egyik előnye, hogy a telephely (konyhanyelven a garázs) ügyelettel együtt adtuk. Ha az üti elkérte az ügyeletes autót, akkor tudták, hogy ellenőrzés megy, kitelefonáltak az őrségnek, hogy kapják ráncba magukat. Olyankor mindig korrekt eredménye volt az őrségnek. Egyébként is nagyon szigorú szabályai voltak az ellenőrzésnek, elsősorban annak érdekében, hogy a felfegyverzett őr nehogy lelőjje az ellenőrző elöljárót. Így ha volt egy népszerűtlen parancsnok, aki esetleg nem tartotta be hibátlanul az ellenőrzés szabályait, akkor azzal nagyon ki lehetett tolni. Ha jött ellenőrizni és nem szabályosan, akkor természetesen télvíz idején bele lehetett fektetni a pocsolyába, csak arra kellett vigyázni, hogy szabályosan történjen. Egy százados megkúszatásának általában nem lett következménye, szélsőséges helyzetben jutalmat is lehetett kapni érte.

Egyszer az egyik század nagyon trógerül őrködött. A felkészítő parancsnok, akinek egyébként joga volt ellenőrizni, nem az ügyeletes kocsival, hanem civil kocsival ment ki ellenőrizni, ergo nem tudták leadni a drótot. Szépen végigjárta az őrséget és ellopta minden őrtől a fegyverét, nyilván az őrök aludtak, mint atom. Azután egy halom géppisztollyal megrohamozta és elfoglalta az őrszobát. Ebből másnap világraszóló botrány lett. Következő őrségben ugyanez a fickó nagyon fente a fogát, hogy megint megbuktatja az egész bandát. Létszám okok miatt tőlünk kértek egy embert, mert nem tudták kiállítani a teljes csapatot. Na embert ennyire betojni még életemben nem láttam, mint az, akit mi pótoltunk be a csapatba. Figyelt is rendesen, el is kapta a kommandózó ellenőrt... Stukkert a tarkójához nyomta és csőretöltött. Ebben a mozdulatban benne volt minden, bár a szabályossága meglehetősen vitatható volt. Tudta az ellenőr, hogy ha rosszul csinál valamit, elviszi a fejét egy tár lőszer és még meg se büntetik érte a katonát... Nem is firtatták aznapra a szabályokat, az őrség kiváló minősítést kapott.

A belső őrség a laktanya őrzését végezte. Azt hinné az ember, hogy aki ki akart szökni (szaknyelven: dobbantani akart), az csendben kushadva kislisszolt a kerítés tetején. ÁÁÁ dehogy. Felköltötte az őrt és megkérdezte, hogy mi a tarifa. Rendszerint hét dekás volt a tarifa, ami a 7 deciliteres barackpálinka szakneve volt odabent. Kilépett, visszafelé jövet letette az anyagot a lépcsőhöz és elhúzott a dolgára. Erre mondtuk, hogy Dobi kapitány írta meg a könyvét. Volt rá példa, hogy a teljes őrség olyan maxos volt, mint atom...

Mi azért nem adtuk ennyire lazára. Olyan nem volt, hogy berúgjon az őrség. Egyszer láttam olyat, hogy dobbantottak, kihívtam a járőrt, lett belőle hajcihő. Hogy én minek fárasztom ilyennel a bandát... Utána leszoktunk erről.

Egyszer külső őrségben voltunk, mikor valami árnyalak odarohant az őrséghez. Kicsit kiabáltak egymással, a figura elkezdett üvölteni, hogy ez a jugoszláv határ, politikai menedékjogot kér. No be is zsuppolták rögtön, másnap kiderült, hogy nem messze van egy diliház, onnan szökött, csak elnézte az iránytűt. Másik alkalommal, másik századnál nagyon rossz időjárási körülmények között őrködtek. Jött valami nagy feketeség, az őr kicsit megijedt, de szabályosan cselekedett. Felszólította, ahogy kell, levegőbe lőtt, stb. majd végül mivel nem jutott eredményre, lelőtte. Fegyverhasználatot azonnal jelenteni kellett, reggel indult vizsgálat. Kiderítették, hogy a szomszéd tanyáról elkódorgott a szerencsétlen paraszt lova, a kolléga a lovat lőtte le. A vizsgálat megállapította, hogy szabályosan járt el, így kapott egy hónap szabadságot, hogy kiheverje a stresszt. Na onnan kezdve a kedves urak folyamatosan vadásztak a paraszt másik lovára...

Egyébként nem árt tudni, hogy a rendesen megtisztított fegyver csöve olajos. Emiatt az elsőre kilőtt lőszer kormos, pontosabban másképpen kormos, mint a többi. Tehát azt, hogy volt-e figyelmeztető lövés vagy nem, meg lehet állapítani a lőszernyomokból, így bizonyítani lehet, hogy a katona mennyire tartotta be a szabályzatot.

Én a kiképzésem során 40 őrséget, kb. 6-8 csellót meg 1-2 egyéb apróságot adtam. Mivel az épkézlábabb részébe tartoztam a társaságnak, ha egyszerre adtuk az őrséget és a csellót, akkor én őrségbe mentem.

Csellista haveroknál is voltak ''esetek''. Jön fel az öreg katona a századszintre este a csellóból, egyik keze telerakva eredeti csomagolású, kerek trappista sajttal, másik kezével egy ugyanilyet gurigat maga előtt és mormog az orra alatt: kecskére bízták a káposztát... Másik esetben én nem voltam csellós, éhesen, későn értem fel melóból a századszintre. Kérdezem a havert a körletben, hogy nem tud-e valami kaját. Mondja, nézzek be az egyik ágy alá (mutatja). Az ágy alatt volt két konyhai tálca egymás mellé tolva, rajta vagy 35 centi magas derelye rakás. Nem tudom, mennyi volt, de jóval több, mint 10 kiló. Kaja után megkérdeztem, hogy valami innivaló van-e, már nem is szólt, csak egy ágyra mutatott. Az ágy alatt volt három, eredeti tejgyári rekesz, kettőben zacskós kakaó (1987-et írunk), egyben literes zacskós tej. Úgy ahogy megadta az Úr (a hadtáp), megpattintották egyben, rendesen rekeszestül, nem aprózták el.

Mára ennyi. Ha tetszett, valamikor lesz még...

Az első időszakomról

Korábbi részben a kiképzési élmények felelevenítése ott maradt félbe, hogy eskü után elosztottak minket századokhoz.

Én az első zászlóalj, első század, 3. szakasz 3. rajába kerültem, mint lövész katona. Vagyis a teljes katonaságot tekintve a teljes állományra vetítve a legallja katona voltam, az ágyútöltelék.

Megkezdődött a kiképzésünk. A teljes időszakra erőteljesen rányomta a bélyegét az ezred-dandár átalakítás, előttünk még ezred volt, mi már dandárba szerveződve katonáskodtunk. Fogalmam sincs, miben volt másabb az ezred... A dandár hatékonyságát úgy akarták demonstrálni, hogy szerveztek egy bitang nagy hadgyakorlatot, a Bazalt '87-et. A hadgyakorlatig terjedő időben kellett elvégezni azt a kiképzési tervet, mintegy 5 hét alatt, amit rendesen 4-5 hónap alatt nyomnak végig a katonákon. Hát mit mondjak, közel voltunk a beleszakadáshoz.

A kiképzés két fő irányvonal kombinálása mentén zajlott. Az egyik a teendőkről szólt, vagyis hogy adott feladatsort végig kell csinálni. Ez terepen való alaki kiképzést, terepen harchelyzetben történő mozgásokat, stb. lövészeti kiképzést és egyéb, speciális kiképzést tartalmazott. A másik fő irányvonal a létszám, alakulat szerinti irányvonal volt. Ezt úgy kell érteni, hogy minden feladatot elvégeztünk először egyéni szinten, majd raj, szakasz, század szinten is. Tehát tanultunk egyénileg lőni, majd tanultunk lőni raj, szakasz szinten, megtanultuk (meg kellett volna tanulni) elosztani a célokat, közösen támadni egy célcsoportot, azt leküzdeni, stb.

Így egy hét alatt lenyomtuk az egyéni műsorszámot. Ehhez az kellett, hogy kora reggel kivágtáztunk a birtokra, futás, rohanás, ásás, ami éppen soron volt, pihenésnek lőkiképzés, harckocsi elleni puszta kezes küzdelem, robbantási gyakorlat, tűzoltás, ilyenek. Egyik nap kinnmaradtunk, végrehajtottuk ugyanezt éjjel, speciális fényviszonyok között. Másnap egyéni lövészet, aznap este éjjeli egyéni lövészet, stb. Így ment egész héten. A kiképzési programból kimaradt pár dolog, aminek akkor úgyse lett volna értelme. Pl. minek tornaórát tartani, amikor napi 5-6 kilométert futottunk terepen, meg hozzá vagy 30-at gyalogoltunk teljes felszerelésben? Nem hiszem, hogy bárki is lustálkodott volna...

A kiképzés végrehajtásához sokszor kihozták a gépeket is. Mint már írtam, nekünk bmp-1 lánctalpas lövészpáncélosunk volt, amit nemes egyszerűséggel nyuszibusznak hívtunk. Amíg mi rohangáltunk, a sofőrök külön gépes kiképzést kaptak, amikor olyan kiképzési feladat került sorra, ahova kellett a gép, akkor együtt nyomtuk az ipart.

Hétvégén meg ment a sikamika, karbantartás, a felszerelés felkészítése. A következő héten ugyanez a műsor ismét, csak raj kötelékben, rákövetkező héten meg szakasz kötelékben.

A Bazalt '87

Az utolsó héten egy foglakozáson önkénteseket kerestek. Lutri alapon jelentkeztem. Később kiderült, hogy katonakorom legjobb döntése volt. Ugyanis sátorállító brigádot szerveztek. A mi feladatunk volt, hogy jóval a laktanya előtt kimenjünk a terepre és felállítsuk az elszállásoláshoz szükséges sátrakat, kialakítsuk a táborrendet. Több előnye is volt ennek a döntésnek.

Amikor induláshoz készülődtünk, a teljes laktanya nekünk segített felpakolni a cuccokat a teherautóra. Nem tudom, hány sátor, de sok, egyéb felszerelés, tüzifa, kályhák, ivóvíz, kaja, stb. stb. stb. Mi viszonylag kényelmesen felmálháztunk. Amikor jött a laktanya is, akkor már mindenkinek pakolnia kellett, mindenhol munkaerő hiány volt, egymástól kapkodták az embereket, diliház volt. Mi meg hót nyugisan kigurultunk. Amikor eljött az indulás ideje, felsorakoztunk az alakuló téren, ahol nyomtak egy sallang dumát nekünk, majd kiadták a parancsot, hogy 20km/h sebességgel vonuljunk a gyakorlat helyszínére. A váposok adtak forgalomirányítókat, akik leállították a civil forgalmat a kereszteződésben és kikísértek a városból, majd visszamentek a laktanyába.

Amikor kiértünk a városból, az oszlopparancsnok megkérdezte, hogy kinek a legrosszabb az autója. Valaki jelentkezett, azt kiállították előre, hogy ő nyomja padlóig, a többiek meg utána. Adtak a 20-as parancsnak rendesen... A kedves oszlopparancsnok meg nem jól tudta az utat, így előfordult, hogy a felvezető autó lefordult egy elágazásnál, az oszlop meg zúgott tovább egyenesen elanyátlanodva Lényeg a lényeg, viszonylag hamar felértünk a gyaktérre (a nevét nem biztos, hogy el akarom árulni).

A gyaktéren gyorsan lepakoltunk és arra volt még idő, hogy annyi sátrat felállítsunk, ami nekünk elég éjszakára. Másnap korán ébresztő. A zászlóalj politikai tisztünk volt a parancsnok, ő volt a legmagasabb rangú elöljáró. Megkérdezte, hogy mindenki tudott-e reggelizni, megvette-e a szükséges cigi, csoki, egyéb adagját. Mondtuk, hogy nem, erre kinyittatta a büfésátrat. Egész jó fej volt. Akkor jöttem rá, hogy minden parancsnok idiotizmusa egyenesen arányos a vele egy helyszínen tartózkodó legmagasabb rangú katona rangjával. Ha ő volt a nagyember, kenyérre lehetett kenni. Ha ott volt a főnöke vagy a főnöke főnöke, hülye volt, mint atom. Pedálozott az előléptetésért...

A gyakszi első időszakában, nagyjából két hétig, kis létszámban, szinte egyedül voltunk. Állítgattuk ezerrel a sátrakat, jött az utász katona, teodolittal bemérte, hogy egy vonalban, elvágólag legyenek a sátrak. Állítottunk vécét, az ellátó századnak sátrakat, raktárakat, étkező sátort. Dolgoztunk látástól vakulásig, de valahogy nem volt ez probléma, a tisztek elhúztak magukban, sose szólt ránk senki. Kaptunk valami meleg kaját naponta kétszer, el lehetett viselni. Az idő egyre rosszabbra fordult, több napig szakadó esőben dolgoztunk, volt, hogy vegyvédelmi ruhában. Amikor az utolsó, már-már marhaságba hajló dolgokat is megcsináltuk (pl. kövekkel kiraktuk a gyalogutak szélét és fehér zúzott kavicsot szórtunk az útra), akkor megérkezett a dandár zöme. Na onnan kezdve vége volt a jóvilágnak, a tisztek visszahülyültek a szokott szintre, bár némelyik szemén látszott, hogy megjegyezték, ki állította fel a sok sátrat, ki találta ki, hogyan kell összerakni, hogy haladós legyen, stb.

Amikor megjöttek a tömegek, kezdődött a felkészülés a gyakszira. Ami persze egy röhej, hiszen ha jöttek volna az osztrákok (ne felejtsük, 1987-ben még nyugatról jött az ellen), akkor nem hiszem, hogy három hetet jódliztak volna, csak hogy mi békésen felkészülhessünk a csatára...

A felkészülés első részében kiástuk a szükséges tereptárgyakat, leginkább lövészárkokat, majd kb. egy hétig gyeptéglát szedtünk, hogy le lehessen álcázni a frissen ásott halmokat. Nagyjából három hétbe került előkészíteni mindent a nagy háborúra. Közben a tisztek, a törzskar elkészítette a gyakorlat terveit, megalkotta a szükséges ''mesét'' is, elosztották a feladatokat.

Én nem akarom szemtől szembe leidiótázni a 3. század parancsnokát, aki kiharcolta a saját századának a dinamikát. Ez a gyalogos roham szleng neve volt mifelénk. A karrierjéhez bizonyára szükséges volt, a sorállomány szempontjából viszont finoman fogalmazva is ultraszemétség volt. A begyakorlások alatt naponta többször is végigrohanták a gyakteret, lógott a belük is a végére. A mi főnökünknek valahogy páncélos ellencsapás jutott, ami azt jelentette, hogy mi ültünk a gépekben, majd azok adott jelre előrelendültek és rohamot vezettek az ellenre. Ez se a havaj verzió, de azért gépben ülve szenvedni még mindig jobb, mint 4-5 fokban esőben rohanni a pampákon...

Annak, hogy mi páncélos rohamot kaptunk, volt előnye és hátránya. Előnye, hogy nem rohantunk a gyaktéren, hátránya, hogy mivel a begyakorláson nem kellett annyi ember, minden mocskos kiszolgáló feladatot, értendő főleg a tábori konyhát, mi kaptunk. Nagyon előjött, hogy ha meg akarod enni, amit eléd tesznek, ne tudd, hogyan készül. Volt, hogy a pocsék vacsorát egy az egyben meghagyta a sorállomány, az idióta konyhások kiborogatták a bokrok alá. Amikor a konyhaüti meglátta, elszállt az agya, hogy járványveszély lesz belőle. Emiatt mi éjfélkor még vígan gödröt ástunk a sziklába és gyalásóval kaparták fel a kaját a bokrok alól, meg hordták át a gödrökbe, hogy valamivel egészségesebbnek tűnő módon temessük el.

Volt még két szolgálat, a telephely és a tárolóhely. A telephelyen tároltak minden járművet, ami viszonylag könnyen mozgott, teherautókat, terepjárókat, stb. Volt hozzá sátor, volt meleg, egy relatíve normális szolgálat volt. A tárolóhelyen voltak a láncosok, amiket nem hordtak be minden este a körletbe. Na ott csillagos ég, -20 fok, ami kellett. Az durva volt ott kint lenni éjjel, 35 tonna hideg vason...

A táborban az élet vegyesnek volt mondható. A kaja még elment, rendszerint hideg víz is volt, meleg az csak vagy kétszer összesen. A fürdést egyszer próbálták erőltetni, abból majdnem zendülés lett, akkor leszoktak róla. A dolog úgy indult, hogy összeraktak egy szép nagy konvolyt vegyvédelmi mentesítő autókból, fug-okból és ledöngettek Várpalotára vízért. Meg is tankoltak rendesen, fel is hozták a vizet Palotáról. Ezt úgy kell érteni, hogy az összeset, aznap este a lakótelepen nem volt víz... Majd egy sátorban lehetett volna zuhanyozni. A többség úgy gondolta, hogy inkább marad büdös, de -10 -15 fokban nem fogunk vizesen mászkálni a szabad ég alatt.

Az alvás sátrakban, hálózsákban történt. Az esték favágással zárultak, hoztak teherautón rönkméretre darabolt fát, az öregek elmentek megverekedni a szajréért. Elhozták, a kopaszok felvágták baltával. Este azzal fűtöttünk. Volt tűzőrség, nehogy tűz üssön ki vagy elaludjon a tűz és hideg legyen. Normálisan fűtve egész jó hőfokot lehetett tartani a sátorban. Arra már nem emlékszem, hogy a surranót levettük-e alváshoz, de mást biztosan nem...

Így jutottunk el odáig, hogy készen állt a gyakorlat terve, a gyaktér, minden. Tartottak főpróbát, hiszen a jódlizó osztrákok ellen azt is kell, nyilván. A főpróbán telephely ügyeletes voltam, az élesen meg kikönyörögtem egy alegységügyeletesi beosztást. Ezt azért lehetett, mert mi géppel rohamoztunk, bent ült egy-két katona a deszantban mindkét oldalon, rögzítették a fegyvereket a tartókhoz és egy katona két-három ember fegyverével lőtt, mint állat. A nagyokos vendég ellenőrző elöljáróknak fingja nem volt arról, hogy a 8 fős deszantban jó esetben fele, rosszabb esetben negyed állomány van, dörögtek a fegyverek, szórták az ólmot, tolták beléjük a pálinkát, minden jó volt. Végeredményben bevallom, hogy az egyik legtovább kinttartózkodó katona voltam, aki ennek ellenére egyszer sem látta a gyaktér lőtér részét. Bezzeg a konyhát!

Megvolt hát a nagy háború... Este sorakozó, stb. közben érezzük, hogy reng a föld. De nem kicsit, nagyon. Azt pletykálták, hoyg mi csináltuk a fesztivált, hogy az amcsi műholdak lássák, amit mutatni akarunk, 10-15km-rel odébb az oroszok meg nyomták az igazi gyakorlatot. Náluk ez úgy ment, hogy megérkeztek vonattal a gyaktér közelébe, beindították a gépeket, 90 fokos fordulót tettek a vagonok tetején (''sarkonvágták magukat''), amitől a vagonok pozdorjává törtek, majd leugrattak a vagonokról, bezúdultak az erdőbe és menetből, kiszállás meg egyebek nélkül lelőtték a saját feladatukat. Ők azért sejtették, hogy nem mindig fognak előre értesíteni a támadásról és nem mindig lesz előtte három hét piknik.

Egy szomorú esetről is meg kell emlékezni, egy sorkatona társunk meghalt a gyakszin. Amennyire én tudom, sorozatos szabályszegések és emberi hülyeség magas szintje miatt nem élte túl a gyakszit. Egy lefulladt harckocsit akartak vontatással beindítani, és amikor ez sikerült, az illetőt küldték a két gép közé, hogy akassza le a vontatóköteleket. Közben elszabadult a második gép, elütötte a szerencsétlent és behúzta a lánckerékbe. A dologból akkora balhé lett és annyira őszintén intézték, hogy én nem hiszem, hogy volt/van engedélyezett veszteség.

A gyakszi után kezdődött a kivonulás inverze, a bevonulás. Akkor már természetesen rutinszerűen mentünk sátorbontó brigádba. A dandár állományának zöme felpakolta a saját felszerelését a teherautóikra, láncosaikra és géppel levonult a legközelebbi vasútállomásra. Ott bevagoníroztak (felálltak a tehervagonokra a gépekkel, rögzítették őket), majd ahogy a vasút menetrendje engedte, a kihasználatlan résekben útnak indították a vonatokat vissza a laktanyába. Ha megálltak, igyekeztek legalább forró teát vagy virslit meg egy szelet kenyeret adni a katonáknak, akik lerobbant másodosztályú személyvagonokban utaztak. Állítólag kényelmes volt a földön aludni...

Mi maradtunk, lebontottuk és összecsomagoltuk a közös felszerelést, konyhát, ellátós cuccokat, stb. Felrámoltunk mindent teherautókra, eltakarítottuk a szemetet és végül oszlopban megindultunk a laktanyába. Csendben jegyzem meg, hogy a pakolós indulásos műsorral kb. másfél napot vertünk rá a vonatos társaságra. Amikor beértünk a laktanyába, az még kongott az ürességtől, se katona, se tiszt nem volt ott. Hallgató zászlósok voltak az ügyeletes tisztek, meg ilyen dolgok estek meg.

Szerencsére volt egy írott szabály a seregben: ha nagyobb csapat jött be külső helyszínről, akkor kötelező volt méretlenül melegvíznek lenni. Úgyhogy nagyjából másfél hónap után először vettük le a zokninkat és alsógatyánkat meg a többi ruhánkat. Beálltam a víz alá, először vagy 5 percig fekete gépolaj kinézetű lé csurgott a hajamról... Piszkos Fred egy elit parkettáncos volt hozzánk képest. Utána kezdtünk csak mosdani, majd kerítettünk tiszta ruhát...

Egy pár napig még karbantartás folyt, a kirámolt cuccok tisztogatása, visszapakolása, leltár, ilyesmi, majd megkezdődött az elnagyolt kiképzés helyrepakolása. De ez már egy másik történet...

Ez a kis szösszenet azért született, hátha egy-két kedves olvasó röhög egy nagyot rajta...

A dolog ott kezdődött, hogy panel, távhő, balkánhét. Én így nevezem azt az időszakot, amikor a távfűtés évi rendes karbantartása miatt nincs melegvíz itthon.

Szóval az időjárásnak megfelelő öltözetben lebzselek a gépem előtt. Ezt kevésbé pallérozottan úgy is mondhatnám, hogy egy szál himbilimbiben...
Iszogatom kedvenc italomat, a kakaót. Megcsúszik a kezemben a bögre, utánakapok. Aminek az lesz a végeredménye, hogy mind a fél liter kakaót szépen végigöntöm magamon...

No itt kezdődik a hétköznapi horror. A barnás lé végigfolyik rajtam, pont úgy nézek ki, hogy azonnal felvennének a scream aktuális részébe, halott embert játszani. Szóval mintha vér ömlene a nyakamból, majd végig rajtam, a lábamon már helyes kis patakokba rendeződve, két nagy foltot alkotva jut a szőnyegen nyugalomba a nedű. A klavi megússza. Na nyilván, ha arra folyt volna a támadólé, akkor felkapom. Az egér úszóképesnek bizonyult, egy kis törölgetéssel visszajön az életbe. Na de a szőnyeg...

Az még a kisebb, hogy ebből szőnyegvakarás lesz.. A nagyobb, hogy ha nem akarok hozzáragadni mindenhez, akkor soron kívüli zuhanyzás. Balkánhét, hidegvíz, visítás... Zuhany alá beugrós, kicsit öblítgetős, kiugrós, fogvacogós, melegedős, újra ismétlős. Anyázós, dühöngős, bögrepokolbakívánós.

Guga ebből nyilván írna vagy 15 ezer karakteres cikket, hogy a nagyszüleinél hogy volt, meg hogy édesapjával milyen vidáman körömkefélték a szőnyeget anno, utána ittak egy sört, de nekem még gyakorolnom kell...

Itt most teret adok a kárörömnek

Egy centi élet

A katonaságnál a sorállomány gondolkodásában alapvető és kiemelten fontos szerepet játszott a szolgálatból hátralevő idő pontos észbentartása. Így ennek a kérdésnek igen nagy és bonyolult szokásrendszere alakult ki, erről szól ez a rész.

A táposok körülbelül 350, a háromidőszakosok kb. 535-540 napot töltöttek bent. A napokat először csak fejben volt szabad számolni. Minden nap a kiképzési idő végén fejeződött be vagy a parancskihirdetéskor (ha este tartották). Ez hivatalosan 16:30 volt. Az öregek szolgálatából hátralevő időt rendszerint pontos idő jelzéssel kellett ''kihirdetni''. Ez az öregek vérmérséklete szerinti formában zajlott, néhol undorító vagy megalázó, máshol esetleg kevésbé zavaró módon.

A mi körletünkben az öregek viszonylag normálisak voltak, kivéve a két tisztest, akik bunkók voltak, mint atom. A pontos idő jelzés úgy zajlott, hogy takarodó előtt az egyik kopasz egy szál alsógatyában, rohambiliben és bakancsban felállt egy kisszékre (rendes nevén: stoki) és belekiabált a légtérbe, hogy x honvéd jelentem, a pontos idő y nap. Ami nagy ujjongást váltott ki az öregekből.

A címet indokolja, hogy az idő számolására centit használtak a katonák. Ez a látszólag egyszerű szabász segédeszköz kultikus tárggyá vált a seregben. A jó centi elkészítése az alapanyag kiválasztásával kezdődik. Akkoriban a legjobb centiket vászoncentiből lehetett csinálni. Volt még műanyag centi is, de az igazán elvetemültek csináltak fém mérőszalagból is centit.

A megfelelő alapanyagú centi kiválasztása után kerítettek egy befőttes üveget és loptak bele kb. fél liter benzint. A centi alapanyagaihoz tartozott még a kézigránát biztosító szeg, amit gondosan eltettek az utolsó lőgyakorlaton, pedig nem lett volna szabad. A centit méretre vágták, majd feltekerték a gránát biztosító szegre (elvetemültebbek esztergáltattak rendes centitartót) és egy dróttal rögzítették, majd az egészet benzinbe áztatták néhány hónapra. A benzin olyan változásokat okozott a vászon anyagában és a benne levő adalékokban, hogy a centi elveszítette hajlékonyságát, a ruhaanyaghoz hasonló állagát és rugalmas, alakját megtartó tekercs lett belőle. A fémcentit pedig kovácsműhelyben tűzön meg nem tudom, hogy, de hasonlóan rugalmas tekerccsé alakították. A műanyag alapanyagú centikből nem lehetett rendes centit csinálni, így azt nem nagyon szerették.

A centi körüli ceremóniák

A centi 150 centi hosszú eredetileg. Ebből kifolyólag az utolsó 150 nap mérésére alkalmas, mint óraszerkezet. Vagyis a leszereléstől számított 150. nap kultikus jelentőséggel bír, szaknyelven szólva akkor ''robban a 150''. Ki hol volt katona, ki mennyire volt idióta, aszerint élték meg vagy ünnepelték ezt a napot.

Még alapkiképzőben voltam, amikor a kiképzősöknek robbant a 150. Mivel harckocsizó zászlóaljban voltunk, nekik nyilván harckocsi jutott. Az egyik sofőrnek az volt a napi hivatalos munkája akkoriban, hogy a hk bikával (amin volt aknakifordító eke, aknazárak felszedéséhez) új gyakorló terepet építsen a laktanya távoli végében, az ehhez szükséges földmunkákat, tolólapozásokat csinálja meg. Egy másik hk-s gyerek meg az asztalos műhelyben dolgozott. Ő csinált egy szép kis fakoporsót, rendesen bevonták bársonnyal. A 150 robbanásának éjjelén kiszöktek a körletből, felmentek az épülő új gyaktérre. Mindenki ott vágta le a 150-es számot a centijéről és belerakták a koporsóba a centivéget. Majd ezt ünnepélyes keretek között eltemették. Azt nem tudom, hogy ehhez a temetéshez kilopták-e a hk bikát, de szerintem képesek voltak ilyenre is... Azután, hogy a 150 robbanása valóban robbanás legyen, innen-onnan összelopott cuccokkal, selejtezésre váró ködgyertyákkal, jelzőrakétákkal, vaklőszerrel rendes nagy robbanássorozatot produkáltak. Akkora tüzijáték volt azon az éjjelen, mint egy jobb háborúban.

Amikor a mi 150-ünk robbant, akkor mi éppen hivatalos kimaradáson voltunk. A katonaság és a civilek közötti jó viszony fenntartása érdekében a katonák gyakran vállaltak civil feladatokat is. Mi éppen egy ilyenen vettünk részt, egy gimnáziumban tartottunk ''politikai kaszinót''. Ez azt jelentette, hogy gimnazistáknak csináltunk vetélkedőt, kérdésekkel, válaszokkal, műpénzzel, a végén ajándék árveréssel, licitálással. Szerintem jó buli volt mindenkinek. Pont az árverés ment, amikor elérkezett a kiképzési idő vége. A zászlóalj politikai tiszt csinálta az árverést, 16:30 perckor felemelt valami ajándékot, és elkiabálta magát, hogy a kikiáltási ár 149 Természetesen mi nagyot üvöltöttünk erre, a gimisek nem értették, hogy mi van

A centivágásról

A korábban emlegetett centi típusok közül, amelyek hivatalosan az öregeknek való centik voltak, volt még egy centifajta, a tápos centi. Ezt úgy kellett elkészíteni, hogy ki kellett számolni, melyik centiszám esik vasárnapra és hétfőre, és a két nap között hetes darabokra feldaraboltuk a centit és a vasárnapi számot átfúrva, kulcskarikára raktuk a darabokat. Hogy miért, azt mindjárt elmondom.

A centit készítése előtt méretre vágták. Ez azt jelentette, hogy a 150-50 közötti szakaszt használták csak, a 49-1 szakaszt levágták a centiről, mielőtt a benzinbe tették volna. Így egy méteres, feltekert centit használtak.

A centit minden nap az aznapi kiképzési feladatok végrehajtása után vágták le. Ennek megfelelően hétközben este, a pontos idő kihirdetésekor, szombaton délben, vasárnap reggel vágtak centit. Főbűnnek számított a centivágás elfelejtése, mivel ez a helyi népszokások szerint a leszerelés késését jelentette. A levágott darabokat a bolondabja hazaküldte levélben, otthon az asszony vagy családtag pedig felragaszottta egy pezsgős üvegre, amivel leszerelés után a véralkohol szint pótlását kezdték.

Annak érdekében, hogy ne legyen a centi túl nagy, akkora, mint egy dakkerék (ez a kiejtés szerinti írás, a rendes írása pedig DAC kerék, ami egy katonai teherautó típus gumikerekét jelenti), vágták le az utolsó 50-et. Ennek az is oka volt, hogy általában az utolsó 50 napra a leszerelő állománynak már nem terveztek be komolyabb kiképzést, alapvetően a civil ruháért történő hazamenés, utolsó szabadságok, eltávok kiadása zajlott. A kiképzési időben pedig úgynevezett politikai foglalkozások voltak, ahol a katonákat felkészítették a civil életre. Ebben annyi volt az össz-ráció, hogy a hadititkok megőrzésére szólítottak fel mindenkit. Egyébként pedig szerintem vaskos marhaság volt, hogy olyan katonák készítettek fel minket a civil életre, akik 20-30 éve nem voltak civilek, mi meg csak egy évet voltunk bent...

Mivel az öregek már nagyon öregnek érezték magukat, annyira, hogy (az ő szavajárásuk szerint) módszertani temetésre jártak , meg a kezük már nem bírta a centit, ezért az utolsó 50 napra más mérési módszert használtak. (Nem tudom, hogy kell helyesen leírni) Az utolsó 50 napon collostok-ot használtak (talán a rendes németből eredő helyesírása zollstock, de mindenki csak colostoknak mondta), ez a fából készült, forgó szegecsekkel összefogott mérőcucc volt.

Az öregek vettek ilyet maguknak és fűrésszel levágták a fél méteres darabot. Szereztek hozzá egy körömreszelőt, és egész nap, ha unatkoztak, az aznapi centiméter körömreszelővel történő lereszelésén dolgoztak. Hülyék ezek a katonák, ugye Asterix? Idejük volt bőven, kiképzésben már nem vettek részt. Ültek az ágyukon vagy csendben bóbiskoltak a politikai előadáson és közben reszeltek, reszeltek, reszeltek. Az utolsó 50 napon a pontos idő kihirdetése is reggelre került át.

A centi alapvető feladata egyébként a katona időszakának jelzése volt. Ez azt jelentette, hogyha a katona dicsekedni akart a korával, akkor előkapta a zsebőből a centit és ''berázta'' a másik katonának. Mivel a benzines kezelés miatt rugalmas lett a centi, az szépen rugózott a gránátszegen. Ha a másik katona nem akart alulmaradni, akkor ő is előkapta a centijét és viszontrázott.

Ha ennyivel nem elégedtek meg, akkor az egyik katona a másik centijére csapott a sajátjával, jó esetben a két centi ilyenkor összeakadt és lehetett huzigálni. Amelyik centi ilyenkor kinyúlt, annak a tulajdonosa szégyenben maradt a másik előtt. Jó, hogy a harakiri nem volt kötelező. Ilyen esetekben volt igenjó a fém centi, mert az egyszerűen szétvágta a vászon centiket...

Bátrabb katonák a hivatásosoknak is rázták a centit, amiben azért volt rizikó mindkét irányban. Egy ismerősöm dandártörzsfőnök írnok volt (és mint ilyen, a valódi erőviszonyokat figyelembe véve a laktanya második embere volt a dandárparancsnoki írnok után), szokása szerint nem túl rendezett ruhában, sapka nélkül, zsebredugott kézzel mászkált a laktanyában. Mindhárom egyenként is főben járó bűn volt. Volt egy kekec hivatásos őrmester, aki szeretett kötözködni, az elkövette azt a hibát, hogy nem ismerte meg és rászólt, hogy katona, ugorjon ki a zsebéből. Az írnok gyerek előkapta mindkét kezét a zsebéből, mindkettőben volt egy-egy centi, berázta az őrminek és megkérdezte, hogy melyikből? Ez konkrétan csúfos égés volt az őrmesternek...

Egyébként a centivel kapcsolatos ilyen dolgokra több, szép példa is van az állatvilágban, elég, ha csak a melldöngető gorillákra gondolunk

Itt nyílik alkalom a feldarabolt centi okának megmagyarázására. Ha a tápos centit heti darabokra vágod és nem kezeled semmivel, csak felfűzöd, akkor azt nem lehet berázni, nem lehet a másik centijét kinyújtani vele. Ezzel is érzékeltették a háromidőszakos katonák a táposokkal, hogy ők alacsonyabbrendűek, nekik nem hagyták a rázós centi elkészítését. Ha egy táposnak beráztak egy rázós centit, a tápos centivel válaszolni nagyon égés volt.

A leszerelés további kellékei

A leszerelés közeledtével a leszerelő állomány egy része obsitot csinált magának. Idézet a proz.com szabad fordítói közösség webjéről:

Az ''obsit'' eredete: ''Abschied'', mint búcsúlevél, elbocsátó levél. (vö. ''megkapta az obsitot'', ill. ''obsitos'', mint leszerelt katona)


Az obsit előállítása az obsit tartó elkészítésével keződött. Profibbak esztergáltattak maguknak asztalos műhelyben köralakú, fa tokot neki, kevésbé profik loptak lövészeten rpg (rakéta páncéltörő gránát, egy olyan furcsa nevű eszköz, amelynek eredeti, orosz neve szerinti rövidítésének lehetséges magyar kifejtése is, mivel eredetileg kézi páncéltörő gránát vagy ilyesmi neve volt) töltet csomagolást. Az rpg egy gránátfejből és a meghajtó töltetből állt, a töltet csomagolása kiválóan alkalmas volt obsittartónak. Persze lopni kellett, nem volt szabad ilyet elvinni.

Az rpg tokot fa kinézetű tapétával beburkolták, így lett rendes fa jellegű tokjuk. Az obsit elkészítéséhez kerestek szépen rajzolni tudó katonát, vele megiratták az obsitlevelet, díszes, kaligrafikus módon. Hagyományos, a laktanyában terjedő szövegezést használtak. Ha készen volt a levél, kiboxolták, hogy barnás, régies kinézete legyen és öngyujtóval kicsit megégették a szélét. Ezzel próbálták a régiesség látszatát kelteni. A leszerelő levelet feltekerve tették a tokjába, emléknek.

A leszerelés közeledtével még egy gyakori kelléket csináltak: leszerelő zászlót. Ehhez loptak egy lepedőt, amire valaki rárajzolta az ország térképét. Írtak a tetejére néhány szót, a tulajdonosa nevét, a szolgálati helyet, időt. Majd ezzel végigjárták a haverokat, akikkel szolgáltak, akikre emlékezni akartak, és minden haver a születési szerinti helyen aláírta a lepedőt. Egy ismertebb katona kisebb telefonkönyvet vitt magával... Leszereléskor ezt a leszerelő zászlót csavarták magukra legfelülre, ezt lehetett látni az utcán vonuló embereken régebben.

A hivatalos leszerelési emlék egy, a dandár fényképésze által készített hivatalos századfénykép volt, a konszolidáltabb katonák ennek a hátulját irattaták alá a haverokkal, esetleg a parancsnokok közül a normálisabbjával.