Az első időszakomról

Korábbi részben a kiképzési élmények felelevenítése ott maradt félbe, hogy eskü után elosztottak minket századokhoz.

Én az első zászlóalj, első század, 3. szakasz 3. rajába kerültem, mint lövész katona. Vagyis a teljes katonaságot tekintve a teljes állományra vetítve a legallja katona voltam, az ágyútöltelék.

Megkezdődött a kiképzésünk. A teljes időszakra erőteljesen rányomta a bélyegét az ezred-dandár átalakítás, előttünk még ezred volt, mi már dandárba szerveződve katonáskodtunk. Fogalmam sincs, miben volt másabb az ezred... A dandár hatékonyságát úgy akarták demonstrálni, hogy szerveztek egy bitang nagy hadgyakorlatot, a Bazalt '87-et. A hadgyakorlatig terjedő időben kellett elvégezni azt a kiképzési tervet, mintegy 5 hét alatt, amit rendesen 4-5 hónap alatt nyomnak végig a katonákon. Hát mit mondjak, közel voltunk a beleszakadáshoz.

A kiképzés két fő irányvonal kombinálása mentén zajlott. Az egyik a teendőkről szólt, vagyis hogy adott feladatsort végig kell csinálni. Ez terepen való alaki kiképzést, terepen harchelyzetben történő mozgásokat, stb. lövészeti kiképzést és egyéb, speciális kiképzést tartalmazott. A másik fő irányvonal a létszám, alakulat szerinti irányvonal volt. Ezt úgy kell érteni, hogy minden feladatot elvégeztünk először egyéni szinten, majd raj, szakasz, század szinten is. Tehát tanultunk egyénileg lőni, majd tanultunk lőni raj, szakasz szinten, megtanultuk (meg kellett volna tanulni) elosztani a célokat, közösen támadni egy célcsoportot, azt leküzdeni, stb.

Így egy hét alatt lenyomtuk az egyéni műsorszámot. Ehhez az kellett, hogy kora reggel kivágtáztunk a birtokra, futás, rohanás, ásás, ami éppen soron volt, pihenésnek lőkiképzés, harckocsi elleni puszta kezes küzdelem, robbantási gyakorlat, tűzoltás, ilyenek. Egyik nap kinnmaradtunk, végrehajtottuk ugyanezt éjjel, speciális fényviszonyok között. Másnap egyéni lövészet, aznap este éjjeli egyéni lövészet, stb. Így ment egész héten. A kiképzési programból kimaradt pár dolog, aminek akkor úgyse lett volna értelme. Pl. minek tornaórát tartani, amikor napi 5-6 kilométert futottunk terepen, meg hozzá vagy 30-at gyalogoltunk teljes felszerelésben? Nem hiszem, hogy bárki is lustálkodott volna...

A kiképzés végrehajtásához sokszor kihozták a gépeket is. Mint már írtam, nekünk bmp-1 lánctalpas lövészpáncélosunk volt, amit nemes egyszerűséggel nyuszibusznak hívtunk. Amíg mi rohangáltunk, a sofőrök külön gépes kiképzést kaptak, amikor olyan kiképzési feladat került sorra, ahova kellett a gép, akkor együtt nyomtuk az ipart.

Hétvégén meg ment a sikamika, karbantartás, a felszerelés felkészítése. A következő héten ugyanez a műsor ismét, csak raj kötelékben, rákövetkező héten meg szakasz kötelékben.

A Bazalt '87

Az utolsó héten egy foglakozáson önkénteseket kerestek. Lutri alapon jelentkeztem. Később kiderült, hogy katonakorom legjobb döntése volt. Ugyanis sátorállító brigádot szerveztek. A mi feladatunk volt, hogy jóval a laktanya előtt kimenjünk a terepre és felállítsuk az elszállásoláshoz szükséges sátrakat, kialakítsuk a táborrendet. Több előnye is volt ennek a döntésnek.

Amikor induláshoz készülődtünk, a teljes laktanya nekünk segített felpakolni a cuccokat a teherautóra. Nem tudom, hány sátor, de sok, egyéb felszerelés, tüzifa, kályhák, ivóvíz, kaja, stb. stb. stb. Mi viszonylag kényelmesen felmálháztunk. Amikor jött a laktanya is, akkor már mindenkinek pakolnia kellett, mindenhol munkaerő hiány volt, egymástól kapkodták az embereket, diliház volt. Mi meg hót nyugisan kigurultunk. Amikor eljött az indulás ideje, felsorakoztunk az alakuló téren, ahol nyomtak egy sallang dumát nekünk, majd kiadták a parancsot, hogy 20km/h sebességgel vonuljunk a gyakorlat helyszínére. A váposok adtak forgalomirányítókat, akik leállították a civil forgalmat a kereszteződésben és kikísértek a városból, majd visszamentek a laktanyába.

Amikor kiértünk a városból, az oszlopparancsnok megkérdezte, hogy kinek a legrosszabb az autója. Valaki jelentkezett, azt kiállították előre, hogy ő nyomja padlóig, a többiek meg utána. Adtak a 20-as parancsnak rendesen... A kedves oszlopparancsnok meg nem jól tudta az utat, így előfordult, hogy a felvezető autó lefordult egy elágazásnál, az oszlop meg zúgott tovább egyenesen elanyátlanodva Lényeg a lényeg, viszonylag hamar felértünk a gyaktérre (a nevét nem biztos, hogy el akarom árulni).

A gyaktéren gyorsan lepakoltunk és arra volt még idő, hogy annyi sátrat felállítsunk, ami nekünk elég éjszakára. Másnap korán ébresztő. A zászlóalj politikai tisztünk volt a parancsnok, ő volt a legmagasabb rangú elöljáró. Megkérdezte, hogy mindenki tudott-e reggelizni, megvette-e a szükséges cigi, csoki, egyéb adagját. Mondtuk, hogy nem, erre kinyittatta a büfésátrat. Egész jó fej volt. Akkor jöttem rá, hogy minden parancsnok idiotizmusa egyenesen arányos a vele egy helyszínen tartózkodó legmagasabb rangú katona rangjával. Ha ő volt a nagyember, kenyérre lehetett kenni. Ha ott volt a főnöke vagy a főnöke főnöke, hülye volt, mint atom. Pedálozott az előléptetésért...

A gyakszi első időszakában, nagyjából két hétig, kis létszámban, szinte egyedül voltunk. Állítgattuk ezerrel a sátrakat, jött az utász katona, teodolittal bemérte, hogy egy vonalban, elvágólag legyenek a sátrak. Állítottunk vécét, az ellátó századnak sátrakat, raktárakat, étkező sátort. Dolgoztunk látástól vakulásig, de valahogy nem volt ez probléma, a tisztek elhúztak magukban, sose szólt ránk senki. Kaptunk valami meleg kaját naponta kétszer, el lehetett viselni. Az idő egyre rosszabbra fordult, több napig szakadó esőben dolgoztunk, volt, hogy vegyvédelmi ruhában. Amikor az utolsó, már-már marhaságba hajló dolgokat is megcsináltuk (pl. kövekkel kiraktuk a gyalogutak szélét és fehér zúzott kavicsot szórtunk az útra), akkor megérkezett a dandár zöme. Na onnan kezdve vége volt a jóvilágnak, a tisztek visszahülyültek a szokott szintre, bár némelyik szemén látszott, hogy megjegyezték, ki állította fel a sok sátrat, ki találta ki, hogyan kell összerakni, hogy haladós legyen, stb.

Amikor megjöttek a tömegek, kezdődött a felkészülés a gyakszira. Ami persze egy röhej, hiszen ha jöttek volna az osztrákok (ne felejtsük, 1987-ben még nyugatról jött az ellen), akkor nem hiszem, hogy három hetet jódliztak volna, csak hogy mi békésen felkészülhessünk a csatára...

A felkészülés első részében kiástuk a szükséges tereptárgyakat, leginkább lövészárkokat, majd kb. egy hétig gyeptéglát szedtünk, hogy le lehessen álcázni a frissen ásott halmokat. Nagyjából három hétbe került előkészíteni mindent a nagy háborúra. Közben a tisztek, a törzskar elkészítette a gyakorlat terveit, megalkotta a szükséges ''mesét'' is, elosztották a feladatokat.

Én nem akarom szemtől szembe leidiótázni a 3. század parancsnokát, aki kiharcolta a saját századának a dinamikát. Ez a gyalogos roham szleng neve volt mifelénk. A karrierjéhez bizonyára szükséges volt, a sorállomány szempontjából viszont finoman fogalmazva is ultraszemétség volt. A begyakorlások alatt naponta többször is végigrohanták a gyakteret, lógott a belük is a végére. A mi főnökünknek valahogy páncélos ellencsapás jutott, ami azt jelentette, hogy mi ültünk a gépekben, majd azok adott jelre előrelendültek és rohamot vezettek az ellenre. Ez se a havaj verzió, de azért gépben ülve szenvedni még mindig jobb, mint 4-5 fokban esőben rohanni a pampákon...

Annak, hogy mi páncélos rohamot kaptunk, volt előnye és hátránya. Előnye, hogy nem rohantunk a gyaktéren, hátránya, hogy mivel a begyakorláson nem kellett annyi ember, minden mocskos kiszolgáló feladatot, értendő főleg a tábori konyhát, mi kaptunk. Nagyon előjött, hogy ha meg akarod enni, amit eléd tesznek, ne tudd, hogyan készül. Volt, hogy a pocsék vacsorát egy az egyben meghagyta a sorállomány, az idióta konyhások kiborogatták a bokrok alá. Amikor a konyhaüti meglátta, elszállt az agya, hogy járványveszély lesz belőle. Emiatt mi éjfélkor még vígan gödröt ástunk a sziklába és gyalásóval kaparták fel a kaját a bokrok alól, meg hordták át a gödrökbe, hogy valamivel egészségesebbnek tűnő módon temessük el.

Volt még két szolgálat, a telephely és a tárolóhely. A telephelyen tároltak minden járművet, ami viszonylag könnyen mozgott, teherautókat, terepjárókat, stb. Volt hozzá sátor, volt meleg, egy relatíve normális szolgálat volt. A tárolóhelyen voltak a láncosok, amiket nem hordtak be minden este a körletbe. Na ott csillagos ég, -20 fok, ami kellett. Az durva volt ott kint lenni éjjel, 35 tonna hideg vason...

A táborban az élet vegyesnek volt mondható. A kaja még elment, rendszerint hideg víz is volt, meleg az csak vagy kétszer összesen. A fürdést egyszer próbálták erőltetni, abból majdnem zendülés lett, akkor leszoktak róla. A dolog úgy indult, hogy összeraktak egy szép nagy konvolyt vegyvédelmi mentesítő autókból, fug-okból és ledöngettek Várpalotára vízért. Meg is tankoltak rendesen, fel is hozták a vizet Palotáról. Ezt úgy kell érteni, hogy az összeset, aznap este a lakótelepen nem volt víz... Majd egy sátorban lehetett volna zuhanyozni. A többség úgy gondolta, hogy inkább marad büdös, de -10 -15 fokban nem fogunk vizesen mászkálni a szabad ég alatt.

Az alvás sátrakban, hálózsákban történt. Az esték favágással zárultak, hoztak teherautón rönkméretre darabolt fát, az öregek elmentek megverekedni a szajréért. Elhozták, a kopaszok felvágták baltával. Este azzal fűtöttünk. Volt tűzőrség, nehogy tűz üssön ki vagy elaludjon a tűz és hideg legyen. Normálisan fűtve egész jó hőfokot lehetett tartani a sátorban. Arra már nem emlékszem, hogy a surranót levettük-e alváshoz, de mást biztosan nem...

Így jutottunk el odáig, hogy készen állt a gyakorlat terve, a gyaktér, minden. Tartottak főpróbát, hiszen a jódlizó osztrákok ellen azt is kell, nyilván. A főpróbán telephely ügyeletes voltam, az élesen meg kikönyörögtem egy alegységügyeletesi beosztást. Ezt azért lehetett, mert mi géppel rohamoztunk, bent ült egy-két katona a deszantban mindkét oldalon, rögzítették a fegyvereket a tartókhoz és egy katona két-három ember fegyverével lőtt, mint állat. A nagyokos vendég ellenőrző elöljáróknak fingja nem volt arról, hogy a 8 fős deszantban jó esetben fele, rosszabb esetben negyed állomány van, dörögtek a fegyverek, szórták az ólmot, tolták beléjük a pálinkát, minden jó volt. Végeredményben bevallom, hogy az egyik legtovább kinttartózkodó katona voltam, aki ennek ellenére egyszer sem látta a gyaktér lőtér részét. Bezzeg a konyhát!

Megvolt hát a nagy háború... Este sorakozó, stb. közben érezzük, hogy reng a föld. De nem kicsit, nagyon. Azt pletykálták, hoyg mi csináltuk a fesztivált, hogy az amcsi műholdak lássák, amit mutatni akarunk, 10-15km-rel odébb az oroszok meg nyomták az igazi gyakorlatot. Náluk ez úgy ment, hogy megérkeztek vonattal a gyaktér közelébe, beindították a gépeket, 90 fokos fordulót tettek a vagonok tetején (''sarkonvágták magukat''), amitől a vagonok pozdorjává törtek, majd leugrattak a vagonokról, bezúdultak az erdőbe és menetből, kiszállás meg egyebek nélkül lelőtték a saját feladatukat. Ők azért sejtették, hogy nem mindig fognak előre értesíteni a támadásról és nem mindig lesz előtte három hét piknik.

Egy szomorú esetről is meg kell emlékezni, egy sorkatona társunk meghalt a gyakszin. Amennyire én tudom, sorozatos szabályszegések és emberi hülyeség magas szintje miatt nem élte túl a gyakszit. Egy lefulladt harckocsit akartak vontatással beindítani, és amikor ez sikerült, az illetőt küldték a két gép közé, hogy akassza le a vontatóköteleket. Közben elszabadult a második gép, elütötte a szerencsétlent és behúzta a lánckerékbe. A dologból akkora balhé lett és annyira őszintén intézték, hogy én nem hiszem, hogy volt/van engedélyezett veszteség.

A gyakszi után kezdődött a kivonulás inverze, a bevonulás. Akkor már természetesen rutinszerűen mentünk sátorbontó brigádba. A dandár állományának zöme felpakolta a saját felszerelését a teherautóikra, láncosaikra és géppel levonult a legközelebbi vasútállomásra. Ott bevagoníroztak (felálltak a tehervagonokra a gépekkel, rögzítették őket), majd ahogy a vasút menetrendje engedte, a kihasználatlan résekben útnak indították a vonatokat vissza a laktanyába. Ha megálltak, igyekeztek legalább forró teát vagy virslit meg egy szelet kenyeret adni a katonáknak, akik lerobbant másodosztályú személyvagonokban utaztak. Állítólag kényelmes volt a földön aludni...

Mi maradtunk, lebontottuk és összecsomagoltuk a közös felszerelést, konyhát, ellátós cuccokat, stb. Felrámoltunk mindent teherautókra, eltakarítottuk a szemetet és végül oszlopban megindultunk a laktanyába. Csendben jegyzem meg, hogy a pakolós indulásos műsorral kb. másfél napot vertünk rá a vonatos társaságra. Amikor beértünk a laktanyába, az még kongott az ürességtől, se katona, se tiszt nem volt ott. Hallgató zászlósok voltak az ügyeletes tisztek, meg ilyen dolgok estek meg.

Szerencsére volt egy írott szabály a seregben: ha nagyobb csapat jött be külső helyszínről, akkor kötelező volt méretlenül melegvíznek lenni. Úgyhogy nagyjából másfél hónap után először vettük le a zokninkat és alsógatyánkat meg a többi ruhánkat. Beálltam a víz alá, először vagy 5 percig fekete gépolaj kinézetű lé csurgott a hajamról... Piszkos Fred egy elit parkettáncos volt hozzánk képest. Utána kezdtünk csak mosdani, majd kerítettünk tiszta ruhát...

Egy pár napig még karbantartás folyt, a kirámolt cuccok tisztogatása, visszapakolása, leltár, ilyesmi, majd megkezdődött az elnagyolt kiképzés helyrepakolása. De ez már egy másik történet...