Ha már ennyire belemelegedtem, folytassuk a távozásos dolgokat.

A távozás hivatalos formája a következő volt: századsorakozón (ha éppen jó kedve volt), a parancsnok megkérdezte, hogy ki akar kihallgatásra menni. Ez gyakorlatilag a távozási kérelmet jelentette, más esetben se nem mentünk, se nem volt tanácsos kihallgatásra menni. De ha úgy gondolta, meg se kérdezte...

A kihallgatáson mindenki előadta, hogy mikor hova miért szeretne kimenni, akár eltávra, akár szabira, stb. Itt a kiképzési feladatok, a szükséges létszám és attól függően, hogy milyen embernek tartották a kérelmezőt (melyik skatulyában volt), vagy rögtön elutasították, vagy esetleg a századparancsnok elé került a kérdés. Ő mindig konzultált a rajparancsnokokkal, na nem akarta elengedni az illetékest. Én kb. két alkalommal próbáltam ilyet, de nagyon röhögtek rajtam, akkor leszoktam róla.

Ha megkapta az elvi engedélyt az ember a távozásra, akkor az írnok kivette a páncélszekrényből a katonai igazolványt. Ez egy személyi igazolvány jellegű és formájú dolog volt, de volt benne egy úgynevezett körletelhagyási engedély nevű könyvecske, ami gyakorlatilag egy táblázat volt, benne a távozás, visszaérkezés időpontokkal és hogy hova mehetett az illető. Ezt a szép hosszú nevű füzetkét hívták kimenő könyvnek vagy egyszerűen könyvnek. Ha megvolt az elvi engedély, akkor az írnok beleírta a könyvbe az adatokat és aláírattatta a századpk-val. Ekkor lett hivatalos, hogy távozhat valaki. Biztos meg akkor, amikor már visszaért...

Ha kimaradásra ment az illető, akkor már csak egy tisztálkodási tortúrán és ellenőrzésen kellett átesnie. A kapus szolgálat visszaküldte azt, akivel szívóskodni szeretett volna, akár többször is. Ez persze megvolt eltávon is, csak ott súlyosabb volt a kitolás (lásd később).

Ha elutazásos volt a menet (szabi vagy eltáv), akkor jött a nyalás időszak. Ugyanis az írnok döntötte el, hogy piros vagy kék szabadságos papírt ad a könyv mellé. Hivatalosan szabályozva volt, hogy kötelezőhöz piros jár, második-harmadik szabi mellé meg kék, piros esetleg adható, ha van. De nyilván senki nem tudta ellenőrizni, hogy van-e piros, ha az írnok azt mondta, nincs, akkor nincs. A kavarás oka az volt, hogy a piros papír 100%-os térítésű menetjegynek számított, azaz ingyen hazajutott vele a katona, a kék mellé meg kellett jegyet venni (valamennyi kedvezményt az is adott, de nyilván ezt inkább elitták volna).

Ha megvolt a könyv és a papír, akkor kellett tisztálkodni, borotválkozni, felvenni a kimenő ruhát. Mi már az újabb fajta kimenőt kaptuk, ami azért annyira nem volt ronda, mint az előző, de csak az előzőhöz képest nem volt ronda... A közterületen a mi időnkben a katonának kimenő egyenruhában kellett megjelennie, azaz mi még véletlenül se vehettünk fel civilt a szabadságon. Nem mintha bárki is aggódott volna ezen szabály megszegése miatt... De hazáig és vissza katonák voltunk.

A következő érdekes műsor az utazás volt. Zalaegerszeg city világváros, napi három vonat ment oda és jött vissza. Az is ilyen dízeles vicinális jellegű. Ha rendes akart lenni az emberrel a parancsnoka, akkor 13 óra körül kiengedte a laktanyából a katonát, úgy volt esélye, hogy civilizált körülmények között gyalog odaérjen a vasútállomásra és elérje a középső vonatot úgy, hogy a katonai rendészek nem zsuppolták vissza alakiatlan viselkedésért. Ha kiképzés után engedtek el, akkor meglehetősen fürgén kellett a dolgokhoz viszonyulni ahhoz, hogy a kora esti (3., eygben utolsó) vonatot elérjük. (Én borsodi voltam akkoriban.) A második vonattal még simán hazaértem, a harmadikkal már trükközni kellett. A harmadik vonat valamikor este 11-re ért be a Délibe, onnan mint állat átzúgtunk a Keletibe. Még el lehetett érni egy postavonatot, ami Füzesabonyig elvitt, de Füzesabonyban nekem finító volt. Onnan úgy tudtam hazajutni, hogy sok katona jött azzal a vonattal és sokért eljöttek a szülők Miskolcról kocsival. Ilyenkor a kocsisok vittek mindenkit, aki befért, hála nekik mégegyszer. Miskolcról meg taxi haza, az már nem volt veszélyes. Így ha délután 4 körül el tudtam indulni, hajnali 4-re haza is értem. Aki kisebb településen lakott, az csak másnap délutánra ért haza, ha reggel még csatlakozást kellett várnia.

Visszafelé meg vasárnap kora délután ültem fel a vonatra Miskolcon, fel Pestre, majd mint állat átrohanás a Délibe és vicinálison Zegre. Ukkon restart. Bratyó Marcaliban volt katona, neki rosszabbul jött ki a menetrend, ő a Keletiből vastagon borravalózott taxissal húzott át Kelenföldre, hogy elérje azt a vonatot, amit a Déliben már nem biztos, hogy elért volna.

A vonattal kb. 11 körül értem Zegre, majd séta a laktanyába. Akinek reggelig volt könyve, az rendszerint még elment feltölteni magát, én inkább aludtam. Amikor az ember beért a laktanyába, akkor lett fix, hogy elmehet szabira, mivel ha meg is kapta az engedélyt, még nem biztos, hogy kiengedték, ha kiment, még nem biztos, hgoy nem hozta vissza a katonai rendészet, ha hazaért, még nem biztos, hogy nem kapott táviratot, hogy jöjjön azonnal vissza. Ha visszaért Zegre, még nem biztos, hogy nem fogdára vitték valamiért a rendészek. Nem volt ez triviális...

Ha már emlegetem a rendészetet:

Volt a laktanyában egy felderítő század, ők adták a katonai rendészeket is. Alapvetően két dolguk volt: katonai megmozdulás esetén forgalmat irányítottak meg ilyenek, egyébként pedig a katonákat ellenőrizték kint a városban. Rendőr nem kérhette el a katonai igazolványt, ezért ha katonával volt zűr, mindig ketten mentek, egy rendész és egy rendőr. A második világháborús városparancsnokság szó rövidítéséből lett a katonai rendészet szleng neve a váp, a rendész pedig a vápos. Arról lehetett felismerni, hogy egy-két ruházati alkatrésze fehér volt, pl. sípzsinór (azon volt a bilincskulcs), a derékszíjja és ha volt sisakja, az is fehér volt.

Váposa válogatja, melyik milyen volt. Amelyik városi ellenőrzésen volt, azok rendszerint kekecek voltak, mindig megnézték az embert. De voltak magasabb rangban vagy magasabb beosztásban levő váposok is, azok között voltak lazábbak. Egyszer voltunk kint a városban vagy 3-4-en, beszédbe elegyedett velünk egy rendkívül topis gyerek. Vietnámi strandpapucs, rövidgatya, nyúzott póló, elnyúlt reklámtáska volt nála. Kérdezgetett, faggatózott, aztán felénk mutatta a reklámtatyó belsejét, volt benne egy országos jogosultságú vápos igazolvány. Hirtelen leizzadtam, mint a pekingi kacsa... Aztán elmondta, hogy egy katonaszökevényt keres, azért faggatózott.

További kitolások

Az alapkeltetőben (számomra érthetetlen módon) divatban volt a kisebbségi katonatársak piszkálása. A kedves olvasók engedelmével kénytelen vagyok azt a szót használni, hogy cigányozás. Mert ott így volt. Azért nem értem, hogy miért csinálták, mert aki csinálta, abban is volt egy vonóhúzás, akivel meg nagyon kitoltak, az egy cigány származású, az elte jogi karára már felvételt nyert gyerek volt. Márpedig aki bejutott az elte jogi karára, arra aztán végképp nem illett a cigány jelzőnek a pejoratív értelmezése.

Szóval egy éjjel arra ébredünk a kopárkeltetőben, hogy a szomszéd körletből ki-be járnak az emberek. Kinéztünk, szépen rendezett sorokban jöttek ki, mindegyiken gázálarc, kezükben rohamsisak. A szobaparancsnok nem bírta a szagukat (szerintem a sajátját) és parancsba adta, hogy gáztámadás után hordják ki a levegőt rohamsisakban... A pechje az volt, hogy a mi szobaparancsnokunk volt a kiképző század írnoka és nem tűrte az ilyen dolgokat, úgyhogy az illetőnek másnap volt egy kínos beszélgetése a szőnyeg szélén...

Amikor mentünk a birtokra, az út egy, előző paragrafus témájába illő telep mellett vezetett el. Vasegér, aki másik kiképzőt vezetett, szokás szerint nem teljesen józanul irányította századát kifelé, miközben beszóltak, kiabáltak neki az ottlakók. Ő meg szívére vette ezt, így először harchoz vezényelte a katonákat (le kell feküdni a cél felé nézve), majd tölts vezényszó után (mindenki elővett egy természetesen üres tölténytárat és szabályosan betárazta) megrohamoztatta a putrit... Az tény, hogy többet egyszer se szóltak rá a katonákra a helyiek...

A kiképző században volt még egy olyan érdekes műsor, hogy pár embert levelzés megvonással büntettek. A balhé akkor tört ki, amikor személyesen látogatóba jöttek a levelező társak, tipikusan a barátnők, feleségek, és nekitámadtak a katonáknak, hogy miért kérnek fürdőruhás képet meg ilyeneket a csajoktól. Vizsgálat lett belőle, kiderült, hogy az egyik kiképző tisztes ellopkodta a kimenő leveleket, felbontotta, átírta a saját szájaíze szerint és úgy küldte el, a bejöbő leveleket meg nem adta át a katonáknak. Ebből is parádés botrány lett..

Arra is volt példa, hogy egyszer a dandár politikai tiszt összeszedte az összes kopárkeltetőst és kijelentette, hogy panasznap, mindenki mondja el a véleményét. Pár rutintalan újonc el is mondta. Nyilván nem változott semmi, viszont mi másnap lenyomtunk vagy 200 fekvőtámaszt a birtokon a legnagyobb pocsolya közepében, hogy áruljuk el, ki panaszkodott. Nem árultuk. Mehettek a sunyiba.

Utóirat: mivel az előző részben úgy köszöntem el, hogy Viszlát az 5. részben, ezért most itt legyen Viszlát:

A 3. rész ott maradt abba, hogy eskü után kihevertük magunkat. Említettem még a beosztást, de már nem meséltem el bővebben.

A beosztó állománygyűlés tulajdonképpen a marhavásár volt. A kiképző zászlóalj épületének legnagyobb helyiségében összegyűlt a nem kiképzős századok vezetése, majd egyesével behajtották az embereket. El lehet képzelni, koszosak, szutykosak voltunk, nekik meg volt kb. 15 másodpercük egy emberre... Pár jobb hírt elért emberre lecsapott pár elitebb csapat főnöke, a többiek meg darab darab alapon mentek ágyútölteléknek. Szerény személyem az első századhoz került gépesített lövésznek. Vagyis nyúlnak. Vagyis bokorugrónak.

A fő paraméterem mégis csak az volt, hogy tápos. A fogalom megértéséhez tudni kell, hogy akkoriban az egyetemi előfelvetteket egyetem előtt (akit elsőre felvettek, annál ez az érettségi utánt is jelentette egyben) bevitték 11 hónapra és két hétre, majd egyetem elvégzése után még fél évre. Ettől lett valaki előfelvett, hogy engem 1987-ben 87-es felvételi vizsgával vettek fel 1988-89-es tanévre, vagyis egy évvel későbbre. Akik nem egyetemi előfelvettek voltak, azok egyben húzták le a 18 hónapot. Ennek a szolgálati rendszernek volt előnye és hátránya is. Vagyis inkább csak hátránya. Lényeg a lényeg: az előfelvett volt a tápos. Ami a használhatatlan szinonímája is volt, nem mindig alap nélkül.

Mivel az előfelvettek csak két időszakot voltak bent, a nem előfelvettek pedig egyben hármat, így azokba a pozíciókba, ahova kellett valami szakképesítés, soha nem vittek tápost. Pl. rajparancsnok, harcjármű sofőr, irányzó az esetek igen jelentős százalékában 3 időszakos katona volt. Ha nagyon megszorultak létszámban, töltőkezelő lehetett tápos is (aki a lőszert pakolja a tankban a csőbe), de pl. rajparancsnok soha.

Folyománya a dolognak, hogy az összes parancsnok nem egyetemi előfelvett volt, szemben a táposokkal, akik viszont csak ágyútöltelékek voltak. A táposokat szakok szerint szórták szét a laktanyákban, így mi, KLTE progmatosok ELTE jogászokkal és színművészetis előfelvettekkel voltunk egy helyen. A rajparancsnokaink és sofőrjeink között meg volt vagy 60-70 év letöltött börtön/fegyház/fogház és volt közötte emberölésből szabadult is. Nem akarom egyik volt rajparancsnokomat se lebunkózni (pedig némelyik megérdemelné, ha nem is mindegyik), de fogalmazzunk úgy, hogy nagy volt a kontraszt.

A sereg felépítéséről

Itt az ideje, hogy pár szót szóljak a sereg felépítéséről. A seregben az alapszám a 3-as, az alapegység pedig a raj. Egy gépesített lövész rajnak mindig van egy parancsnoka, a rajparancsnok, egy sofőrje, egy irányzója. Ezen kívül legalább egy géppuskása, bár a harcjármű kialakítása szerint kettő is lehetne plusz a géppisztolyosok, akik a mezei lövészek. A géppisztolyosok és géppuskások összlétszáma 8, ennyi ember fér a harcjármű megfelelő részébe, a deszantba. Minden rajhoz tartozik tehát egy gép is, amely a régi időkben pszh volt (nagy titok: páncélozott szállító harcjármű), nekünk viszont már BMP-1-es lánctalpas gépünk volt. Elöl ült a sofőr és a rajparancsnok, középen a toronylövész, másnéven irányzó, hátul pedig 2x négy embernek volt kialakítva lőrés a páncélon, ezért a 8-as létszám. Mi a deszantnak nevezett helyen ültünk 8-an. A gép kb. 13 tonna, dízel motoros, harci körülmények között is takarékos jármű volt, megelégedett 1 liter gázolajjal kilométerenként. Rendkívül fürge volt, 120-130 km/h között simán lehetett vele zúzni a szántáson. ''Kézifékes'' fordulóra is alkalmas volt. Tehát ez egy raj.

Három, vagyis alapszám darabnyi raj alkotott egy szakaszt, aminek volt saját szakaszparancsnoka is. Emiatt a szakasz első rajának parancsnoka rendszerint a deszantban utazott, mert a parancsnoki helyen az ő gépükben a szakaszpk ült. A szakasznak már hivatásos katona a parancsnoka, rendes helyen legalább hadnagy. Mifelénk csak őrmester jutott. Három szakasz alkotja egy lövészszázad gerincét, plusz a kiegészítő egységek, ami egy századparancsnoki bmp-ből állt híradós katonával és az írnokkal. Az írnok mifelénk átlagos esetben írnok volt, ha ki kellett vonulni háborúzni, akkor pedig hivatalosan mesterlövész feladatai voltak, a századparancsnok személyi védelmét látta el. A századhoz tartozott még egy műszaki mentési feladatok ellátására átalakított bmp, aminek bika volt a szleng neve, azon utazott a fegyverzettechnikai tiszt (inkább csak tiszthelyettes) és egy katonai teherautó.

Három század alkotott egy zászlóaljat, kiegészítve egy aknavető üteggel. Két lövészzászlóalj, egy harckocsizó zászlóalj, egy tüzér zászlóalj alkotott egy dandárt, kiegészítve vegyvédelmi, ellátós, hiradós és felderítő egységekkel.

Jellemző volt, hogy az ellátandó feladat, a létszám és a szükséges iq szorosan összefüggött. Minél alacsonyabb igényű volt a feladat, annál több ember volt rá és annál ostobábbak voltak az illetékesek.

A lövész elvileg az az ember, aki üvöltve rohamoz és lelövöldözi az ellenséget. Magyarul ágyútöltelék, arra használják, hogy az ellenség fejlettebb eszközeit, ágyúit lekösse. Rohamnál előírás a háromszoros túlerő, ilyen szinten lehetett számítani a halálozásra. Ehhez képest pl. az aknavetők vagy a tüzérek lényegesen intelligensebbek voltak, kisebb létszámmal, de normálisabb társaság volt. Persze mindenhol volt mindkét irányban kivétel.

A kitolásokról

Ott tartottam, hogy engem beosztottak az első századba. Átkerültem az új helyemre. Voltunk (ha jól emlékszem) 15-en egy körletben, két rajparancsnokkal, 4-5 nem előfelvettel, 8 tápos szobatárssal. Vagyis körlettárssal. Egy ősrégi, ''járólapos'' körletben laktunk, 8 emeletes ágyon. A társaságból voltak jó fejek és nem jó fejek, ezt akár büdös tahónak is interpretálhatja a kedves olvasó. Érdekes módon nem volt teljes kapcsolat az egyetem és a jófejség között, volt olyan tápos, akit nem szívesen látnék, de volt ott olyan 3 időszakos, akivel ki lehetett jönni.

Az előző időszakban volt pár érdekes műsorszám, amit azért mesélek el, mert olyan szinten lőttek túl a célon, hogy már nem lehetett eltussolni, emiatt a vétkeseket bezárták büntetőszázadba, honvédtól századosig bezárólag. Akkora volt a balhé, hogy mire mi odakerültünk, még bőven érezték a hatását, emiatt mi sokkal biztonságosabban töltöttük az egy évünket, mint az elődök, mindenki (de főleg a tisztek), tudták, hogy vannak még közülük börtönben.

A kopaszok szivatásának egyik gyakori formája a túlzásba vitt takarítás. A folyosó szép hosszú, kb. 3 méter széles kövezett hely volt, amit minden nap 1-2 alkalommal fel kellett mosni. Ha magának intézte az ember, akkor felmosórongy, vödör, normális ügymenet. Ha ki akartak vele tolni, akkor szereztek egy régi, Hajdú keverőtárcsás mosógépet és kirakták a folyosó közepére. Ezt telehordták ultrával (por alakú mosogatószer), raktak bele időnként akár 10 kilót is. Bekapcsolták a gépet és elkezdték vödörrel hordani bele a vizet. Egy vödör 10 liter, az első 1-2 vödörnél még nem is volt olyan nagyon vészes a helyzet, de természetesen nem álltak meg ennyinél. A szokásos adag olyan 300-400 liter volt, ami nyilván habzott, mint atom. A gépből vastag sugárban bugyogott ki az ultra habja. ez ellepte a folyosót. El lehet képzelni, kb. 50 négyzetméteres folyosó, derékig (1 méter 20 centi) habbal. Amikor ezzel végeztek a gumik, akkor kezdhették a kopaszok feltakarítani. Egy ilyen feltakarítása nem megfelelő létszám esetén simán eltartott reggelig. Kellett hozzá 8-10 ember, hogy 5-6 óra alatt befejezzék a takarítást. Ez a művelet volt az ultradiszkó.

Az előttünk leszerelt társaságban ezt fejelték meg és vitték túlzásba, mert a habba beletörtek néhány sörösüveget és meztelenül megkúszatták benne az újoncokat. Néhánynak olyan súlyosan összevágta a mellét a törött üveg, hogy kórházba került és akkor csúnyán kiborult a bili. Rendes patália lett belőle, katonai ügyészekkel, hadbírósággal, 1-2 év letöltendő büntetéssel. Emiatt nálunk az első században nem is próbálkoztak ilyennel. A 3.-ban voltak próbálkozások a túlzásba vitt szivatással, de a táposok megoldották azt is. Egy napon, amikor valami tévedés folytán nagyon korán végeztek a kiképzéssel és lehetett volna egy kellemes délutánja a rajparancsnokoknak meg az öregeknek, a táposok kilesték, hogy mikor ül fel mindenki az ágyára. Amikor ez megtörtént, gyorsan csináltak egy ultradiszkót a körletben, emiatt egész délután és este az ágyon nyomorogtak az öregek. Nyilván volt belőle balhé, de értett belőle mindenki.

A másik fontos kitolási módszer a különböző kijutási lehetőségek megvonása volt. A kijutási lehetőségek közül az első, szleng nevén a kimaradás, a vacsora utántól éjfélig járt hivatalosan. Azt jelentette, hogy az illető katona az engedélyezett időszakban felügyelet nélkül kimehetett a laktanyából és bizonyos szabályokat megtartva élvezhette kicsit a civil életet. A kimaradás hivatalosan mindig vacsora idő utántól számított, hogy ne kelljen az írnoknak számfejtenie és kifizetnie a vacsora árát a katonának (az ugyanis pénzben járt, ha valaki nem volt bent). A vége hivatalosan éjfélkor volt, de értelmesebb parancsnokok mindig ébresztőig engedélyezték. Ennek praktikus okai voltak, ha a katona nem ért vissza időben, akkor berántották a parancsnokát és a főnök nem szerette, ha felébresztik. Így mi mindig reggel 6-ig kaptuk a könyvet. Vagyis a többiek

A kimenő ritkább volt, kikézpési időben adták, ez volt a fő különbség. Az eltávozás azt jelentette, hogy a katona elhagyhatja a helyőrséget (azt a települést, ahol a laktanya volt). Ezt praktikusan pénteken délutántól adták (hivatalosan kiképzési idő végétől, de lágyszivűbb parancsnokok déltől elengedték az embereket) és hivatalosan kiképzési nap előtti éjfélig (szokásosan ébresztőig) járt. Szűk két-két és fél nap, arra elég volt, hogy hazarohanjon az ember, megnézze a családját, egyszer zabáljon és fürödjön egy normálisat. Akinek igénye volt rá, az ilyenkor nyilván albán csacsi...

A legjobb távozási lehetőség a szabadság volt. Ennek a kiadása változhatott. A távozások alapvetően jutalom és nyalás kategóriákban kerültek kiosztásra, egyetlen szabály volt: minden katonát minden időszakban egy alkalommal legalább 3 napra kötelező volt hazaküldeni. Vagyis volt hat havonta 3 nap kötelező, három nap adható szabadság, ezen túlmenően a parancsnok jóindulatán múlt minden. A 3 nap kötelező kiadását ellenőrizték, mert rájöttek, hogyha egyáltalán nem engedik ki az embert, abból komoly pszichés bajok lehetnek és se őrségbe, se harckocsi löveghez nem tanácsos ideges embert engedni. Így szokássá vált, hogy a három nap kötelezőt az időszak vége felé mindenkinek kiadták akkor is, ha fogdáról kellett kihozni hozzá valakit és az is szokás volt, hogy adtak mellé utazószabadságot annak érdekében, hogy a három napot valóban otthon tudja tölteni a katona.

Hogy mi ebben a kitolás? Hogy (a kötelezőt leszámítva) mindez az adható kategória és mindenki beleugat, hogy mehetsz vagy sem. Így sikerült nekem egy tanácsköztársaságot (133 napot) lehúzni a laktanyában egyhuzamban. (Pontosabban nem mind voltam bent, de amikor harcolási, kiképzési célzattal mentünk ki, azt nem számolom bele. + egyszer voltam kint hivatalosan, de nem kiképzésre, majd erről is írok). Bevonultam augusztus 23-án és január 7-én jöttem ki másodszor a laktanyából (első az eskü volt). Alig akartak kiengedni a kapusok, mert nem találták az engedélyt, mivel nekem még az első lap se telt be a kimenő könyvben... A januári szabadságom után legközelebb húsvét után, április végén jutottam ki, 90 nap után. Ez se volt kispálya...

Úgy látom, teleírtam a szólimitet. Viszlát az 5 részben, maradjanak velünk

Az eskü és ami előtte volt

Az eskü felé vezető út legvége 1987. szeptember 25-én, egy pénteki napon volt. Nagyjából túl voltunk az alapkiképzésen, nagyjából ment a vigyázzmenet, nagyjából megvolt minden.

Ezért a fent említett pénteki napon tartottak számunkra egy hivatalos, ünnepi állománygyűlést. Ezen az állománygyűlésen, a sok beszéd mellett, végül hivatalosan letettük a katonai esküt. Majd ezt egy nagy könyvbe tett aláírással jogilag is szentesítettük. Gyakorlatilag akkor lettem katona. Ez az állománygyűlés volt jogilag az eskü, a külvilág számára másnap, szombaton délelőtt (akkoriban mindig szombaton délelőtt volt), tartottak egy látványos esküt, de az már csak katonai parádé és színház volt.

Aznap még volt egy főpróba, ami az ünnepi eskü főpróbája volt. Sok szempontból. Hogy milyen jól kiképzett katonák vagyunk. Hogy meg tudjuk-e állni röhögés nélkül, amikor a kiképző zászlóaj atom részeg parancsnoka megbotlik egy feszítő drótban és teljes orcázattal pofáraesik a murván. Az első sorokban állók megállták, fapofával végignézték, ahogy Vasegér teljes életnagyságú 140 centijével lendületesen végigterül a murván. Ez volt a kiképzésünk fénypontja. Este természetesen szétröhögtük az agyunkat az eseten...

Másnap ébresztő zöldhajnalban, sikamika, reggeli, rendezkedés, külön hajzat és borotválkozás ellenőrzés. Sose hinnék el, mi mindenre jó a gyufásdoboz. Ha a katona nem megfelelően borotválkozott és a tisztes végighúzza a barna csíkot a katona állán, akkor az serceg. Tehát egy gyufásdobozzal ellenőriztek mindenkit.

Majd alakzatban, igyekezve, hogy jó benyomást keltsünk az akkor már jelenlevő nézőseregre (leginkább szülők és rokonok), levonultunk az alakuló térre, a dandárdiszkóba. Az alakuló tér egy bazi nagy üres terület, valahol fél és egész focipálya között lehet a mérete, ezt használtuk akkor, ha magasabb egységben tartottak parancskihirdetést vagy sorakozót. Itt elfért a teljes laktanya is, ha kellett, a kiképző zászlóalj elég szellősen töltötte meg.

Azt már tudtam (amikor pont egy évvel korábban a bratyó esküjére mentünk ''bemelegíteni'' , hogy a kedves szülők igen nagy áldozatokat hoztak, hogy azt a majomparádét megtekintsék. Nem is akarom őket megbántani, nekik fontos volt látni a gyereküket. Amikor mi mentünk a bratyóhoz, hajnali 3 előtt már nyomta apám a gázpedált, hogy reggelre odaérjünk. Akkora brutális forgalmat éjjel 3-kor soha máskor nem láttam az utakon. Mindenki ment esküre.

No, tehát felállt a kiképző zászlóalj az alakuló téren, mi szemben álltunk a dobogóval, nekünk jobbkézre volt a szélen az első század, mellette nekünk még mindig jobbrara a második, stb. mi voltunk a 6. század, egészen 10-ig. Ez később fontos lesz.

Szép hangzatos parancsszókkal levezényelték az egész menetet. Voltak beszédek, tisztektől, parancsnokoktól, gondolom helyi pártemberektől, innen-onnan. Valahogy megoldották, hogy most ne legyen pofáraesés se, pedig nagyon vártuk...

A lényeg, hogy ismét elmondtuk az esküt, előmondóval, Himnusszal, majd az eskü végén elhangzott az ''Esküt tevők, eskütől!'' parancs. Erre a felemelt kezünket vissza kellett tenni a géppisztolyra úgy, hogy az nagyot csattanjon. A nézők nem tudták, de ezt orbitális üvöltés követte a nem esküvő állománytól, ugyanis a csattanás pillanatában keltek ki a kopaszok és lettek gumik a gumik.

Amikor lezajlott az egész, akkor a kiképző zászlóaljat kettéválasztották, az 5-6 századok között, az egyik fele az egyik oldalon, a másik fele a másik oldalon ment ki a térről, hogy felkészüljön a díszmenetre. A mi tragédiánk (6. század) az volt, hogy mi mentünk ki utoljára a térről a mi féloldalunkon, és nekünk kellett először bejönni a túloldalon a díszmenetben az 5. század után. Azt tessék elképzelni, milyen, amikor fapofával kimeneltelnek az újoncok a tér egyik végén, mindenki erősen skubizza, mikor kerül az épületek takarásába, majd amikor bekerül, akkor mint az állat, csürhe módjára átrohan az alakuló tér túlszélére, hogy ott ismét alakzatba rendeződve csatlakozzon a díszmenethez. A főnökök csak azt nem vették figyelembe, hogy két épület között van átjáró, ott világosan látszott, hogy mit sportolunk a díszmenet végett...

Lényeg, hogy levertük a vigyázzmenetet, kiterelték a nézőket a laktanyából és mindenki, aki nem követett el különösen nagy disznóságot, megkapta élete első kimaradását. Ami azt jelenti, hogy legálisan elhagyhatta a laktanyát, 14 órától éjfélig. Annyi könnyítés volt a dolgoban, hogy minden eskükor, de kizárólag az eskükor, a nem józan katonákat a századszintre vitte a váp, nem fogdára. Magyarul kicsit elnézőek voltak az ünneplő katonasággal. Olyannyira, hogy délben kihajítottak engem is a laktanyából, holott még nem is volt érvényes könyvem, és mehettem a családhoz.

Azt hagy ne részletezzem, hogy nézett ki a csipetcsapat másfél hónap alkoholmegvonás utáni szabad délutánról visszaérkezve. Az albán szamarak sírva bujdokoltak el a látványtól. A körleteket két dolog sújtotta igazán: az alkohol és nyomai illetve a kaja. Mert minden szülő kitett magáért, mindenki hozta a rengeteg finom falatot, hogy majd megkínálod a szobatársaidat is, meg majd megeszitek. No de mindenkihez jöttek... Ahogy kinézett a körlet a kajamaradéktól másnapra, az a legmeredekebb lagzikban se fordult elő.

Kaptunk két napot, hogy kiheverjük magunkat, eldózeroljuk a rumlit. Majd jött a beosztó állománygyűlés, kikerültünk az új századunkba és kezdődött az orbitális szívás. De ez már egy másik történet.

A kiképzésről

Az alapkiképzőben a kiképzés nagyjából arról szólt, hogy a puskának melyik végébe nem javasolt belenézni, hogy minimális formai követelményeknek képesek legyünk eleget tenni és próbáltak valamilyen szinten felzárkóztatni minket fizikailag, kondíció szempontjából. Ez volt a gyenge pontom.

A kiképzés első menete az úgynevezett hatásbemutató volt. Ez azt jelentette, hogy kivittek minket lezárt lőtérre, kiraktak pár kacatot és bemutatták a fegyverek hatását élesben. A pár kacat az harckocsi lánctalp-szem, páncéldarab, selejtes teherautóroncs, ilyesmi volt. Ezekre lőttek önvédelmi fegyverrel (mezei pisztoly, slukker (C) W.A.), géppisztollyal, géppuskával és rakéta páncéltörő gránáttal. Hát mit mondjak, volt hatás. Az igazi hatásukat majd a nyári gyakszinknál elmesélem, ott nagyon durvát romboltunk. A többség kicsit betojt, hogy ilyen cuccokat adnak a kezébe. Én annyira nem féltem a fegyverektől, de leszerelés után soha többet nem volt a kezemben semmi, pedig lehetett volna. A hatásbemutató után elkezdték a napi kiképzést.

A kikézpés a birtokon zajlott. Ez egy bazi nagy üres terület volt a laktanyától kb. 1-1.5 óra járásra. Az egy óra járást úgy kell érteni, hogy előre állítottak egy zászlóvivő embert, aki diktálta az iramot. Mindezt természetesen teljes harci felszerelésben. Ilyenkor nem kellett lépést tartani (terepen egyébként se lehet). Állítottak még egy másik zászlós embert a végére. Aki lemaradt, azzal különböző dolgok történhettek, függően az illetékes parancsnoktól. Volt olyan kiképző tisztesem, aki ilyenkor elvette a nehezebb cuccokat a gyengébb újoncoktól. Volt, hogy kisebb háborúhoz elegendő fegyverrel ért ki a birtokra... A másik fajta meg szerzett egy zászlórudat és azzal verte a lemaradó újoncokat. Hát ugye, a gyerekszoba, meg az iq. Az egy órás menetidőt akkor értük el, amikor egy távfutóbajnok kapta a zászlót. El is húzott, mint a nyúl, este meg is kanalazták érte, mint atom...

Amikor kiértünk a birtokra, akkor kezdődött a kiképzés. Terepen való mozgás, különböző harci alakzatok gyakorlása, lőkiképzés. Tipikus kiképzési pont volt a lövészgödör ásás. Ez azt jelentette, hogy a katona fogta a gyalásót (gyalogsági ásó, összehajtható, kempingásó jellegű) és nekiállt a bazira kemény földbe lyukat ásni. Minimum akkorát, hogyha belefeküdt, eltakarja. Optimális az álló lövészgödör volt, ami két méter mély, mellvéddel, lépcsővel, stb. Azért voltak civilben bányász gyerekek, akik akkora gödröt ástak, hogy alig tudtuk kiszedni őket...

A gödörásást a kiképző tisztesek tették vidámmá. Odalopództak a katona mellé és megpróbálták elvenni a fegyverét. Ha sikerült, a fegyvert bedobták pár száz méterrel odébb egy mocsaras területre. A katona elmehetett, kihozni a csúzliját, természetesen oda-vissza kúszásban. A kinézete méterek után is már a disznóhoz hasonlított. Én szépen ledobtam magam mellé a csúzlit, de titokban bekötöttem a fegyver szíját a surranó bokafogója alá. Így amikor huzigálni kezdte a kedves tizedes, megrángatta a bokámat is, mire úgy pofánrúgtam, hogy arról kódult. De elégedett volt, hogy vigyázok a fegyveremre...

Ásni egyébként is lehetett, főleg büntetésből. A tipikus büntetés (feltételek teljesülése esetén) az volt, hogy állt egy höki (nem sok, 35 tonna) és közölték a büntetésre várakozó katonával, hogy jusson át a másik oldalára. Amikor katona megpróbálta kikerülni gyalog a hökit, mondták, hogy nem, hanem egyenesen, kis ásóval ássa át magát a lánctalpak alatt.

Ha kint voltunk a birtokon, akkor gyorskaja volt az ebéd, ami rendszerint egy készétel konzervet jelentett meg egy szelet kenyeret. 10 ember kapott egy két kilós veknit, jutott egy rendes karéj, kb. 20 deka kenyér fejenként. Ha jobb volt a szervezés (időben jelentették, hogy ki fogunk menni), akkor az ellátósok hoztak ki gulyáságyút (=olyan pótkocsit, ami gyakorlatilag kerekes tűzhely volt), melegítettek benne nagy kondér forró vizet és beledobálták a konzerveket. Voltak ehető konzervek, borsófőzelék vagy bab, meg voltak kevésbé jók is, pl. paradicsomos káposzta. A paradicsomos káposzta egyébként is jó volt, ha a körletben rátettük a kályhára és elfelejtettük időben levenni, akkor felrobbant és horrorisztikusan nézett ki utána minden.

Ezekről a konzervekről tudni kell, hogy soha nem kaptunk frisset. A friss konzerveket berakták a háborús vésztartalékba, amit onnan kiselejteztek, azt kaptuk meg mi. Általában nem voltak kirívó bajok, de volt, hogy 1953-as szavatosságú konzervet osztottak ki 87-ben. Amikor kinyitotta a gazdája, odébbültünk vagy 50 méterrel...

Egy ilyen gyakorlaton lopta el a kedves kiképző tisztesem a kanálgépem tokját. Ha már szóbakerült: a kanálgép egy turista étkészlet volt, egy egyenes kés, villa, kanál, egy tartónak meghajlított tokban, amin volt konzervnyitó. Ezt a gyakorló lábán levő zsebben hordtuk, el lehet képzelni, hogy nézett ki 10 méter kúszás után.

Szóval a kiképzés nagyobbrészt fizikai kiképzés volt, agyilag ritkán terheltek meg minket. Unalmas, monoton rohangálás volt a csatamezőn, minek szépítsem. Amikor úgy döntöttek, hogy az aznapi adag megvolt, akkor ismét zászlós emberek, és nyomás a laktanyába, feltéve, hogy nem volt éjszakai kiképzési gyakorlat, mert akkor kint vacsoráztunk és megvártuk a koromsötét időt, úgy kezdtünk hozzá a kiképzési feladatokhoz.

Ilyen kikézpési feladatokat hajtottunk végre a hét öt napján, reggeltől estig vagy éjjelig. Szombatonként pedig körlettakarítás volt. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek volt egy saját körlete, a szobája, ahol aludt, és volt egy külső körlete, a laktanya belterületén valahol egy nagyobb terület, amit fel kellett takarítani. A fegyvereket is folyamatosan pucoltuk, mindig volt velük szöszmötölni való. Szombaton délig tartott a karbantartás, utána ebéd és vasárnap estig szabad program. Ami persze nem érintette a takarításokat és az étkezéseket, de mégiscsak szabad volt. Lehetett menni könyvtárba meg könyvtárba vagy könyvtárba. Mivel alapkiképzőben voltunk, máshova nem nagyon mehettünk.

Volt rá példa, hogy a zeg-iek segítséget kértek a katonaságtól, ami rendszerint a legótvarabb munka elvégzéséhez szükséges munkaerő kölcsönadását jelentette. Így fordult elő, hogy alapkiképzőben is egy szombati napot sportpálya takarítással töltöttem. Persze a tisztek reggel komoly eligazítást tartottak, hogy nehogy alkoholizáljunk, meg ugye katonaság meg ilyenek (ehhez képest mi két hete nem voltunk akkor civilek, ők meg ezer éve). Majd teherautóval kivittek minket a sportpályára, a két kísérő tiszt rögtön szerzett egy rekesz sört, úgyhogy ment a munka Én ugyan nem iszom, akkor se ittam, de ezzel meglehetősen egyedül éreztem magam a seregben. Hasonló módon jutottam el egyszer babszedésre, aminél koszosabb munkát azóta sem ismerek.

Az alapkiképző ''fénypontja'' az alap lőgyakorlat teljesítése, vagyis az első éleslövészetünk volt. Azt nem merném állítani, hogy pazarolták a lőszert... Mindenki kapott három skulót (7.62 mm-es géppisztolylőszer szleng neve) és ezzel kellett céltáblára lőve adott mennyiségű pontot elérni. A céltáblával is spóroltak (szerencsére), ezért a kiértékelés úgy zajlott, hogy ellőtte az ember azt a temérdek skulót, majd a lövészetvezetővel kiment és megtekintette az eredményt. A lövészetvezető ezután kis papírköröcskékkel leragasztotta a lövések helyét, hogy a következő újonc is ugyanazt a táblát használhassa. Ígytehát aki ellőtte a francba a golyóit, annál a lövészetvezető általa kiválasztott három pontra ráragasztotta a köröcskéit és rögtön megvolt a megfelelő eredmény. Azért voltak a lövészeten is érdekes dolgok, erről majd később.

Ahogy közeledett az eskü ideje, úgy került előtérbe a vigyázzmenet. Ez nem azt jelenti, hogy félj a menettől, hanem egy tornamutatvány jellegű lépésforma. Katona egyenes térddel felemeli a lábát, kb. 60 centit halad előre lépésenként, és teli talppal, döngő léptekkel veri oda a lábát a betonhoz. Hogy az agyát verném oda, aki kitalálta ezt a teljesen értelmetlen marhaságot. Szépnek szép, hangos is, de haszna 0. Az eskü előtti héten már szinte csak ezzel foglalkoztunk meg sikamikával (=takarítás, pucoválás).

Majd elérkezett a nagy nap, az eskü napja. Vagyis az előestéje, de erről már legközelebb.

MyBlog. (ide fogom írni azokat a dolgokat, amik első gondolatban eszembe jutnak a napi marhaságokról...)

2007-10-06-23:37

Nézem ezt a Cobretti gyereket az rtlklubon, éppen a motelben küzd a hajnali álmosság ellen, ölében a stukker. Valami géppityu. Van rajta piros nyíl, hogy merre lő. Komoly, ilyen hülyének nézik a júzert, hogy kell rá user guide...

2007-09-04-23:56

Valami tv2-s műsorbeharangozón maradt a tv (Claudia show?), ahol összeeresztették Annácskát Havassal. Hogy melyik Annácskát, a nyilatkozatából mindenki tudni fogja, azt mondta, hogy:
''Én csak pénzért nyitom ki a számat. Minden értelemben.'' Én még ennyire meglepődni nem láttam Claudiát, pedig ő se az a nyílegyenes egyszerű eset...

2007-07-06-18:30

Nem értem én ezt a meleg dolgot. Sajnos saját füllel nem hallottam, de állítólag Feri kiáll meleg államtitkára mellett és nagy dolognak tartja a coming outot. Szerintem meg itt bődületes szereptévesztésben vannak páran, mint pl. Feri. Szerintem ma Magyarországon nem olyan nagy dolog melegnek lenni, lassan hétköznapivá válik, Mit lehet ezen nagy dolognak tartani? Anno Ungár Klára is megcsinálta a saját coming outját és ez egy olyan médiaesemény lett, amit hosszú idő óta először teljesen korrekten, abszolút helyén kezelt a sajtó is meg a közvélemény is. Egyészen konkrétan sz.rtak rá iszonyatos nagy ívben. Szerintem ma már nem nemzeti hős egy meleg, aki vállalja magát, hanem hétköznapi esemény. Zárkózzunk már Európához végre. Én meg hetero vagyok, miért nem áll itt az összes tv közvetítőkocsija a ház előtt, kordonnal, rendőrökkel, ujjongó tömeggel? Hát ezért...

Ma már nagyon sok fiatal bóklászik a neten, aki nem volt katona. Remélem (nem csak) nekik lesz érdekes, ha összeszedem katonaélményeimet.

A cím rögtön magyarázatra szorul: igyekszem gépelési és egyéb helyesírási hibák nélkül bevinni ezt a cikket. Ezt elsősorban azért próbálom a szokottnál is gondosabban, mert ami hiba bennemarad, az szándékosan marad benne, vagy azért, mert így mondták a szlengben, vagy mert így hangzott el. Ha olyan kifejezést írnék, amit nem ildomos mostanában használni, azért előre is elnézést kérek, de nem forgathatom ki a másoktól idézett mondatokat akkor sem, ha nem értek vele egyet.

Mivel már a 20. érettségi találkozómra megyek 3 hét múlva, a legfiatalabb katonaélményem is 19 éves, ez gondolom felment a titoktartási kötelezettség alól. Ez azt is jelenti, hogy én még nem a 90-es években megismerhető operettkatonaságban voltam, hanem a rendesnek a végén. Majdnem fullos kiképzéssel.

1. A bevonulás

1987 tavaszán-nyarán érettségiztem, ebből egyrészt következik, hogy vén trotty vagyok, másrészt az is, hogy akkor még Magyar Népköztársaság volt, meg Magyar Néphadsereg. Az érettségi-felvételi páros jól sikerült, akkori szokás szerint ez nyílegyenes karriert jelentett (nekem konkrétan) a Magyar Néphadsereg MN8931-es számú Zalaegerszegi szanatóriumába.

A bevonulás előtt, 4. évben többször is elfoglaltak minket sorozással kapcsolatos dolgokkal, úgymint sorozás és adatfelvétel, orvosi ellenőrzés, stb. Egy kedves dokinéni csinálta az idegrendszerem tesztjeit a megyei kórházban, ami abból állt, hogy kopogtatott kis kalapáccsal meg csiklandozott pár helyen. Amikor a talpam megcsiklandozta, akkorát rúgtam, hogy majdnem kirepült a folyosóra... Gyorsan megállapodtunk, hogy a másik lábam is biztosan jó. Mivel csak minimális bajaim voltak (egy gyógyszerre vagyok összesen allergiás, kár, hogy azt a seregben használják), ezért korlátozásmentesen alkalmas lettem, vagyis A-t kaptam.

Mifelénk nem volt divat ellógni a sereget, a bratyóm akkor éppen szintén sorállományú volt, ígyhát valamikor 87 júliusában megkaptam és kézhez vettem a behívómat. Birkanyírás a fodrászomnál, családtól búcsúzás, a hírhedt napon koránkelés.

Augusztus utolsó napjai egyikén kora reggel összegyűlt egy halom sorköteles a miskolci városi sportcsarnokban. Volt ott mindenféle ember, meg igen nagy mennyiségű rendőr. Rögtön át is neveztek, onnan kezdve nem vezetéknév keresztnév hanem vezetéknévkeresztnév születési év anyja neve lett a hivatalos nevem. Ezt kiabálták a sorozást végzők, akik a Megyei Hadkiegészítési Parancsnokságról jöttek. Ha valaki nem válaszolt, kiabáltak, ha valaki nem volt jelen, csettintettek kettőt és két rendőr elindult előállítani az illetőt. Aki jelen volt, annak azonnal bevonták a személyi igazolványát és az útleveleit, ha volt. Kezdett érdekes lenni a dolog...

Amikor a sorozók elégedetten összeszedték a létszámot, sorokba rendeztek minket és megindultunk az állomás felé. Jaja, a katona megindul, nem elindul. Hajtottak minket mint hidi vásáron a marhacsordát. Az aggódó szülők meg sorfalat álltak az utcák mellett, ki-ki saját lelkivilága szerint integetett, kezét tördelte vagy sírt. Mi meg nem tudtuk, hogy szégyeljük magunkat vagy büszkék legyünk...

Az állomáson leendő szolgálati helyeink szerint szétválogattak minket (nem volt nagy kunszt, az a pár ember, aki nem a Dunántúlra ment, őket leválasztották, a többség meg fel a kocsikba. Nem állítom, hogy akkor a máv egy matyóhímzés volt, most se az, de azok a kocsik máv viszonylatban is a legótvarosabb kocsik voltak. A felirat szerint másodosztály, szerintem meg nyolcad... Megkezdődött a zötykölődés Budapest irányába. Sok-sok óra után (már nem emlékszem pontosan) értünk Pestre, ahol kicsit megkavarták a vonatot, raktak még vagonokat máshonnan érkező sorállománnyal a mienk mögé, majd elindultunk Zegre. Valahol a Pestről kivezető úton ért minket a naplemente, tehát nem volt már túl korán. Jött még a szokásos bohóckodás Ukk-on, meg kellett fordítani a szerelvényt. Fogalmam sincs, minek, de Ukkon mindig átrakták a mozdonyt a szerelvény másik végére, így lehetett csak egy megyeszékhelyet megközelíteni 87-ben vasúton.

Rendesen korom sötét volt, mire Zegen az állomásra értünk. Az állomáson állt egy nagy halom busz meg katonai teherautó. Nem tudom, hogy valójában hogyan kerültek oda a buszok, a helyi pletykák azt mondták, hogy egyszerűen behívót kaptak a közlekedési vállalat illetékes dolgozói munkaeszközzel együtt. Sose tudom már meg az igazat. No mindegy, buszokra, teherautókra raktak minket és bevittek a laktanyába. Lehetett vagy éjfél.

Jöttek a szokásos dolgok: sorbanállás, ülés a gyengusz előtt (a hivatalos neve gyengélkedő, magyar magyarra fordítva a laktanya orvosi, egészségügyi komplexuma), ahol le kellett zuhanyozni (értsd: össze kellett vizezni magad), kaptunk egy lórúgásnyi oltást, doki megvizsgált (értsd: elhaladtál előtte és ha járóképes voltál, megfelelt). Majd bevittek a raktárba, ahol megkaptad az első adag felszerelést.

Az első adag felszerelésbe beletartozott egy öltözet ruha, ami viszonylag tisztességes darab volt, mert azt szánták az eskühöz díszegyenruhának (értsd: legalább új volt, többé-kevésbé helyes méretű, stb.). Ezt hívták gyakorlónak, ebben élte az ember a mindennapjait. Kinézetre olyan, mint a sima mezei munkásruha, zöld, egy változó minőségű bakanccsal, amit surcinak vagy surranónak hívtak. Kaptunk egy tornaruhát is, ami állt egy klottgatyából, egy legegyszerűbb melegítőből és egy atléta trikóból. Kaptunk egy málhagyíkot (értsd: hátizsák), abba beledobáltunk mindent.

A következő ''műsorszám'' az első katonai étkezésünk volt, a legénységi étkezdében. Itt adtak egy tányér kaját, valamilyen babgulyás volt. Akkor még nem tudta az ember, hogy készül az ilyen, meg éhes is volt, megettünk mi mindent, a tisztasággal kapcsolatos sejtéseink ellenére. Volt valami beszéd is, de annyira rutinosak voltunk 2 órával a bevonulás után, hogy tettünk rá... Az ellátósok mindenkinek hoztak egy nagy papírzsákot, olyat, amiben az üzletekbe szállítják a kristálycukrot, ilyen 50 kilós cukornak való zsákot. Abba beleraktunk az összes civil cuccunkat (ellenőrizték), megcímeztük otthonra a feladóvevényt és leadtuk a tiszteseknek. Na itt lett vége a civil életnek, ekkor éreztük igazán, hogy a hurok megszorult. Elég pocsék érzés volt, ott ülni egy nagy hodályban, hazacímezni a farmert és bambán nézni.

Mikor ennek vége lett, felkísértek minket a leendő helyünkre. Már régen világos volt, amikor bekerültünk a szobánkba. Persze nem így hívták, hanem betolták az újoncokat a kopárkeltetőbe.

2. Pár fogalom. (Tudni kell, hogy a katona mindent rövidít, betűkkel lát el)

Akkoriban a teljes sorkatonai szolgálat háromszor 6 hónapból állt. A félévek alapján komoly hierarchia alakult ki a seregben és ezt rettentő szigorúan vették. Tehát a sorállomány elnevezése:

A bevonulás napjától az esküig (majd ezt még pontosítom) a sorállomány újonc. Még nem tette le az esküt, még polgári bíróság előtt felel, ha valamit nem úgy csinál, még a semminél is kevesebb joga van. Az újoncokat elkülönítve, az alapkiképzőnek nevezett egységben, helyen képezik ki a katonaság minimális elvárásaira. Ezt hívják kopárkeltetőnek.

Amikor az újonc letette az esküt, akkor lesz belőle első időszakos katona, vagyis kopasz. Valaki mindaddig kopasz marad, vagyis a legalja, legkevesebb joggal rendelkező katona, amíg a következő bevonulásból az újoncok le nem teszik a katonai esküt. Ekkor a kopaszból másodidőszakos katona, vagyis gumi lesz.

A gumi dolga a szemétkedés a kopaszokkal. Ő ugráltatja, ő szivatja a kopaszokat. Mindezt teszi mindaddig, amíg le nem szerel a gumi előtt bevonult társaság, ekkor lesz a gumiból öreg. Igen, ez egy érdekes dolog, hogy a gumi időszak a legrövidebb, mert az utódok alapkiképzése, kopárkeltetője után kezdődik, és a leszerelésig tart.

A harmadik időszakos katona, aki az elődök távozásakor nyeri el ezt a megtisztelő címet, az öreg katona. Alapvető jellemzője a lustaság, ha úgy érzi, hogy kapnak a kopaszok eleget, akkor ő már nem mindig száll be a szivatásba (legalábbis nálunk nem volt divat, hogy az öregek verjék magukat).

A kopárkeltető

Így kerültünk egy meleg augusztusi reggelen a kopárkeltetőbe, amit nálunk a harckocsizóknál rendeztek be. A harckocsi az, amit a köznyelv tanknak mond, de szakértő előtt ilyet ne mondjuk, mert letépi a fejünket. A harckocsi az harckocsi. Röviden hk vagy höki. A harckocsizók jellemzően alacsony, kistermetű emberek, mert el kell férni a hökiben. A kikéző csapat parancsnokát ennek megfelelően Vasegérnek hívtuk. Volt, hogy józan volt...

Nekem szerencsém volt, a harckocsiszázad századírnoka kiválogatta maga mellé a földijeit, így mi, borsodiak, egy viszonylag nyugis helyre, a századírnok szobájába, ahol ő volt a szobaparancsnok. Természetesen a szobát körletnek hívják és az írnok volt a pk. Mondta a pk, hogy már ne feküdjünk le 20 perccel az érebresztő előtt, annak sok teteje nincs.

A körletben az ágyra ülni természetesen nem lehet, nehogy összegyűrjük az ágyrendet. A körletben kb. 14-16 ember lakott, emeletes vaságyakon. Mindenkinek jutott egy kisméretű, szigorúan zárható szekrény. Erre szükség is volt, ugyanis amire nem figyelt az ember két percig, azt ellopták.Vagyis magukévá tették, szocialista megőrzésre. Azután lett belőle htk (hová tette katona? így hívták a leltárellenőrzést).

Egyébként jellemző volt a seregre, hogy minél magasabb pozícióban volt valaki (átlagosan, statisztikailag természetesen, kivételeket megengedve), annál normálisabb volt, és minél komolyabb technika volt a kezére bízva, szintén annál normálisabb volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a másik irány szerint meg minél alacsonyabb szintű volt egy vezető, annál hülyébb volt, egészen a rendőrcsizma szintjéig.

A napirend

A napirend a következő, meglepetésektől mentes volt:
- zöld hajnalban ébresztő, 5 óra környékén (már nem emlékszem a pontos időpontra).
- kb. 20 perc volt arra, hogy némi tisztálkodásra utaló jeleket kövessünk el, bevessük az ágyat, majd az üti által (ügyeletes tiszt, aki akkor pótolja a tiszteket, amikor azok nincsenek bent, jellemzően éjjel és hétvégén, ha nincs kiképzés) meghatározott ruházatba öltözve (ez lehetett gyakorló vagy tornaruha) sorakozzunk reggeli tornára.
- reggeli torna, mintegy fél órában
- utána gyakorlóba öltözés, takarítás, felmosás
- reggeli a központi legénységi étkezdében, ami külön műsorszám volt mindig (mint minden étkezés)
- majd reggel sorakozó, ha nem volt előző nap parancskihirdetés, akkor az, és 8-kor legkésőbb megkezdődött a kiképzési időszak.
- ha bent voltunk a laktanyában, akkor 1-2 óra között ebéd, délután kiképzés ismét
- este ha akartak, tartottak parancskihirdetést, postaosztással egybekötve, majd vacsora, kis szabadidő, takarítás, fél tíz körül takarodó. Ezen utóbbi pontok erősen függtek attól, hogy milyen kiképzési feladataink voltak aznapra és mennyire utált éppen minket a főnök. Ez utóbbi esetben egyes lépések opcionálisak lettek.

No, méretkorlátok miatt jön a következő darab.

Engedjétek meg, hogy egy nálunk kevésbé ismert zenészt ajánljak nektek.

Osztrák zenész, Heinz Strobl néven született 1952-ben. Nem tagadja, sőt, (az egyik lemezének a borítóján) egyértelművé teszi, hogy a Gyűrűk ura nagy hatással volt rá, innen a választott művésznév: Gandalf.

Van saját webje ([link]) és egy rövidke oldala a wikipédián ([link]).

New age stílusba sorolják. Legjobb lemezei elsősorban szintetizátor zenét tartalmaznak, emellett insrtumentális számai is vannak. Stílusa hasonlít a Tangerine Dreamhoz, de egy-két lemeze annál (szerintem) jobb. Tipikusan az a zene, amitől nem megy fel az ember vérnyomása és pulzusa sem, inkább altatónak, pihentetőnek jó.

Meghallgatásra javaslom a From source to sea c. lemezét, egyik kedvencem. A Visions 2001 lemezen található a Gyűrűk ura első részének elején bemutatott szülinapi mulatság ihlette szám, ami szintén kiemelkedő. A többi lemeze is jó, csak nem akarok litániát írni

Megjegyzés: én eddig sem a jólfésült, szép rózsaszín körmondatokba csomagolt, 1000x átrágott, megfontoltan eldugott és kisimított mondatszerkesztésemről voltam híres, de ma annyira feltolták az agyamat, hogy ez most itt feketeöves anyázás lesz. Piros 18-as karika. Ha a te lelkivilágod olyan, hogy a barackról egy ruházati szín jut eszedbe, nem pálinka, akkor gyorsan csukd be ezt a böngésző oldalt.

Megjegyzés2: a sztori 2007. május 10-én történt, csak a házigazda megkért, hogy dátumozzam későbbre, mert egy blogolótól csak egy blog lehet a főoldalon.

Én szótam. Ittmaradás, felbosszantás, idegesedés, gyomorsav, trappolás, nadrág elpiszkolása...

Vágjak bele. Gurulok ma ki Pestfaluból kedvenc kis autómmal, mikor azt tapasztalom, hogy az utastérbe levegőt befújó ventillátorok önállósították magukat. Pörögnek mint atom. Agyalok, mit tegyek, miközben kigurulok egy parkolóba. Motor leáll, ventillátorok pörögnek tovább. Kulcs kihúz, pörgés, orkán erejű szél marad. Agyalok, hogy mi legyen, szokásos szervizembe (Kövesdán) már nem érek oda zárás előtt, esetleg benyomulhatnék egy gödöllői Opel szervizbe. Kisvártatva érkezik a telefonos segítségnyújtás (hogy magamtól miért nem jutott eszembe), ott van az Opel Sztráda M3 kicsivel mögöttem, lökjük a mesterek kezei közé a makrancos verdát.

Parkolóból van átjárás a sztráda fölött, visszafordulok, pár perc és az M3-ban vagyok. Berontok munkafelvevőhöz, elregélem, mi a bajom. Jön a szokásos sirám, hogy már késő, meg így meg úgy. Előkerül jobban fésült úr (ő volt az egyetlen, aki konstruktív és segítőkész volt, ő ne vegye magára ezt), ránézésre műszak vagy üzemvezető lehetett. Mondom sirám másodszor, mondja, megnézi: leszedjük akkusarut, majd kiderül, hogy segít-e. Mindezidő alatt kocsiban kellemes szélorkán.

Művezető kolléga szerez egy 10-es kulcsot, lebontjuk az akksit, vissza, eredmény, vagyis változás 0. Mindketten realizáljuk, hogy itt a baj nagyobb. Kérdem, mi. Válasz: hát ez ellenálláscsere lesz. Kérdem, az mi? Ja nem is ellenállás, hanem vezérlőmodul csere. Ile forint, mondja, hogy utánanéz, eredmény: 67k az alkatrész. Ember, ez vásárlók riogatására alkalmas szám. Hát ez van, ez egy spéci modul, ki van öntve műgyantával, cserélni kell. De nekik nincs raktáron. Nem értem, miért akart megvezetni, nincs a hátamon kormány.

Majd elnézésemet kéri, de azt tudja csak tanácsolni, hogy menjek át másik márkakereskedésbe, mert nekik nagyobb a raktáruk és később zárnak. ÁÁÁ mondom Alexander Graham Bell óta nem lehet engem csak ilyen könnyen kirakni a birtokról, telegrácsa. 198 tcom tudakozó természetesen nem találja meg az opel szalonok között a másikat. No itt indult be a robotpilóta.

Mondom Bambanő, ha te még mindig hormonvezérelt idegi alapon maradsz, akkor itt alszol, úgy nagyságrendileg jövő keddig... Kocsi végigtúr, kézikönyv nincs. Szervizkönyv van, hoppá, van benne érvényes telefonszámlista. Telefon: nincs raktáron, 4 nap alatt van meg, árának felét le kell tenni előre. Persze persze, csíkoshátú kismalac.

Utána megkérdeztem, hogy valamit lehetne-e csinálni a kocsival, mert ha én ezzel bárhol megállok éjszakára, esetleg lemerül az akksi a nagy pörgősforgós orkánban, hogy még csaknorriszt is visszafelé pörgette volna... A művezető rendes volt, telefonálgatni kezdett, azután elémtárta a tényeket: az egy szem elektromos emberük Gödöllőre ment valami komoly ügyhöz vészelhárítani, de fél órán belül megjön és segít. Neki sajnos letelt a munkaideje, ő megy. Mondom menjen, úgyse ő csavaroz, ezt köszönöm, feleslegesen feltartani nem akarom.

Közben orkán természetesen pörög, akksi természetesen merül. Várunk. Olyan, mint egy windóz install. plíz várok, a can busz éppen eszközöket derít vel az Ön szekerén. Kb. 45-50 perc vár. Tegye be a 27. install dvd-t, és plíz várjon.

Jön a hír telefonon, ogy nem ér ide fél óra alatt (nyilván, ha 50 perc után sincs itt, akkor nem ér ide fél óra alatt). Méreg. Szolid morgás a szervizesek felé. Egyébként a szervizesek, főnökük távozását látva, úgy menekültek, mintha azt mondtam volna, hogy valami ronda anyag van nálam. (nem akarok példát írni, pukkadjanak meg az amerikai lehallgató szerverek).

17:20-ra kiderül, hogy hat után jön csak meg a szakképzett munkaerő. Na mondom, várok még egy órát, akkor kiderül, hogy ő sem tud/akar/szeretne segíteni, a motivációja kb. a béka szintjénél lejjebb, most előzte a Bochkor nevű fúrópajzsot a Duna alatt...

Kicsit lehiggadunk, helyzetet áttekintjük. Jön a deus ex machina, az isteni szikra a twinsparkból, hogy dehát én ismerem kedvenc márkakereskedésem villamos emberét, annak telefonszámát, akkor törjön előre a mobilkommunikáció. Felhívom, mondja ismert hiba, egyébként meg tudja javítnai, jövő héten ráér. De mondom most? Ki kell venni egy biztosítékot, attól porbaomlik a klíma, a klímavezérlés meg minden, de most fejből nem tudja, melyiket. Egy órán belül gép előtt lesz, megnézi.

Megint egy óra álldogállás, közben már csaknorrisz is elfáradt, bezzeg a ventillátorok. És akkor berobban a fejembe az utolsó mondat: gép előtt lesz. Nohát, hónapok óta először fordult elő velem, hogy van nálam notebook. Előkap, kocsi tetejére kipakol, lássa mindenki a szervízből, linux bebootol, find a teljes diszkre. Opel*. Nincs. Vauxhall*. Nincs. *ectra* hoppá van egy vectra gyári manual a gépen. igaz, hogy vauxhall vectra, de próba cseresznye.

xpdf bezizzen, 212. oldal, szépen biztosítékdobozonként lebontva a biztosítékok. Kormány mellett 2-es bizti, 7.5 amper, ventillátorok. Kirántom, semmi. Vissza. Abban a dobozban egy darab nagy biztosíték van összesen, doksi szerint klíma, ventillátorok, stb. Biztosíték ki, csaknorrisz megpihen, törölgeti a homlokát. Woila

Berohanok, hogy probléma kikezelve, de valaki segítsen már, nézzük meg, hogy a kötelező berendezések közül (index, féklámpa, stb.) nincs-e gond valamelyikkel. Kijönnek, kulcs be, indítok, csattan kettőt az önindító, utána se kép se hang. Kaján röhögés hátulról, hogy lemerült.

Kérdezem: és? ez állítólag Opel szerviz. Hol a fenébe lehetne ennél jobb hely egy Opel lerobbanásához, mint a márkaszerviz udvara. De mire ezt végiggondolom, úgy eltűnik mindenki, mint a kámfor. Nesze, segítőkész melósok. Tehát maradok egyedül, sehol senki. Nemámhogy adunk kölcsön 2 percre egy startkábelt vagy odaállunk egy autóval hogy bebikázhassuk. Nem. Húzúnk kifelé a kapunk, mint akit csaknorrisz üldöz.

De akkor már nem érdekelt a nyomoruk, telefon, City Taxi. Mondom, mi a bajom, diszpécser máxemnyit se lepődik meg, ezen viszont én igen. Súgjam meg a telefonom, nevem, szétnéz, hogy mit tehetne, visszahív. Egy kiadósabb, cifrább káromkodásra már nem jutott volna idő, mire visszahívott, hogy talált egy kollégát, nincs messze, max 10 perc. Hova küldje? Mondom nem röhög. Mondom de tényleg nem röhög. Mondom Opel Sztráda M3, bent állok az udvaron. Szerintem szereztem egy jó napot nekik...

Kisvártatva megérkezett egy CityTaxi, nagy böszme Skoda Superb, tdi motorral, nem részletezném, megbikáztuk, ket csavarintás után beindult. Kár, hogy az Opelesek közül senki nem látta, mennyi borravalót adtam a taxisnak.

Aztán huss, ki az m3-ra és jöttem haza.

Azon gondolkodom, jár nekem is szidalmazás? Eszembe kellett volna jutni, hogy beindítsam a motort? Tényleg egy ideges, az egyeztetett találkozóra való érkezésen aggódó ügyfélnek kellene fejből tudnia, hogy hány amperórás az akksija és ebből a teljes kóceráj, de különösen a ventillátorok, hány ampert zabálnak? Tényleg nem a szakképzett szerelőknek kellene ilyet tudni, figyelmeztetni, akik csak az autóra figyelnek, nem a naptáramra? És ha már mindannyian elkövettünk felróható vagy fel nem róható hibát, akkor is az a megoldás, ami történt? Persze dühös vagyok magamra is, de vannak kétségeim, hogy ez csak az én saram.

Konklúzió:
- a műszakvezető még elmegy, végülis próbált segíteni. Persze van arra egy oktatási anyagban egy erkölcsi példázat, hogy miért nem teljesen korrekt ez az eljárás.
- a beosztottak hozzáállása kritikán aluli, remélem, ez a blog nagy hírét viszi ennek a dolognak. Mindenki próbálta másra tolni a segítés terhét és elhúzni, mielőtt bármit is tenni kellene
- nagy össznépi hurrá a Cityseknek
- természetesen nagy respekt a Kövesdános villanyász gyereknek.

Tudja, kedves GM Europe EMEA meg mittomén mi. Szerintem az 2007-ben ultragáz, hogy egy SKODA taxiról bikázzuk be a vectrámat az egyik Opel márkakereskedés udvarán. ULTRAGÁZ.

Az, hogy én minden segítségük ellenére meg tudtam szerelni a vectrámat, hogy hazajöhessek vele, az ismételten csak annyit tudok mondani: ULTRAGÁZ.

Előző cikkemben kicsit előre rohanva egy olyan megoldást írtam le, ami nem mindennapi. Nem mindennapi annak előnyével és hátrányával egyetemben. Szeretném ezt a témát közelebb hozni, vagyis szeretném, ha ez a kérdés nem miszticizmus lenne, hanem kézzelfogható, alkalmazható mindenki számára.

6. Microsoft Office ismét

A korábbi cikkben szó volt arról, hogy az svn rendszer három utas különbséget csinál és számára csak az fontos, hogy ezt meg tudja csinálni. Vagyis bármi tárolható svn szerveren, amin ezt a műveletet meg lehet csinálni (igazából ez így nem teljesen igaz, mert valójában bármi tárolható svn szerveren, a fenti megkötés nélkül, vagyis bináris állományok is).

Még nem volt a kezemben az MS Office legutolsó verziója, de arról szólnak a hírek (majd okosok kijavítanak), hogy van egy szabványosítás alatt álló, xml alapú formátuma az új offisznak, amiben képes a doksikat menteni. Ez abból a szempontból nagyon jó hír, hogy az xml-je ascii text, tehát diffelhető. Az a gyanúm, hogy az új office doksikat simán lehet svn szerverben tárolni és felhasználni, ami jó hír, mert amilyen tárolási lehetőségeket láttam eddig, azok nem jöttek be (fájlszerveren a megosztással és a konkurrens felhasználással vannak bajaim, sharepoint portálszerveren meg a konkurrens hozzáféréssel, pedig a sharepoint alatt szabvány webdav protokoll van, azzal lehetne kezdeni valamit).