Aktív témák

• #273 guga Közösségépítő

  2007-03-12 23:10:44 #273

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  guga

  Közösségépítő

  Az utóbbi években több házasság tönkrement a környékünkön, ismerősök között és a családban is, most is folyamatban van egy 30 éves élet egy kis faluban.
  Mikor öcsém első házassága kezdett széthullani arra gondoltam, hogy ez semmiség, biztos leülnek majd, fátylat borítanak mindenre egy pohár bor és egy közös vacsora után. Biztos összemosolyognak és újra együtt állják a sarat.
  A Böbike a végtelenségig türelmes volt vele és próbálta útba igazítani, hogy öcsém mit nem tesz helyesen, mire kéne figyelnie, de öcsém érzéketlen volt és önző.
  Annak ellenére, hogy ezt állítom róla, szeretem Őt és ugyan sok kapcsolat nincs közöttünk, de szoktam gondolni rá naponta.
  Mikor megtudtam, hogy a Böbike beadta a válópert már tudtam baj van. Előtte még hittem benne, hogy változhat a helyzet, de ekkor már nem volt kétségem felőle, elválnak.
  Lehet nem olyan nagy szó, de mégis az. Mi az hogy elválni? Ha valami összetartozik, akkor azt miért kellene elválasztani? Már nem jó, nem tartozik össze? Melyik volt az első emberpár, amelyik elvált?
  
  Volt egy másik házasság is a feleségem szülőhelyén, évekig tűrt a feleség és kifelé vitte a problémákat, a megoldást is onnan kereste, aztán mikor feladta végleg, akkor már nem lehetett helyrehozni. Sajnálatos módon a két gyerekük itta meg a levét, egy kisfiú és egy lány, amelyik nagyobb.
  A kisfiú egész héten szótlan és zárkózott, hétvégén ha mehet az apjához meg kivirul hisz régebben ugrált a hasán.
  A feleség meg éli világát szabadon, kellő mennyiségű pénzért talán még egy erotikus magazinban is, annyira eseménytelen az élete és olyannyira köti le a két gyerek.
  Volt pár erőtlen próbálkozása, hogy társat találjon magának, de egyik sem a lelkét akarta, tovább álltak. Néhány ingerült sms után még a telefonszámukat is törölte.
  Ma este a kisebbik fiam feküdt mellettem az ágyon és a tenyerével paskodta a kövér hasamat én meg nem tudtam figyelni a híradóra, csak rötyögtem egyre hangosabban, a nagyobbik kint ült a konyhában és már Ő is felfigyelt ránk s kérdezte Apa miaaaaaaaaaaaaaazzz, mit csináltok?
  A kisebbik soha nem enged a tv elé senkit, szünet nélküli Minimax, de este megszoktuk beszélni, hogy nézheti a mesét sokat, de Apa ilyenkor egy kicsit vele együtt nézi a híradót és úgy szoktam előadni, mint ha ez neki lenne fontosabb, aztán egymás mellé fekszünk az ágyon és együtt nézzük meg az első percet, mire elhangzik a jó estét kívánok, addigra Bendzsó már hümmögve énekel, hogy hmm-hmm-hmm-hmm-hmm-hmm-re és a mondat végét kiénekli halkan maga elé nézve, hogy mi lehet a mellkasán, ...kap rétest estére és befejezi, majd nagy komolyan odafordul hozzám és megkérdezi Apa neked mi az? Mutat a mellbimbómra.
  Didi, mellbimbó és megcsikizem az övét, hogy van neked is és hátradőlve rötyög.
  
  A hatos úton tömegbaleset és nagy a torlódás...de nem tudok figyelni, mert a gyerek belenéz az orromba, Apa szakáll van az orrodba? Mert tegnap kérdezte, hogy mi van az arcomon miközben a sajátját tapogatta.
  Van szakáll csak hagyjál már nézni a híradót, utána lesz mese.
  Van szakáll?
  Nem...orrszőr...
  Ojjszőj?
  Hagyjál már, hagy nézzem a híradót, emeltem meg a hangom hogy megfegyelmezzem.
  Sértődötten hátradőlt, hogy jóvan s majdnem egy percig tartott. Elkezdte nézni a didijét, hogy tényleg az e. Majd nézte a hasát és utána az enyémet, hogy mennyivel nagyobb. Elkezdte paskolni a magáét és utána rám nézett. Valami engedély félére várt de csak odacsapott a hasamra, meg is csípett de hagytam hagy csinálja, legalább nyugton van, addig is nézhetem a híradót.
  Egyre vadabbul csinálta és közben nézett a szemembe, hogy mit szólok hozzá.
  Próbáltam koncentrálni, hogy az amerikai hadseregben elítéltek egy katonát, aki az iraki... és ekkor egy hatalmasat csattant a hasamon a tenyere és már röhögtem, de leginkább attól való félelmemben, hogy ráver egyet a herémre.
  Csak nem hagyta abba és Ő is rötyögött velem s már én is belefelejtkeztem, mikor ránk szólt a nagyobbik a konyhából.
  
  Micsoda fájdalom lenne a tudat, hogy ezeket az apró örömöket nem én élhetem meg velük, hanem egy másik ember. Egy idegen.
  Egy idegen ember az ágyamban, amit tizenkét éve megosztunk, este fáradtan sóhajtunk, hogy tegyük el holnapra és befordul a fal felé, jó éjszakát. Micsoda égető érzés és halálos seb ha reggel egy másik ember ébresztené, hogy anya kelj fel s légyszi főzz egy kávét. Sokszor hagyom inkább aludni még 15 percet vagy akár egyet, de figyelek rá miközben kihasználom.
  
  Nemrég kaptam egy levelet egy régebbi barátomtól, hogy baj van otthon a házassággal, utána írt a férje is. Annak ellenére, hogy szinte soha nem volt köztünk komolyabb kommunikáció megkeresett és ha lehet így fogalmazni segítséget kért. Én magam is meglepődtem, hogy nocsak ez engem emberszámba vesz?
  Meg is örültem neki, hogy ilyen tisztesség ért engemet és meséltem a nejemnek. Mi ugyanis alaposan kiszoktuk vesézni más emberek házasságát, hogy melyiknek mit kéne tenni, mert az ilyesmire tudjuk a feleletet.
  Majd miután a gyerekek lefeküdtek aludni leült és írt nekik egy levelet, hogy csatoljam az enyém mellé.
  Arról írt benne, hogy engem miért szeret. Ugyanis én azt kértem a férjtől, hogy:
  
  Addig egy kis házi feladat
  Írd le, hogy szerinted miben hibáztál ill. azt, hogy a feleséged mit csinál nagyon
  jól, mi az amit szeretsz benne, mi az ami miatt különleges, amiért fontos.
  
  Ezen fellelkesülve a nejem azt írta nekik rólam, hogy:
  
  Kedveseim! Férj és Feleség!
  
  Én is szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek, amelyek a házastársi
  szeretettel kapcsolatban kerengnek a fejemben. Nem most fogalmazódtak meg,
  már régen is törtem ilyesmin a fejem, a saját házasságunkkal kapcsolatban, és
  a következőre jutottam:
  
  Ha az ember a társa iránt érzett szeretetét boncolgatja, mindig keres valamit,
  ami miatt szeretni tudja a másikat, pl. szép, kedves, okos, művelt,
  intelligens, diplomás, aranyos, csinos, jószívű, becsületes, önfeláldozó,
  szereti a gyerekeit, jó apa, hűséges, odaadó, figyelmes, és így tovább a
  végtelenségig, amiket ez a világ az emberek agyába sulykolt.
  Nos, én ezeket a tulajdonságokat sem magamban, sem a férjemben nem találom meg
  hiánytalanul.
  
  Én azért szeretem a férjemet, mert ő engem szeret. Engem, aki nem vagyok szép,
  művelt, intelligens, aranyos, csinos, jószívű, becsületes, önfeláldozó,
  szereti a gyerekeit, jó anya.
  
  Egyszerűen csak szeret engem, mellettem maradt, mellettem büfög, horkol, büdös
  a lába, borostás, kövér, fokhagymaszagú, sörszagú, diplomátlan, bunkó, aki
  mindenkinek úgy köszön, hogy höhhhnyeee, azt is olyan hangosan, hogy az
  ismerősök kihajolnak az erkélyükön és még sorolhatnám…
  
  És miközben érzi, hogy engem ezek a dolgok nem zavarnak, nem akarom kinevelni
  belőle, hanem hagyom, hogy szabadon „éljen”, ugyanolyan szabadon át tudja
  adni a benne rejlő sok-sok szeretet is. Nincsenek gátak, akadályok. Egy ilyen
  kapcsolatban viszont az ember a kéréseit, vágyait és esetleges elvárásait is
  szabadon el tudja mondani a másiknak. Oda-vissza működik a dolog.
  
  Másrészről: A házasság a világon a legnehezebb dolog. Az ember megszületik, és
  egy családban kezdi magába szívni az életet, annak mindenével. Így él mondjuk
  20-25 évet, aztán egy szép naptól fogva egy másik emberrel folytatja, mintha
  mi sem történt volna. Pénteken még a családdal, amibe beleszületett,
  szombaton már egy vadidegennel, aki egy egészen más családba született. Mégis
  hány évnek kell eltelnie ahhoz, ahogy a kettő tökéletesen eggyé
  csiszolódjon?????? Ez olyan, mintha az embernek szombattól le kellene
  cserélnie a génállományát. Egy másfajta hajszínnel könnyű megbarátkozni, egy
  másik várossal már nehezebb, ha valaki elveszíti az egyik lábát, azzal még
  nehezebb, de egy idő után sikerül… de egy másik élettel…? Egy élet kell
  hozzá, és egy olyan társadalom, ami ebben segít.
  Na ez nincs nekünk. Vannak viszont nagyszüleink, akik példát mutatnak, van
  Istenünk, aki azt mondta: „Adok néki segítőtársat, hozzáillőt!”
  
  Az ember nincs egyedül, a problémák megoldhatók, bízom benne, hogy érteni
  lehet, amit el akartam mondani.
  Puszi Nektek! Annmari.
  
  Ha már belekezdtem azt is leírom, hogy mit válaszolt a férj nekem:
  
  Házi feladat megoldás:
  
  Abban hibáztam nagyot, hogy elkényelmesedtem. Nem figyeltem eléggé Rá, és
  amikor láttam, hogy nem megy minden rendben, nem ültünk le megbeszélni a
  problémákat.
  Tudom, hogy nap mint nap küzdeni kell a szeretetéért, nem szabad
  elkényelmesedni.
  Abban az illúzióban ringattam magam, hogy minden rendben van. Emiatt kicsit
  unottá válhatott mellettem.
  Ő volt életemben az első lány, aki tisztelt és figyelt mindenre, hogy mit
  szeretnék.
  Amikor megismertem, nem sokkal azután volt az unokabátyám (tudod,
  akivel anno a legénybúcsún hülyültetek) apabulija (akkor született a
  keresztlányom. Vele tök jókat tudtunk mindig is dumálni. Ő is észrevette,
  illetve amikor beszéltünk elmondtam, hogy „feleség” mennyire más. Előtte volt egy
  hoszzúnak mondható kapcsolatom, ahol én mindent odaadtam, de feleannyit nem
  kaptam vissza. Aztán barátságban váltunk el, később leveleztünk, „feleségnek” ez
  rosszul is esett, de sajnos csak nemrég tudtam ezt meg.
  Feleségemnél mindent visszakaptam, sőt ő nagyon önzetlenül szeretett.
  És büszke vagyok rá, hogy szép feleségem van. Bárkivel beszélek, és
  mutogatom a képeket a családomról, mindenki megjegyzi, hogy milyen csinos a
  feleségem.
  Ő adja a biztonságot, azt a hátteret, ami ahhoz kell, amit elértem. Ha ezt
  elveszítem, akkor végem. Nagyon jó anyukájuk a gyerekeknek, mindig nyugodt
  vagyok, mert tudom, hogy jól érzik magukat.
  Szóval Ő abban különleges, hogy mindent odaadna bárkinek, ha azt érzi, hogy
  ezzel jót tesz, és a másiknak öröme lesz benne.
  
  Röviden ennyi. Most megyek elintézem a heti nagy bevásárlást.
  
  Mikor először elolvastam a férj levelét elfogott a szégyenérzet, a helyesírás ellenőrző nem jelzett hibát. Hát igen, van köztünk különbség, ráadásul háttal nem kezdünk mondatot. Valamennyit azért én is tudok, de mikor visszanézem mit írtam csupa piros, mekkora egy bunkó állat vagyok. Egyik este is miután írtam egy igazán egyenes gerincű szösszenetet, az egyik reakció az volt, hogy:
  
  „Mellesleg nagy lehet a felindulás, mert a helyesírással vannak gondok, pl. egy fél vödör vödör vesszőt ha random elhelyznénk benne, szerintem senkinek nem tűnne fel.”
  
  Tényleg nagy lehet, mert ahogy bemásoltam rögtön jelzett: elhelyznénk
  
  Persze tudom ez csak elgépelés, nem elhülyülés
  
  De azért válaszoltam a férjnek és utólag is bocsánat minden érintett személytől, csak azért bátorkodtam közre adni a teljes magánlevelezést, mert úgy éreztem másokon is segíthet.
  
  Ezt írtam:
  
  
  Üdv! Alapjában véve jól látod a dolgokat és ahogy a feleséged leveléből kivettem
  pontosan azokat a dolgokat hiányolja, amit leírtál. Mármint, hogy részedről
  nincs visszajelzés.
  Ezzel nem azt mondom, hogy reggel csókkal ébreszd és egész nap súgd a fülébe,
  hogy szeretlek.
  Azt hiszem ilyet még én sem csináltam egyszer sem. Fontosabb, hogy az embernek
  társa legyen és számíthasson rá.
  Az felelőtlenség lenne ha egy csapásra más ember szeretnél lenni, az ellenkező
  hatást érnéd el.
  De fokozatosan vissza lehet fordítani ezt az elhidegült s bizalmatlan
  állapotot.
  Fontos lenne, hogy eltudjatok menni legalább egy estét ketten vacsorázni,
  esetleg egy másik városba, csak úgy céltalanul. Beülni valahova és
  átbeszélgetni egy estét.
  Puhatold ki, hogy hova vágyna, hova menne el szívesen. Nem is kell tőle
  megkérdezni, magától elmondja.
  
  Hja majdnem elfelejtettem a mosolyt, a nevetést, a röhögést. Kell alkalmat
  teremteni arra, hogy az ember ellazuljon és gátlások nélkül, felszabadultan
  nevethessen. Elég ha egyszer megnevetteted, csinálj szokatlan és vicces
  dolgokat.
  Ha már nevet utána nincsen gond.
  
  Én például egyszer korábban jöttem haza, az asztalra írtam egy üzenetet, hogy
  meglepetés a sütőben, de ott is csak egy cetlit talált, hogy nem itt van
  hanem a kenyértartóban, ott meg az volt, hogy nézzen be a hűtőbe, az ágy alá,
  a mosógépbe és végül a szekrénybe. Kinyitotta az ajtót és ott ültem. Először
  a szívbaj jött rá, de utána elég sokat nevetett.
  
  Szóval visszajelzés, és nem utolsó sorban az elismerés, sikerélmény.
  Biztosítani kell róla, hogy amit Ő végez munkát a gyerekek körül az nem
  értéktelen, hanem igen is fontos.
  Te sem éreznéd jól magad a munkahelyeden ha nem támogatnának, nem
  biztosítanának róla, hogy szükség van a munkádra, mondjuk nem ismerem a
  munkahelyed, de nyilván jól érzed magad ott.
  
  Figyeld meg hogy milyen problémákkal küszködik és próbáld tehermentesíteni,
  szó szerint néha kényeztetni.
  Nálunk az van, hogy ha látom a nejemen a fáradtságot, olyankor én főzök, a
  mosogatás meg várhat, letakarja egy konyharuhával és majd ha lesz benne lelki
  erő.
  
  Keress olyan közös emlékeket, amiket együtt éltetek át és nevettetek.
  Én a nejemmel beszoktam ülni esténként egy kád forró vízbe egy üveg pezsgővel
  és sztorizgatunk, megbeszéljük, hogy ki nem hülye a házban (persze mindenki
  az) aztán röhögünk, átbeszéljük a családot, a gyerekeket.
  
  Néha jólesik az embernek egyedül maradni, kikapcsolódni. Dugj a zsebébe egy
  ötezrest, hogy menjen el bevásárolni. Egy-két órát szédelegni a forgatagban
  és nem a gyereket követi a szeme.
  
  Azért finoman jelzem a feleségednek is, hogy próbáljon meg túllépni a
  bezárkózottságon és szedje össze magát, főleg hogy jön a nyár.
  Próbáljatok meg elszabadulni kettesben minél többet.
  
  Én szurkolok nektek, sajnos rengeteg házasság tönkrement az ismeretségi
  köreinkben.
  
  Megírtam neki és kétségbe estem teljesen, hogy vajon elég nekik ennyit írni? Hisz még sokkal többet tudnék, amit írtam az felszínes és kevés. S ami még fontosabb, hogy Istenről nem is szóltam benne egy szót sem. Hogyan adhatnék nekik tanácsot úgy, hogy Istent nem említem meg, hogy kihagyom? Én Istennek a házasságomat köszönhetem, adott hozzám illő társat, de még leírni is félek, mert ha arra gondolok mi lesz mikor egyszer majd ezekkel a mondatokkal szembesítenek és nem lesz már a feleségem.
  
  Magamban és a feleségemben nem bízok annyira, mint Istenben hisz ha végignézem az életem, akkor mindig is ott állt mögöttem és egyengette az utamat.
  Ott volt, amikor 17 évesen eldöntöttem, hogy végleg elhagyom a szülői otthont és csak magamra számíthattam, legalábbis azt hittem. Végig reménytelennek tűnt, végig fárasztó és küzdelmes volt, nem volt egyetlen barátom sem, egyetlen ember sem ezen a földön, akitől kaphattam volna egy jó szót. Most meg van egy feleségem, van két gyermekem, egy kicsi de meleg otthonom, néhány ember, aki figyel a szavamra, söröm és ha elfogyott a pénzem, akkor hitelem a helyi kis közértben, ahol bíznak bennem annyira hogy másnap beviszem.
  Van egy kerékpárom és tekerhetem, hihetetlen kellemes dolog kerékpározni, átmenni a fél városon és a hajnal a kedvencem, mert minden hajnal az enyém és délben sem érzem magam egyedül, este meg már kifejezetten zsúfolt, jönnek bejelentés nélkül az emberek és nem hagynak békén, még vacsorázni sem tudok tőlük és tiszta ideg vagyok, mind a nejemen vezetem le, lelketlen vagyok s annak is keserve.
  Van végre problémám, amit igyekszem megoldani de sohasem megy, mint a 38 éve betegen fekvő, akinek csak annyit mondott kelj fel és járj.
  Azért nem adom fel, mert van egy kicsi telkünk ahol fellélegezhetünk, van barackfám, van egy pincém, ahol mindig én vagyok és jönnek oda mások is, hogy egy kicsit velem legyenek, hogy érezzék bennem azt, aki elbújt és megjelentette magát:
  
  2Kor 12,9
  És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.
  
  Ennyi mindent adott nekem az a nem létező Isten.
  Isten veletek.
  

Aktív témák