Aktív témák

• #117 guga Közösségépítő

  2005-11-20 18:27:21 #117

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  guga

  Közösségépítő

  Oldozzál fel önkívület (I. rész.)
  
  
  A vendég
  
  Apró örömök segítenek átvészelni azt a néhány évet, amíg megszólít a Teremtőm.
  Azon kapom magam, hogy egyre inkább a testi élvezeteknek adom át magam. Ha elmegyünk vendégségbe, akkor első utam rögtön a nyári konyhába vezet és a szekrényből előveszem a félliteres üveget, töltök egy felest, aztán hirtelen egy másikat, erre megéhezem, a sütőben kacsahús. Jó a vidék illata, tehénszarszag, széna, disznó ól, lovak, hegy, patak, füstölő, tyúkudvar, földút, nádas, kukoricás, körtefa, szőlőlugas, telehas. Mindennek benne van az illata egy pohár pincehideg borban. Az öreg kelleti a bort, kínál percenként, lesi, hogy üres e a pohár. Elsétálok az ól mögé, pössentenem kell, s tudom errefelé ez a szokás. Senki nem megy a benti retyóra, van kinti budi meg az ól mögött. Tíz éve vagyok házas, tíz éve járok ide a feleségem nagyszüleihez és tíz éve járok az ól mögé valami hallgatólagos megállapodás alapján, mert minden meglett férfi embertől ezt látom. Itt hiába is törekednék lelki életet élni, az itteni közönség nem vevő rá. Nyugodtan átadhatom magam a testi életnek, semmi felelősség nem terhel.
  Reggeli után forgatom a kezemben a boros poharat, érdekes, hogy egyből érződik a szőlő íze a boron, de mondom benne van az ízében az egész környék jellege. Nincs is lehetőségem elmenekülni a testi gondolatok elől, mert rögtön túróssal traktál a mama, a papa meg már önti a bort, pedig még csak félig ürült ki. Amíg a család elfoglalja magát feltérképezem a házat. Hatalmas és hideg kamra, utoljára öt éve jártam benne, amikor a tisztasági meszelést csináltam. Füstölt szalonna és kolbász, sonka lóg alá a mennyezetről. Legszívesebben beleharapnék a falba olyan finom és csábító az illata, a sarokban 20 literes demizsonban pálinka, ezek tudják mi az élet. Révetegen tapogatom a kolbászt, enni nem bírok belőle mert telve vagyok és estig még elég sok munka van hátra. Kinyitom a hűtőt s kocsonya tálakban, vastag disznóbőrökkel, füstölt csülkökkel, mellette húsos szalonna és sült hurka. Nem bírok betelni a látvánnyal, valaminek a határvonalán vagyok, hogy marnék mindenbe, enném mindet, tépném a fogaimmal, az illatok erre sarkallnak, de a gyomrom telve, így a látvány és az illat orgia az őrületig korbácsolja az idegeimet.
  Kukoricatörés van ma, felelősséggel jár, az öreg hiába traktál a borával nem fogadom el, mert érzem hamarosan elnehezednek a kezeim és a lábam, meghomályosodik a látásom ha tovább iszom. Észnél kell lenni, mert azt a rengeteg zsákot ki kell hordani a kukoricásból, fel a traktorra és utána fel a padlásra, tíz éve járok ide, néha kukoricatörésre, s néha mint vendég. Van különbség.
  A traktor platója hideg, álmatagon zötykölődöm a sarokban és szeretném magam úgy érezni, mint egy vendég. De ridegen leparancsolnak a platóról, és nekiállok a vizes kukoricaszárak között cipekedni a zsákokkal. A gyomrom még vendégként érzi magát, de az izmaim már átadták magukat. Nem vagyok szokva évek óta a fizikai munkához. Mióta van saját cég, azóta otthon ülök reggel 5h-19h-ig egy csavarhúzóval a kezemben, 30 kilót híztam öt év alatt és az alacsony vérnyomásom az egekbe szökött, néha zsibbad a karom, tudom étrend és mozgás. Na most megvan, megállás nélkül csúszkálok a sárban a kukoricás zsákokkal, az asszonyok kiabálnak, hogy ide-ide megteltem.
  Fegyelmezem magam és megyek, mint a robot, nem szokta a paraszt a szántást. Érdekes, hogy ugyan vidéken nőttem fel és reggel 5h-kor már a teheneket itattuk apámmal s csak utána mehettem iskolába, mégis úgy érzem semmi közöm ehhez az életmódhoz. Vonzódom hozzá s mégis taszít. Elsatnyultam, petyhüdtek az izmaim és félek a fizikai munkától. Persze már az évek alatt megszoktam, hogy alaptalanul, mert mindig nagyon hamar lezajlik, a padlásra is hamar felkerül, de most még nagyon az elején vagyok.
  Néha ábrándozom a kukoricaszárak között, hogy ez egy végtelen kukoricás és sohasem fogok kitalálni belőle, egyedül vagyok és folyamatosan hajtom félre a leveleket, néha megállok, de nincs vége, felugrom a magasba és nem látok mást csak kukoricást, végtelen kukoricás. Ha sokáig gondolok rá és beleélem magam, akkor egyszer csak eljutok arra a szintre, hogy egy pillanatra rám tör a félelem és én az idegen érzéstől a földre kuporodom. Most is így történt, egy másodperc volt az egész és a hideg kirázott az érzéstől. Felálltam és megmarkoltam megint egy zsákot, néha olyan érzésem van, hogy nem ártana ha megnézne egy pszihológus. Aztán mikor megszólalnak mellettem az emberek, akkor megnyugszom, nem nekem van szükségem segítségre, mindenki jajgat és panaszkodik, fel van háborodva, csak én vagyok kivétel, kedélyesen mosolygok. Lehet mégis gond van velem?
  Zsák fel a platóra, nincs idő vendégeskedni hama-hama duruzsolják mögöttem az asszonyok sorban. Aztán egyszer csak a végére érünk s tele a plató. Ebédhez terítenek a szántáson és előkerülnek a fasírtok, sütemények, bor, pálinka, üdítő, kolbász, szalonna, hirtelen a kosarakból több négyzetméter hús és sütemény kerekedik, mindenki leül és falatozik, kortyolgat, próbálok valami lelki táplálék után nézni, de nincs rá vevő. Koszosak a kötények, nedves a kukoricaszár, érdes a zsák, vastag a traktor kereke és a traktoros rám vár, mit is mondhatnék, tovább.
  Most kezdődik a java, a zsákot fel a padlásra, az asszonyok eltűnnek a kapuk mögött a férfiak meg hangoskodva belekapaszkodnak a zsákokba, órák múlva minden a helyén lesz.
  Nemrég még vendég voltam ebben a házban, most pedig rám parancsolnak, fegyelmezem magam és engedelmeskedem, noha nem teher, de van különbség, hogy az embernek a kedvét keresik vagy kiadják, hogy húzd és fogd.
  Máskor elég kiöltöznöm és elnyúlnom egy fotelben, boros pohár a kezemben és hessegetem a legyeket róla, mert ilyen helyen előfordul.
  Most meg izmaimat megfeszítve izzadok a zsák alatt és alig várom, hogy vége legyen, s ha a végére értünk, akkor azonnal az autóba szeretnék lenni mindenkistül, majd otthon a kádba. Ha vendég vagyok nem sietek ennyire el. Türelmesen megvárom, amíg az öreg pálinkát és bort csomagol az útra, sültet a mama és lopva egy ötezres a fiam zsebébe. Az öregek már csak ilyenek, nincs mit kapniuk, csak adni tudnak, elég ha ott vagyunk.
  
  Mire végzünk csatakos vagyok és koszos mindenem, úton lennék már. Végre este és fekszem a kádban, a víz szürke de jólesik nézni a langyos koszból a semmibe, a falra, itthon vagyok nem vendég. Le kéne vágni a körmömet mert már lassan kilyukad tőle a zoknim, de inkább halogatom, amolyan halogatós fajta vagyok, minden jó úgy ahogy van, amíg a szükség nem kényszerít. Ülök a konyhaasztalnál egy pohár borral, még mindig hideg, a kacsasült előttem a tányéron, félve nyúlok érte, nem érdemlem meg. Sok embernek nem adatik meg ezen a földön, hogy saját asztalánál lefürödve egy pohár borral és egy illatozó kacsacombbal a tányérján. Tudom nem fejeztem be az előbbi mondatot és vessző is hiányzik belőle, semmi sem tökéletes.
  
  Fekszem az ágyon és egy végtelen kukoricásra gondolok, könnyű, mert sötét van és csak a két gyerek szuszog, rám tör a félelem, na most meg azzal vagyok elfoglalva, hogy hogy űzzem el. Van egy pillanat mikor minden olyan jelentéktelenné válik, nincs semmi és ott van az a mardosó félelem, jobb lenne aludni. Kimegyek a konyhába, a bor még mindig hideg, segít elaludni, meghúzom. A fürdőszobában felkapcsolom a villanyt és egy darabig azzal játszadozom, hogy arcokat keresek a csempe mintázatában s mikor sikerül, akkor úgy gondolok rá meghalt és a végtelenben arra lett ítélve, hogy ott legyen a csempén. Nem tudom kiszabadítani, csak a gondolataimat, de azok meg rabjai valami megfoghatatlan és dermesztő félelemnek, nem merek lefeküdni.
  
  Kéne valami pótcselekvés, ami leköti, elvonja a figyelmemet, de nem keltek vele zajt és nem csempenézés. Vagy inkább még egy pohár bor, hogy tompuljanak az érzékeim. Úgy látszik ez a félelem nagyon kényelembe helyezte magát, azzal vagyok elfoglalva, hogy a kedvét keressem és azt lessem kiürült e a pohár. Újratöltök, hogy a félelem jobban érezze magát és leülök a székre, bambulok magam elé, már nem félek, bámulom az abroszt, a mintáját és azon gondolkodom vajon mi lesz az utolsó kép, amit életemben látni fogok? Az ágyhuzat, villamos sín, autó kormánya, műtőasztal, pohár bor, billentyűzet, plafon? S amit látok vajon meddig hordozom? Lehet, hogy a végtelenben az a kép marad meg bennem, amit utoljára látok? Mint a csempe? Mint a kukorica szára? Félrehajtom és érzem, hogy fázik a hátam, közben elaludtam és elkalandoztak a gondolataim. Újra betakaródzom és megpróbálok elmenekülni az álmaim fodraiba, ahol csak vendég vagyok és nincs semmi kötelezettség, meztelen vagyok és futok az utcán, mindig ez a test, amiben csak vendég vagyok, hamarosan tovább állok.
  
  Te! Ez nem valami átok?
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]
  
  [link]

Aktív témák