Aktív témák

• #27 Wwitch csendes tag

  2010-12-01 16:24:25 #27

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Wwitch

  csendes tag

  Sötét volt. Rettenetesen sötét.

  Elhatároztam, hogy most megírom. Akármi lesz is, megírom.

  Havas volt minden az ismerős környéken. Százszor jártam már itt. Látogatásom soha nem volt önkéntes vagy várt, csak néha talán kevésbé szomorú.
  Úgy éreztem, el kell jönnöm. Ha másért nem is, azért, hogy támaszt nyújtsak.
  Odafelé felkészültem lélekben azokra a dolgokra, amik megrázhatnak. A láng. A zene. Az urna. Egy fénykép. Elhatároztam, hogy ezúttal is, mint mindig, jó kislány leszek, és „erősférfimódjára” kibírom sírás nélkül. Én sem tudom, miért. Csak részvétet nyilvánítani ne kelljen…
  Behajtottam a parkolóba, van még egy óra. Beszélgettünk. Ültünk a meleg autóban, és próbáltunk nem arra gondolni, amire vártunk. Telt az idő, menni kellett.

  Süvít a szél, zuhog a hó, ötméterenként próbálnak ránk tukmálni virágot. Az utolsó bódéban két szimpatikus (nem tukmálós) nénitől megvettük a (kért egy szál fehér) virágot.
  Lassan toporogva-csúszkálva, egymásba karolva sétálunk befelé. Az arra haladóknak mind egy-egy szál fehér virág a kezükben. Nemsokára egy tábla. Megnézzük, jó helyre megyünk. Közben arra gondolok, hogy nem akarom, hogy az én nevem egyszer egy ilyen táblán legyen kint. Valahogy ha ezt lehetne. Valahogy. Mindegy, hogy hogyan, csak… ha valaki meg tudná mondani… ha valaki meg tudna menteni…

  Odaérünk. Már kint meghallom a jellegzetes zenét, próbálok nem megtorpanni. Néhány lépcső, már bent is vagyunk. Minden fehér. A padló, a fal, a plafon, a virágok… Emberek. Sok ismeretlen arc.
  Az ajtóban zavarba jövünk. Most hová álljunk? Mit csináljunk? A virágot most, vagy később? Most nyilvánítsunk részvétet, mint sokan mások? Elhagyom magam. Nem érdekel. Nem akarok gondolkodni. Semmin. Szeretném, ha kiürülne a fejem, becsukom a szemem, és máris a világ másik végén vagyok más tudattal, másik életben, más személyiség…
  Mucika megembereli magát és elindul a tömegbe. Köszönöm…
  Mindent láttam, mindent hallottam. Mégis, mintha nem is a valóságot éltem volna meg.
  A láng nem is volt olyan szörnyű. A zene marta a szívemet. Az urna ezúttal nem volt ijesztő. A fényképről még meg is állapítottam magamról, milyen jó kép ez róla.

  És legbelül… forrongó sötétség volt. Rettenetesen sötét. Érzések tömkelege kavarog, és egyszer csak érzem, hogy ki akar törni. Felszínre akar jönni, üvölteni, zokogni, könyörögni, ordítani, hogy végre egyszer szerte szállhasson a hatalmas fájdalom, hogy végre elpanaszolhassam, hogy végre megfogalmazzam, hogy végre megélhessem, hogy végre fájhasson. Nem kérve vigaszt, nem akarva visszafordítani az időt, nem remélve ölelő karokat, nem követelve magyarázatot, csak megengedni, hogy kiáltva, sírva, fetrengve kínozhasson a leírhatatlanul mély fájdalom.
  Hullámokban jön. Felfojtom, egy kicsit jobb. Aztán hirtelen megint rosszabb. Ha felemelem az arcom, hogy bárki láthasson, úgy könnyebb. Amint lehajtom a fejem, rám tör.

  Közben eszembe jut egy csomó hasonló régi emlék. Képek. Fájdalmak. Gyászok. Sírások. Gödrök. Ahogy az első kupac föld koppan. A morgós maci koppanása. Utolsó utak.
  És mindig mindenhol sötét van, kegyetlen hideg. A torkomat karcolja a levegő, a visszafojtott sírás. Mindig remegek. Mindig elhagyom magam. Itt vagyok a leginkább nyitott könyv. Bármit követtem volna el, bevallanám. Nincs tartás, nincs játék, nincsenek szerepek. Nincs világ, nincs munka, nincs élet, csak a sok vergődő lélek és fájó szív. Akkor ott sosem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogy akarok-e egyáltalán valamit, és vagyok-e egyáltalán valaki.

  A világ minden kincsét érte, hogy drága barátnőm ott volt velem. Támaszkodhattam rá, bár egymásra sem néztünk, egymáshoz sem értünk.

  Gyönyörű beszéd volt.
  A család kérésére nem szabadott részvétet nyilvánítani. Sors? Szerencse? Isten? Vonzás? Mindegy. Köszönöm.

  Öröm az ürömben (ha fogalmazhatok így), de rájöttem egy-két dologra.
  Először is, rengeteg dolgot elnyomok magamban.
  Másodszor: eltökéltem magamban, hogy az élet dafke is örökké tart. Valószínűleg még gyerekkoromban, csak azóta sem foglalkoztam ezzel.
  Három: ha meg is halunk, az életünk álomként akkor is folytatódik.

  Remek. Tündérmesében élek. Van min munkálkodnom…

  És Maci! Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy, és mindent végig csinálsz velem! Nagyon szeretlek!

Aktív témák