de nem is kell ... Ahogyan süppedek ebben a székben egyre mélyebbre és mélyebbre, akaratlanul is előcsúszik a zsebemből a telefon, belemászik a tenyerembe, és felém fordul. Születésnapon vagyok, zenekarunk dobosa az alany és az anyukája. Húsz éves a srác, anyuka 50. Mindez egy nagy bálteremben körülbelül 60 ember. Nagyon nagyon bírom a srácot. 10 évvel fiatalabb nálam. Pont ez a 20 és 50 éves generáció van jelen, senki a korosztályomban - szinte. Összesen ismerek 3 embert. Kisegíteni jöttem az élőzenében, mint gitáros. Még is nagyon zavar, hogy nem tudok kapcsolódni. Vagy nem akarok...? Arról nem is beszélve, hogy Annabell nincs itt. És egyébként is fasírtban vagyunk, és itt olyan sok csinos lány szaladgál. Ötöt számoltam, akikre akarva-akaratlanul újra és újra visszatéved a tekintetem. Egyre jobban tapad rám a szék és ragad a kezembe a telefon. Pedig küzdök, fekete-fehér most is a kijelző, hogy ne lehessen túl érdekes...

Én vagyok fura? Vajon ez már túl fura? Miért kell ezen az egészen egyáltalán agyalni, és miért nem tudom magam elengedni? A kevés alvás az oka?

A családban tapasztalt több eset vezetett ehhez az íráshoz. Szeretném a legeslegelején leszögezni, hogy semmire nem vagyok kvalifikált, és az itteni anekdotákban leírtakat senki ne vegye tanácsként, és ne alkalmazza magára vagy másra az orvosával történő konzultálás nélkül!

Anyukám az ötvenes éveiben jár. Egyik napról a másikra naponta ismétlődő jelleggel kiütések jelentek meg a bőrén. A kiütések viszkettek, szinte órára pontosan mindig ugyanakkor jelentkeztek. Kezdetét vette egy egészségügyi vesszőfutás, ahol is számtalan orvosnál járva számtalan vizsgálaton esett át, és az egy évet bőven meghaladó időtartam alatt eljutottak a hisztamin-intolerancia diagnosztizálásáig, de sikeres kezelés vagy gyógymód nem akadt. Én a partvonalról követtem az eseményeket, mert a rokonságban, ismeretségi körben többször szereztem negatív tapasztalatokat, amikor egészségtudatosság, egészség volt a téma.

Akkor vonódtam be, amikor anyukám megjelent néhány képpel, hogy kikérje a véleményemet: egy csodadoktor egy készítményt szeretne neki eladni, amit jelenleg nem nevesítenék. Gyógyszervegyészetet tanultam BSc-képzésen, ezért ha nagy gyógyszerszakértő nem is lettem, de tudok szakmai szöveget értően olvasni. Amikor végignéztem, hogy mit akarnak anyukámra sózni, mennyi pénzért ami ráadásul - ha tényleg az van benne, amit hirdetnek - még veszélyes is lehet, akkor begurultam. Megkértem, hogy az ingyen kiküldött tablettákból semmit ne vegyen be, ne bontsa ki, csak küldje vissza, és szakítsa meg a kapcsolatot. Majd megkértem, hogy fényképezzen le minden dobozt, táplálékkiegészítőt, amit szed, akár csak alkalmi jelleggel is, és küldje át a leleteket, amije van, majd munkához láttam.

Lassan elérkeztem arra a pontra, hogy időszerűnek látom a továbblépésemet a jelenlegi helyemről. Most keleti kismotor-alkatrészeket modellezek/tervezek CAD-ben, felkutatom hozzájuk a gyártókat és velük együttműködve menedzselem egy kis- és nagyker termékportfóliójának egy részét.
A kollégák nagyon rendesek, a munkakörülményeim is elég jók (nagy és saját iroda, NAGYON szabadelvű és jófej főnök, átlagnál valamivel kisebb fizu + autó + tankolókártya, 35 órás hét, 24 szabadnap plusz lehetőség fizetetlenre előzetes megbeszélés alapján, év végi bónusz ami mindenkinek jár, viszont cserébe nem sok), viszont egy vegyész BSc, gépész MSc, aktív C1 angol és német tudás birtokában, alap programozási tudással kiegészítve (Python egy egész picit, VBA-ban pedig rendes, hasznos kisebb desktop-appokat fejlesztettem) nem tudom, milyen irányban kereshetnék tovább. Nagyon zavar, hogy érzésem szerint nem igazán tanulok semmi újat a munkám során, minden egy "már láttam eleget" érzést hordoz. Ezért is váltanék. A napjaim 90%-át az irodámban töltöm, ami elég magányos. Szeretem a kollégákkal a small talkot, szakmai eszmecserét, ezért néha csak ezért kimegyek az irodából. Nem bánnám, ha kellene többet beszélgetnem emberekkel a munkám során. Zwickauban élek és egy költözés nem játszik.

A sorozat további részei:
[ADHS - Nulladik rész, a diagnózis ismertetése]
[ADHD - Terápia napló 1]

A második terápiás ülésen az előző alkalommal elkezdett szituációanalízissel foglalkoztunk tovább. A következményeket ismét felírtuk, mátrix formában (ezt itt bekezdésekként írom inkább fel):

Belső, rövid távú:
- saját határok fel nem ismerése
- bűntudat és szégyenérzet
- elégedetlenség, ingerlékenység
- magas elvárások önmagammal szemben: elveszek a részletekben, bizonytalanság övezi minden lépésemet
- megküzdési stratégiák: jóllakni rossz kaján, maszturbáció ->adott pillanatban nem vagyok utána feszült, éhes, nem fázom (Nem optimális, de legalább működő stratégiák)

Belső, hosszú távú:
Sok stressz. Sok extra befektetendő energia önmagam többszöri ellenőrzése miatt: nehezebb haladni. Ez további elégedetlenséghez vezet (ahogy az is, ha a könnyebb utat választom, veszek valami egészségtelent rendes kaja helyett), illetve önmagam “képtelen” mivoltának érzékeléséhez vezet, ami rontja a hangulatomat.

Sziasztok! Szeretném beszámolni két egymással rokonként létező jelenségről, melyek megkeserítik az életemet. Na jó, a megkeserítés talán túlzás, de hogy egyszerűbbé nem teszi, az biztos.

Van bennem egy már sajnos nagyon alaposan kitaposott gondolati ösvény. Aki annak idején olvasta a szerelmi vívódós írásaimat, az valószínűleg rá fog ismerni. A kiindulópont egy általánosan fáradt, kiegyensúlyozatlan állapot, amiben a hangulatom mélyrepülésbe kezd. Az élet, mint olyan, általában telerak teendőkkel, hogy aztán a racionális agyam elkezdje megkeresni, hol is a gond. A motivációhiányban szeretnék egy kicsit visszahúzódni, de erre (és így az emberi kontaktus és külső stimulus elkerülésére) nincs egy kapcsolatban megérzésem szerint kellő mértékben lehetőségem.

Itt kerül a kapcsolat célkeresztbe

Olyan körülmények, melyek a kiegyensúlyozottabb napokon egyáltalán nem zavarnak, hirtelen az előtérbe tolulnak és elkezdenek számomra komoly problémaként feltűnni. Más ritmusban alszunk, én alapvetően imádok mozogni, ő pedig totál nem, valamilyen szinten időt és energiát nyel el a kapcsolat amit nem mindig érzek a másik oldalról. Sokszor van a cucca mindenfelé széthagyva, nem áldoz az egészséges étkezés oltárán, még túl sok vizsgaidőszakja van hátra (a teljesség igénye nélkül). Ezek ilyenkor dörömbölnek a halántékomon és azt üvöltik a fülembe, hogy FUSS!!!

A sorozat további részei:
[ADHS - Nulladik rész, a diagnózis ismertetése]

Úgy döntöttem, hogy egy sorozatban fogom megörökíteni a tapasztalataimat arról, hogyan haladok az ADHD tüneteivel felvett küzdelemben. Ez számomra is pozitív, mert így a terápiás ülések után muszáj összegeznem az elhangzottakat, ami segít benne hogy a tanultak jobban megmaradjanak.

Nem titkolt célom erről az utazásról egy-két leágazást, személyes megküzdési módszert, vagy irodalomban talált taktikát megosztani. Ezek azonban semmi esetben sem minősülnek a részemről tanácsadásnak! Hogy ki mit kezd a szervezetével, mindenki maga döntse el, én csupán csak a számomra érvényes tapasztalatokat és megtanultakat kívánom közzé tenni. Remélem azonban, hogy egy-két embernek támaszt nyújthat az írásom.

Az első terápiás alkalommal szituációanalízist kezdtünk el. A szituációanalízis lényege, hogy veszünk egy, a való életből származó nehéz helyzetet, majd alaposan megvizsgálva megpróbáljuk kideríteni, hol lehet beavatkozni és megváltoztatni a helyzetet, vagy az arra adott reakciónkat. E viselkedésterápiás módszer első lépéseként felírtuk, hogy mi jellemezte a helyzetet, a következő mátrix szerint:

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (attention deficit hyperactivity disorder, ADHD) neurológiai természetű veleszületett vagy fejlődési rendellenesség, melynek vezető tünete a figyelemzavar, kísérő tünetei a hiperaktivitás, feledékenység és a gyenge impulzuskontroll.

A címben szereplő diagnózist kaptam kézbe egy-két hónapja. Hirtelen sokminden értelmet nyert, de kezdjük inkább az elején.

Nem hibáztatom sem a magyar egészségügyet, sem a szüleimet, hogy nem derült ki hamarabb a diagnózis. Azért sem, mert egy tipikus jól maszkoló páciens vagyok, magas intelligenciával. Ugyan nem éreztem magam jól a bőrömben viszonylag gyakran és viszonylag hosszú időtávokon, azt hittem, hogy ez a normális. Az intelligencia és a fegyelem, amit a szüleimtől eltanultam, egy nagyon stresszes, de annál hatékonyabb csomagot adtak ahhoz, hogy funkcionáljak az iskolai életben. Így az egyetemen sem esett nehezemre magam átverekedni.

A szervezés vált már elég korán egy fajta drogommá: 8 évesen már rendes felnőtt határidőnaplóval toltam, nem ám ilyen gagyi leckefüzettel. Mindent felírtam, legyen az szabadidős elfoglaltság vagy iskolai feladat, PC játék aznapra, vagy a pénztárcám tartalma. Az egyértelmű és világos célok ("Tanuljál fiam, mert csak az a dolgod...") érdekében könnyű volt még egyetemista fejjel is a szociális élet elsorvasztása, távolságtartás attól a hatalmas és izgalmas kavalkádtól, ami egyébként az életszakaszt jellemzi. (Utólag esett le, hogy D-vel maradni 8 éven keresztül egy kapcsolatban ugyanennek a defenzív mechanizmusnak a része volt) Apukám pesszimizmusából is ragadt rám valami, ami tovább erősítette a maszkolást. Könnyen kezdtem bele ezer új dologba, de a pesszimizmus dorombolt ("Úgy sem lesz ebből semmi, nincsen semmi értelme"), és ezzel még azelőtt eltávolította a dolgokat, hogy azok megzavarhatták volna a "menetelést a kőbe vésett pályán".

Régóta nem írtam erre a nyílt naplóként kezelt felületre.

Azt hiszem, ismét eltelt annyi idő, hogy egy combos bejegyzésre való gondolat összegyűlt.

Az utolsó bejegyzésben rögzített melankólia időnként be- bekopogtat. Röviden összefoglalva az önmagammal és az élettel szemben támasztott vaskos, megfelelhetetlen elvárások fojtogatnak időnként.

Úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban sikerült kisebb mértékben előre lépnem. Nem belülről jött a megváltás, hanem leszakadt a lakásunkban a plafon, augusztus 19-én. A felettünk hibásan cserélt bojlerből szivárgó vízzel együtt a nyakunkba szakadtak a mennyezetet alkotó vályoglapok (téglaház az 1850-es évekből). Mindez a két, egymásra tolt íróasztalt borította be. A víz és a vályog lószarra emlékeztető keverékkel hintette be elektronikai eszközeinket, és a sarkot, ahol általában töltöttük az időnket.
A szoba pihenésre és munkára egyaránt használhatatlanná vált. Így éltünk nagyjából egy bő hónapot, mire sikerült kiköltöztetni minket az ingatlanos cégnek, hogy elinduljon a renoválás. Egy egy szoba plusz alvóluk elrendezésű pirinyó lakásban kaptunk helyet, konyha nélkül. Itt esély sem volt felállítani az asztali PC-t, vagy úgy elrendezni hangszereket, egyebeket, hogy ne zavarjuk egymást.

Sziasztok! Sokan ismerhettek a képtelen nőügyekről és az ezzel kapcsolatos siránkozásról, az el-elkezdett de be nem igazán fejezett témákról, és a választékosságra törekvő, de többnyire inkább nyakatekert fogalmazásmódomról. Felerősödött egy probléma az életemben, ami érzésre eddig is mindig jelen volt, és ha szigorúan vesszük, több emberi kapcsolatomban, párkapcsolatban hagyta már ott a nyomát és ejtett sebeket, melyek aztán vagy begyógyultak, vagy nem.

Mindig azzal kezdődik, hogy messziről, egészen alattomosan a gondolataimba mászik egy-egy csípősebb mondat vagy értékelés önmagammal szemben. a szakmában képes vagyok csak azt látni, amit nem tudok. A mindennapi életben is könnyen a hibákra fókuszálok, arra, hogy nem sikerül mozogni, ezt-azt elintézni. Többnyire az időnek tudom be, hogy nem jön össze.

Nagyobb bajnak érzem, hogy nem lelek örömet mostanában úgy igazából semmiben. Normál esetben szeretek finomakat enni, leülni egy-egy hangszerrel játszani, mozogni, valamit csinálni, amiben úgy érzem, hogy élek. Ezek egyike sem járt örömmel, nem okozta azt az élvezetet, amit szokott. - sőt mi több, most értem egy Philip K Dick regény végére - hosszú ideje először olvastam valami klasszat - és itt is elmaradt a katarzis.

Az első napon nagyjából másfél órát sikerült tapogatnom a kezdőszettet, amit rendeltem magamnak.

A másfél órába belefért, hogy elolvastam a fecnit, ami felsorolja a készlet tartalmát, valamint telepítettem az IDE-t. Eddig semmi tapasztalattal nem rendelkeztem C-területen, csupán egy évnyi - próbálok nem megfulladni - Visual Basic és néhány órányi Python áll mögöttem.

Két mintakódot töltöttem le, az egyikkel analóg pint igénybe véve olvastam be egy poti ellenállását, a másikkal pedig a léptetőmotort mozgattam.

A második napon megtalált a barkácsoló kedv, ezzel gyorsan fel is forrasztottam a tüskesort az LCD modulra. Természetesen nagyon gány lett, elsőre nem is működött az összes pin. Estére az LM35 hőmérőszenzorral, valamint referenciák és dokumentációk bújásával keletkezett egy hőmérő, ami az LCD-re jelez ki. Valami természetesen nem kerek vele, mert helytelen értlket és összevissza jelez ki

A csapásirányt viszont már sikerült ezzel a kétszer két óra munkával elég jól belőni: