Sziasztok! Szeretném beszámolni két egymással rokonként létező jelenségről, melyek megkeserítik az életemet. Na jó, a megkeserítés talán túlzás, de hogy egyszerűbbé nem teszi, az biztos.
Van bennem egy már sajnos nagyon alaposan kitaposott gondolati ösvény. Aki annak idején olvasta a szerelmi vívódós írásaimat, az valószínűleg rá fog ismerni. A kiindulópont egy általánosan fáradt, kiegyensúlyozatlan állapot, amiben a hangulatom mélyrepülésbe kezd. Az élet, mint olyan, általában telerak teendőkkel, hogy aztán a racionális agyam elkezdje megkeresni, hol is a gond. A motivációhiányban szeretnék egy kicsit visszahúzódni, de erre (és így az emberi kontaktus és külső stimulus elkerülésére) nincs egy kapcsolatban megérzésem szerint kellő mértékben lehetőségem.
Itt kerül a kapcsolat célkeresztbe
Olyan körülmények, melyek a kiegyensúlyozottabb napokon egyáltalán nem zavarnak, hirtelen az előtérbe tolulnak és elkezdenek számomra komoly problémaként feltűnni. Más ritmusban alszunk, én alapvetően imádok mozogni, ő pedig totál nem, valamilyen szinten időt és energiát nyel el a kapcsolat amit nem mindig érzek a másik oldalról. Sokszor van a cucca mindenfelé széthagyva, nem áldoz az egészséges étkezés oltárán, még túl sok vizsgaidőszakja van hátra (a teljesség igénye nélkül). Ezek ilyenkor dörömbölnek a halántékomon és azt üvöltik a fülembe, hogy FUSS!!!
28 éves vagyok, én sem keresgélhetek vég nélkül az ideális partner után. Ezekben az időszakokban azonban hajlamos vagyok megfeledkezni arról a számos pozitívumról, ami a kapcsolattal és a személlyel jár(t).
A körülményekért, a rám gyrkorolt hatásukért a tudatomban ő válik felelőssé, bűnbakká. Be-betüremkednek a gondolataim közé ellenséges, őt hibáztató gondolatok, amiket néha rációval ki tudok egyenesíteni, néha nem. Ezért próbálok valahogyan ösztönösen távolságot tartani tőle. Jelenleg még nem ismerek a problémára megoldást a lelépésen kívül.
Sejtem viszont, hogy mi a probléma eredete
Apukámmal, hála az égnek sokat voltunk kettesben amikor még kicsi voltam (5-14). Sok klassz dolgot csináltunk együtt, de ez most nem erről szól. A kettesben töltött úrák során gyakran előfordult, hogy könnyíteni szeretett volna a lelkén. Ilyenkor többnyire olyan témákról ventilált, amikkel anyukámmal nem jutnak dűlőre. A témáknak se szeri se száma, de egy visszatérő terület kiemelkedett közülük: a pénz.
Képzeld el azt, hogy a kocsiban ülsz, pislogsz kifelé 9-10 éves fejjel, majd apád rázendít, hogy nem tudnak megtakarítani. És persze, hogy ő milyen takarékos és hogy anya hogy szórja a pénzt. (Ebből nekem gyerekként illetve most felnőttként sem tűnt fel semmi rendkívüli vagy mértéktelen)
Nekem 10 éves fejjel jött a gondolat, hogy mi a fenéért nem vezetnek akkor egy excel táblát akár csak 1-2 hónapig, meg gyűjtik a blokkokat, hogy rájöjjenek arra pontosan, mennyi és milyen pénz forintra lebontva mire megy el?
Á, reménytelen - jön a válasz.
Majd anekdotikus elbeszélések arról, hogy a kiállított kazánból szerelte ki a távoli rokon/család barátja a vezérlést, hogy legyen karácsonykor fűtésünk, mert nem volt 10 000 forint megtakarításunk. Ne is kérdezzétek, a plot-hole-okat a 10 éves fejemmel még nem nagyon tudtam racionálisan belőni.
Aztán volna itt egy másik probléma.
A kapcsolatról való belső lemondás, amiről írtam, már tart egy pár hete, sőt, talán már több is, mint egy hónapja. A sors viszont kegyeskedett sót szórni a sebbe: a közeli boltban dolgozik egy fiatal és nagyon csinos, magas lány. Húszas évei elején-közepén járhat (sacc 23-26 lehet), és az elmúlt néhány vásárlásom alkalmával, amikor ott volt ő is, mindenféle gátlások nélkül szétmosolyogtuk egymást. Nem beszéltem még vele 1-2 mondatnál többet, de mióta feltűnt, hogy jó eséllyel kölcsönös vonzalom van közöttünk, (egy hete) szinte ezzel kelek és fekszem. Akkor is oda megyek valamiért, ha nem célszerű, és remélem, hogy műszakja van, pedig tudom, hogy nem csinálnék semmit, mert kapcsolatban vagyok. De látni azt szeretném, és ahogy mosolyog, amikor meglát!
A legutolsó alkalommal a szokásos elköszönés, jó hétvégét kívánás, ami gépiesen megy a kasszában, már szétesett. Szegénynek megremegett a hangja és elbotlott a mondanivalójában. Kivételesen csinos és szimpatikus, és nagyon nagyon el akarom hívni egy kávéra, de amíg a kapcsolat nem rendeződik a fejemben a megfelelő polcra, nem engedem meg magamnak az elhívást.
Szóval most újfent (integet vissza 2016-ba, 2018-ba, 2022-be és még ki tudja, mikorra) el kellene döntenem, lehetőleg egymástól függetlenül, hogy mi lesz a meglévő kapcsolattal és hogy mit csinálok a meglévő vonzalommal. Mindezt úgy, hogy az érzés bennem gyakran az, hogy az egész ADHD-menedzselésben a legkönnyebben úgy érhetnék el gyors javulást, ha egyedül lennék, egyedül rendezném a környezetemet és az életvitelemet egy fenntartható, kiegyensúlyozott rutinba. Ja. Most jöhet ismét a hosszú, elgondolkodós séták ideje.
