(Amit lentebb olvashattok, az az éjszaka szüleménye. Írnom kellett és ez lett belőle. Személyes emlékek, érzések és talán egy külső szemlélőnek semmit sem jelentenek majd. Mégis leírom, mert nekem így könnyebb. Megannyi emlék kavarog most a fejemben és ha az olvasóknak is tetszik hetente folytatom majd a mesélést vicces, szomorú, elgondolkodtató és sokszínű történetekkel. Csak egy a közös mindben: Az élet írta őket.)

Úgy volt, hogy ma már nem írok, úgy éreztem, csak összevissza kuszaság lenne belőle, de mégis itt vagyok. Ahogy az lenni szokott aludni nem bírok, nem is akarok és ismét csak én vagyok itt egyedül társam csupán a sötét, csöndes éjszaka, ami mindig is olyan nagy hatással volt rám valamiért. A háttérben a Protection szól halkan. Kinézek az ablakomon, látom a csillagokat. A hold narancsos színe egész furán fest ma. Egészen más, mint tegnap hajnalban volt. Az utcai lámpák viszont ugyanolyanok. Szakaszosan világítják be az utat és minden olyan leírhatatlanul nyugodt. Ezért is szeretek itt lakni. Errefelé esténként tényleg olyan, mintha megállna az élet és csak egyedül lennék az egész környéken.

Azt hiszem senkinek nem kell bemutatni a Dell laptopokat. Minőség, megbízhatóság, elegáns, kecses forma és strapabíró külső. Ez mind egyesül az egyik legnagyobb notebookgyártó cég hordozható számítógépeiben. Ez a jelen. De repüljünk vissza egy kicsit az időben és nézzük meg, hogy milyen gépeket is adott ki a kezei közül ez a nagy gyártó több mint egy évtizeddel ezelőtt.

Valami furcsa okból mindig is vonzódtam a régebbi kor hardverei iránt, izgalommal töltött el, ha a kezeim közé kaparinthattam egy régiségnek számító gépet vagy alkatrészt. Így hát nem tudtam ellenállni akkor sem, amikor felfedeztem eme cikk tárgyát, egy Dell Latitude XPi P133ST típusjelű notebookot. Ez a masina bizony nem mai gyermek. 1996 vége felé gördültek le a gyártósorról ezek a modellek, hogy az akkor még főleg DOS és Windows 3.1-et használó üzletemberek igényeit mobil módon is kielégíthessék. Legelső reakcióm miután kezembe fogtam az volt, hogy ez egy masszív, kompakt, jól összerakott masina, néhány perc intenzív taperolás után olyan érzése támad az embernek, hogy ez még bizony tényleg hosszabb távra készült, és ha netalántán véletlenül átmenne rajta egy tank, valószínűleg még az se sok kárt okozna benne. Méreteit tekintve (Ma:57mm, Szé:280mm, Ho:223mm) természetesen sokkal kisebb, mint egy mai átlagos hordozható gép, de ez nem feltétlenül hátrány. Súlya körülbelül 3 kiló, ami soknak tűnhet, főleg ha egy kézzel próbáljátok kitartva egyensúlyozni, mint Kukorica Jancsi a petrencés rudat. Megoldás: Ha szállítjuk, vegyünk hozzá táskát, vagy csak egyszerűen ne emelgessük, ha nem vagyunk megfelelő kondiban. Viccet félretéve, akkoriban ez egyáltalán nem számított soknak és hát valamit valamiért. A súlyfeleslegért cserébe a gép masszív és strapabíró. Éjfekete burkolatát kívülről tovább szemlélve a lecsukott kijelzőn feltűnik a jól ismert fordított E betűs Dell logó, kinyitva pedig a képernyő bal oldalán az Intel Inside felirat árulkodik arról, hogy biza ebben már Pentium szív dobog. Úgyhogy azt hiszem elérkezett az idő, hogy a dolgok mögé nézzünk, jelen esetben a burkolat alá.

Éjjel furcsa és intenzív álmom volt. Mostanában sokszor emlékszem reggelente valamire az álmaimból, de legtöbbször ennyire tisztán és világosan nem szoktam tudni felidézni. A régi általános iskolámban voltam sok-sok emberrel körülvéve. Legtöbbje rokonok, barátok, ismerős arcok, régi iskolatársak. Mindenki nyüzsgött, sürgött forgott az egész épület, beszélgettek, nevettek, igazi élet volt. Fogalmam sincs pontosan mi lehetett az összejövetel oka és azt sem tudom, hogy miért álmodtam a régi iskolámmal hisz nagyon rég nem voltam ott és eszembe se jutott már időtlen idők óta. Mindenesetre most ott voltam, sétálgattam a folyosókon, néha beszédbe elegyedtem az emberekkel, de sokáig nem maradtam egy helyen. Aztán egyszer csak egy kihalt folyosóra értem, a hangok, a zajok elcsendesedtek, szinte már csak a lépteim jellegzetes kopogását hallottam. Megláttam, hogy a folyosó másik végéről jön szembe valaki. Először nem ismertem fel, csak annyit vettem észre, hogy valami csodaszép ruhában van és hölgy az illető. Mintha bálba készült volna, fodros szoknyaszerű, csillogó egy részes tündöklő ruha volt rajta én pedig képtelen voltam levenni róla a szemem. Még néhány lépés és sikerült felismernem...egy számomra nagyon kedves hölgy ismerősöm volt az, aki még soha nem járt igazából abban az épületben és valószínűsíthetem, hogy nem is fog. Az álmomban mégis ott sétált és akár az esthajnalcsillag az égen, ő is úgy tűnt ki a többiek közül. Szép lassan közeledtünk egymás felé, én végig a tekintetét kerestem, de ő nem nézett rám... Tudtam, hogy haragszik, mert azt hiszi nem gondolok rá, nem törődöm vele és nem fontos számomra.
Pedig ez koránt sem igaz, csak már jó ideje úgy védekezem a fájdalom ellen, hogy azokat a személyeket akik számítanak próbálom kizárni az életemből. Próbálok velük minél kevesebb kapcsolatba lépni, így ha elveszítem őket nem fog annyira fájni. Persze ez butaság, hisz ha ezt teszem már el is veszítettem őket. Tudom nagyon jól, mégsem változtatok. Félek közel engedni magamhoz bárkit is, mert nem akarok több embert elveszíteni. Pedig fontosak nekem, nagyon is. Csak nem merem úgy kimutatni, ahogy megérdemelnék, így pedig azt hihetik, hogy érzéketlen nemtörődöm senki vagyok, akinek senki és semmi se számít. Pedig, ha tudnák mennyire... Az álombéli lány is ebbe a csoportba tartozik, egy olyan ember, aki fontos nekem, bár ő erről biztosan nem tud vagy ha igen akkor nem érti mit miért teszek. Ahogyan olykor én sem...
Már csak pár lépés választott el tőle, tudtam, hogy nem néz majd rám ahogy elhaladunk egymás mellett, azt is tudtam, hogy mint ahogy mindig most is rajtam áll, hogy közönyösen elhaladunk a másik mellett vagy esetleg megszólítjuk majd egymást. Az utolsó pillanatban úgy döntöttem nem hagyhatom csak úgy elmenni. Hirtelen mozdulattal elé léptem, átkaroltam a derekánál át és mélyen a szemébe néztem. Rám pillantott, láttam az arcán a csalódottságot és a keménységet. Belefáradt már abba, hogy így viselkedtem vele. Tekintetemmel fáradhatatlanul a pillantását kerestem, majd mondtam neki valamit. Nem emlékszem pontosan, hogy mit, de valami olyasmi lehetett a lényege, hogy igenis fontos nekem és nem azért vagyok ilyen, mert nekem senki se számít... Ő csak hallgatott és nézett szótlanul, én beszéltem és már nem érdekelt, hogyha leomlik a jól felépített kis elefántcsont tornyom. Úgy éreztem el kell mondanom mindent. Néhány pillanattal később az arcán valamiféle változást vettem észre. Mintha a rendíthetetlen vonások kicsit szelídebbre váltottak volna át. Éreztem, hogy sikerül megérintenem a szívét, tudtam, hogy eddig is csak őszintének kellett volna lennem. Rám nézett...immár gyengéd és törékeny arcvonásokkal. Megértett. Mosolygott. Úgy éreztem, mintha a szívemben egy gát tört volna át. Felszabadultam, ahogy szorosan öleltem a derekánál át, szinte égettek és bizseregtek az ujjaim. Tudtam, hogy neki is jó. Nem szólt, csak óvatosan még egy picit közelebb lépett, majd vállamra hajtotta a fejét. Csend lett. Csak a szívem kalimpált. Hosszú-hosszú idő óta nem éreztem hasonló nyugodtságot és örömöt. Mintha egy pillanatra sikerült volna kiszűrni a világ zaját, az életem gondjait, a sivár egyhangúságot. Csak álltunk ott a folyosón, nem történt semmi monumentális, nem történt filmekbe illő mindenkit megrendítő jelenet, de nekem ott és akkor nem kellett több. Félelem, csalódás, kudarc és álarcok nélkül önmagam lehettem...
Majd felébredtem. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy ez az egész csupán egy újabb álom volt, bár ha becsuktam a szemem még néhány percig képes voltam teljesen magam elé idézni a pillanatot. Intenzív volt, szinte már már valóságos. Csak egy dolog az, ami nem hagy nyugodni még most sem: Vajon képes leszek valaha a valóságban is megtenni ugyanezt? Vajon képes leszek egy embert ennyire magam közelébe engedni? Aki sokat csalódott már az ismeri, hogy nagyon nehéz tud lenni, bármennyire is vágyunk rá belül. Talán ez az álom egy jel, hogy lépnem kell és nem szabad, hogy hagynom elmenni azokat a személyeket, akik megérdemlik, hogy bízzam bennük és törődjem velük. Azt hiszem megpróbálom.

A cím alapján talán akad majd olyan olvasó, akinek nem egyből a gyümölcs fog eszébe jutni. Ők azok, akik valahol már belebotlottak ebbe a rövid 3 perces animációba, amiről ez a kis cikk szólni fog.
A napokban nézelődtem a youtube-on és rábukkantam egy "Kiwi" nevezetű videóra. Mivel nagyon nagy nézettséget ért el úgy döntöttem én is elindítom. Nem bántam meg! Mielőtt azonban tovább írnék azt javaslom, hogy aki még nem ismeri mindenképpen tekintse meg, nem hosszú, ellenben nagyon tanulságos.

[Eredeti Kiwi megtekintése]

[Mad World verzió]

A készítő, Dony Permedi egy New Yorki karakter animátor egyik kis alkotása ez. Maga sem gondolta volna, hogy ilyen sikereket ér el, hiszen nem is ezt a célt szánta neki. Egyszerűen csak szerette volna kideríteni, hogy képes-e létrehozni egy olyan animációt, ami mélyebb gondolkodásra készteti a nézőket valamint, hogy hol vannak a saját tudásának a határai. Így hát gondolt egyet és pár nap alatt megszületett a fejében a Kiwi alaptörténete, majd közel egy évre rá a végleges animáció, amit fentebb láthattok.
Az alaptörténet Kiwiről - egy olyan madárfajtáról - szól, aki képtelen repülni, de mégsem adja fel az álmait. Az egész életét azzal tölti, hogy fákat szögez egy hegy oldalához újra meg újra, míg egy egész sor függőleges erdőt hoz létre. A munkája elkészülte után nagy nekifutással leugrik a hegy tetejéről, hogy végre azt érezhesse, hogy repül és, hogy teljesülhessen az, amit mindigis akart az életében. Az egész csupán egy három perces animáció, mégis sokkal több mondanivalót hordoz magában, mint a legtöbb mai mozifilm. Az egyik ilyen talán az, hogy nem számít mennyire lehetetlennek és abszurdnak tűnik is az álmod, mégis csak rajtad áll, hogy kitartassz-e a végsőkig és megküzdessz-e érte. Talán azt is sugallja, hogy néha 15 másodperc alatt is többet lehet élni, mint a legtöbb embernek egy élet alatt sikerül. Mindenki levonhatja a saját konklúzióját és megtalálhatja a tanulságot, ami neki leginkább megfelelő. Azt hiszem ezért is döntött úgy Dony, hogy nem zárja le a történetet konkrét befejezéssel, hanem a nézőkre bízza, hogy ők hogyan képzelik el Kiwi sorsát. Vajon megéri meghalni az álmainkért? Őrültség belevágni ilyesmibe néhány boldog másodperc reményéért? Ezek és ehhez hasonló kérdések ezrei olvashatók a youtube üzenőfalán.
Kiwi hihetetlen nagy online rajongói táborra lelt, mindössze 3 nap alatt 1.75 millió nézettséget és több mint 9000 hozzászólást ért el, ezek mellett rengeteg díjat is kapott, többek között a youtube "#1 favourite video" címét is. Cikkezett már róla az USA Today a New York Times, a Wall Street Journal és a Daily News is. Ezek után nem kétséges, hogy sikerült elérnie Donynak azt, amit szeretett volna: Elgondolkoztatni az embereket és egy picit rávilágítani arra, hogy nem számít mit teszel és hogy éled az életedet, egyszer úgyis végetér. De amíg tart meg kell tenni mindent azért, hogy az álmainkat elérjük és olyan boldogok lehessünk, mint Kiwi, amikor végre először repülhetett.

(Nemrég volt a premierje a nagysikerű horror sorozat legújabb darabjának, a Fűrésznek. A morbid és felkavaró jeleneteiről híres film minden egyes epizódja nézők ezreit készteti arra, hogy beüljenek a mozikba és végigborzongják azt a közel másfél órát, amiben teljesen hétköznapi emberek szembesülnek saját életük legnagyobb félelmeivel, amiből a kiút csak a legkegyetlenebb fájdalommal teli harc vagy a halál... A film és egy kérdés volt az, ami arra késztetett, hogy ez az írás megszülessen. Egy kis közös gondolkodásra hívom most meg az olvasót. Egy szerepjátékra, aminek a főszereplője nem más lesz, mint TE magad!)

Délután 13:39
Sajgó fejjel és bódultan ébredsz. A szemeid még ki sem tudod nyitni, de egyből érzed, hogy alig van erőd, mindened átjárja a gyengeség. Nem érted mi történhetett, az agyad próbálja felfogni a gondolatokat és összerakni a képet, de semmi sem tiszta. Eltelik pár perc, majd szép lassan kinyitod a szemed és próbálod megfejteni mi az, amit látsz. Egy ágyon fekszel, de ismeretlen minden. Egy szűk kis szoba, a falon régi képek, poros bútorok, elhagyott és megkopott tárgyak. Kis idő után nehezen ugyan, de sikerül felülnöd. Az egész tested sajog, kábult vagy és minden olyan homályos és álomszerű. Az ágy melletti éjjeli szekrényen egy borítékot veszel észre és már messziről látod, hogy a tetejére vastagon a neved van írva. Zavarodottan nyúlsz érte és amint feltéped, találsz benne egy kis kézi diktafont mellette egy kazettával, amin a következő felirat áll: "Játssz le!" Az agyad cikázik, próbálod felidézni, hogy kerültél ide és az utolsó emlékedet, amikor még minden rendben volt. Nem áll össze semmi, a szíved egyre gyorsabban ver, az elméd már szinte teljesen kitisztult, de mégsem értesz semmit. Idegesen és kapkodva berakod a kazettát a készülékbe, majd play gombot nyomsz. Néhány másodperc sercegő statikus zaj után a következőt hallod:

Lehet, hogy az itt leírt eset sokak számára ismerős vagy ne adj Isten mással is megtörtént már, de az elmúlt napok függvényében úgy döntöttem mégis publikálom.

Hétvégi kiruccanásra indultam néhány barátommal és a család új jövevényével, a mindenki által szeretett és extrákban is bővelkedő 1.4-es Renault Thalia-val. Félúton megéheztünk és úgy döntöttünk megállunk a jól ismert T betűs gazdaságos hipermarketlánc egyik üzletében. Miután jól megraktunk kosarunkat és a bendőnket észrevettük, hogy bizony már nagyon a nulla felé közelít a kocsi benzinmutatója, nosza akkor tankoljunk is meg itt helyben, hogy ő se éhezzen tovább. A tankot majdnem háromnegyedéig raktam 95-ös benzinnel és rögtön indultunk is tovább.
Nem sokkal később ismét meg kellett állnunk elintézni valamit, de amint folytatni akartuk utunkat kisebb akadályba ütköztünk: Az autó nem akart indulni az Istennek sem. Csak tekert, tekert, de minta nem kapott volna benzint a motor. Na mondom ez így nem jó. Tanakodtunk, gondolkodtunk, eltelt pár perc és megpróbáltam újra. Kicsit meglepve álltam a dologhoz, ugyanis a kocsi még pár hónapos volt csak, szép is lenne, ha már elkezdene rakoncátlankodni. Már attól féltem hamarosan lemerül az akksi és ottragadunk, de aztán egyszercsak mégis életrekelt. Szinte hallottam a szívemről lezúduló kövek moraját.
Az utunkat természetesen folytattuk, jól éreztük magunkat, el is telt szépen a nap. Hazafelé úton szerencsésen eltévedtünk, mert a szokott útvonalon építés zajlott. Egy lámpánál várakozva az autó egyszercsak leállt minden előjel nélkül. Na bumm, ismét jöhet a para. Gyors indítás, szerencsére sikeresen. Sebesség, gáz, majd rángatás és hirtelen lefulladás. Ezt még egymás után vagy háromszor, mire végre el tudtunk indulni. Egyetlen szerencsénk, hogy épp hajnali 1 és 2 óra között volt és senki nem járt azon az úton. Ezek után szerencsésen hazaértünk, de a történet újabb szálon folytatódik tovább.

Egyre erősebben él bennem az a tudat, hogy talán sosem fogok megházasodni. Amiket látok, amiket hallok és amiket tapasztalok teljesen kiölik belőlem azt a naív, boldog képet, amit kisgyemekként a házasságról képzeltem. Örök hűség? Ma? Ugyanmár... Lassan a válások száma utoléri az esküvőkét. Egyre több a boldogtalan kapcsolat, egyre több a családon belüli erőszak, egyre kevesebb az az idő, amit két ember egymás mellett tölt el. Mi az oka? Nem tudom. Talán az új generációt érő behatások, talán valami egészen más, de az biztos, hogy az utóbbi években csak elvétve találok olyat a környezetemben, hogy két ember 10-20, vagy akár 30 évig hűségben, boldogságban kitartson a másik mellett. Nem is olyan rég még ez volt a mindennapos. Nagyszüleim idejében az emberek legtöbbjénél az első szerelem volt az utolsó és a sírig fogták egymás kezét... Most ilyet csak a filmek képkockáin látok viszont.
Más lett volna az érzés? Nem hiszem. Vannak ugyan szerelem nélküli érdekkapcsolatok, de a legtöbb ember tényleg szereti a párját mikor kimondja az igent. Pár hétig, hónapig vagy jobb esetben pár évig talán boldogok, de ha még néhány év múlva megnézzük őket már talán rájuk sem ismerünk. Elfelejtik mit jelentett egykoron a másik, elfelejtik, hogy az az ember, akire most lenézően tekintenek nem más, mint az egykori nagy szerelem, az igazi, akinek örök hűséget fogadtak. Sajnálom...sajnálom, hogy ezt kell látnom.
Sok jó barátom szülei már nincsenek együtt. Külön életet élnek és minden felborul. Ha valaha lesz gyerekem soha nem akarom, hogy így nőjön fel. Soha nem akarom, hogy lássa, hogy a szülei vitáznak vagy veszekednek. Talán én sem vagyok más és velem is megtörténik majd ez, ami ellen most olyan nagy hévvel harcolok. De mégis úgy érzem, hogy van bennem valami kapcsoló, ami működésbe lép, ha én is ilyenné válnék. Akárhányszor elkezdtem felfedezni magamban ezeknek a rossz tulajdonságoknak a magvait azonnal bűntudatom támadt és úgy éreztem valami rosszat tettem. Pedig korántsem, csak egyszerűen elborzaszt és elrettent ez az egész.
Vajon tudni fogom, hogy akit tiszta szívemből szeretek, azt sosem fogom megbántani, sosem fogom megsérteni, sosem fogom elhagyni? Vajon ha az élet megadja nekem, hogy találjak egy igazán csodálatos embert, akkor lesz bennem annyi erő és bátorság, hogy megkérjem a kezét. Korán van még, tudom. De bennem van a félelem. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem vagyok boldog. Nem akarom egyedül leélni. És nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek amiatt, hogy bennem már megváltozott valami és nem tudok úgy tekinteni a páromra, mint egykoron. Ha lesz egy fiam vajon jó példaképe leszek-e? Vajon a család ahol felnő olyan igazi kis sürgő-forgó boldogság központja lesz-e? Mind mind kérdések, amikre hiába keresem úgysem fogom megtudni a választ idő előtt.
Mikor már azt hinné az ember, hogy nem hozhat az élet elé nagyobb és nehezebb kihívást, akkor felbukkan valami, ami mélyen elgondolkodtat és egyben meg is ijeszt. Az élet talán egyik legnehezebb kihívása ez. Szeretném hibák nélkül teljesíteni, de félek talán nem is lehet. Remélem pár év múlva mikor arra kerül a sor már másképp fogok látni dolgokat. Remélem mikor eljön az idő, hogy döntenem kell, akkor biztos leszek magamban és nem lesz bennem többé egy csepp kétely sem afelől, hogy mit akarok és mi a jó nekem. És remélem, hogy mikor megkérdezik tőlem, hogy akarom-e Őt, míg a halál el nem választ akkor képes leszek teljes őszinteséggel, hévvel, szerelemmel és hittel azt válaszolni, hogy: ''IGEN, AKAROM!''

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy számomra mi a hit, mennyire vagyok vallásos és úgy általában hiszek-e Istenben. Érdekes kérdés és ahogy jobban belegondoltam rájöttem, hogy számomra teljesen mást jelent ez az egész témakör, mint a legtöbb embernek.
Édesapám szülei nagyon vallásosak voltak és amint elkezdtem az általános iskolát engem is szerettek volna erre az útra vezetni. Rövid időn belül elkezdtem a hittan órákat, rendszeresen jártam templomba, gyóntam, elsőáldoztam, olvasgatni kezdtem a bibliát és kezdtem megismerkedni ezzel az egész vallási közösséggel. Soha nem volt kifogásom ellene, sőt még kisgyermeki fejjel élveztem is egyes részeit és kíváncsian hallgattam a történeteket. Esténként imádkoztam, ha valami rosszat tettem bocsánatot kértem érte és ha olykor valami nagy vágyam volt, amihez úgy éreztem, hogy segítség kell, akkor nem voltam rest elmondani néhány imát, hátha ez majd segít.
Aztán teltek az évek és már meg nem mondom minek köszönhetően, de valahogy elmaradoztak a templomba járások és minden más is, ami eddig rendszeres volt. Gyermekfejjel hogy látja ezt az ember? Istent egy nagy szakállas öreges úrnak képzeltem, aki bottal jár, az arca megviselt, de rámosolyog azokra, akik tisztességesen élnek, akik viszont vétkeznek, azokra lesújt haragjával. Most így visszagondolva, talán nevetséges ez a leírás, de mindenhol ezt láttam. A könyvekben, a képeken, a filmekben, a mesékben, sőt ha rákérdeztem, még akkor is ezt a választ kaptam.
És hogy ma hogy látom? Amikor megkérdezték tőlem, hogy vallásos vagyok-e azt feleltem igen. Amikor megkérdezték tőlem hiszek-e Istenben azt feleltem igen. De nem a bibliai alakjában, nem úgy, ahogy régen. Úgy hiszem mindenkinek van egy saját Istene. És ő nem a mennyben él, nem is fenn a magasban, hanem ott legbelül benned. A lényed egy picike kis darabja, ami mindig erőt ad, hogy menj tovább és tovább. Egy kis darab csoda, ami mindig felsegít, ha épp elesnél. Azt mondják az a lényeg az életben, hogy mindig egyel többször állj fel, mint ahányszor elesel. Hát ebben segít Ő. Hívhatod Istennek, hívhatod csodának, hívhatod léleknek vagy akár sorsnak is. Nem a név számít, hanem maga az emberi természet. Hinni kell valamiben, különben nem tudnánk élni. Bízni kell egy távoli jóban, amiért megéri küzdeni és amiért megéri legyűrni a nehéz hétköznapokat. Ez a valami pedig benned van. Ezt hívom én hitnek. Talán neked is van egy Istened. Talán a nehéz helyzetekben szólsz is hozzá és kéred, hogy segítsen, hogy jobbra fordulhassanak a dolgok. Éppen ezért számomra minden vallás rejteget valami szépet. Mindegyikből tudok tanulni valami újat és hasznosat, ami segítségemre válik az életem során. Már annyi idő eltelt mialatt ezek kialakultak. Ki tudja melyik az igaz és melyik a valójában igaz? Nem is kell már keresni, hogy a leírt történetek valóban megtörténtek-e valaha. Az évszázadok során már az életünk részeivé váltak és emberek millióit segítették át a nehéz időszakokon. Mert hinni KELL és amíg ember él a földön, addig a hit is élni fog. Hagyd szárnyalni a lelked és a lehetetlen nem létezik többé...

Önarckép

''Ha kell feláldozom magam azokért akit szeretek, kezeimmel átölelem a világot és próbálom jobbá tenni még ha nem is ér semmit, amit teszek. Akik rámnéznek talán csak egy arcot látnak és mennek tovább. De belül jóval több van és egy hihetetlenül nagy lélek, aki nem akar mást csak szeretni újra meg újra. Ugyan vannak még szárnyaim, de már nem tudom használni őket. Nincs ki megmutassa hogy repüljek újra. Pedig csak ott érzem jól magam igazán. Fenn a magasban, ahol úgy érzem nincs lehetetlen és ahol igazán boldog lehetek...''

Az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb napján vagyok ma túl, szóval úgy határoztam megosztom veletek is, hátha ötletet merítetek belőle és esetleg ti is kiviteleztek egy ilyen meglepetést valakinek.

Szóval kezdjük is az elején. Egy héttel ezelőtt már javában gondolkodtam, hogy vajon mivel és hogy lepjem majd meg közelgő szülinapja alkalmából egyik kedves hölgy ismerősömet. (A történethez ugyan nem sok köze van, de elmondom, hogy a hölgy az exem, az első nagy szerelmem és ugyan már jóideje nem vagyunk együtt, mégis jó viszonyban maradtunk és sosem feletkezünk meg a másikról.) Tőlem már megszokhatták az emberek, akik közel állnak hozzám, hogy nem szeretem a sablonos és átlagos dolgokat és ha meglepetésekről van szó mindig ki tudok találni valamit, ami emlékezetes marad jóideig. Valami hasonlón gondolkoztam most is, míg végül egyik nagyon jó barátommal (PH!-s nevén: CK.-val) megszületett bennünk egy kezdetleges terv, amiből úgy tűnt elég sok mindent ki lehet hozni, szóval nekiálltunk és elkezdtünk szervezkedni. A hozzávalók: Egy új kocsi, amit eddig nem látott az ünnepelt (mily szerencse, épp most vettünk egy Renault Thaliát), egy sofőr, akit nem ismer a célszemély, néhány egyéb környék és helyszín felderítő személy, aki felméri a terepet, maga az ajándék csomag formájában és persze sok egyéb kis kellék, de ezekről kicsit később. Össze is állt a csapat, velem együtt négy bátor és mindenre elszánt emberke formájában, úgyhogy összeültünk és kialakítottuk a tervet, ami a következőképpen nézett ki: CK. barátom futárnak adja ki magát, az új kocsinkkal rutinosan beáll a célszemély háza elé, majd becsönget és magabiztosan közli a (remélhetőleg) otthon tartózkodó áldozattal, hogy csomagja érkezett, itt és itt kellene aláírni, majd pedig fáradjon a csomagtartóhoz, hogy átvehesse a csomagot. És itt jön a csavar: A csomagtartóban pedig nem más lesz elrejtőzve, mint ÉN! Kezemben a valódi ajándék, de az volt a cél, hogy a meglepetéstől ne is nagyon tudjon majd megszólalni a hölgy. Hát ezt túl is teljesítettük, nem kicsit! Na de ne szaladjunk ennyire előre.

A terv összeállt, akkor nézzük a kellékeket. Szükség van egy futárlevélre, ami teljesen átlagosnak és komolynak tűnik és ami rendeltetésszerűen ki van töltve, ezt írja majd alá az áldozat. Hát rövid időn belül meg is találtuk a megfelelő sablont, amit Photoshoppal tökéletesen magunk igényeire szabtunk. Kellett egy jól hangzó név is, úgyhogy mi lettünk az LTS Futárszolgálat Kft. (A rövidítés jelentése: Loser Transportig Service, ezzel is utalva arra, hogy mostanában eléggé lúzerek voltunk néhány dologban.) A futárlevélre felkerült a logo, kitöltöttük a címzettet és a cég kamu adatait, a postán vásárolt pufizacsiba belekerült az ajándék, az is kapott egy felcímzést és úgy tűnt ez a része a dolognak letudva.
Ezután megterveztük a másik két barátom szerepét. Ők lettek a felderítők, akik az akció előtt körbeszimatoltak a környéken, hogy ki tartózkodik otthon, valamint, hogy mire számítsunk a bevetés folyamán. De persze ezt is komolyan, mindketten URH adókkal felcímezve az utca különböző pontjairól tartották egymással a kapcsolatot és mindent szorgalmasan jelentettek. (SsSss a ház és a udvar kihalt, a célszemélyt nem látom, erre minden tiszta, vétel!) Minden eshetőségre fel voltunk készülve, megterveztünk jóval előtte minden lépést, komolyabb kivitelezést kapott a mission mint egy James Bond bevetés. Végül eljött a nagy nap!

GMT +01:00, 2007.08.19, 13:00, megérkeztek a csapattagok, nekivágtunk a közel 1 órás útnak és közben kezdtünk ráhangolódni a küldetésre. Fél úton betértünk a közeli Tacskó árúházba és vettünk még néhány apróságot plusz jó sok kaját meg üdítőt, ami kitart majd a nap végéig. Közben persze a kocsiban végig ment a CB rádiók tesztje. (SssS Hallassz? Vétel! -SsssS Igen, hallak, itt ülök a melletted lévő ülésen, vétel!) Ahogy közeledtünk kezdett úrrá lenni rajtunk az izgalom, de megpróbáltunk higgadtak maradni, mint a titkos ügynökök. Két utcával alrébb álltunk meg egy utolsó nagy kupaktanács erejéig, majd mikor úgy tűnt minden a helyén van akkor útnak indultak a felderítők, én pedig elfoglaltam a helyem a csomagtartóban. (Hálát adok az égnek, hogy Renault Thaliát vettünk nem kis polskit.) Megkaptuk a jelet, a környék tiszta, ready to go! A kamu sofőr elindult a csomagtartóban a kisebb és nagyobb csomaggal és ahogy szép lassan elaludt a lámpa a fejem fölött kezdtem ráébredni, hogy a kiskori klausztrofóbiám még mindig egész intenzíven jelen van. A hab a tortára az volt, amikor CK. hátrakiáltott, hogy: ''Húbazzeg szerintem nem jó fele jöttem, ez az az utca?'' Levegőm hiányában és a meleg hatására lassan jutott el hozzám a kérdés, de mire felfogtam kinyögtem egy laza: ''Óbazz hát honnan tudjam, szerinted röntgenszemeim vannak? Emlékeztetlek a csomagtartóban vagyok'' -ot. Végül pár perc forgolódás után leállt a motor, szóval elvileg célba értünk. Próbáltam csendben hallgatózni, de amint bekiabált, hogy: ''Jó napot az LTS Futárszolgálattól jöttem, csomagot hoztam!'' hát elröhögtem magam. Meghallottam a célszemély hangját, szóval tudtam, hogy hamarosan akció! Letöröltem magamról a hirtelen rám zúduló izzadtságcseppeket, a kezembe fogtam a csomagot és ugrásra készen álltam. Hallottam amint épp aláírja a futárlevelet, utána pedig rögtön a szívdobbanásom volt az, ami áttörte a csendet. Halk léptek, majd egy kicsi kis katt és a szemembe tőduló fény és levegő. Ez volt az első pillanat. A következőben a szemem hozzászokott a fényhez, megláttam őt, ő is engem, majd egy leírhatatlanul meglepett fejjel a következőket tudta csak kinyögni: ''Hhhháát teeee?'' Én pedig mint a párduc kivetődtem serényen kezemben a csomaggal és ennyit mondtam: ''Jó napot hölgyem, csomagja jött!'' Na ott majdnem elájult szegény és azt az arckifejezést, amit akkor vágott sosem felejtem el. Pár perc csodálkozás után behívott kicsit beszélgetni, majd mikor végeztünk megcsörgettem a team-et és megindult az utca végéből az LTS kamu futárszolgálat Kft. Bemutatkozott mindenki, majd végül a hölgy ennyit tudott csak mnondani: ''Hát srácok, ilyen meglepetést sem kaptam még soha...most boldog vagyok!''

Na ezért a mondatért megérte még ha őrültségnek tűnt is először.A végére már a fél utca kinn volt és mindenki nézte az elégedett kis csapatunkat. Azt hiszem egy ideig mesélni fogják az akciónk történetét. Az utóbbi idők egyik legjobb napját sikerült összehozni, rengeteg nevetéssel, hülyüléssel, vicelődéssel és persze magával az küldetéssel, ami szintén nem volt mindennapi. Szóval, ha tudjátok, csináljátok utánunk!
Az LTS Futárszolgálat Kft éjjel nappal elérhető és vállalja extrém csomagok kiszállítását is, mint például egy embert a csomagtartóban. Hívjatok bátran!

Tegnap kedves családom felküldött a padlásra, hogy ugyan keressem már meg a régi TV dobozát, ugyanis javításra szorul és valamiben el is kéne szállítani. Kis szájhúzással, de rábólintottam a dologra.Nem sokkal később be is léptem oda, ahol tavaly óta ember se járt, átverekedve pár pókhálón és ezernyi kacaton megpillantottam a hőn áhított dobozt. Nagy léptekben el is indultam felé, nem figyelve hogy mi kerül utamba. Pár pillanat múlva már anyázva elterültem a földön és pokoli tűzzel a tekintetemben kerestem a tettest, aki ezt tette velem és megakadályozott célom elérésében. Nem kellett sokáig kutakodnom, ugyanis pár centire mellettem ott hevert egy bazi nagy négyzet alakú, súlyban és kinézetben egy faragott terméskőre emlékeztető valami. Leporolván a port róla azonnal előbukkant a régen jól ismert Albacomp - True Power felirat, mellette pedig a Turbó rágóimból származó matricák sora, amik szép sorjában (bár minden ízlést nélkülözve) borították a fedelét, aminek szilárdságát a Terminator is megirigyelhetné. Akinek még nem ugrott volna be, bizony az első igazi (sz)ámítógépembe rugtam bele egy isteneset. A TV dobozt nem hoztam ki, ellenben a gépet igen, pár hosszú izzadós perc és megfeszített izommunka után újra eredeti fényében tündökölt az íróasztalomon. Ez a cikk róla fog szólni, a múlt csodáiról, azon hardverekről és szoftverekről, amik mellett felnőttem és amiknek köszönhetően(?) sikerült igazi kockává válnom!

Tehát miután szépen kimosdattam a ''kicsikét'' újra gyermeki szemmel kezdtem tekinteni rá. Eszembe juttatott megannyi kellemes és néhány kellemetlen élményt, ami hozzá köt. Ő egy fekvő házas kis 486-os volt. Kb. ez volt az összes amit akkoriban tudtam róla, de ezt viszont büszkén meséltem minden szembejövőnek, akiknek szintén fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszélek és hogy a meleg ártott-e meg nekem vagy csak egyszerűen hibbant vagyok. Dehát ez van no, akkoriban még az informatika nem áramlott be a kis falucskákba, felénk meg végképp nem. Mégis egyik karácsonykor ez a gép figyelt a fa alatt (vagy inkább a fa figyelt a gép alatt, már nem vagyok biztos benne melyik az igaz) Volt neki egy szürkés sárgás árnyalatú monitorja ilyen elérakható monitorszűrővel, amit sosem szabadott levennem, mert kiégett volna a szemem, meg amúgyis féltem, sokat akartam még látni az élet szépségeiből. Bekapcsoláskor halk duruzsolásba kezdett a gépben lévő egyetlen venti, a tápegységé. Pár pillanat múlva pedig elémtárult a csodálatos DOS képernyő, amiről jó ideig fogalmam sem volt hogy mi és hiába gépeltem be, hogy ''játék'' mégse tudtam játszani vele. Aztán mindenttudó unokatestvérem eljött és megismertette velem a parancsokat, úgyhogy immáron örömmel használtam a cd, md és cd\ parancsokat, csak sajnos az rd-t még sűrűbben, úgyhogy néha el elveszett pár kis fájlocska. Nade engem ez sose tört le, csináltam helyettük sok szép könyvtárat, amiket a Volkov Commanderrel mindig örömmel nézegettem, mert végre volt valami, amit ÉN hoztam létre az életben. Voltak rajta játékok is. Lion King, Aladin, Lost Vikings, Wolfenstein 3D és a kedvencem a Doom, ami mindig kifagyott pár pálya után a memória hiánya miatt de ez sose szegte kedvem minden nap órákon át írtottam az ellent a végén már csukott szemmel is. Pár hét múlva kezdte furdalni az oldalam a kíváncsiság, hogy minek kaptam a géphez ilyen mutatóizét (gy.k.: egér) hogyha nem használom semmire. Így felhívtam a gépet eladó ezermester Jani bácsit, aki örömmel közölte, hogy ''há'a vindózhoz köll az''. Na én ennél a mondatnál azt tettem mint a gépem oly sokszor: Lefagytam. Kérdeztem: ''Azmiaz?'' Erre elmagyarázta hogy a villogó bigyula után (gy.k.: kurzor) a doszban írjam be hogy vin és el fog indulni a rencer. Leraktam a kagylót, rohantam be a géphez és a következő játszódott le:

C:\vin [enter]
Bad command or file name!

Vissza Jani bácsihoz, szomorúan olvasom be neki hogy ''bad kommand or file náme''. Majd pár perc csöndes gondolkozás után rájöttünk, hogy biza az duplavé és nem pontos (ahogy ő fogalmazott). Így hát mostmár megvilágosodva duplavésen próbálkoztam és pár perc intenzív szeizmológiailag is érzékelhető recsegős töltés után hihetetlen színkavalkád tárult elém, ami a fekete dosos képernyő után szinte vizuális orgazmust eredményezett. Egy kisgyereknél ezt úgy kell értelmezni, hogy tátott szájjal meredtem 2 centiről a monitorra, miközben a lassú képfrissítés könnyeket csalt a szemembe. Hangosan olvasom: ''Windows 3.1'' Majd hosszas hűűű és még több háááá után kezembe fogtam a cincogót és hevesen mutogattam vele balra jobbra, na meg jobbra meg balra, néha kicsit fel, néha le, majd heves kattingatásba kezdtem ide is meg oda is.
Na a windowsról annyit, hogy két napig ment így, utána letöröltem valamit, ami kellett volna hozzá és soha többet nem indult el. Így maradt a DOS, amihez egyre jobban kezdtem érteni, egyre több parancsot kezdtem ismerni, egyre több eldugott kis játékot találtam és egyre több mappát töröltem véletlenül. A nap felét a gép előtt töltöttem és ha valamelyik játékban a cél előtt pár perccel meghaltam akkorát sóztam a masinéria tetejére, hogy a fél ház beleremegett. (Már értem miért csinálták őket ilyen masszívra.) A szüleim örültek, hogy végre van valami ami leköt és ami érdekel, büszkén tekintettek fiukra, néha még mondogatták is, hogy egyszer nagy számítógépes lesz ez a gyerek. Hát az lett! De addig még sok sok bénázás, nevetés, nyögés és sírás volt az, ami végigkísért az úton és a bajok csak akkor kezdődtek mikor 1 évvel később megkaptam az új Pentium 1-es gépemet, amin bizony már Windows 98 figyelt. De erről majd egy másik nap egy másik történetben! :]