Két ember hétköznapi (?) története, avagy: az élet írta mesék vége nem mindig happy end.

Szereplők: egy fiú és egy lány.
Napjaink.

1. szakasz: A mérhetetlen boldogság. Helyszín: Fiú lakása, hálószoba, franciaágy.

Lány: - Annyira jó itt veled. Sosem voltam még ilyen boldog. Nem akarok elmenni innen. Szoríts magadhoz még erősebben és mondd újra, hogy Szeretsz. Sosem tudnék betelni vele.
Fiú: - Szeretlek! És hidd el nem is foglak elengedni soha. Ezt most megígérhetem. Örökké melletted leszek. Veled akarom eltölteni minden egyes napomat ebben az életben. Mióta ismerlek, úgy érzem megtaláltam a másik felem. Bújj ide.
Lány: - Milyen gyorsan ver a szíved. Ez miattam van? Szinte majd kiugrik. Remélem bírni fogja a megterhelést, mert még hosszú éveken át kell elviselned engem ugye tudod?
Fiú: - Ez azt jelenti, hogy te is ugyanazt gondolod, mint én? Nem ijedsz meg, ha azt mondom, hogy veled akarom eltölteni életem hátralévő napjait? Úgy érzem révbe értem. Az állandó keresés véget ért, mert megtaláltalak. Megígérem neked, hogy örökké szeretni foglak.
Lány: - Ha bárki más mondta volna korábban biztosan megijedtem volna, de most nem. Veled nem. Boldog vagyok. Miattad. Ha rajtam múlik, így lesz, ezt megígérhetem. Most pedig add a kezed és hallgasd meg, hogyan kalimpál érted az én kicsi szívem.

Azt hiszem ez az a téma, amiről szinte mindenki tudna mesélni naphosszat, hisz akár szeretnénk, akár nem, életünk egyik meghatározó része. Én most mégis megpróbálom egy más, saját megvilágításban leírni a tapasztalataimat erről az érzésről, a miértjéről, az ellentétéről, a boldogságról és arról, hogy hogyan tehetünk ellene a legegyszerűbb eszközzel: A saját akaratunkkal. A címet elolvasva biztos lesz, akinek Márai Sándor Füves könyve ugrik be, hisz ő írt hasonló dolgokról hasonló stílusban, így ha a lentebb olvasható írásban érződik néhány ismert író gondolata az nem véletlen. Márai, Müller Péter és még sokan mások próbálták megtalálni a választ a miértekre és a megoldást a mai generáció örök szomorúságára. S hogy mire jutottak? Arra, hogy talán a megoldás közelebb van, mint gondolnánk.

Ha kertelés nélkül kijelentem, hogy az utóbbi években (évtizedekben) az ország egyre inkább a szomorúság országa lett, akkor nem sokat tévedek. Egyre kevesebb a boldog ember, egyre kevesebb a spontán mosoly. Egyre több viszont a depressziósok, öngyilkosok, válások és a családbeli gondok száma. Hogy ennek mi a társadalmi oka azt sokan sokféleképp próbálták megmagyarázni és itt a fórumon is nem egy írás született már a témában, így ebbe én mélyen nem mennék bele és nem is emiatt kezdtem neki ennek a gondolatsornak. Ami viszont bizonyos, hogy az utcára kilépve is csak elvétve látni mosolygós embereket, mindenki gondterhelt, rohan, siet, a napi rutint követve próbál lépést tartani az idővel, hogy juthasson pár perce magára vagy a családjára a nap végén. De miért van ez így? Miért nem mosolygunk, miért nem örülünk már az olyan egyszerű, mégis csodálatos dolgoknak, mint a napsütés, a nyár, egy jó zene, egy finom vacsora, egy ölelés, egy kedves szó, egy mosoly?

Ahogy ígértem jöjjön hát a következő rész. Aki nem olvasta volna az előzményeket, az kattintson IDE vagy görgessen az oldal aljára. Mindkét helyen megtalálható a történet első fele, melynek folytatását most itt olvashatod.

A fiú immáron napról napra élt. Csak egyetlen dolog volt az, ami a gondolatait lekötötte és ez nem volt más, mint egy valódi angyal. Az a lány, akivel nap mint nap órákat töltött el a virtuális világban, attól a perctől fogva, mikor megismerte. Abszurd egy helyzet volt, ő maga is tudta jól. Megkedvelt valakit, akit még nem is látott, sőt...talán már bele is szeretett. Nem merte magának sem bevallani, hisz mindig is úgy érezte, hogy ezt a szót (akárcsak a szívét) nem szabad csak úgy ész nélkül osztogatni. Biztos akart lenni benne, hogy az, akinek először kimondja valóban fontos személy lesz majd az életében és nem csak holmi álomkép vagy délibáb. Úgy érezte talán túl szép is ez az egész, hogy igaz legyen. Mégis annyira el tudták varázsolni a közös percek, hogy az összes kérdése és félelme egy pillanat alatt tovaszállt, amint megjelent a képernyőn a jól ismert név.
Így teltek hát a napok, hetek, de a beszélgetések alatt a fiú dobogó szíve csak nem akart csitulni, sőt, talán még hevesebben is vert minden egyes közösen eltöltött óra után. "Mikor jön már? Hol lehet? Ugye nem azért késik, mert valami baj érte? Siess, kérlek. Hiányzol..." - ezek a gondolatok lassan kitúrtak minden mást a fejéből.
Nem sokkal később a megbízhatatlan és sokszor egyáltalán nem működő chat-et leváltotta az akkoriban még csak szárnyait próbálgató MSN Messenger. A fiú egyetlen partnere a lány volt és a lány egyetlen partnere a fiú. Az átbeszélt órák helyett átbeszélt napok lettek és a fiú egyre inkább kezdte azt hinni, hogy ez az egész már nem is a valóság, hanem a mindig is áhított álomvilága. Nem hallotta, nem látta, de mégis, ahogy olvasta, amit a lány írt, szinte érezte, ahogy árad belőle a szépség. És nem csak a külső... Tudta, hogy Ő egy olyan valaki, akinek a lelke is szép. Angyal lélek. Képes volt néhány mondatával eloszlatni főhősünk minden gondját, baját. S ők ketten éjt nappallá téve csakis egymással törődtek. Megbeszéltek mindent. Megosztották mindkettejük legbensőbb titkait, elmesélték egymásnak az összes gondolatukat. A gyermekkori emlékeket, az álmokat, a terveket, célokat...és azt, hogy kinek mit jelent a szerelem. A fiú úgy érezte, hogy már ismeri az egész családját, a környéket ahol lakik, a házukat, a kutyát és mindent, ami a vele kapcsolatos. Akárhányszor beszélgettek leírhatatlan borzongás vett erőt rajta, ahogy olvasta a lány szavait. "Ez annyira hihetetlen. Mintha mindig is Őt kerestem volna. A fejembe lát. Leírja minden gondolatom. Lehetetlen, hogy ennyire hasonlítsunk...hisz mindenben egyezik a véleményünk. Istenem, Ő tényleg egy angyal." Ekkor már visszafordíthatatlanul elindult kettejük közt valami, tudta a fiú és talán tudta a lány is. Eljött hát az idő, valaminek történnie kellett, valami olyasminek, ami vagy így vagy úgy, de az biztos, hogy mindent megváltoztat majd.
A fiú jól tudta ezt - mint ahogy az életben oly sokszor most is érezte - akárcsak a tényt, hogy ezt a lépést neki kell megtennie: Be kell vallania a lánynak, hogy mit érez. Amikor nem "vele volt" immáron minden gondolatát ez az egy kérdés töltötte ki. "Hogy mondjam el neki? Nem akarom elrontani. Mi lesz, ha Ő nem így érez? El fogom veszíteni és azt nem élném túl. Már nem. Túl fontos lett nekem. A másik felem..." Az első szerelem naiv, de mégis csodálatos szépsége. Azt hisszük, hogyha véget ér megszűnik létezni a világ is és soha többé nem élünk már át hasonlót. És ez valahol igaz is. Ugyanazt az önfeledt boldogságot, ugyanazt az energiát, ugyanazt a csodát valóban soha többé. Tudta jól ezt a fiú is és bár még az esze helyett a szíve hajtotta, semmiképpen sem akarta elveszíteni a lányt. Még a családja is látta rajta, hogy a mindig merengő, csöndes srácból egyik pillanatról a másikra egy mosolygós, örök mozgó, nyughatatlan életvidám fiú lett és bárki nézett is rá, egyből láthatta, ahogy ragyog. Nem hiába mondják: A szerelem megszépít. S ő valóban kivirult. Egy esős délutánon erőt vett hát magán és minden eddiginél hevesebben dobogó szívvel várta, hogy megérkezzen az a valaki, aki ennyire felforgatta az eseménytelen hétköznapokat.
Néhány perc telt csak el így várakozva, de neki óráknak tűntek. Próbálta összeszedni a gondolatait, de minden olyan kuszának tűnt. A tekintete a monitor jobb sarkára meredt és a nagy falióra másodpercmutatójának szüntelen kattogása csak még nyugtalanabbá tette ezt a pillanatot. "Most dől el minden. Sosem voltam szerencsés semmiben, kérlek Istenem, csak ez az egy dolog sikerüljön. Még sosem kértem semmi fontosat. Add, hogy most az egyszer teljesüljön a vágyam és ne csak az álmaimban lehessek boldog." Ezek és még hasonló gondolattöredékek százai cikáztak át az agyán, míg hirtelen meg nem jelent a képernyőn a jól ismert, ám most mégis valahogy mintha ijesztőbbnek látszó kis szürke ablak. "Itt az idő."
Rövid hétköznapi kérdések és néhány lényegtelenebb mondatváltás után a fiú keze remegve bár, de gépelni kezdett: "Nem tudom, hogy mondjam, igazság szerint azt sem tudom, mit csinálok, de be kell vallanom valamit. Mióta ismerlek az egész életem más lett. Olyan boldogság költözött a szívembe, amit még nem is éreztem tán soha. Annyi mindent tudunk már egymásról, annyit beszélgetünk. A napjaimban csak azt a percet várom, amikor belépsz és újra "veled lehetek." Megőrültem tudom és azt is, hogy talán egy újabb őrültség az, amit most teszek. De elmondom, mert ha nem tenném, örökké bántana a bűntudat... Szeretlek... Beléd szerettem. Nem láttalak, nem hallottalak, mégis életemben először itt és most szerelmes vagyok. Beléd. Remélem most nem ijedtél meg és remélem nem tettem rosszat, mert ha el kell, hogy veszítselek, azt nem élném túl."
Megszületett hát. Bevallotta. Úgy érezte, hogy az enter billentyű lenyomásával óriási súly esik le hirtelen a válláról, de ez az érzés amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is illant: Nem érkezett válasz. Eltelt egy perc, még egy és még egy. A falióra egyre hangosabban és hangosabban kattogott, az egész szoba szűkülni látszott. "Vége. Elrontottam. Nem ír. Ő csak barátként tekintett rám végig és most megijedt mindattól, amit mondtam neki. Újabb kudarc, de ebbe most belehalok." Pár pillanat volt csupán s megérkezett a válasz. De válasz volt egyáltalán? Csak ennyit írt: " :) Most el kell mennem. Hamarosan jövök és beszélünk. Puszi, Szia." Mire válaszolhatott volna a fiú, már ki is lépett...
Világvége. Összeomlás. Végtelen fájdalom. Könnyek. Ennyi volt, a vallomása csúfos kudarcba fulladt. Életében először lett szerelmes és mire kibontakozhatott volna már véget is ért az álom. Mintha az eső is tudta volna, hogy most kell jobban szakadnia...még hevesebben hullatta cseppjeit. A fiú csak feküdt az ágyán összetört szívvel és hallgatta, ahogy a tetőn kopognak a felhők könnyei. Átélt már sok mindent, de ehhez hasonló fájdalmat még soha. Néha már-már nevetett, hisz tudta, hogy az élet akadályai közül ez még oly semmiség, mégis az ő ártatlan és tiszta szívének az első igazi seb. Vagy mégsem?
Újabb órák teltek el így csöndben, mozdulatlan az ágyon fekve. Szomorkodását csak akkor hagyta abba egy kis időre, amikor a monitorra pillantva meglátta az alul bőszen villogó kis ablakocskát. "Visszajött." Immáron tét nélkül nagyította teljes méretre, és ami legelőször feltűnt neki az az, hogy már nincs is itt. "Ennyire nem lehetek szerencsétlen. Nem vettem észre és kilépett. Mindegy is. Úgysem számít." Önsajnálattal kevert szomorúságát a kíváncsisága mégis legyőzte, így hát olvasni kezdte a lány által hagyott sorokat: "El kellett mennem kicsit levegőzni és átgondolni, amit írtál. Ne aggódj nem ijedtem meg, csak akkor és ott nem tudtam mit mondjak. Igazad van...lassan jobban ismerjük egymást, mint bárki más, a valóságban talán mégis elmennénk egymás mellett az utcán. Félek. Félek beismerni azt, amit érzek és gondolok. Ez az egész olyan, mint egy álom és nem akarok felébredni. De egy valamiben biztos vagyok: Soha nem éreztem még hasonlót, mint akkor, amikor veled beszélek. Az idő megáll, furcsa borzongás fut végig a hátamon és amint véget ér rögtön ismét erre vágyom. Tudom mi ez és amilyen jó legalább annyira rémisztő. De bátor leszek én is, ahogyan Te tetted és kimondom: Szeretlek, beléd szerettem és bár tele vagyok félelemmel, tudom, hogy csak Te kellesz és senki más. Rád várok, téged kerestelek. A másik felemet. Szeretlek."
Ha már nem ült volna a fiú, akkor biztos, hogy kicsúszott volna a lába alól a talaj. Mindenre számított, csak erre nem. Egy varázsütéssel tűnt el minden szomorúsága, miközben újra és újra olvasta azt a pár sort, amit a lány hagyott. "Hát mégis sikerült. Ő is ugyanúgy érez. Nincs még veszve semmi. Most már kimondhatom hangosan is: SZERETEM!" Felpattant a székéből, és mint aki elvesztette az öntudatát fel alá kezdett rohangálni a lakásban letörölhetetlen vigyorral és csak ezt hajtogatta: "Szeretem...szeretem...szeretem...köszönöm Istenem."
Éjszaka az izgalomtól képtelen volt aludni, minden gondolata csak a lány körül forgott. Kalandozott a múltba, kalandozott a jövőbe. Próbálta kitalálni mi lesz a következő lépés, de még nem tudta. A boldogság, amit érzett elnyomott minden hétköznapi gondolatot és biztos volt benne, hogy jelen pillanatban nincs nála boldogabb ember a földön.
Másnap kicsit nehezebben indult a beszélgetés. Mindketten érezték, hogy ezen túl ők már nem csak barátok, hanem annál valami sokkal több. Nem is igazán tudták kezelni a helyzetet, az eddig megszokott folyamatos beszélgetést most hosszabb-rövidebb szünetek tarkították és még abban sem voltak biztosak, hogy hogy kellene viselkedni a másikkal. Aki volt már szerelmes tudja milyen ez. Az első pár pillanat, amikor mindketten tudják, hogy ezentúl visszafordíthatatlanul megváltozik majd a kapcsolatuk és fogalmuk sincsen, hogy kellene ezt kezelniük. A szerelem első szakasza ez. Talán az egyik legszebb. Történetünk főhősei is kicsit meginogva vették ezt az akadályt, de nem telt bele sok idő és sikerült áttörniük azt a bizonyos falat.
Az immáron ismét folyamatos és önfeledt csevelyt a lány egy furcsa és hirtelen mondata törte meg ismét: "Azt hiszem itt az idő, hogy meglásd ki is vagyok valójában. A lelkemet már ismered, biztos vagyok benne, hogy elképzeltél hozzá egy arcot is. Hát megmutatom." Igaza volt. Ha valakivel heteken, hónapokon át minden nap órákat beszélsz, akkor akarva akaratlanul is kialakul benned róla egy kép. A fiú is elképzelte a lányt. Lelki szemeivel úgy látta Őt, mint egy földöntúli angyal valódi ragyogással és biztos volt benne, hogy most nem téved. Csodaszép. Egy kis kétely azért valahonnan mégis előbukkant. "És ha mégsem olyan? Szeretem, ez már biztos, de ha az arc, amit látni fogok nem ugyanaz, mint akibe beleszerettem? Nem! Nem hagyom, hogy elbizonytalanodjam. Bármit is látok majd, Ő az, akire szükségem van." Eme néhány rövid kis gondolat után magabiztosan mondott igent és kíváncsian figyelte amint a küldött kép byte-onként szép lassan a gép meghajtójára vándorol. "A küldés befejeződött." Határozott mozdulattal kattintott a megnyitásra, tudta, hogy okkal ismerte meg ezt a lányt és valami belül azt súgta, hogy ez a szerelem nem így ér véget. Ha véget ér valaha...
Amit látott teljesen ledöbbentette. Meg sem tudott mozdulni. Csak nézte az egész monitort betöltő képet és egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni. Félt, hogy most már bármelyik pillanatban megszólalhat az ébresztő óra és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. Valóban egy angyalt látott. Ezerszer szebbet, mint amit elképzelt. Nem léteznek rá szavak, így hát kedves olvasók igazán sosem fogjátok megtudni milyen is volt Ő. Mégis megpróbálom leírni mindazt, amit a magyar nyelv szavaival le lehet... Hosszú barna haja és csillogó barna szemei azonnal megbabonázták a fiút. Az arcán pajkos kis mosoly, tekintetéből sugárzott az érzékiség. Rózsaszín ajkait, ha tehette volna, rögtön megcsókolja. Arca hibátlan ragyogó, karcsú alakját minden nő megirigyelhette volna. A fiú csak nézte nézte és a lány valójában ragyogott. Soha nem látott még nála szebbet. Azt kívánta bárcsak lenne hatalma hozzá, hogy bebújjon a monitoron át egészen a képig és magához ölelhesse. Percekkel később sem tért észhez és csak ennyit tudott kinyögni az akkorra már türelmetlen lánynak: "Szebb vagy, mint az álmaimban. El sem hiszem, hogy velem történik ilyen csoda. Ha ez álom, akkor sosem akarok újra a valóságban élni."
Egy újabb akadály, amit sikerült legyőzniük. A virtuális arcok mellé immáron valós képek társultak. Hamarosan a lány is megpillantotta a fiút, és ezen túl ha álomra hajtották a fejüket, akkor egymás arcát látták viszont. Boldog volt a fiú, mert szeretett és boldog volt a lány, mert szerették. Két bolyongó fél a világban, akik talán valami magasabb erő segítsége által lettek egy egész. Véletlenek nem léteznek, minden, ami történik, okkal történik. És hogy mi lehetett az ő megismerkedésük oka? Hamarosan talán erre is választ kapunk...

Megígértem, hogy mesélek még, hát itt vagyok és egy újabb felejthetetlen történetet mondok most el minden kedves olvasónak, aki kíváncsiságból ide kattint. A címmel ellentétben nem a munka ünnepéről lesz szó, azaz nem abban az értelemben, ahogyan azt először gondolnánk. Az életem egy olyan emlékét fogom most megosztani, ami talán a legintenzívebb az összes közül és amire - bár hosszú, hosszú évek küzdelme után - de most már keserűség nélkül, mosolyogva tudok visszaemlékezni. Egy olyan kis mese lesz ez a mai, ami valószínűleg minden egyes emberrel megtörténik vagy előbb vagy utóbb és kétségtelenül mindenkiben mély és emlékezetes nyomot hagy. Olyat, ami a legtöbbünkre akkora hatással van, hogy az egész további életünket is képes megváltoztatni. Igen, jól gondolod: Az első szerelem.

A bevezető elolvasása után hallom is néhány ember gondolatát: "Ne, egy újabb unalmas szerelmes történet, már gátat lehetne velük rekeszteni, ez hardver fórum, nem kell ide ilyesmi." Én mégis úgy érzem, hogy írnom kell, mert számomra ezzel könnyebb. Talán akad olyan olvasó, aki még kedvét is leli benne, ha pedig így lesz, akkor már tényleg megérte papírra, akarom mondani képernyőre vetni életem eddigi emlék tárának egy újabb kis darabkáját. Na de nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, hanem bemutatom a történet egyik főhősét: A fiút.