"Azt mondják, a földi léted utolsó perceidben lepereg előtted az életed. Sokáig badarságnak tartottam ezt az egészet és még egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mindez akár igaz is lehet. De most… most őszintén bevallom: Azt hiszem tévedtem."
Egy nappal korábban:
Nyugodt tavaszi reggel. Az ébredező nap sugarai melegítik az arcomat. Szeretem ezt az érzést. Végre melegebb idők jönnek. A szemem még nem nyitom ki, csak egyszerűen élvezem a pillanatot. Hallom, ahogy a madarak is ébredeznek és vígan csiripelnek a kinti fűzfa ágain. Arra gondolok, hogy mennyire békés most minden. Ugyan a fő utca mellett lakom, mégsem hallok egy autót sem. Ezért szeretek itt lakni. Béke, nyugalom, magány.
Magány. Ezt az érzést talán mégsem szeretem annyira. Még mindig mozdulatlan vagyok és akár egy gyors villanás, eszembe jut az álmom. Foszlányok, képek. Egy lány. Velem van, igen! Fogja a kezem, de nem látom az arcát. Éjjel van, az autómban ülök és vezetek. Tompa morajlás, elmosódott színek. Száguldok, suhannak a fák. Ő ott van velem, simogatja a kezem, és a szívem olyan hevesen ver. A dobbanásának hangja furcsán olvad össze a sötét morajlással és az egész olyan különleges. Emlékezni akarok, mert ha emlékezem, minden olyan csodálatossá válik hirtelen. Látni akarom az arcát, tudni akarom ki ő! Mintha megtörtént volna már, mintha…
A merengésem egy jól ismert dallam töri meg: Sunlounger – Lost. Lassan kúszik be a tudatomba, és ahogy felfogom mit jelent, már tudom, hogy itt az ideje felkelni. Rövidesen kinyitom a szemem és néhány tétova perc múlva már teljesen éber is vagyok. Felöltözöm, majd elindulok lefelé. Megreggelizem, majd a tálcára egy másik reggeli hozzávalóit készítem össze. Tizenkét lépcsőfok felfelé, majd a keskeny folyosón hat lépés balra, be az ajtón, kettő jobbra és már ott is vagyok. Sosem tudtam miért számolom, mégis minden reggel megteszem.
Ő a nagy karosszékben ülve ugyanott vár, ahol minden nap, immáron lassan két éve. Meggyötört arcú, idős, ráncos és ősz hajú, mégis ő az, akire kiskorom óta mindig is felnéztem. Ő az én nagymamám. Nem vesz észre, még akkor sem, amikor odalépek hozzá. Keresztbe kulcsolt kézzel bámul előre mozdulatlanul. Tekintetemmel tudatlanul is keresem, mit nézhet, de szinte rögtön eszembe jut: Csak a szeme tekint előre, a lelke most máshol jár. Leteszem a kis tálcát mellé az asztalra, majd kedvesen megszólítom: