Egyre erősebben él bennem az a tudat, hogy talán sosem fogok megházasodni. Amiket látok, amiket hallok és amiket tapasztalok teljesen kiölik belőlem azt a naív, boldog képet, amit kisgyemekként a házasságról képzeltem. Örök hűség? Ma? Ugyanmár... Lassan a válások száma utoléri az esküvőkét. Egyre több a boldogtalan kapcsolat, egyre több a családon belüli erőszak, egyre kevesebb az az idő, amit két ember egymás mellett tölt el. Mi az oka? Nem tudom. Talán az új generációt érő behatások, talán valami egészen más, de az biztos, hogy az utóbbi években csak elvétve találok olyat a környezetemben, hogy két ember 10-20, vagy akár 30 évig hűségben, boldogságban kitartson a másik mellett. Nem is olyan rég még ez volt a mindennapos. Nagyszüleim idejében az emberek legtöbbjénél az első szerelem volt az utolsó és a sírig fogták egymás kezét... Most ilyet csak a filmek képkockáin látok viszont.
Más lett volna az érzés? Nem hiszem. Vannak ugyan szerelem nélküli érdekkapcsolatok, de a legtöbb ember tényleg szereti a párját mikor kimondja az igent. Pár hétig, hónapig vagy jobb esetben pár évig talán boldogok, de ha még néhány év múlva megnézzük őket már talán rájuk sem ismerünk. Elfelejtik mit jelentett egykoron a másik, elfelejtik, hogy az az ember, akire most lenézően tekintenek nem más, mint az egykori nagy szerelem, az igazi, akinek örök hűséget fogadtak. Sajnálom...sajnálom, hogy ezt kell látnom.
Sok jó barátom szülei már nincsenek együtt. Külön életet élnek és minden felborul. Ha valaha lesz gyerekem soha nem akarom, hogy így nőjön fel. Soha nem akarom, hogy lássa, hogy a szülei vitáznak vagy veszekednek. Talán én sem vagyok más és velem is megtörténik majd ez, ami ellen most olyan nagy hévvel harcolok. De mégis úgy érzem, hogy van bennem valami kapcsoló, ami működésbe lép, ha én is ilyenné válnék. Akárhányszor elkezdtem felfedezni magamban ezeknek a rossz tulajdonságoknak a magvait azonnal bűntudatom támadt és úgy éreztem valami rosszat tettem. Pedig korántsem, csak egyszerűen elborzaszt és elrettent ez az egész.
Vajon tudni fogom, hogy akit tiszta szívemből szeretek, azt sosem fogom megbántani, sosem fogom megsérteni, sosem fogom elhagyni? Vajon ha az élet megadja nekem, hogy találjak egy igazán csodálatos embert, akkor lesz bennem annyi erő és bátorság, hogy megkérjem a kezét. Korán van még, tudom. De bennem van a félelem. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem vagyok boldog. Nem akarom egyedül leélni. És nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek amiatt, hogy bennem már megváltozott valami és nem tudok úgy tekinteni a páromra, mint egykoron. Ha lesz egy fiam vajon jó példaképe leszek-e? Vajon a család ahol felnő olyan igazi kis sürgő-forgó boldogság központja lesz-e? Mind mind kérdések, amikre hiába keresem úgysem fogom megtudni a választ idő előtt.
Mikor már azt hinné az ember, hogy nem hozhat az élet elé nagyobb és nehezebb kihívást, akkor felbukkan valami, ami mélyen elgondolkodtat és egyben meg is ijeszt. Az élet talán egyik legnehezebb kihívása ez. Szeretném hibák nélkül teljesíteni, de félek talán nem is lehet. Remélem pár év múlva mikor arra kerül a sor már másképp fogok látni dolgokat. Remélem mikor eljön az idő, hogy döntenem kell, akkor biztos leszek magamban és nem lesz bennem többé egy csepp kétely sem afelől, hogy mit akarok és mi a jó nekem. És remélem, hogy mikor megkérdezik tőlem, hogy akarom-e Őt, míg a halál el nem választ akkor képes leszek teljes őszinteséggel, hévvel, szerelemmel és hittel azt válaszolni, hogy: ''IGEN, AKAROM!''