Éjjel furcsa és intenzív álmom volt. Mostanában sokszor emlékszem reggelente valamire az álmaimból, de legtöbbször ennyire tisztán és világosan nem szoktam tudni felidézni. A régi általános iskolámban voltam sok-sok emberrel körülvéve. Legtöbbje rokonok, barátok, ismerős arcok, régi iskolatársak. Mindenki nyüzsgött, sürgött forgott az egész épület, beszélgettek, nevettek, igazi élet volt. Fogalmam sincs pontosan mi lehetett az összejövetel oka és azt sem tudom, hogy miért álmodtam a régi iskolámmal hisz nagyon rég nem voltam ott és eszembe se jutott már időtlen idők óta. Mindenesetre most ott voltam, sétálgattam a folyosókon, néha beszédbe elegyedtem az emberekkel, de sokáig nem maradtam egy helyen. Aztán egyszer csak egy kihalt folyosóra értem, a hangok, a zajok elcsendesedtek, szinte már csak a lépteim jellegzetes kopogását hallottam. Megláttam, hogy a folyosó másik végéről jön szembe valaki. Először nem ismertem fel, csak annyit vettem észre, hogy valami csodaszép ruhában van és hölgy az illető. Mintha bálba készült volna, fodros szoknyaszerű, csillogó egy részes tündöklő ruha volt rajta én pedig képtelen voltam levenni róla a szemem. Még néhány lépés és sikerült felismernem...egy számomra nagyon kedves hölgy ismerősöm volt az, aki még soha nem járt igazából abban az épületben és valószínűsíthetem, hogy nem is fog. Az álmomban mégis ott sétált és akár az esthajnalcsillag az égen, ő is úgy tűnt ki a többiek közül. Szép lassan közeledtünk egymás felé, én végig a tekintetét kerestem, de ő nem nézett rám... Tudtam, hogy haragszik, mert azt hiszi nem gondolok rá, nem törődöm vele és nem fontos számomra.
Pedig ez koránt sem igaz, csak már jó ideje úgy védekezem a fájdalom ellen, hogy azokat a személyeket akik számítanak próbálom kizárni az életemből. Próbálok velük minél kevesebb kapcsolatba lépni, így ha elveszítem őket nem fog annyira fájni. Persze ez butaság, hisz ha ezt teszem már el is veszítettem őket. Tudom nagyon jól, mégsem változtatok. Félek közel engedni magamhoz bárkit is, mert nem akarok több embert elveszíteni. Pedig fontosak nekem, nagyon is. Csak nem merem úgy kimutatni, ahogy megérdemelnék, így pedig azt hihetik, hogy érzéketlen nemtörődöm senki vagyok, akinek senki és semmi se számít. Pedig, ha tudnák mennyire... Az álombéli lány is ebbe a csoportba tartozik, egy olyan ember, aki fontos nekem, bár ő erről biztosan nem tud vagy ha igen akkor nem érti mit miért teszek. Ahogyan olykor én sem...
Már csak pár lépés választott el tőle, tudtam, hogy nem néz majd rám ahogy elhaladunk egymás mellett, azt is tudtam, hogy mint ahogy mindig most is rajtam áll, hogy közönyösen elhaladunk a másik mellett vagy esetleg megszólítjuk majd egymást. Az utolsó pillanatban úgy döntöttem nem hagyhatom csak úgy elmenni. Hirtelen mozdulattal elé léptem, átkaroltam a derekánál át és mélyen a szemébe néztem. Rám pillantott, láttam az arcán a csalódottságot és a keménységet. Belefáradt már abba, hogy így viselkedtem vele. Tekintetemmel fáradhatatlanul a pillantását kerestem, majd mondtam neki valamit. Nem emlékszem pontosan, hogy mit, de valami olyasmi lehetett a lényege, hogy igenis fontos nekem és nem azért vagyok ilyen, mert nekem senki se számít... Ő csak hallgatott és nézett szótlanul, én beszéltem és már nem érdekelt, hogyha leomlik a jól felépített kis elefántcsont tornyom. Úgy éreztem el kell mondanom mindent. Néhány pillanattal később az arcán valamiféle változást vettem észre. Mintha a rendíthetetlen vonások kicsit szelídebbre váltottak volna át. Éreztem, hogy sikerül megérintenem a szívét, tudtam, hogy eddig is csak őszintének kellett volna lennem. Rám nézett...immár gyengéd és törékeny arcvonásokkal. Megértett. Mosolygott. Úgy éreztem, mintha a szívemben egy gát tört volna át. Felszabadultam, ahogy szorosan öleltem a derekánál át, szinte égettek és bizseregtek az ujjaim. Tudtam, hogy neki is jó. Nem szólt, csak óvatosan még egy picit közelebb lépett, majd vállamra hajtotta a fejét. Csend lett. Csak a szívem kalimpált. Hosszú-hosszú idő óta nem éreztem hasonló nyugodtságot és örömöt. Mintha egy pillanatra sikerült volna kiszűrni a világ zaját, az életem gondjait, a sivár egyhangúságot. Csak álltunk ott a folyosón, nem történt semmi monumentális, nem történt filmekbe illő mindenkit megrendítő jelenet, de nekem ott és akkor nem kellett több. Félelem, csalódás, kudarc és álarcok nélkül önmagam lehettem...
Majd felébredtem. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy ez az egész csupán egy újabb álom volt, bár ha becsuktam a szemem még néhány percig képes voltam teljesen magam elé idézni a pillanatot. Intenzív volt, szinte már már valóságos. Csak egy dolog az, ami nem hagy nyugodni még most sem: Vajon képes leszek valaha a valóságban is megtenni ugyanezt? Vajon képes leszek egy embert ennyire magam közelébe engedni? Aki sokat csalódott már az ismeri, hogy nagyon nehéz tud lenni, bármennyire is vágyunk rá belül. Talán ez az álom egy jel, hogy lépnem kell és nem szabad, hogy hagynom elmenni azokat a személyeket, akik megérdemlik, hogy bízzam bennük és törődjem velük. Azt hiszem megpróbálom.