Ha már az alvás nem megy, valamivel el kellett ütni az időt, így hát két dolgos hajnal eredményeképpen megszületett a következő mixem, méghozzá a számomra legkedvesebb stílusban. Az aktuális kedvenceim kerültek bele, természetesen csakis beleborzongós női vokálokkal.

Mielőtt belecsapnék a lecsóba megjegyezném, hogy ez az alkotás teljes egészében számítógépen készült, de nem holmi Virtual Dj és társai programokkal, hanem csak egy sima audio szerkesztővel, tehát nem volt automata beat-match, sem varázspálca, a számokat én állítottam egy ütemre, én csíptem le belőlük, én próbáltam a hangmagasságot, hangszínt korrigálni stb stb. Viszont ennek tükrében nem is érzem azt, hogy tökéletes lenne, mégis büszkén vállalom, mert nekem tetszik, a zenék kiválóak és ha valaki csak egy kellemes egyvelegre vágyik az aktuális teendője aláfestéseként, akkor hajrá, remélem tetszeni fog

-== Dj.Beat - Broken Promises (Vocal-Trance Mix) ==-

Nem megy a csajozás? Unod az egyedüllétet? Akárhogy próbálkozol mégsem sikerül?

Akkor itt az ideje, hogy megnézd EZT a videót, hogy te is megtalálhasd végre a kiutat!

(Természetesen csak poén, de azért találó, nem? )

Aludni még mindig nem tudok, de hasznosan töltöttem a hajnalt, a mai nap folyamán előreláthatólag érkezik egy új vocal-trance mix, igazi csemegékkel.

...piszok nehéz dolog. Főleg, ha annyira szeretted azt az illetőt, amennyire én. Egy órán át beszélgettünk. Pár percnek tűnt. Csapongott bennem az "ez a helyes döntés" és a "nem, nem érhet véget csak így, valamit tennem kell" érzése. Az eszem tudja, hogy így kellett történnie. Egyébként is sok a gond. Nagy a távolság, úgyse működött volna hosszabb távon. De a szívem teljesen mást súg. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket. Közösen. A távolság pedig áthidalható. Most mégsem a szív győzött...

Itt ülök a laptopom előtt, a háttérben halk trance zene szól és én olyan mértékű ürességet érzek, amit eddig szinte soha. Holnapra határidős munkám van, már csak ez a hajnalom maradt rá. Mégsem tudok nekikezdeni, mert a gondolataim teljesen máshol járnak. Most, életemben először olyan helyzetbe kerültem, amikor nem elég csupán szeretni. Nem elég a szerelem. Én, a hülye szentimentalista és romantikus srác, aki mindig azt hitte, azt hangoztatta és mondta, hogy a szerelem a legmagasabb erő, most teljesen tanácstalan. Mert szeretek valakit. Ő is szeret engem. Mégsem lehetünk együtt.

Csak, hogy fokozzuk az amúgy is fergeteges és tökéletes napjaimat... most már aludni sem tudok. Insomnia B+

Napok óta semmit (és ez alatt értsd: SEMMIT) nem tudok aludni. Az agyam zsong, a gondolataim cikáznak, egy este legalább ezerszer megfordulok, feszengek, fészkelődök. Mindezek tetejébe egyszerre küzdök az allergiával és a megfázással, alig látok, levegőt nem kapok, a hangomról meg ne is beszéljünk. Vajon mi jön még ezek után? És mikor jutok el arra a pontra, hogy az agyam végre lemerül és hagy majd aludni?

Most jönne jól a fejemben az a bizonyos 'delete' gomb...

"I can't get no sleep..."

"Ha szeretsz valakit,engedd szabadon. Ha visszajön biztos a tiéd. Ha nem jön vissza sohasem volt a tiéd!"

Jajj de szép, jajj de szép... csak kár hogy ez egy nagy BULLSHIT! Ha szeretsz valakit sosem akarod szabadon engedni, és ha szeret, ő sem akar elmenni mellőled.

Szóval ez szépnek szép, jól is hangzik, de a valóságban nem így működik. Aki elmegy az az esetek 99 százalékában sosem jön vissza. Az élet nem egy romantikus komédia és a happy endre is felesleges várni. Nem fog magától kopogtatni az ajtódon. Vért kell izzadni érte. És legtöbbször akkor is csak pillanatnyi az egész.

It sucks.

[link]

A várakozás fura dolog. Van mikor pozitív, és minden percet izgatott örömmel töltesz el, mert tudod, hogy hamarosan jó dolog fog történni veled. "Bárcsak már itt lenne." A mutató lassan vánszorog és számolod a napokat, hogy hányat kell még aludni addig. Aztán végül csak ideér, megtörténik, amire oly régóta vágytál, de amint vége lett, már nem is olyan izgalmas az egész, mert amíg várakoztál, újra és újra elképzelted magadban, lejátszottad az összes lehetséges variációt és lehetőséget, álmodoztál s eközben széppé tetted az ismeretlent. Ilyen például a karácsony. Amíg kicsi vagy mindig epekedve várod. Vajon mi lesz a fa alatt idén? Vajon megkapod azt a neked kedves tárgyat vagy játékot, amire oly régóta vágysz? Telnek a napok és te minden éjjel megálmodod, hogy mi lesz a kicsi csomagban. Aztán ki tudja... lehet, hogy pont az, amit szerettél volna, de az is lehet hogy valami egészen más. De rögvest ahogy kibontod elveszik valami a varázsból. Abból, ami elhiteti veled a várakozás alatt, hogy minden megtörténhet.

Dühít, hogy nem vagy őszinte velem. Hogy nem mondod el mi zajlik le benned és hogy mi bánt. Dühít a tétova tétlenség, mert már nem tudok mit tenni, írni, mondani, amivel kiválthatok belőled valami érzést. Dühít, hogy ez az egész az egyik pillanatról a másikra történt és én csak annyit vettem észre, hogy nem keresel már. De nem tudom miért. Mi történt? Mi változott? Dühít, hogy naponta írtam neked, kerestelek és hívtalak, de sosem kaptam választ. Dühít, hogy úgy érzem mindenki és minden fontosabb, mint én. Dühít, hogy nem meséled el a gondjaid, hogy nem hagyod, hogy segítsek megoldani őket és, hogy kizártál az életedből. Dühít, mert nem tudom MIÉRT!? Lassan elmúlik 13.-a, a hónapfordulónk, ami semmiség tudom, de eddig minden egyes hónapban itt voltál velem, legalábbis lélekben biztosan. Mindig megcsippant a telefonom 0:00-kor és tudtam, hogy te leszel az. Dühít, hogy a mai napon nem így volt. Dühít, hogy amikor sértetten és ingerülten kiírtam magamból minden bánatom és elmondtam minden sérelmem te válaszra sem méltattál. Pedig tudom, hogy láttad, tudom, hogy olvastad. Dühít, hogy nem beszéljük meg ezeket a dolgokat és nekem ide kell leírnom őket, mert ha nem teszem beleőrülök. Dühít, hogy olyan boldog voltam legutóbb, mikor a karjaimban tartottalak és minden olyan tökéletes volt. Dühít, hogy azóta nem éreztem ezt. Csak a tétovaság van, már nem is számolom mennyi ideje. Minden napom ugyanolyan, mindig csak várok valamire. Dühít, hogy nem tudom mit tegyek. Keresselek tovább? Vagy hagyjam rá és csak várjak míg megjelensz? Dühít, hogy ennyire hiányzol és dühít, hogy én neked egyáltalán nem. Hisz, ha hiányoznék keresnél. Nem igaz? Legalább egy sms, vagy egy telefon vagy egy üzenet. De semmi. Dühít, hogy mikor végre elérlek te azt mondod, hogy nincs semmi baj, nem velem van a baj és hogy semmi se változott. Dühít, mert tudom, hogy nem igaz. És tudod mi dühít a legjobban? Hogy mindezek ellenére is szeretlek...

Az imént a konyha felé menet elkapott édesanyám és azzal az ismerős lélekbelátó tekintetével nézett végig rajtam. Elég volt neki egyetlen pillantás, hogy észrevegye valami nem stimmel. Mindig csodáltam az anyai érzékeket és az ösztönt, hogy egyetlen szó vagy jel nélkül képesek észrevenni, ha valami bántja a gyereküket. Ugyan már nem vagyok kisfiú és jó ideje saját magamra vigyázok, de sosem voltam képes eltitkolni semmit előle, bármi is bántott. Így volt ez ma is. Elkapott és rögtön tudta, hogy valami baj van. Kérdezte mi a gond, mi fáj? Én pedig csak annyi feleltem neki, hogy ne aggódj, semmi... (csak a szívem) De ezt már olyan halkan mondtam, hogy biztosan nem hallhatta.

Az a baj ezzel az egész életnek nevezett játszmával, hogy túl gyorsan múlik el minden, ami szép. Talán így kell lennie. Ma még nem tudom. Nem éltem még hozzá eleget. Az mindenesetre biztos, hogy a legnehezebb elfogadnom, hogy semmi sem állandó. A pillanatnak élni pedig nehéz, bármennyire kifizetődő is. A szerelemmel pedig az a gond, hogy amíg nincs, addig folyamatosan attól félsz, hogy nem is lesz soha, ez a félelem pedig belengi a napjaidat és nagyon ritkán tudsz csak felülkerekedni rajta és önfeledten létezni. Ha végre megtalálod, akkor pedig attól rettegsz, hogy mi lesz ha elveszted? Mi lesz ha holnap már nem ölelheted és nem lesz veled? Mi lesz, ha ez a találkozó az utolsó alkalom arra, hogy elmond neki mennyire szereted? Ez a félelem pedig megint megbénít és nem hagyja, hogy egyszerűen csak élvezd, amíg tart és amíg gyönyörű. Aztán elveszted... A félelem pedig erősebb, mint valaha, félsz, hogy többé sosem találsz ilyet és sosem leszel ennyire boldog. Látjátok ez a baj velünk emberekkel. Mindig ott a félelem és elhomályosítja azokat a csodálatos és egyedi pillanatokat, amik talán tényleg csak egyszer történnek meg velünk az életben. A félelem miatt, pedig kihagyjuk őket és aztán ismét csak a sóvárgás marad.