Sokan abba a hibába esnek, hogy hajlamosak azt hinni, hogyha véget ér egy év és elkezdődik egy új, akkor majd minden más lesz és elég csak várni ölbe tett kézzel. Én nem ebbe a csoportba tartozom. Nincsenek túlzottan nagy elvárásaim 2011-el kapcsolatban, pont úgy, ahogy 2010 kapcsán sem voltak. Úgy gondolom ez egy jó döntés volt.
Rengeteg jó dolog történt és elég sok rossz is, valószínűleg ez idén is így lesz. A jó dolgok legjobbika kétségtelenül párom, akivel ezt az évet már együtt töltöttük el. Először kisebb-nagyobb megszakításokkal, a vége felé pedig már teljesen együtt (lakva). Ő volt az, akinek a legtöbb boldog percet köszönhetem és ezért nagyon hálás vagyok neki. Sokszor voltak ugyan viták és duzzogások, de hát hol nincsenek. Emlékszem mennyire nehezményezte, hogy róla nem írok szinte soha ide a blogba. Sajnos én egy elég furcsa élőlény vagyok. Ha boldog vagyok nem tudok írni, mert nincs miről. Akkor csak egész egyszerűen élvezem azt, ami van és addig, amíg van. Ha valamit pedig mondanom kell, akkor nem a gépnek teszem, hanem a boldogságom tárgyának. Bezzeg, ha szomorú vagyok... akkor tudok igazán írni, hisz akkor ki kell adnom magamból azokat a nehéz érzéseket, amik belülről nyomasztanak. Ebből következik, hogy azért nem írtam róla, mert az idő túlnyomó részében igen is boldog voltam mellette. Az a nagy merengő, szomorkás, mindig álmodozós korszakom már véget ért azelőtt, hogy őt megismertem. A napi szintű blogbejegyzéseim is abbamaradtak a logoszférában és én ezt annak tudom be, hogy az életem egy fejezete lezárult. Ha valami bánt már van kinek elmondani. Végre nem csak én vagyok. Már MI vagyunk.