Mi is a szerelem? Írók, költők, tudósok és átlagemberek ezrei próbálták már megtalálni erre a kérdésre a választ és megannyi könyv, regény, vers és publikáció jelent meg, amik megpróbálnak közelebb hozni bennünket a válaszhoz. De tényleg csak ennyi lenne? Le lehet írni pár mondatban az emberi lét egyik legösszetettebb érzését? Egyáltalán léteznek rá szavak?

Amikor gyerek voltam még nem értettem mi is a jó benne. Pironkodva fordultam el ha éppen rajtakaptam valakit, amin épp csókot nyom kedvese szájára. Mégis amikor megkérdezték tőlem mit szeretnék elérni az életben a válasz mindig az volt, hogy boldogságot. Sok dolog válthat ki az emberből örömöt, sok mindentől lehetünk boldogok, de abban azt hiszem mindenki egyetért, hogy az igazi boldogság az, amikor tiszta szívből szeretsz és ugyanígy szeretnek viszont. Tizenéves korunk közepén/végén általában mindenki megtapasztalja ezt az érzést, sok esetben felejthetetlen marad és életünk végéig bennünk él majd az első szerelem naív gyermeki, önfeledt boldogsága.
Meglátni és megszeretni, néha egy pillanat műve csupán. Van, hogy évek alatt alakul ki az érzés és szeretsz meg olyan valakit, akire eddig nem is úgy tekintettél. Néha a józan ész által diktált parancsokat megszegve képes vagy beleszeretni valakibe, aki talán a Föld másik felén él. Magad is jól tudod, hogy nem szabadna, tudod, hogy csak fájdalmat szülne, mégsem tudod elnyomni az érzést, mert már benned él és nem te irányítod őt, hanem ő irányít téged. Sokszor őrültségekre késztet. Nem hiába mondják, hogy egy szerelmes ember mindenre képes. A világ legnagyobb és legelképesztőbb őrültségeit mind szerelmes emberek vitték végbe, akik bármire képesek lettek volna azért, hogy ez az érzés kiteljesedjen és sose érjen véget. Biztosan te is voltál már szerelmes, és te is érezted. Az eleje a legszebb: Úgy érzed kiteljesedsz, mellette végre önmagad lehetsz, ellep a rózsaszín köd, már szinte csak őt látod, ha nincs veled olykor már fizikai fájdalmat okoz és úgy érzed annyi energia van benned, hogy a világot is képes lennél megmozgatni...csak érte! Minden közösen eltöltött perc többet ér bármi másnál az életben és ha tehetnéd megállítanád az időt, csak hogy ne kelljen elválnod tőle soha. Csodálatos, nem?
A tudósok azt mondják mindez csak kémia. Csupán a másik által kibocsátott feromonok észlelése. Nincs szív, nincs lélek és nincs megmagyarázhatatlan érzés. Mind csak testünk fizikai reakciójai. Valóban csak ennyi lenne? Mások úgy tartják a szerelem az élet örök mozgatórugója. Mindenki a másik felét keresi. Azt, aki mellett képes kiteljesedni és akiben megvan az a képesség, hogy minden napját a legszebbé varázsolja. Talán ezt hívják az igazinak. Mert: ''Nem az az igazi, aki mellett le tudod élni az életed, hanem aki nélkül nem.'' Akár bevallod akár nem te is keresed a tökéletes másik feled. Mint Jin és Jang. Sok olyan ember létezik, aki adhat neked boldogságot, sok olyan, aki mellett élhetsz egy életet. De az út végén csak egy valaki áll, csak egy aki igazán hozzád passzol és aki a másik feled lehet. Ha rákérdeznék, hogy 20 év múlva hogyan szeretnéd látni magad mit felelnél? Szerintem a legtöbben azt, hogy egy szerető társ mellett, aki jóban rosszban veled van és életetek útján közösen sétáltok tovább. De várjunk csak...azt írtam ''szerető társ''. Akkor hova lett a szerelem?
Bonyolultsága épp abban rejlik, hogy lehetetlen sablonok, sztereotípiák és ismétlődések közé foglalni. Minden szerelem más és más. Féktelen lángolás. Néha fellobban és olyan gyorsan alszik el, ahogyan jött. Néha évekig hevesen lobog és jöjjön bármi is képtelen eloltani. Sokszor csak őrláng marad, de az biztosabb, mint az életben bármi más. Sokan azt hiszik, hogy idős korra már csak a szeretet marad. Pedig nem. Ez az az őrláng, ami dacol magával az élettel és a halállal és amit nem vehet el többé semmi. Amikor láttam nagyszüleimet a 60. házassági évfordulójukon könnybe lábadt a szemem. Szorították egymás ráncos, de mégis puha kezét és úgy néztek egymás szemébe, mintha most szeretnének egymásba éppen. Nem öregnek látták a másikat, hanem ugyannak a fiatal és erős valakinek, akivel egy életet éltek le boldogan. De az élet kegyetlen, sokszor elveszi azt, ami számunkra a legfontosabb. Velük is így történt. De egy valamit nem vehet el senki soha: Azt amit érzel! Ha elvesztessz valakit nem őt sajnálod, hanem magad. Magad, amiért nem lehetsz többet vele és nem élheted át újra azt a boldogságot, amit ő nyújtott neked. Pedig ott él benned. Örök és kitörölhetetlen.

Szóval mi is a szerelem? Lángolás, ami felemel és elrepít. Harc és küzdelem önmagaddal és az élettel. A legcsodálatosabb érzés, amely elfeledteti veled, hogy léteznek az életben korlátok. Az örök keresés a másik feled után. Sokszor fájdalom, sokszor őrültség. Olykor plátói és néha végzetes. Néha szárnyalsz, néha a földre zuhansz. Egy érzés, ami mindent elhomályosít. Összetett, de mégis egyszerű, hiszen az élet egyik legértékesebb semmisége. Ha voltál már szerelmes tudod miről beszélek, ha még nem, akkorse aggódj, mert téged is elér hamarosan a

legbonyolultabb egyszerű érzés...

Csendes nyári délután volt. A nap annyira erősen tűzött, hogy szinte alig akadt ember, aki kinn töltötte volna ezt a pár forró órát. Frank is jobbnak látta, ha ma inkább valami benti programot talál magának. Odaült hát a jól megszokott számítógépe elé, a lejátszóban elindította a kedvenc albumát és belekezdett a napi teendőibe. Nem érkezett új üzenete, a szokásos csevegőpartnerek se voltak elérhetőek, úgy érezte mintha megállt volna az élet az egész világhálón és csak egyedül ő lenne az, aki képtelen nyugodni. Megnyitott pár informatikai oldalt, de lassan ezekbe is beleunt. A végén már csak bámult a képernyőre és átadta magát a zenének. ''Do you believe in love for a second, did you think those just a dream, how could you think you'll be forgotten, when you are my everything...'' A dallam lassan homályba veszett és emlékek garmadáját hozta magával. Emlékezett a múltra, gondolt a jövőre, gondolatai csak úgy cikáztak hidat képezve a múlt és a jelen között.
Merengését egy hirtelen felvillanó ablak törte meg. ''Végre valaki'' - gondolta. Egy régi kedves barát volt az, akivel mindig olyan jól esett beszélgetni, legyen szó a hétköznapokról vagy akár az élet nagy kérdéseiről ők ketten mindig megértették egymást. Néhány vidám pillanat elteltével egy kérdés szegeződött Franknek: ''Kíváncsi vagyok a véleményedre. Ha választhatnál aközött, hogy a mostani életed éled tovább és minden így folytatódjon, ahogy eddig, vagy ha kapnál egy napot...egyetlenegyet, amiben minden álmod teljesül, akkor melyiket választanád?'' ''Balgaság'' - válaszolta Frank. Hisz az életünket mi alakítjuk, ugyanúgy elérhetjük az álmainkat csak talán több időbe telik. Nem is gondolkozott tovább ezen a dolgon, hisz értelmetlennek tartotta. ''Úgysem választhatunk.'' A barát a következőket felelte: ''Most mennem kell. Kérlek gondolkozz még rajta. Talán a végén te is rádöbbensz arra, amire én...'' Elköszöntek egymástól és mivel későre járt Frank úgy döntött nyugovóra tér.
Képtelen volt elaludni, fél órán át forgolódott, majd végén morgolódva felébredt. ''Nem hiszem el, hogy hajnalban is ilyen meleg van, kikészít ez a hőség.'' Az éj szokatlanul csöndes volt és ahogy a lágy szellő belemarkolt a függönybe szinte hivogatta őt. Engedett a csábításnak és néhány rövid pillanat múlva már a csillagokat bámulta. Figyelte hátha megpillant egy hullócsillagot és kívánhat valamit, hisz annyi álma van, ami szeretné ha valóra válna. Eközben újra felrémlett benne a pár órával ezelőtti kérdés. ''Te mit választanál?'' Ahogy jobban belegondolt már nem is volt olyan biztos az eddigi álláspontjában. ''Ki tudja...talán sosem érem el azt, amire vágyom. Az élet olyan rövid és az idő olyan kevés. Túl sok a fájdalom és túl sok a szenvedés. És miért küzdök? Azért, hogy boldog legyek. Ha pedig lehetne egy napom, ahol minden álmom valóra válik, akkor már megérte élnem. A túlvilágom elmondhatnám, hogy nekem csupán egy napba telt elérni mindazt, amihez sokaknak egy élet is kevés...'' Ezek a gondolatok futottak át az agyában és szinte látta maga előtt azt az egyetlenegy megválasztott napot. Elképzelte, szinte érezte. Mosolygott, álmodozott, másutt járt. Nem tudta mennyi idő telt el így, azt sem, hogy hány óra lehet, de lassan és biztosan kezdett álmosodni. Már majdnem lecsukódtak a szemei, úgy határozott megpróbálja újra, hátha most sikerül álomba merülnie. Épp elindult befelé, amikor hirtelen leírhatatlan borzongás fogta el...olyan, amit még soha életében nem érzett azelőtt. Mégsem félt, valahogy nyugtató volt ez az érzés és belül tudta, hogy valami olyat él most át, amit előtte még soha senki.
Mire felfoghatta volna, hogy mi történik elfeketedett minden. Már valahol másutt járt. Nem érezte élőnek magát, semmi nem volt a megszokott, az érzékei elvesztek, csak valami mérhetetlen nyugodtság volt az, ami körülvette. Hirtelen egy erősödő fehér fény kezdett el közeledni feléje. Nem a szemével látta, úgy érezte már a testét sem birtokolja. Átvillant az agyán: ''Meghaltam...'' Felfogni is képtelen volt az előbbi gondolatát máris megkapta a választ. ''Nem, nem haltál meg, csak megadatott a lehetőség, hogy válassz! Egy élet vagy egy nap, amit te alakítassz olyanná amilyenné szeretnéd. Csak tőled függ melyik sorsot szánod magadnak, dönts hát most és döntésed elrendeltetik. Viszont figyelmeztetlek: Ha az egyetlenegy napot választod, akkor a végén ugyanúgy el kell búcsúznod az élettől, mint bárki másnak, akinek nem adatik meg a választás lehetősége. Gondolj hát a válaszra, amelyre a döntésed esett és mire kinyitod a szemed már a részese is leszel. Dönts bölcsen, dönts okosan és soha ne add fel a reményt hisz vannak még csodák.'' Így is tett...választott...

Átlagos reggel volt, Frank a szokottnál korábban ébredt, hisz egy olyan illat töltötte be a levegőt, amit gyerekkora óta nem érzett és amire oly régóta vágyott. Nem tudta mi ez, csak azt, hogy jó nagyon. Lerugta az összegyűrt paplant és elindult a konyha felé, ahonnan jókedvű és vidám nevetések zaja hallatszott. Félúton megállt. Nem hitte el. ''Nem, ez lehetetlen! Csak álmodom. Istenem...ó édes Istenem.'' Lassú léptekkel folytatta az útját a konyha felé és ahogy belépett rá kellett döbbennie, hogy ez mégis a valóság. Az egész család boldogan, együtt, vidáman, a testvére, a szülők...és a nagyszülők. Azok, akiket már nagyon régen elveszített. Most mégis itt álltak előtte és rá nevettek. Még mindig nem hitte el. Csak állt az ajtóban földbegyökerezett lábbal és újra meg újra azt kérdezgette magában: ''Hogy lehetséges ez?'' Mire a szeméből legördülő könnycsepp földre ért, addigra már nagyapja nyakába ugrott. ''Drága egyetlen tatusom! Annyira hiányoztál, annyira szeretlek, olyan jó, hogy ittvagy, kérlek soha ne menj el többé!'' A többiek nem értették mi lelte őt: ''Ne légy buta, nincs két napja, hogy ugyanígy együtt voltunk. Emlékszel? Akkoris a kedvenc meggyes sütidet sütöttük, mint most.'' A pillanat törtrésze alatt megértette. Emlékezett. Tudta! Hajnal. A különös érzés. A belső hang. A választás. ''Istenem...ez megtörténik, ez a valóság!'' Már nem kereste a válaszokat, már nem akarta megérteni, csak élvezni azt a 24 órát, amiben teljesülnek az álmai.
A délelőttöt a családjával töltötte, az egész házat belengte az az illat, amit kisgyermekként annyira szeretett. Most minden másodperc különleges volt, élvezni akarta a csodát, ami megadatott neki. Úgy érezte soha nem volt boldogabb. A teste szárnyalt, betegségnek nyoma sem volt többé, egészséges volt, ha a tükörbe nézett szinte látta, ahogy sugárzik belőle az öröm és a boldogság.
Ebéd után mindenki lepihent kicsit, Frank is felvonult hát a szobájába, lefeküdt az ágyra, behunyta a szemét és elmosolyodott. ''Mintha újra gondtalan kisgyerek lennék. Mintha most semmi se számítana, csak az, hogy élvezzem a perceket és azokkal lehessek, akiket szeretek.'' Az ajtó nyikorgása szakította félbe a gondolatát, de a szeme csukva maradt, tudta, hogy bárki is az, amint megpillantja újra a nyakába ugrik majd. Néhány másodpercig nem történt semmi, majd halk lépteket hallott. A szíve megdobbant. Egy illat. Egy illat, amit sosem felejtett el. Halk léptek, majd egy lágy érintés. Egy gyöngéd csók, végül egy pillantás. ''Szia Drága, sajnálom, hogy lemaradtam a családi ebédről, de csak egy későbbi buszt tudtam elérni.'' Akárcsak reggel Frank most sem tudott megszólalni. A szíve úgy érezte mentem kiugrik a mellkasából. ''Ez nem lehet Ő...de mégis.'' Élete szerelme, akiért bármit megadott volna, csak hogy egy napig újra érezhesse az illatát, újra simíthassa az arcát és újra lágy csókokkal boríthassa a nyakát. ''Nem késlekedhetek, nincs idő csodálkozásra, minden percet ki kell használnunk! Gyere elviszlek oda, ahova mindigis akartalak, egy csodálatos helyre, ahol az ég és a Föld egybeolvad''. A lány nem értette honnan ez a hirtelen ötlet, de mégis tetszett neki nagyon. Fél óra rövid utazás után már ott is voltak. Csodálatos kis tópart, az ég, kék, mint a tenger. Leterítettek egy pokrócot, közösen elfogyasztották az otthonról hozott meggyes süteményt majd összebújva végignézték a naplementét. A lány hosszan Frank szemébe nézett majd így szólt: ''Soha nem éreztem még ilyen jól magam! Annyira Szeretlek. Kérlek hoz el ide holnap is. Újra látni akarom, annyira csodálatos!'' Hosszas csókot nyomott Frank szájára, majd megkérdezte: ''Mi a baj? Látom, hogy valami bánt...'' -''Nem, én is most vagyok életemben a legboldogabb, csak kitudja lesz-e legközelebb. Talán... Na mindegy, ne is hallgass rám, butaságokat beszélek. Szeretlek, és örökké szeretni foglak, csak ez számít!'' Pár percig ültek még szótlanul, majd hazaindultak. A család már aggódva várta őket és kíváncsian kérdezgették a boldog szerelmeseket. Frank csak nézte, nézte és nézte az összegyűlt családot és nem tudott betelni a látvánnyal. Érezte, hogy hamarosan mindez véget ér, de mégis jó volt nagyon. Tudta, hogy megérte.
Az óra elütötte a tizenegyet, mindenki lepihent már, csak Frank volt képtelen álomra hajtani a fejét. Nem akarta elengedni őket, többé nem! Most annyira szép minden, most annyira boldog. Sírni tudott volna de mégis mosolygott. Pár méterre tőle aludt a szerelme, aki annyira gyönyörű volt, ahogy az arcára vetült a holdfény. Odalépett, lágyan megsimította az arcát és halkan a fülébe súgta: ''Szeretlek...örökké...''. Nagyot szippantott a levegőbe, hogy utoljára még megteljen a boldogság illatával, majd újra az erkélyre lépett. 23:58. Frank ismét a csillagokat nézte, pont mint egy nappal ezelőtt. Huszonnégy óra. Egy nap teljes boldogság. Még érezte a bőrén szerelme illatát. Még érezte a sütemény ízét a szájában. Még érezte egyetlen tatusa ráncos, de mégis puha kezének tapintását. Lecsukta a szemét, arca mosolyra húzódott, amint fellépett a korlát szélére. ''Amikor kicsi voltam mindig repülni akartam. Ezt a napot én álmodom. Hát legyen most valóság az álom.'' 24:00. Érezte, hogy zuhan, már nem is érzett mást. Szerelemmel és boldogságban a szívével önként vetette alá magát. Ha véget kell érnie, hát érjen véget így. Egy utolsó szárnyalással a megvalósított álmok felé. Pár pillanatig valóban repült. Nem vonzotta többé gravitáció, nem vonzotta a Föld. Elrepült egy másik világba...

Egy újabb átlagos reggel... Frank most fáradtan ébredt. Még nem értette, még nem tudta. Gyorsan a levegőbe szippantott, de az illat amit keresett már nem volt ott többé. A konyhába rohant, de csak ürességet talált. Csak az emlékek maradtak. Huszonnégy óra boldogság emlékei. Elindult vissza a szobája felé, de most mintha a lépcsőfokok recsegése is másképp hangzott volna. Olyan megszokottan, olyan fájdalmasan. Elterült az ágyán, becsukta a szemét és várta, hátha ma is nyílik majd az ajtó és belép rajta valaki, de hiába... Szomorúnak kellett volna lennie, de mégse volt az. Egy napig boldog lehetett, egy napig átélhette mindazt, amit talán soha többé már.

Mi volt az igazság? Csak álmodta vagy valóban megtörtént mindez? Esetleg a választása azon az éjjelen mégsem az volt, aminek látszik? Ki tudja...ez maradjon az ő titka.

Ma este ismét furcsa téma gondolata vetődött fel bennem, de kétségtelenül ez is az élet egyik érdekes része. Nem is olyan régen be kellett feküdnöm két hétre a kórházba. Nagyon vártam a hazajövetelt és amikor elérkezett az idő, hogy másnap indulhatok, akkor már izgalommal teli vártam, hogy eljöjjön a reggel. Összepakoltam, elindultam haza és amint beléptem a kis bejárati ajtónkon akkor megcsapott az a jól ismert, bár már kicsit elfelejtett otthoni illat. A ház, a bútorok, a benne lévő emberek és egy család illata, ami mindig olyan nyugalommal és biztonsággal tölt el. Gyerekkorom óta ebben élek, de igazán csak akkor tűnik fel, amikor pár hétre elszakadok tőle.
Minden egyes kis bensőséges családi fészeknek van egy ilyen egyedi és szavakkal leírhatatlan illata. Aki elég ügyes szinte kiolvashatja belőle az ott élők tulajdonságait Hihetetlen erejük tud lenni az illatoknak, képesek egy pillanat alatt ezernyi érzést kiváltani az emberből.
Amit én mindig imádtam, az a hosszú, frissen mosott haj illata Sosem értette régen a kedves, hogy mi tetszik nekem benne és néha korholt is, hogy miért szagolgatom a haját, de valahogy sosem tudtam betelni vele. Magával ragadott és mindig újra és újra érezni akartam az illatot, ami hozzá tartozott. Fura, de néha ezek az illatok is nagyon tudnak hiányozni. Már talán el is felejtettem milyenek is, de az érzés még bennem él, amiket ki tudtak váltani belőlem. Néha megyek az utcán, megérzem azt a parfümöt, ami egykor az ő kedvence volt és egy pillanatra összezavarodom, megállok, szétnézek, szinte elvesztem a tájékozódásom és csak kutatom ki is ennek a csodálatos illatnak a gazdája. Egy illat hozhat magával ezernyi emléket, jót és rosszat, de az biztos, hogy sosem jelentéktelen. Mindig sugall valamit, mindig mesél és mindig rávilágít valamire.

Ilyenkor jut eszembe egy régi mondás, amit oly sűrűn is emlegettem: ''Egy illatban a világ...''

Van egy barátom, akit tizenpár éves korom óta ismerek... Jó pár évvel idősebb nálam, de ettől függetlenül azt hiszem hívhatom barátomnak. Sokáig itt lakott velünk, szinte olyanok voltunk, mint a testvérek. Bár amit most mondani akarok, annak a lényege nem ez
Ennek a barátomnak az első kocsija egy Trabant volt. Igen, egy igazi, eredeti, hamisítatlan Trabant Emlékszem amikor először kihozta hozzánk. Tökéletesen le volt mosva, egy folt nem látszott rajta, az ülések huzatai és a kárpit naponta porszívózva, autó illatosító felszerelve, ízléses és szolid (akkor még csak kazettás) rádió. Amint be akartam ülni rámszólt, hogy vegyem le a cipőm, hogy ne vigyem be a sarat, vagy legalább mossam le a talpát. Hihetetlenül vigyázott arra az autóra. Rengeteget spórolt míg meg tudta venni. Ott és akkor az volt a mindene. Még az állandó viccelődésem se zavarta a DUX rendszámát illetően Képes volt napokat eltölteni a bütykölésével, mindig mindent átnézett rajta, rendszeresen karbantartotta a motort, ellenőrizte az olajszinteket és az az igazság, hogy imádta azt a kis Trabit. Ahogy a Trabi is imádta őt. Meghálálta a gondoskodást, soha nem hagyott cserben se minket, se őt. A motor szinte zenélt, ahogy benne ültél azt hihetted, hogy valami luxus járgányban autózol éppen. Így teltek el az évek és ő nap mint nap eljött hozzánk a kis Trabanttal. Mindig azt mondta, hogy nincs is ennél csodálatosabb járgány és ők ketten elválaszthatatlanok.
Aztán egyszer egyik nap nem hallottam a jól ismert motorzajt. Kérdeztem is tőle ahogy belépett az ajtón, hogy mi történt. Ő erre csak annyit felelt: ''Eladtam!'' El se akartam hinni, azt hittem, hogy csak viccel és nevetni kezdtem. Végül rá kellett döbbennem, hogy mégis megtörtént. Eladta, kicsit kipótolta az árát és vett egy tűzpiros 2500 köbcentis autócsodát, aminek sosem tudtam megjegyezni a nevét. Először furán néztem rá. Gyerekfejjel még nem érti az ember, hogy miért kell megválni azoktól a dolgoktól, amiket állítólag annyira szeretünk. Aztán beültem az új négykerekűbe és ahogy meghallottam a motor hangját lassan kezdtem megérteni... Száguldott, igazi sportjárgány volt, és amikor bevitt vele a suliba körénk gyűlt az egész iskola. Akkor már tudtam: A felnőttek sokszor csak egy ideig szeretnek nagyon. Amint szebbet, jobbat, csillogóbbat találnak, akkor könnyen adják fel a régi ''szerelmet''. Persze tudtam magamban, hogy ez így van jól mégse feledtem soha a kis Trabantot. Még most, lassan 10 év elteltével is ugyanúgy él bennem a képe, mint mikor először megláttam. A barátomnak aztán egyre jobb és jobb kocsijai lettek, egyre többet foglalkozott velük, végül autószerelő lett és szinte hetente váltogatta őket. Volt hogy egyszerre 4 is állt az udvarában. Az élet úgy hozta, hogy évekig nem hallottunk egymásról és közben én is szép lassan felnőttem. A véletlen, a sors vagy csak egy ismeretlen erő hatására, de végül újra találkoztunk. Beszélgetni kezdtünk és szóba jött a kis Trabi. Nem emlékezett rá... Hosszas rávezetés után halvány emlékképként beugrott ugyan neki valami , de alig tudta visszaidézni. Azt mondta a Trabantok, csak préselt papírdobozok és ma már épeszű ember nem vesz ilyet. Nem takarékos, nem ergonómikus, nehéz vezetni, meg egyébként is... Fura volt hallani. Egykor a mindene volt, ma már nem is emlékszik rá.
Ha az első kocsid egy Trabant, akkor számodra az a minden. Nem is tudsz elképzelni annál jobbat. Csodálatosnak hat a hangja, kényelmesnek az ülései és szinte várod, hogy beleülhess és újra vezethesd. Később egyre jobb és jobb autóid lesznek és már fel sem tudod fogni, hogy mit szerettél régen abban a kis papírdobozban. Vannak persze köztünk sokkal szerencsésebbek is. Néhányunknak az első kocsija talán a legújabb BMW vagy egy Audi A8-as. Ők egyből belecsöppennek a luxus és kényelem felső fokába, ahonnan nehezebb feljebb jutni. Ha őket beültetik egy kormányváltós Trabiba el sem tudnának indulni vele és anyázások közepette átkoznák el a percet, amikor kitalálták ezt a roncshalmazt.
Minden csak attól függ mihez szokunk hozzá. És ez már nem csak a kocsikra értendő. Ha valaki egész életében nélkülözött, akkor számára minden falat étel a nap csodája lehet. Képes a legapróbb ajándékokak is örülni és előtte ez élet, hogy feljebb jusson. Valójában mindenki hirtelen akar feljebb akar jutni. Ezért lottóznak annyian. Mindenkit elkábít a főnyeremény sok sok nullája. De tényleg megéri? Ha egyből megkapnál mindent amire vágysz lenne ételme? Ha az első kocsid egy Porsche 911 Carrera lenne, akkor vezetnél még Trabantot?

Reggel van, a gépem eszeveszett hangon sipákol, hogy nekem bizony kelni kéne. Befordulok a másik oldalra, hogy még pár percig élvezhessem a duruzsoló elektronika zaját, de hamarosan olyan meleg lesz a felkelő nap hatására, hogy kénytelen vagyok lerugni magamról az összegyűrött paplant. Rápillantok az órára...11 elmúlt. Ma is korán keltem, mikor fogom én kipihenni magam? Egy gyors pillantás a tükörbe pont elég, hogy megállapítsam: Ma sincs konszolidáltabb fejem, mint tegnap reggel volt. Legyintek egyet, lebattyogok, főzök egy teát, készítek egy szendvicset és belevetem magam az újabb nap gyönyöreibe.
Bekapcsolom a monitorokat, a laptopot és ahogy rákattintok a kedvenc DC++ kliensemre egyből látom, hogy megint ellepnek a privát üzik. Nézzük mi is a mai termés: Az első üzi egy spam bot, ami egy (elég egyhangú) pornóoldalt reklámoz újra meg újra, csak más nickekkel. Már nem is veszem a fáradtságot, hogy rákattintsak (meg egyébként is megtettem már mikor még újnak számított) A második a szokásos: ''Aggyá má lécci OP jogot, mer én értek a décéhez meg volt hubom is és tudok bannolni, meg faszagyerek vagyok és szeretném elmondani Kispistának, hogy OP vagyok valahol.'' Lehet, hogy a pokolra kerülök, de nem válaszoltam neki, ellenben kapott egy kis pihiidőt, hiszen a hubszabályzatban benne van, hogy nincs kéregetés. (Ó vajon elolvasta-e azt valaki rajtam kívül?) Tovább fürkészem üzeneteimet, a sok slot kérő privit már automata képességgel ugorja át a tekintetem, remélve, hogy ma találok valami olyat is, amire érdemes válaszolni. Ismét csak tévedtem. Miután bezártam a fenyegetős Janikát is, aki minden reggel jól elmondja, hogy ő bizony tudja azípé címemet és azt is hol lakom, szóval vigyázzak, mert jön és elkeni a számat. Megejtettem szokásos kacajom, de mivel kicsit megesett már rajta a szívem, ezért linkeltem neki az iwiw adatlapom, hogy ott legalább tényleg megtalálhatja a címem ha akarja. Természetesen választ nem kaptam. Épp fellélegeznék, mivel üzeneteim végére értem, de akkor hirtelen megakadt a szemem az Opchat üzenetein. Floodprotect, hub kickelte ezt meg amazt, meg jött a BSA meg FFC Team és hozták a floodereket, csak épp itt meg is állt a tudomány, mert egy perban meg is állította őket. Akadt egy szabad percem és elmerengtem, hogy ma már mindenki hackernek vallja magát, aki tud IP-t váltani és van egy floodbotja, sőt, a legtöbb még veszi a bátorságot és ''tímet'' alakít, hogy nehogymár egyedül kelljen neki keménykednie. Persze 1-2 akad, aki mögött ténylegesen lakozik tudás is, SSH parancsokat álmából vágja, Tux pingvin volt a jele az oviban és a csengőhangja is kétszólamú (bináris). Persze ezeknek az embereknek eszük ágában sincs kérkedni a tudásukkal és csapatba tömörülve ''félemlíteni meg'' az ellent.
Nosza mostmár túl vagyok a nehezén (csak hiszed öcsém) így hát beköszönök a mainba: ''Sziasztok''. A puma gyorsaságával kattint rám a fél hub és OP gárda, hogy: ''De jó hogy jöttél mert, nem megy ez meg az ja meg keresett izéhozé, volt itt a kemény vagyok team, no meg szét fogják kapni a hubot, mert nehogymár nekünk több userünk legyen mint nekik.'' Miután mindenkit lenyugtattam és elmagyaráztam, hogy nem lesz semmi baj, úgy döntök teszek be valami nyugtató zenét. Természetesen pont most nem találom Blank&Jones Relax albumát, így marad a DI.FM vocal trance csatornája. Hihetetlen módon elönt a nyugodtság, lassan úgy érzem már szinte lebegek, de hopp, mi ez az újabb üzenet itt? ''Szia, te vagy a legjobb haverom ugye tudod, figyi csak nem csinálnál nekem egy olyan portálos weblapot, tudod én is segítettem neked egyszer'' Persze tudom, jó tett helyébe jót várj, felpakolok neki egy Joomla tartalomkezelőt és uccu neki, alakítsad öcsém.
Mivel megint elcsesztem az időt és az óra már lassan 3-at mutat így megint elmaradt az ebéd. Kész kaja helyett marad a mikrós pizza, amit septiben be is falok. Látom megérkezett pár régi cimbora, hát üdvözlöm őket és beszédbe is elegyedünk. A jó hangulatom visszatér, csak úgy szórom a poénokat, ezzel is chatelésre késztetve a hubon csöndesen figyelő usereket. Természetesen mivel én is egy multitasking user vagyok, ezért közben FTP-re pakolom fel a luákat Verlihub alá, valamint emellett két másik hub gc-jét konfigolom, mert valamelyik szakbarbár levette a max usert 10-re és elállította a hublista regeket. Közben megjön egy jó, bár kicsit tudatlan haver, aki újabb kérdésekkel bombáz, mért nem megy a gépe, mi ez a villogó ''vírust talált'' felirat itt és egyébként meg mért nem megy a gépén a legújabb Nídforszpíd. (Höhö, Radeon 9200 Powa'). Lassan kezd lefáradni az agyam és már egyre nehezebben vagyok képes venni az elém tornyosuló akadályokat. Kétségbeesésemben ráprivizek egyik kedves leányzó ismerősömre, hogy ugyan segítsen már, különben buffer overflow-t szenved a jobb agyféltekém. A nőknek hihetetlen erejük van kezelni az erősebbik nemet, így én sem mondtam neki nemet, hagytam, hogy könnyítsen a terheimen (rossz az aki rosszra gondol) Szóval beszélgettünk egy nagyot és elmém újra erőre kapott.
Szüksége is volt rá, ugyanis megérkezett fenyegetős Janika, aki újra elmondta, hogy ''megfogszhalniteköcsög mer otthagyott a csajom, veled meg jóban van'' Na mondom LOL, lassan már kiöregedem ebből a DC bizniszből, mert az átlagéletkor erősen 14-15 év felé húz, a szája mindenkinek nagy és itt mindenki egy ujjal leveri Arnold Schwarzeneggert. Adok neki egy gyors pm és main némítást és a probléma ismét megszüntetve egy kis ideig.
Ránézek az órára, már éjfél elmúlt, lassan hajnali 1 és én még mindig a luákkal és az értetlen emberekkel szöszölök. Mivel ügyes, okos, meg szép vagyok, így egy óra alatt végzem is és végre megnézhetem a filmet, amit már két napja akarok. Bevágódom az ágyba, laptop a hasamra, füles a fejemre és végre lenyugodhatok. Négy óra körül eljutok oda, hogy lefeküdjem. Beállítom az ébresztőt 11-re, kikapcsolom a monitorokat és a notit és a zúgó gépek zaja között álomra hajtom a fejem. Ismét fáradtan, ismét kimerülten, de mégse bánom, mert ez már az életem részévé vált. Szeretem csinálni, és legyen is néha bármennyire kimerítő mégis örömmel gondolok rá vissza a nap végén. A mai napra bezár a naplóm. Holnap kezdődik elölről megint minden...

Ma furcsa dologra jöttem rá és mivel aludni még nem tudok, ezért úgy döntöttem megosztom veletek is és kíváncsi leszek rá, hogy vajon más is tapasztalt-e már hasonlót.

Az exem volt az, akit életemben először igazán tudtam szeretni. Amikor megismertem épp a chat.hu-n ütöttem el az időt és teli voltam privi ablakokkal. Rengetegen írtak, de belefáradtam már az egészbe és épp azt kérdeztem magamtól, hogy mi a fenét keresek én itt? Közelítettem a nagy X gomb felé, amikor bevillant egy sokadik kis ablakocska. Teljesen átlagos név, semmi figyelemfelkeltő. De itt és EZ volt az a pont, amikor bennem valami belül megszólalt és azt mondta: ''Neki válaszolj!'' Így tettem, pár perc beszélgetés után még furcsább érzés kerített hatalmába, mégpedig az, hogy ezzel a lánnyal nekem jövőm van és ő más lesz nekem, mint a többi. (Nem, ezt nem utólag magyaráztam bele, ott és akkor valóban ezt éreztem) Mit ad Isten pár hónap beszélgetés után jött a találkozó és egy hihetetlen nagy Szerelem. Egyszer minden véget ér szokták mondani, hát ez a kapcsolat is erre a sorsra jutott...
El is felejtettem az érzést míg egy nap megint belebotlottam valakibe. Szintén a régi furcsa érzés, átfutott az agyamon hogy hé, ezzel a leányzóval te találkozni fogsz. Nevettem is egyet emlékszem, nonszensznek tűnt, azt se tudtam kicsoda, hisz 2 perce ismertem. Két hétre rá már a lakásuk előtt álltam a kocsimmal Lehetett volna vele több is, de az a belső hang nem volt olyan erős, mint legelőször ezért úgy láttam helyesnek, hogyha nem lesz folytatás.
Éltem tovább a ''szingli'' (csak hogy trendi legyek) életemet és próbáltam azt tenni, amit szeretek. Ebbe beletartozik a DC++ hubjaim üzemeltetése, az operátori és adminisztrációs teendők elvégzése. Naponta több órát lógok ott már lassan 4 éve és rengeteg embert ismertem meg onnan. Több szoros barátság is szövődött, és az ottani társaság és a jó hangulat mindig el tudta feledtetni velem a bajokat. Fenn voltam pár napja is, amikor egy új ''arcot'' fedeztem fel a sok ismerős között. Kicsit elveszettnek tűnt, hát útbaigazítottam. Talán hihetetlennek fog tűnni, de amint megjelent ugyanazt éreztem, mint az előző két esetben. Nekem ő több lesz, mint egy szimpla user... Nem tudom mikor, nem tudom miért és nem tudom hogyan, de bármilyen lehetetlennek is tűnik azóta valahogy mindig egymásba botlunk és sokat beszélgetünk.

Hogy miért írtam le ezeket? Mert úgy érzem mintha működne bennem valamiféle szűrő. Naponta több száz emberrel kerülök kapcsolatba IRL és online, de ők csak ''sima'' emberek. Néha viszont a semmiből belémhasít egy érzés és akkor tudom, hogy ő számomra már több. Vajon érti-e valaki, amiről beszélek? És átélt-e hasolót? Olyan furcsa, de mégis igaz. Ha nagyon kocka akarnék lenni, úgy írnám le, mint mikor mész előre egy játékban és a sok semmitmondó idegen között meglátod az aurával körülvett célpontot, amiről azonnal tudod, hogy igen, ő az! Vezeti valami az életem? Irányítja és mutatja az utat? Nem tudom... Az mindenesetre biztos, hogy jól ismerem már az érzést és végigkíséri az életem minden egyes percét. Keresi a párom, a másik felem és hiszem...nem is hiszem, TUDOM, hogy egyszer meg fogja találni!

Húsvét hétfő van, de a locsolkodás és az ünnep elmaradt. Üresen ülök most a monitor előtt, próbálva felfogni ami történt. Még nem megy igazán. Maga a gondolat is idegen...
Délelőtt kaptam a hírt: Meghalt az én tatukám. Egy hónappal ezelőtt még minden tökéletes volt. Életerősen és vidáman tette a dolgát, az összes erejével azon igyekezett, hogy nekünk könnyebb és jobb legyen. Öregesen, de soha meg nem állva sürgött forgott és kimeríthetetlen elszántsággal küzdötte le az idős kor és az élet akadályait. Aki látta azt hihette volna, hogy nem is fogott rajta az idő, mert még most is képes volt olyan dolgokra, amikre csak nagyon kevesek képesek. Valójában nem is volt ő öreg. A lelke mélyén mindig fiatal maradt. Csak a testén hagyott nyomot az idő, de a lelkén és a szívén soha.
Eszembe jut, ahogy kis srác koromban tanított halászni és megmutatta a halfogás minden kis apró fortélyát. Felnéztem rá, csodáltam a tapasztaltságát és mindazt, amit elért az életben. Igen...ő az egyik példaképem. Hatvan éves házasság, hat unoka, hat dédunoka. Előttem van az újság, amelynek címlapján ölelik egymást a hatvanadik házassági évfordulójukon. Nagyon büszke volt rájuk az egész család. Akkor voltunk így utoljára együtt. Emlékszem, hogy amint ebéd után megszólalt a nekik kért nóta átölelték egymást, a szülők, a gyerekek, és csöndben könnyezett mindenki. Éreztem, hogy ez egy fontos pillanat. Tudtam, hogy hamarosan véget ér. De mégis...bíztam, hogy talán történik majd valami csoda. De sajnos egyszer mindenki útja a végéhez ér. Ő büszkén nézhetett vissza. A mai világban már csak elvétve találni a kettejük töténetéhez hasonlót. Csodálatos szerelem, csodálatos élet, ragaszkodás a halálig és kitartás a végsőkig. Mert ő küzdött, akkor is küzdött, amikor már belül érezte, hogy nincs remény. Egy hónap alatt teljesen legyengült és képtelen volt lábra állni. Naponta látogattuk a kórházban és ő mindig mondta, hogy nem szabad feladni. Hihetetlen fájdalmai lehettek, de ő csak rámnézett és mosolygott. Végül ma hajnalban három órakor csendben elaludt. Vele együtt a lelkem egy újabb kis darabja tűnt el örökre. Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy egyszer én is meghalok, mégis hihetetlenül nagy bennem az üresség. Csak remélni tudom, hogy ő már egy sokkal szebb és jobb helyen van. Remélem tudja mennyire szerettem még akkor is, hogyha az utóbbi időben kevesebbet tudtam törődni vele. Remélem megbocsát, amiért oly sokszor önző voltam és nem hallgattam rá.
Sok időbe fog telni, míg elfogadom, hogy nem vár majd rám kinn a székén ücsörögve. Sok idő lesz, amíg el tudom fogadni, hogy nem hallom többet a nevetését és csak remélni tudom, hogy az én egyetlen mamám képes lesz elviselni ezt az őrült nagy hiányt. Nem hallottam még embert úgy sírni, ahogy ő tette. Abban a sírásban benne volt minden. A megszakadó szív sikolya. Megérezte, tudta...
Előttem az újság és látom, ahogy szorítják egymás kezét. Bennem örökké ez a kép fog élni. Sose felejtelek el tatus...

Ady Endre:

''Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.''

A mai napon egy érdekes és eléggé szerteágazó dolog volt az, amin elgondolkoztam, mégpedig a szerelem fajtái. Persze túl nagy fába vágnám a fejszémet, ha mind fel akarnám sorolni, hiszen szinte minden ember egy más típust képvisel, de mégis körbenéztem a közvetlen környezetemben és úgy döntöttem leírom amiket tapasztaltam.

Az első és egyben legáltalánosabb a viszonzott szerelem. Akik ilyen kapcsolatban élnek, azok többnyire boldogok és azzal vannak, akit szeretnek (tekintsünk el attól, hogy valaki csak érdekből vagy megszokásból van a másikkal) Általában ez a típus a leggyakoribb, két ember egymásratalál és boldogok, amíg azt tudják nyújtani egymásnak, amire a másik vágyik. A romantikus filmek legtöbbje ezt dolgozza fel és optimális esetben mindenki ezt keresi. De mi van ha valamilyen okból kifolyólag nem tud beteljesedni a két ember kapcsolata?

Akkor jön az előbb említett típus ellentéte, mégpedig a viszonzatlan szerelem. Sajnos azt hiszem ebből is sokkal több van, mint kellene és ahogy gondolatban végigpörgettem az ismerőseimet úgy azt kellett tapasztalnom, hogy bizony elég sokan élik át most ezt. Nekem is lenne mesélnivalóm a témában bőven... Több dolog miatt is kialakulhat: Egyszerűen csak a másik fél nem viszonozza az érzéseket, esetleg egy hosszú barátság után az egyik félben kialakulnak mélyebb érzések is a másik iránt, de ezek viszonzatlanok maradnak. A leggyakoribb eset viszont az, hogy a szakítás után az egyik fél (általában akit dobnak) képtelen továbblépni és még mindig sokkal többet jelent számára a volt partnere. Azt hiszem ilyen példát mindenki fel tudna sorolni a közvetlen közeléből. Egy szakítás alkalmával mindig sérül valaki, lelkileg és érzelmileg egyaránt. Ez viszont nem feltétlen jelenti azt, hogy az érzései vagy a szerelme megváltozna. Sok esetben pedig akár még évekig is vágyik a volt párjára...reménytelenül...

A viszonzatlan szerelem egyik altípusa lehetne a plátói szerelem, hiszen ez is beteljesületlen. Sokszor összekeverik a túlzott rajnogással vagy tisztelettel. Olyan emberek iránt alakul ki, akik valamilyen okból kifolyólag elérhetetlenek. Pl.: Házasok, túl nagy a korkülönbség vagy éppen a föld másik felén élnek. Kevés olyan ember van, aki hosszútávon képes ezt folytatni, hiszen előbb utóbb mindenki belátja, hogy a helyzet reménytelen.

Létezik olyan szerelem, aminek az élet vet kegyetlen véget. A párunk egy balesetben vagy betegségben meghal és mi egyedül maradunk az emlékekkel és a tudattal, hogy soha többé nem lehet már velünk. Azt hiszem mind közül ez a legfájdalmasabb. Ha csak elhagynak valakit vagy plátói egy kapcsolat, attól még ottvan az a személy akit szeretünk, láthatjuk, beszélhetünk vele, érezhetjük és megnyugtat a tudat, hogy talán neki jobb lesz így. De mi van akkor ha valami sajnálatos esemény miatt örökre elveszítjük? Úgy gondolom az akkor keletkező űrt megszüntetni talán sosem lehet majd. Hála az égnek ezt még nem kellett átélnem és remélem nem is fogom soha. Mégis már maga a gondolat rémísztő és szívbemarkoló. Sokszor hallani olyat is, hogy egy 40-50 éve együtt élő idős házaspár egyik tagja elhuny és az életben maradt párja képtelen együtt élni a hiánnyal ezért egyik reggel ő sem ébred már fel többet. Ha valakivel leélted az életed jelentős részét, kitöltötte a napjaidat fiatal korodtól kezdve az idős korig, akkor hogy is lehetne elfelejteni és nélküle élni... Ilyenkor valóban lehetsz szomorú, mert ez az igazi fájdalom. Ezért is mondom sokszor azoknak, akiknek fáj a szakítás, hogy kár sírni. Hiszen akit szeretsz él...és amíg megvan az esélye a boldogságra, addig neked sem szabad szomorúnak lenned...hiszen ha tényleg szereted, akkor boldognak akarod látni, még ha ezt mással is éli meg...

Tapasztaltam olyat is, hogy valaki képtelen hosszabb távú kapcsolatra. Az érzelmei fellobbannak mint egy szalmaszál a lángban, úgy érzi szerelmes, de pár nap vagy esetleg pár hét múlva olyan gyorsan elmúlnak, ahogy jöttek. Az ilyen emberek szakadatlan keresik az igazit és a megnyugvást, hogy valaki mellett talán kiteljesedhet az ő életük is. Lehetne fejtegetni az okokat, hogy ez miért és hogyan alakul ki, de értelmetlen lenne, hisz ahány ember annyi külön személyiségtípus.

Ismerek olyan embert is, aki minden erejével próbálja magától távoltartani a szerelmet. Nem mozdul ki, nem megy semerre, éli egyedüli és magányos életét, amit azzal próbál egyensúlyozni, hogy olyan dolgokat tesz, amikkel kicsit el tudja terelni a figyelmét a magányosságáról. Ha rákérdeznek azt mondja, hogy neki jó így egyedül, nem vágyik társra és boldog az élete. Pedig ő maga is jól tudja, hogy közel sem boldog és hihetetlenül hiányzik neki is egy társ. Mégsem mer tenni semmit. Valószínűleg azért, mert az élet már nem egyszer megtépázta a szárnyait és elvesztette a bizalmát abban, hogy valaha is boldog lehet még valaki mellett. Ezek az emberek az igazi agglegények vagy a mai szóhasználattal élve: szinglik.

A kis felsorolásom utolsó helyére hagytam azt a típust, ami ugyan nem sűrűn fordul elő mégis nagyon jól ismert számomra... Azt hiszem az lesz a legjobb, ha egy példán keresztül vezetem le. Van egy ismerősöm, már jóval túl van harmincon. Huszonegy éves korában szerelmes lett egy lányba, több évig együtt voltak és éltek boldogan. Aztán hirtelen vége szakadt, fiatalok voltak még és tapasztalatlanok. A srác azóta képtelen bárkit is úgy szeretni, ezért inkább vállalja, hogy egyedül él és napról napra úgy fekszik le és kel fel, hogy a lány képe van előtte. Eltelt lassan tíz év és még mindig azt a lányt szereti, akit oly sok éve. Persze mondhatnánk, hogy ez hülyeség és ilyen nem létezik, pedig mégis... A legjobban édesanyám fogalmazta meg ezt pár nappal ezelőtt: ''A szerelemre nem húzhatsz rá egy sablont, minden embernél másképp működik, van aki az élete alatt képes tiszta szívből szeretni akár három embert is, míg van aki egész élete alatt csak egyet...'' Ez a barátom ilyen és talán én is...

Persze még ezerféle csoportosítást és típust írhattam volna le, tudnék is szép számmal, de nem az volt a célom, hogy mind összeszedjem, csupán csak annyi, hogy a közvetlen környezetemben tapasztalt dolgokat leírjam és összegezzem.
Tartozz is bármelyik csoportba...a lényeg mindössze annyi, hogy szerelem nélkül élni nem lehet, mindenki a másik felét keresi az életben és ha úgy érzed megtaláltad, akkor használd ki az időt, becsüld meg és ne félj kimondani azt amit érzel, hiszen ki tudja mit hoz a holnap.

Love makes life so confusing but without love would you want to live?

Sok-sok visszajelzést kaptam, így hát folytatom a PC és a zenélés témakörét, most terveim szerint kicsit jobban elmélyülünk majd a témában és megpróbálok olyan kérdésekre is választ adni, ami egy kezdő PC Dj fejében megfordulhat. Vágjunk is bele!

Az első cikkem megjelenése után szinte rögtön elözönlöttek a privát üzik és MSN-en is többen megkerestek, hogy tanácsot kérjenek tőlem. Az első és legfontosabb kérdés az volt, hogy milyet és hogyan?

- Milyet?
Miután sikeresen kiválasztottuk a számunkra leginkább testhezálló Dj programot, és a sok gyakorlás után már kevésnek érezzük az egér tologatását, akkor egy szinttel tovább kell lépnünk. Általában ez a szint egy új keverő vétele, de aki még nem olyan járatos a szakmában annak ez elég nehézkes feladat lehet, mivel a választék nagy és a termékek széles skálán mozognak mind ár, mind érték arányában. Ahogy régebben is említettem mindenképpen egy három csatornás keverő vételét ajánlanám. Ugyan kicsit jobban a zsebünkbe kell nyúlni, de a Dj szakma sajnos elég drága mulatság. Ez pedig még csak a kezdet. Konkrét márkát most sem ajánlok, mindenki válassza ki a neki tetszőt (a cikk alján találhatjátok az általam összegyűjtött oldalakat, amik sokat segíthetnek) viszont pár dolgot leírnék, amire mindenképpen figyeljetek oda:
A keverő minden csatornáján külön potméterrel legyen szabályozható a mély, magas és közép frekvencia. Léteznek olyan gyártmányok, amelyeken például lehagyták a magas vagy közép szabályozhatóságot, és ez bizony elég nagy hátrány. A csatornák átkapcsolhatóak legyenek phono üzemmódba, ha esetleg később úgy döntenél, hogy bakelitről játszol. Előny ha a tolópotik könnyen cserélhetőek, így meghibásodás esetén egyszerűbb a szervizelése. Ha használt keverő vásárlására adod a fejed, akkor nagyon fontos, hogy előtte mindent jó alaposan próbálj ki rajta, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor pár hét kipróbálási garanciát kérj rá. Általában egy pár éves használt modellnek már kopottak a tekerő és tolópotijai, ezért jól nyúzd meg őket, ellenőrizd mennyire recsegnek, mennyire vannak kikopva. Ha sikerült döntésre jutni és hónad alatt a csomaggal hazaérkezel akkor villan be a második kérdés: „Na és ezt most hogyan kössem össze a géppel?”

- Hogyan?
Mint mondottam előnyös, ha a gépedben két azonos fajtájú (lehetőleg nem integrált) hangkártya lapul. És hogy ez miért fontos? Azért, mert mindegyik hangkártya egy külön csatorna szerepét tölti be. Úgy kell elképzelni, mintha mind a két kártya egy külön cd lejátszó lenne. De sajnálatos módon nem azok, ezért ha nagymértékben eltér a két típus, akkor sajnos visszhangok, csúszások és elmászkálások jelentkezhetnek. Én ezt két darab SBLive 5.1-es eszközzel oldottam meg akkoriban. Szépen szóltak és nem is volt velük gondom soha. Azért megjegyzem, hogyha nincs két egyforma kártyád és az egyik integrált, akkor sem kell kétségbe esni, azzal is működni fog a dolog, csak nem ajánlanám pár fős házibulin kívül másra.
Nos ha a zajkeltők megvannak, üzemeljük be az újdonsült jövevényt! A hangkártyák kimenete 3,5-ös jack dugó, ezeket a kimeneteket kötjük majd rá a keverő 1-es és 2-es (vagy éppen 3-as) csatornájának bemenetére. Tehát szükségünk van egy 3,5-ös jack és egy kettős végű RCA csatlakozóra, amivel az eszközöket összekötjük (Kép:[link]) Mivel még csak otthoni használatra gondolunk, ezért tökéletesen megteszi az elektrotechnikai vagy egyéb műszaki üzletekben kapható utángyártott kábel is. A színeket értelemszerűen csatlakoztatjuk, a default, azaz a fő hangkártya kerüljön az egyes csatira, a másik pedig a kettesre. Ezek után megkeressük a keverő kimenetét (általában master felirattal jelzik) ami szintén RCA végződésű és rákötjük az erősítő vagy éppen annak hiányában a hifi bemenetére. Ha minden megvan, akkor jöhet az üzembe helyezés. Nem szabad elfelejteni, hogy a bekapcsolás sorrendje sem mindegy. Először a számítógép (később a bakelit és/vagy a cd lejátszók) utána a keverőpult és legvégül az erősítő vagy a hifi. Kikapcsolásnál pedig ugyanez, csak pont fordítva. Ezzel megakadályozzuk az esetleges hirtelen lökéseket, amik károsíthatják a hangfalakat vagy a felszerelésünket. Életre kelt a rendszer, örülünk, de nagyon! Azonban mi van, ha mégsem szól a zene? Ebben az esetben először kezdjük a Dj programunk ellenőrzésével, ugyanis előfordulhat, hogy nincs benne beállítva a két hangkártyás üzemmód és a külső eszköz (external device) használata. Ha rendben találjuk, akkor ellenőrizzük, hogy a keverő csatornája nincs-e véletlen phono módban. (Itt megjegyezném, hogy nagyon fontos, hogy bakelitlejátszón kívül semmi mást NE köss a phono bemenetre, ugyanis ezzel súlyosan károsíthatod a keverőpultodat. A PC-det a line 1, line 2 vagy line 3 bemenethez csatlakoztasd.)
Nos úgy tűnik mindennel kész vagyunk, elindítod a kedvenc számodat és a kivezérlésjelző ritmikusan ugrál az ütemre. (Figyelj, hogy a pirosba soha ne engedd, ilyenkor vedd lentebb a gain-t) Ismerkedj, szokd az új szerzeményedet, próbáld a két számot összehozni és egyre kevesebbet használd a beat-matching-et, azaz a ritmus összeillesztést. Ajánlott egy jobb minőségű füles beszerzése otthonra, hiszen ez az egyik legfontosabb kelléke a zenélésnek. Azt hihetnéd, hogy a nehezén túl vagyunk, pedig még csak most következik! Hosszas gyakorlás árán fogsz majd szép lassan egyre elégedettebb lenni magaddal, de sosem szabad feladni. Elsőre nem fog menni, még másodjára sem, de egy idő után azon kapod majd magad, hogy sikerült szinte észrevehetetlenül átúsztatni az éppen hallgatott számot. Szóval sok sikert, kitartást és ha bármi kérdésed van még mindig fordulhatsz hozzám!

Most pedig a beígért összegyűjtött oldalak, amik hasznosak lehetnek mind a keverőválasztás mind az egyéb felmerülő kérdések esetén:

http://www.zaj.hu
http://www.pako.hu
http://www.showtechnic.hu
http://www.djborze.hu
http://www.djstore.hu
http://www.dj.lap.hu

Ma nagyon szép idő volt, nem bírtam megállni, hogy ne élvezhessen kívülről is, úgyhogy kora délután egyszercsak felálltam, itthagytam csapot papot és kimentem a napfényre Előbányásztam a garázsból egy kis nyári kerti széket, elhelyeztem a fal mellé és csak ültem ott órákon át, míg el nem tűnt a nap a szomszéd házának kéménye mögött... Különös módon élveztem, az utóbbi pár napban talán ez volt a legjobb dolog, ami történt velem. Fura ezt így kimondani, mert sokkal nagyobb horderejű történéseket is átéltem, mégis ez a pár óra különösen megnyugtató érzéssel töltött el. Csak ültem ott szinte mozdulatlanul, tekintetem a távolba révedt, és a gyönge szellő lágyan mozgatta a nagy fűzfa éledezni kezdő leveleit. Az új kiskutyus vígan ugrált, szaladozott és hempergőzött, neki ismeretlen még ez a kinti világ. Miközben ott kint ültem úgy kezdett el minden egyes apró kis történés megszépülni a szememben. Sütött rám a nap és szinte éreztem, ahogy szívja magába a testem, új erőre kapva általa. Sokfelé jártam gondolatban, kavargott bennem jó és rossz egyaránt. De mégis most valahogy jól esett ez a nagy kavalkád. Gondoltam múltra, révedtem a jövőbe, visszatértem a jelenbe és újra átéltem sok elfeledettnek hitt emléket.
Próbáltam elképzelni hol leszek idén nyáron, mit csinálok majd és lesz-e most is annyi felejthetetlen pillanat, mint tavaly volt. Válaszokat nem kaptam, de rájöttem, hogy az idő gyorsabban telik, mint gondoltam. Hamarosan itt a nyár nem vitás. Ez a jó idő is ennek a közeledtét jelzi. Persze tudom, hogy még előtte egy hosszú tavasz és így talán még messzinek tűnhet. Utána viszont rögtön eszembe jut az is, hogy az életem több mint huszonöt százalékát már leéltem és így bizony igenis vészesen közeli az a nyár (és ez a huszonöt százalék igencsak optimista kijelentés) Picit ilyenkor mindig megrémülök, hogy milyen gyorsan képes elszaladni egy élet. Pedig még rengeteg álmom, tervem, vágyam és teendőm van, úgyhogy nem szabad elpocsékolnom.
Ezek a monológok cikáztam a fejemben odakinn ülve és képtelen voltam szabadulni a nyár gondolatától. Visszanéztem a régieket, mosolyogtam magamban és nevettem. Felrémlett mennyi balgaságot találtam ki és hányszor nevettettem meg másokat. Most én nevetek ezeken és a tekintetemből talán ki is lehet olvasni, hogy mennyire hiányzik... Lehet, hogy idén nem lesz nyaralás sem. Nincs kivel... Hiányzik a ''régi'' család, hiányzik az itthoni nyüzsgés, az örök nevetés és az az élet mikor még nem volt előttünk akadály. Hiányzik nővérem, hiányzik a volt barátja, hiányzik a szerelem és hiányzik az a sok együtt töltött óra. Távol vannak mégis oly közel, bár már semmi sem lesz olyan, amilyen volt.
Mégis kíváncsian várom, hogy képes-e még az élet pozitív meglepetésekre is. Talán idén is leszek még boldog valóban. Talán tényleg csak menni kell tovább és tovább...
Elrepült az idő, viszapakoltam a kis széket és bejöttem. Pár perccel később csengettek, levelet kaptam, amiben az állt, hogy megnyertem egy üdülési pályázatot idén nyárra. Elmosolyodtam... Furcsa összjátéka ez a sorsnak. Mehetek és már a pénz miatt sem kell aggódnom. Mehetek... De minek? Persze örülök, de mégis...mit ér a világ legszebb gyémántja, ha nincs kinek odaadd? Mit ér egy élet, ha nincs kivel megosszd? Elrakom jó mélyre, mert talán szükségem lesz majd rá. A remény hal meg utoljára...

Szeretném már azt mondani valakinek, amit ez a kisfiú ebben a szép számban:

''Are you an angel? They are the most beautiful creatures in the world! You must be one, maybe just don't know it.''