A magyar űrrepülés előélete

Az előző részben már említettem érintőlegesen az Interkozmosz programot, amelyben a szovjetbarát országok tudományos együttműködés terén űrkutatási programokban vehettek részt, illetve az ehhez kapcsolódó magyar szálról, de most erről egy kicsit bővebben.

A szovjet-magyar Interkozmosz űrrepülés hivatalos logója

Még 1976-ban egy Interkozmosz-gyűlésen kapták meg tagországok a (nem mindenkinek) meglepő hírt: meghívást kapnak az űrhajós-programba, vagyis mindegyik ország képezhessen ki két űrhajóst, amelyek közül az egyik majd egy későbbi Szaljut-űrállomás látogatáson vehet részt. Valójában a szovjeteknek ez mellékág volt – a Szaljut űrállomás fedélzetén hosszú ideig tartó missziókhoz le kellett cserélni a 3 hónapos élettartamra hitelesített Szojuz űrhajókat. Ha pedig már úgy is egy csomó űrállomás-látogatás lesz, miért ne használják ki az ebben rejlő lehetőségeket? Komoly politikai erődemonstráció, hogy a szovjetek a világűrt "megnyitják" rokonlelkű "barátaiknak", miközben az Egyesült Államok a közös Apollo-Szojuz Tesztrepülés óta nem küldött embert az űrbe, és egy ideig (az űrsikló program elkészültéig) nem is fog. A szocializmus látványos eredménye, amiről minden média harsoghat...

A szovjet űrprogram meghatározó(bb) szereplői, nem teljes lista, de talán segít egy kicsit a szovjet űrprogram cikksorozat olvasóinak, ha a sok név között valamelyik nem hangzik ismerősen.

Szergej Pavlovics Koroljov
(1907. 01. 12 - 1966. 01.14)

Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézet, igazgató-helyettes (1933-1938)
OKB-156, mérnök (1939-1942)
OKB-16, mérnök (1942-1946)
NII-88, vezető mérnök (1946-1956)
OKB-1, főmérnök (1956-1966)

Hánnyatattot családi háttér mellett nőtt fel, édesapja és édesanyja születése után három évvel (anyagi gondok miatt) különváltak, majd anyja 1916-ban hozzáment egy másik férfihoz, aki Odesszába vitte őket. Az 1920-as évek elején érdeklődni kezdett a repülés iránt, többször próbált Moszkvában repülőgép-mérnöki képzésre bejutni, de csak 1926-ban koronázta siker próbálkozásait. 1930-tól a rakétahajtóművek építése kezdte el érdekelni, 1933-ban a Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézet igazgató-helyettese lett, és többek között Valentyin Petrovics Glusko is a kezei alatt dolgozott. 1938-ban a szovjet titkosrendőrség, az NKVD egymás után hurcolta el, kínozta meg, és végezte ki, küldte a börtönbe és/vagy a Gulágra az intézet tagjait – Koroljovot állítólag Glusko vallomása alapján.

A DOSz-5 / Szaljut-6 születése

Egy "teljes" Almaz űrállomás, bal szélen egy TKSz űrhajó, középen az OPSz űrállomás,
a jobb szélen egy (az űrállomással együtt felvitt) VA visszatérő kabin – bemutatva, hogy mindkét végén lehet dokkolni az űrállomáshoz

Az első generációs szovjet űrállomások ugyebár valójában két eltérő vonalat követtek: az eredeti katonai Almaz / OPSz űrállomások két végükön egy-egy dokkolóponttal bírtak, így egyszerre két űrhajó tudott csatlakozni hozzá. Az Almaz vázára épülő, de a Szojuz elemeivel felszerelt "civil" DOSz űrállomások esetén az egyik végén lévő dokkolóportot lezárták, és oda szereltek egy Szojuz műszaki modult, amely a pályamódosító manőverek végrehajtását tette lehetővé. Noha eredetileg az Almaz program egy "saját" űrhajót, a TKSz-t használt volna (róla már itt volt szó), de forráshiány miatt nagyon lassan készült csak. Márpedig a TKSz azért lett volna fontos, mivel ellátmányt vihet, és saját hajtóműveivel a hozzá dokkolt OPSz űrállomás pályáját is meg lehetett emelni. A pályaemelő manőverek pedig kulcsfontosságúak – a Szaljut űrállomások viszonylag alacsony pályán, mintegy 200-260 km között keringtek, ahol már elég jelentős a légellenállás, annyira legalábbis, hogy naponta akár 50 métert is veszítsen a magasságából. Ha 200 km alá ér, akkor pedig már olyan mértékben lassul (és egyben magasságot veszít), hogy pár nap alatt belép a sűrűbb légrétegekbe, és elég a légkörben. Hogy ezt elkerüljék, időről időre egy pályaemelő manővert kellett végrehajtani. Ez határozta meg tehát az első Szaljut űrállomások élettartamát: mennyi hajtóanyaguk van a pályaemelő manőverek végrehajtására, és mivel utánpótlást nem kaphattak, csak a saját tartályaikban lévő mennyiségre támaszkodhattak.

A Spirál katonai űrrepülőgép-program

Nyikolaj Kamanyin, az űrhajós-kiképzés vezetője, kivételesen civilben

1962-ben a szovjet katonai űrprogramok jövőjéről tartott három napos megbeszélést tartottak, ahol Nyikolaj Kamanyin, az űrhajósok kiképzéséért felelős főtiszt is felvezette saját javaslatait. Kamanyin, aki maga is pilóta volt, az ember vezette járművek mellett foglalt állást, és javasolta, hogy repülőgépként felszálló, majd repülőgépként visszatérő űrjárművek fejlesztését is kezdjék el. Az Egyesült Államokban az X-15 nagy sebességű, rakéta-meghajtású kísérleti gépek után az X-20 Dyna-Soar kisméretű űrrepülőgép felé lépett volna tovább az amerikai légierő, ám az a gép egy rakéta orráról indult volna az űrbe (1963-ban a programot beszántották, noha igen előrehaladott állapotban volt).

Vezércsere a'la Glusko

Vaszilij Pavlovics Misin helyzete Szergej Koroljov halála után a CKBEM tervezőiroda élén, és ezáltal többé-kevésbé a szovjet űrprogram de facto vezetőjeként viszonylag stabil volt, de a politikai széljárás a Szovjetunióban gyorsan változhatott. A többi főmérnök közül Mihail Jangellel, ha nem is súrlódások nélkül, de együtt tudtak dolgozni, viszont Vlagyimir Cselomej és Valentyin Glusko ott fúrta, ahol csak tudta. Cselomej csillaga Nyikita Hruscsov főtitkár bukása után gyorsan leáldozóba ment át, és Dmitrij Usztyinov (a védelmi ipart felügyelő minisztérium vezetője) ellenérzései vele szemben elég komoly akadálya volt, hogy Misinen túlnőhessen. Megtalálta viszont azt a rést, ahová befurakodhat, és kitúrhatja Misint: a katonaságot.

A hadsereg pénzelte eredetileg a rakétaprogramot, amiből az űrprogram kinőtt, de az 1950-es évek végére, az 1960-as évek legelejére sokszor már inkább nyűg volt nekik. Koroljov és Misin sem nagyon akart a katonai programokkal foglalkozni, ha csak az űrprogramba valahogy bele nem tudták szőni őket, és ezért a hordozórakétáiból készültek csapásmérő ballisztikus rakétatervek, katonai Szojuzok és űrállomások, ám ezek többsége nem igazán nyerte el a katonai vezetők tetszését. Cselomej az első időben kevés eredményt tudott letenni az asztalukra, míg Jangel rövid úton viszonylag sikeres rakétaprogramot vitt véghez. Egy tábornoktól származó idézet szerint "Koroljov a TASzSz számára épít rakétákat, Cselomej szart épít, Jangel nekünk dolgozik" (a TASzSz a szovjet központi hírügynökség rövidítése volt).

A szovjet katonai űrrepülés álmai...

A szovjet (és mellesleg az amerikai) űrprogram alapvetően katonai alapokra építkezett, az R-7 ballisztikus rakétát a hadsereg pénzelte, és csak pár ügyes húzás árán sikerült ebből az első műholdig, majd az első embert a világűrbe juttató űrhajóig eljutni. Noha az R-7 alapú hordozórakéta és a Vosztok / Zenyit űrhajó / kémműhold esetében még működött a kettős célú (katonai / tudományos-politikai) játék, Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetőjeként igyekezett a hadsereg (és azon belül a frontlégierő) hatalmát megnyesegetni. Azonban a hadseregtől pénzt kicsikarni még mindig egyszerűbbnek tűnt sokszor, mint a civil / tudományos űrrepülésekre támogatást szerezni. Ezért a Szojuz űrhajócsalád fejlesztésénél a holdmegkerülésre szánt Szojuz mellé 1962-ben odatette a Szojuz P "vadászűrhajót" és a Szojuz-R kéműrhajó / kéműrállomás párost. Viszont ezeket aztán gyorsan továbbadta Dmitrij Iljics Kozlovnak, aki először az R-7 fejlesztésének volt a vezetője, később pedig a különféle R-7 alapú hordozórakéták (Molnyija, Vosztok, Voszhod, Szojuz) és a Zenyit, majd más kémműholdak gyártását felügyelte.

Az N1 felemelkedése...

Az N1 programot ott hagytuk félbe, hogy végül Szergej Koroljovnak sikerült beindítani a programot, ám 1962-től 1964-ig gyakorlatilag alig történtek események vele kapcsolatban, de 1965-től végre elkezdődhetett a valódi munka. A kései indulás nem segített Nyikolaj Kuznyecovnak sem, hogy a számára még újdonságot jelentő rakétahajtóművek kifejlesztésével megfelelő ütemben haladhasson, miközben az OKB-1 tervezőinek azzal kellett szembesülniük, hogy a 75 tonnás teherbírásra tervezett N1 alulméretezett a holdutazáshoz.

A Saturn V 120 tonnát tudott alacsony Föld körüli pályára állítani, de a szovjet mérnökök úgy vélték, hogy a kisebb személyzettel és az ezáltal könnyebb űrhajóval és leszállómodullal 95 tonnából meg tudják valósítani ugyan azt a célt, amihez a konkurenciának 120 kellett. Csakhogy a 75 tonnáról 95-re való emeléshez is minden létező ismert és néhány új megoldást be kellett vetni. A hajtóművektől elvárt teljesítményt mintegy 2%-kal megemelték, a hajtóművek számát az első fokozatban 24-ről 30-ra emelték, az űrhajó szerkezetét ahol csak lehet lekönnyítették, és a hajtóanyagot mélyhűtve töltötték a tartályokba, amely azonos térfogatban nagyobb tömegű hajtóanyagot jelenthet.

A Szojuz L1 / Zond program

1965-ben Szergej Koroljov végleg elérte, hogy Vlagyimir Cselomej holdutazás tervei helyett az ő holdutazás tervei valósuljanak meg. Ám afféle biztonsági tartaléknak, ha már úgyis jól haladt, az UR-500K rakétát fel kellett használni egy holdmegkerülő útra, így a szovjeteké lehetett az elsőség e téren. Eredetileg az LK-1 űrhajót használta volna Cselomej erre a célra, de ezt kigolyózta Koroljov, és a "saját" Szojuz-L1 változatát javasolta. Leegyszerűsítve, az L1 egy "könnyített" Szojuz űrhajó, orbitális modul nélkül, így olyan könnyű lehet, mint az LK-1. Erre azért volt szükség, mert az UR-500K teherbírása sokkal kisebb volt annál, hogy a 7K-LOK-t használhassák fel a Hold megkerülésére. Itt megint némi paradoxonba futunk, hiszen az LK-1 fejlesztését elindították, mégse hagyták, hogy azt használhassák, helyette a Szojuzból faragtak egy mutáns űrhajót a 7K-OK műszaki moduljával és a 7K-LOK kapszulájának áttervezésével.

A szovjet holdprogram beindul...

1964 sok szempontból volt fordulópontja a Szergej Koroljov vezette (? erről később) szovjet űrprogramnak, főleg a jövőt tekintve. 1962-63-ban a Szojuzra épülő holdprogram életre hívásán dolgozott, és hogy a hadsereg támogatását megnyerje, két katonai alváltozatot mutatott be, a Szojuz-P egy "vadászűrhajó" lett volna, amely egy külön hajtómű-fokozattal akár 6000 km magasban keringő műholdakat is meglátogathat. A célja az, hogy az amerikai műholdakat megvizsgálják, és ha szükséges, akkor fel is robbantsák. A Szojuz-R egy kéműrhajó volt, gyakorlatilag az űrhajó mellett egy külön indítással egy mini űrállomást küldtek volna fel, amelyben kamerákat helyeztek el, és így a személyzet a Szovjetunió számára fontos helyekről készíthetett volna felvételeket. Viszont e két programot "mellékvágánynak" tekintette, csak azért hozakodott elő vele, hogy elnyerje a hadsereg támogatását, így azokat le is adta az OKB-1 szamarai (később kujbisevi) tervezőirodáját vezető Dmitrij Iljics Kozlovnak.

A Voszhod-program és a Voszhod-1

A szovjet űrprogram helyzetét jól körülírja, hogy 1963-ban a Vosztok-5 és -6 páros repülés után nem volt határozott út kijelölve, hogy most mi legyen a következő lépés, tervben volt a 8 és 10 napos Vosztok-7 és -8 út az időtartam-rekordokra hajtott, míg a Vosztok-9 és -10 tudományos kísérletek végrehajtását tűzte ki célul. Koroljov szerette volna, ha az űrrandevú és dokkolás is megvalósulna, továbbá sort kerítenének egy űrsétára is, de az előbbire a Vosztok nem volt alkalmas alapvető áttervezés nélkül, utóbbihoz viszont tervben volt egy célnak megfelelően átalakított, zsilippel ellátott Vosztok megépítése (Vosztok-11 és -12), ám végül ez félbemaradt.

A 7K (vagyis a Szojuz) űrhajó fejlesztése eléggé lassan haladt, hiába szerették volna a program prominens vezetői, hogy 1964-re elkészüljön, Boris Csertok az űrhajón dolgozó mérnökök szavait idézve úgy fogalmazta meg nekik, hogy még egy tarajos sül sem fog 1964-ben azzal az űrhajóval repülni, nemhogy ember. Eközben viszont a "túlparton" bejelentették a kétüléses Gemini űrhajót, illetve a három személyes Apollo-űrhajót. A legenda szerint Hruscsov egy telefonbeszélgetésben megkérdezte Koroljovot, hogy lehetséges-e három embert feljuttatni a Vosztokkal. A főmérnök kijelentette, hogy ez lehetetlen. Majd kicsit később visszatérve a témára már azt mondta a főtitkárnak, hogy meg fogják oldani.