2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja IX. rész

A szovjet űrrepülőgép-program első lépései és az utolsó szovjet katonai űrállomás története.

[ ÚJ TESZT ]

A Spirál katonai űrrepülőgép-program


Nyikolaj Kamanyin, az űrhajós-kiképzés vezetője, kivételesen civilben

1962-ben a szovjet katonai űrprogramok jövőjéről tartott három napos megbeszélést tartottak, ahol Nyikolaj Kamanyin, az űrhajósok kiképzéséért felelős főtiszt is felvezette saját javaslatait. Kamanyin, aki maga is pilóta volt, az ember vezette járművek mellett foglalt állást, és javasolta, hogy repülőgépként felszálló, majd repülőgépként visszatérő űrjárművek fejlesztését is kezdjék el. Az Egyesült Államokban az X-15 nagy sebességű, rakéta-meghajtású kísérleti gépek után az X-20 Dyna-Soar kisméretű űrrepülőgép felé lépett volna tovább az amerikai légierő, ám az a gép egy rakéta orráról indult volna az űrbe (1963-ban a programot beszántották, noha igen előrehaladott állapotban volt).


Az amerikai X-20 / Dyna-Soar űrrepülőgép, amelyet egy Titan IIIC hordozórakéta juttatott volna a világűrbe

A Front Légierő (Kamanyin fegyverneme) vezetése akkor és ott nem foglalt állást a program elindítása kapcsán, Kamanyin legnagyobb sajnálatára. Itt egy apró magyarázat: a Szovjetunióban ekkor kettő plusz két "légierő" volt, a VVSz, vagyis a Frontlégierő volt felelős a harci műveletekért, a csapatok feletti légtérért felelős haderőnem, a PVO, vagyis a Honi Légierő volt a Szovjetunió légterének biztonságáért felelős haderőnem, e mellett pedig ott volt még a Szovjet Haditengerészet alá tartozó AV-MF, vagyis Tengerészeti Légierő; és noha nem hagyományos légierő volt, de ide kell sorolni az RVSzN, vagyis a Hadászati Rakétaerőket, akik a stratégiai ballisztikus rakétákért feleltek. A katonai űrprogramok feletti vezetés főleg a VVSz és az RVSzN embereiből állt, és Kamanyin nagy fájdalmára idővel egyre inkább a Hadászati Rakétaerők lett túlsúlyos benne.


A Spirál: balra fent az "űrvadász" (OSz), mögötte a gyorsító-rakéta
(vagyis ZsU, itt valamiért csak egy fokozatúként ábrázolva) és a GSzR hordozó-repülőgép

Ha mást nem is, Kamanyin annyit elért, hogy a VVSz vezetése lassacskán felrakta a térképre magának az általa javasolt űrvadászt, amelyhez a Hadászati Rakétaerőknek semmi köze nem lenne (ugyebár ők felügyelték például a későbbi Bajkonur, akkor Tyuratam rakéta- és űrközpontot, ahonnan a rakétaindításokat végrehajtották), ehhez persze reptérről kell felszállnia. 1965-ben tehát a következő ötéves tervbe felkerült a Spirál program. A feladatai a következők voltak:

Űrbéli felderítés: A Föld bármely pontjáról tudjon legalább 1 méteres felbontású fotókat készíteni (ie.: a fotón 1 méteres tárgyakat lehet megkülönböztetni).
Űrbéli bombázás: A Föld bármely pontjára nukleáris csapást lehet mérni rakéta-meghajtású bombákkal.
Űrbéli elfogó-vadászgép: A világűrben keringő objektumokat megvizsgálja, és ha kell, elpusztítja.

Érdemes megjegyezni, hogy az első feladatokra már kémműholdakat fejlesztettek, sőt az első Zenyit műholdak már repültek is ekkor már évek óta, illetve párhuzamosan futott a Szojuz R, majd a Szojuz VI kéműrhajó-program, valamint az Almaz kéműrállomás programja. A második feladatot egy ballisztikus rakéta is elláthatta, és el is látta már, noha a Spirál azt ígérte, hogy laposabb pályán (gyorsabban) a célterület közelébe érhet, és az ekkoriban készülő rakéta-elhárító rendszerek majd nem lesznek képesek elfogni. A harmadik feladatra pedig a Szojuz P (majd PPK) űrhajó már a katonaság áldását kapta, plusz ott volt a Vlagyimir Cselomej által ajánlott manőverező vadász-műhold, az ISz koncepció. Viszont egy ember vezette, repülőgépként működő megoldás sokkal inkább a Frontlégierő ínyére volt, mint a felvázolt alternatívák.


Gleb Jevgenyjevics Lozino-Lozinszkij, a Spirál program főtervezője

A VVSz tehát az őhozzá legközelebb álló tervezőirodákat, a Mikojan-Gurjevicset, vagyis az OKB-155-öt a vadászgép, illetve a Tupoljevet, az OKB-156-ot bízta meg a hordozógép fejlesztésével. A terv egy igen ambiciózus megoldás lett volna: egy hiperszonikus sebességre képes, nagyméretű hordozó repülőgép, a GSzR (~ Hiperszonikus Hordozó Repülőgép) vinne fel a hátán nagy magasságba egy kétfokozatú rakétát (GR illetve ZsU jelöléssel is hivatkoznak rá), amelynek az orrán egy egyszemélyes kis méretű űrrepülőgép, az OSz (~ Orbitális Repülőgép) foglal helyet. A teljes járműkomplexum elnevezése VKSz (nagyjából Légi- és Űr-Rendszer), közismertebb nevén a Spirál program, de a jelölés terén az 50/50 is elfordult (hogy megtévesztés, vagy szervezési káosz volt emögött, nem igazán tudni). A program vezetőjének Gleb Jevgenyjevics Lozino-Lozinszkijt nevezték ki, és más tervezőirodáktól is vezényeltek át mérnököket a feladatra. 1966 áprilisára fel is vázolták a fejlesztési tervet:

1. lépés: Három egymásra épülő, egyre nagyobb sebességre képes tesztjármű, az OSz űrrepülőgép aerodinamikai vizsgálatára és fejlesztésére. Az első csak hangsebesség alatt, a második szuperszonikus (cirka a hangsebesség ötszöröséig terjedő sebességtartomány), a harmadik pedig már hiperszonikus (ötszörös hangsebességnél többre képes) sebességre lenne képes. A kísérleti gépek egy átalakított Tu-95 törzse alól indulnának.

2. lépés: Egy személyzet nélküli, majd személyzettel ellátott OSz tesztgép indítása egy R-7 (Szojuz) hordozórakétával, amelyben a világűrben való működést tesztelnék. Ehhez a repüléshez úgy kell a tesztgépet kiképezni, hogy elférjen a Szojuz 7K űrhajó számára használt áramvonalazó kúpban, hogy ne legyen szükség extra munkára a rakéta átalakítása terén.

3. lépés: Az OSz három célra szánt változatának (felderítő, űrbombázó és űrvadász) kifejlesztése.

4. lépés: A GSzR hordozójármű kifejlesztése, az általa használt gázturbinás hajtóművekkel, valamint az OSz mögé szerelendő gyorsítórakétával együtt.

5. lépés: Az OSz és GSzR rendszerek végső integrációja.


A Spirál működési alapja: a GSzR felviszi cirka 30 km magasságba az OSz űrrepülőgépet és a gyorsítórakétát, és ez utóbbi keringési pályára állítja az OSz-t

Ezekkel párhuzamosan Csillagvárosban létre kell hozni egy kiképző-központot, ahol a Spirál-program számára a pilóták kiképzése folyik, illetve a fejlesztés fázisában a pilóták egyben egy szimulátorral a gép irányítórendszerének tesztelésében és fejlesztésében vesznek részt. A program mellé beosztott vezető űrhajós nem más, mint German Tyitov, a második világűrt megjárt kozmonauta lett, aki mellett az elkövetkezendő években 4-5 (többnyire később a világűrt megjárt) űrhajós-jelölt dolgozott.


A Spirál-program korai fázisában végrehajtott áramlástani vizsgálatokhoz használt egyik makett

Ahogy annyi más programnál is, itt is hamar kiderült, hogy nincs meg a kellő akarat arra, hogy valóban eredményeket lehessen felmutatni – konkrétan a programot a védelmi miniszter, Grecsko marsall soha nem is hagyta jóvá, különféle kerülőutakon tudták az egész programot elindítani! 1965-ben elkezdték a CAGI-ban (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) az előzetes makettek áramlástani vizsgálatát, és 1967-re végeztek is a munkával, alátámasztva, hogy aerodinamikai szempontból a terv kivitelezhető. 1968-ban továbbították az első (szubszonikus) repülésre szánt OSz tesztgép terveit a dubnai gépgyárba a megépítéshez. Menet közben döntés született, hogy pilóta nélküli kísérleti gépeket, maketteket építenek, amiket arra használnak fel, hogy a nagy sebesség közben a stabilitást és a viselkedést vizsgálják – ez lett a BOR (~ Orbitális Repülőgép Személyzet nélkül). Az első BOR tesztet 1969-ben hajtották végre, egy Kozmosz-2 rakéta indította a 3 méteres, 800 kg-os makettet egy 100 km magas, mintegy 13 000 km/h csúcssebességű szuborbitális pályára. A makett hővédő pajzs nélküli, és tervszerűen elégett a légkörben, de a telemetriai rendszere az út nagy részén viszont sikeresen továbbította az adatokat, mely szerint a stabil és az előre kiszámoltnak megfelelő pályán repült végig.


A BOR-2 tesztgép

1969-től 1972-ig az 1:3 méretarányú BOR-2 tesztgépet négyszer indították el szintén Kozmosz-2 rakétával, szintén szuborbitális pályára, noha hővédő pajzsa nem volt, a fémtestet úgy alakították ki, hogy a fellépő hőhatásokat elviselje, visszatéréskor pedig egy ejtőernyővel ereszkedik le. Elérkezünk 1972-ig, az űrrepülőgép szubszonikus tesztváltozata gyötrelmesen lassan épül, mert a Mikojan-Gurjevics iroda látva, hogy nincs határozott kormányzati támogatás, nem fordított erőforrásokat a programra. A GSzR hordozógép fejlesztése pedig sehol sem tartott – a Tupoljev irodának éppen elég feladatot ad a Tu-144 szuperszonikus utasszállító-program, illetve a szuperszonikus bombázók fejlesztése (a Tu-22M-et illetve a később a Tu-160-at eredményező 160-as program), és elég nyilvánvaló lett, hogy a kétszeres hangsebesség elérése is elég sok kihívást jelenthet egy nagyobb gépnél, nemhogy a négyszeres, sőt hatszoros hangsebességé.

A program vezetői igyekeznének a politikai vezetéstől több támogatást kisajtolni, amit azonban Andrej Antonovics Grecsko, a védelmi miniszter továbbra is elutasít. Grecsko alapvetően nem látja értelmét a Spirálnak, a feladatra ott van az általa támogatott Almaz kéműrállomás-program (Cselomej tervezőirodájából) a Zenyit kémműholdak mellett, az űrbombázásnak pedig nincs értelme a ballisztikus rakéták mellett, amelyeknél már fejlesztés alatt voltak a végső fázisban kiszámíthatatlanul repülő manőverező robbanófejek, amelyek az utolsó előnyt is elvették a csapásmérő Spirál programból. Az ellenséges műholdak megsemmisítésére pedig ekkoriban már hadrendben áll az ISz-A vadász-műhold típus. Hogy a dolog még faramucibb legyen, a program nem kerül leállításra, különféle irányokból (főleg a légügyi minisztériumból) továbbra is csurran némi pénz, ami viszont csak arra elég, hogy ne múljon ki.


A BOR-3 tesztgép

1973 és 1974 között az OSz fele méretű tesztgépe, a BOR-3 is elkészül, itt is hasonló a terv, mint a BOR-2-vel, ám az első indításnál a rakéta orrának áramvonalazó kúpja összeroskad 5 kilométeres magasságban, és a rakétát felrobbantják. A második tesztrepülés sikeresen lezajlik, de a makett a földbe csapódva összeroncsolódik, mivel az ejtőernyője nem nyílik ki. Nekiállnak egy irányítható, de továbbra is csak 1:2 méretarányú makett legyártásának, amellyel a visszatérés teljes manőverét végrehajthatják, sőt, hővédő pajzsa is lesz. A BOR-4 viszont olyan lassan készül, hogy a Spirál-programban már nem repül – viszont a későbbi szovjet űrrepülőgép programban még szerepet kap. 1972-től a politikai (és katonai) vezetést egyre inkább érdekli az amerikai űrrepülőgép-program, miközben a Spirált nem támogatják, így félig-meddig tetszhalott állapotba kerül, meghatározó emberei ilyen vagy olyan okokból távoznak mellőle (Kamanyin 1971-ben a Szojuz-11 tragédiája után távozik az űrhajósprogram vezetéséből, Tyitov egy évvel korábban lép ki az aktív űrhajósok közül, hogy mérnöki karrierjét folytassa, de még Gleb Lozino-Lozinszkij is elhagyja süllyedő hajót, hogy az új szovjet űrrepülőgép-programba léphessen át).


A 105.11 tesztgép a Tu-95 "hasán"

1976-ban elkészül végre a 105.11 jelölésű szubszonikus tesztgép (a 105.12 lett volna a szuperszonikus, a 105.13 pedig a hiperszonikus változat jelölése), és először a kifutóról szállt fel rakétahajtóműveivel, majd egy Tu-95-ös hasa alól indult pár alkalommal tesztrepülésre, ám egyértelmű volt ekkora már, hogy a programnak nincs jövője.


A 105.11 tesztgép a földön, érdemes megfigyelni, hogy az első két futóműve gumikerekes volt

1978-ban a programot hivatalosan is leállították, és minden energiát a szovjet űrrepülőgépre, a VKK (Воздушно Космический Корабль ~ Légűr Jármű) programra fordítottak. A Spirál elképesztően bonyolult és összetett rendszer volt, ennek megfelelően méregdrága – a már az elején is impozáns terveket egyre speciálisabb hajtóanyagokkal és hajtóművekkel fejelték meg, ami miatt egy igazi "csúcskategóriás" programot faragtak belőle, viszont igazából semmi olyat nem tudott, amit más járművel ne lehetett volna megvalósítani olcsóbban, emiatt persze senki sem akarta a csekket hozzá kitölteni, így törvényszerű volt a bukása...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.