Kivel is lehetne kezdeni 2025-ben (…2024-ben… 2023-ban… szóval inkább mondjuk úgy hosszú ideje), ha nem a SpaceX-szel – már csak azért is, mert a történet jó része ugyanarról szól, mint tavaly, tavaly-előtt és azelőtt. A SpaceX letarolta a hordozórakéta-piacot, brutális szinten, és évről évre nagyobb ütemben. Ez még továbbra is a Falcon 9 újra felhasználható első fokozattal való repüléseinek köszönhető, illetve az általa biztosított fölénynek, amit 10 év után kezdenek el lassan az első konkurensek behozni. A StarShip előtt (ahogy évek óta) meg ott lebegett a levegőben a nagy 2025-ös ígéret – „ütemanyag-áttöltés demonstrálás LEO pályán”, meg a szokásos „majd most felgyorsul” narratíva. Ehhez képest 2025 első fele inkább arról szólt, hogy a StarShip Block 2 még mindig csak tanul repülni, eközben meg olykor gyorsan szétesik. Viszont az, hogy más ilyen méretben ilyen jellegű kísérleteket nem is prezentál jelzi, hogy a SpaceX fölénye továbbra is megvan és legalábbis rövid távon nem látszik, hogy ezt valóban veszélyeztetnék.
A Starlink pedig egy külön témakör - egy másik példa arra, hogy az agresszív, komoly terjeszkedés megfelelő háttérrel hogy képes a piacot letarolni.
A céggel kapcsolatos egyik legnagyobb hír mégsem az, amit építenek vagy szolgáltatnak, hanem hogy 2026-ban (jelenleg várhatóan 2026 végén) a tőzsdére készülnek, vagyis piaci részvénykibocsátással szeretnének becslések szerint több, mint 30 milliárd dollárnyi befektetéshez jutni. Innen kezdve pedig el is indult a cég értéke körüli hajcihő, amely szerint 1.5 billiárd (1 500 milliárd) dollárra értékelhetik majd a céget. Úgy, hogy 2025-ben várhatóan 15 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le, és 2026-ban 22-24 milliárd dollárral számolnak.
Hirdetés
StarShip
Ha 2024-ben a Starship–Super Heavy programra azt mondtuk, hogy lassan kezd összeállni, de a részletek itt-ott sorjásak még, akkor 2025 azt hozta el, hogy a visszatérő gyorsító fokozat (Super Heavy) egyre inkább rutinszerűen működik, különösen az indító toronyra való visszatérésben - olyannyira, hogy már nem is ez volt sokszor a cél, a felső fokozat (maga a StarShip) viszont háromszor egymás után vallott kudarcot, más-más ponton.
Flight 7 – 2025. január 16.:
A hetedik integrált teszten a Super Heavy sikeresen visszatért, és a torony „evőpálcika” karjai elkapták – félelmetes látvány és persze szép innováció, ráadásul szépen bemutatja, hogy a sokat kritizált megoldás mégiscsak életképes lehet.
A Starship viszont kb. 8–9 perc környékén elveszett, a klasszikus gyors, előre nem tervezett szétesés (RUD) keretében. A későbbi, FAA által felügyelt és elfogadott vizsgálat szerint a gond gyökere egy a vártnál sokkal erősebb rezonancia volt, ami túlterhelte a üzemanyag-rendszert, szivárgást okozott, majd tüzet, ami végül a jármű elvesztéséhez vezetett.
Flight 8 – 2025. március 6.:
A nyolcadik repülés hangulatában kísértetiesen hasonlított elődjéhez a gyorsító fokozat ismét sikeresen visszatért és ismét elkapták, miközben a StarShip kb. 9 és fél perc táján ismét elvezett.
Amit a hivatalos bejelentések alapján tudni lehet:
A SpaceX szerint a StarShip far-részében egy „energikus eseményt” élt át, ami több hajtómű kieséséhez, majd az irányítás és kommunikáció elvesztéséhez vezetett. A későbbi, részletesebb magyarázat szerint egy kisebb robbanás történt az egyik középső (légköri) Raptor közelében, majd egy eseménysorban hajtómű egymás után vesztették el az üzemanyag-ellátást, a jármű az aszimmetrikus erők hatására pörögni kezdett, végül az automatikus önmegsemmisítés beindult. A legvalószínűbb okként az egyik Raptor hajtómű műszaki hibáját jelölték meg, ami hajtóanyag-keveredést és begyulladást okozott. Ha ezt megpróbáljuk értelmezni, akkor feltehetően a turbo-pumpa környékén fellépő szivárgás és az oxigén, illetve metán érintkezése majd begyulladása lehetett az ok.
Flight 9 – 2025. május 27.:
A kilencedik repülésnél több történelmi esemény volt az étlapon: Először repült újra egy Super Heavy és egyben egy raktér-ajtó nyitási teszt illetve műhold-súlymakettek kibocsátása is az étlapra került.
A felszállás és fokozatleválasztás sikeres volt – és végre a StarShip a teljes gyorsítási fázison túljutott, ami nagy előrelépés volt a Flight 7–8 korai elvesztései után.
Innentől a két modul története viszont sajnos újfent kudarccal végződött
- Super Heavy – Ezúttal nem a toronyhoz visszatérés volt a terv, hanem vízre szállás és a határok feszegetése. Azonban a visszatérési fázis közben egyszer csak felrobbant a fokozat. A megosztott információk szerint a korábbinál nagyobb erőhatások megrepedt több belső hajtóanyag-vezeték, a folyékony oxigén és a metán egymásra talált, amit kirobbanó hatással ünnepeltek meg.
- StarShip - A vizsgálati összegzés szerint a metánszivárgást érzékeltek a jármű orr-részében (itt van egy kiegyenlítő-tartály), ami fokozatosan tönkretette a vezérlőrendszert, és emiatt többi tervezett feladat (raktér-ajtó nyitása, orbitális manőverek, hajtómű újraindítása) elmaradt. Egy ponton ugyan visszajött az irányítás, de a döntés itt már az volt, hogy „ezt most megmenteni nem fogjuk, biztonságosan le kell zárni” – teljes hajtóanyag-kiengedés után a légkörbe irányították és az űrhajó elégett.
Ship 36 – 2025. június 18–19.:
A következő nagy pofon nem az égből jött, hanem a tesztállványról: a Ship 36 (a következő repülésre szánt jármű) hajtóanyag betöltés közben, statikus hajtóműteszt előkészítésekor felrobbant.
A beszámolók szerint senki nem sérült meg, a biztonsági zóna működött, viszont az indítóállvány súlyosan megrongálódott.
A kiváltó okként a SpaceX előzetesen egy nagy nyomású nitrogéntartály (COPV) lehetséges hibáját említette, későbbi összegzésekben pedig „nem észlelhető” sérülés került elő, mint forrás, ami a COPV szerkezeti meghibásodásához vezethetett.
Flight 10 – 2025. augusztus 26.:
A tizedik repülés volt az a pont, ahol a program kilépett a 2025-ös rossz szériából:
először sikerült a „PEZ” adagolóból Starlink műholdak súlymakettét kiengedni, a hőpajzs-csempéket visszatéréskor tesztelték, többet direkt eltávolítva az indítás előtt, hogy a való életben előfordulható sérüléseket, hibákat szimulálják és annak hatását az űrhajóra.
A StarShip pedig ennek ellenére stabil, hajtóműves leszállási profillal vízre érkezett az Indiai-óceánon
A SuperHeavy oldalon pedig ezúttal sem indítótoronyra való visszatérés volt a cél, hanem szándékos vízreszállás a Mexikói-öbölben, új leszállási hajtómű-konfiguráció tesztje miatt. Ez is sikeresen végrehajtásra került.
Flight 11 – 2025. október 13.: A block 2 verzió hattyúdala
A tizenegyedik repülés gyakorlatilag a Flight 10 ismétlése volt, teljes sikerrel: a küldetés végrehajtotta a fő célokat, ismét sikeres volt súlymakettek kiengedése, a hajtóművek újra beindítása, a „sérült” hőpajzs-teszt illetve az irányított Indiai-óceáni vízre érkezés.
A booster itt is „puha” vízreszállást hajtott végre a Mexikói-öbölben, vagyis sikeres volt a küldetés.
Elon Musk előadás - 2025 május // A StarShip jövője
Musk 2025 májusában tartott egy „szokásos” előadást, ahol sommázta az elmúlt egy évet és felvázolta az elkövetkezendő évek terveit. Ezek az előadások hajdan nagyot szóltak, mostanában kevésbé kerülnek a címlapokra, egyszerűen azért, mert a gerince nagyjából ugyan az, és közben a beígért határidők és tervek folyamatosan változnak, így némi túlzással „mesedélután” hangulata lett azok számára, akik nem Elon Musk megszállott hívei. Utólag visszanézve, májusban azt ígérte, hogy még 2025-ben sor kerül az első StarShip toronyra történő visszahozására, talán 2025 közepére. Ez nem történt meg.
Musk a 2025-ös terveket prezentálve a StarShip elfogását mutatja májusban
Itt jön ugyanis a következő nagy lépés – a SpaceX (újra, már ki tudja hanyadszorra) módosította a StarShip / Super Heavy koncepciót. A 2023/2024-es évben elkészült típusok V1 változatoknak lettek aposztrofálva és az is nyilvánosságra került, hogy mintegy 15 tonnát tudtak (volna) a világűrbe vinni, ha erre alakítják ki őket. A 2025-ös változatok már V2 elnevezéssel bírnak, 35 tonnányi terhet vihettek fel a világűrbe és ezt alapvetően a StarShip-be tankolt 1500 tonnányi hajtóanyagnak köszönhető, illetve a StarShip-be épített hajtóművek nagyobb tolóerejének – a Super Heavy megegyezik a V1-el.
A V2 StarShip változat egy sor módosítást hordozott a korábbiakhoz képest, a ugyebár itt jelent meg a „PEZ” adagolóra hasonlító raktérajtó, míg anno még szétnyíló orr-részt mutattak az ábrákon. Erre az átgondolt, jelentősen nagyobb mennyiséget befogadni képes hajtóanyag-tartályok miatt is szükség volt. Az elülső kormányfelületeket áthelyezték, hogy visszatéréskor kevésbé legyenek kitéve a légköri plazma-áramnak. A hőpajzs is áttervezésre került, stabilabb rögzítőtüskékre való elhelyezéssel. Végül pedig a hajtóanyagrendszert és az avionikát is újra gondolták, korábban például a vákuumra optimalizált Raptorok egyetlen, közös csőhálózatból kapták a hajtóanyagot, amit szétválasztottak, így növelve az üzembiztonságot, viszont növelve a komplexitást és a tömeget.
2025/2026-ot írtak még májusban, de végül a realitás az lett, hogy csak 2026-ban indulhatnak a V3 változatok, amelyek már valamivel hosszabb és mintegy 14%-kal nagyobb tolóerejű SuperHeavy fokozattal bírnak – ez még csak kis mértékben, mintegy 1.3 méterrel lesz hosszabb, illetve a korábbi négy helyett csak három, de nagyobb rácsos vezérsíkot alkalmaznak.
A Raptor 3 hajtóművek egyik újdonsága, hogy úgy lettek kialakítva, hogy nem lesz szükség hővédő pajzsra. Ez egyfelől tömeg-megtakarítás, másfelől nagyobb megbízhatóságot hoz, mivel a hővédő pajzs alatt nem tud felgyülemleni hajtóanyag.
A StarShip is módosul, megjelennek a Raptor 3 hajtóművek, és a hírek szerint a teljes meghajtást áttervezték. További 100 tonnával több hajtóanyag kerül bele, és még nőni fog a tolóereje. Így már 100 tonna feletti tömeget vihet fel a világűrbe. Ami szintén újdonság, hogy a két StarShip dokkoláshoz szükséges adapterek is megjelentek a külső burkolaton.
A V4 változat azonban még ezen is túltesz, vagyis ha pontosabbak akarunk lenni, ez lenne az, amit Elon Musk jó pár éve megígért, a 200 tonnás LEO teherbírással. Ez esetben a SuperHeavy tolóereje nagyjából 40%-al nő a V1/V2 változathoz képest, ezt részben az adja, hogy a korábbi (pontosabban mostani) 39 darab Raptor hajtómű helyett 42 darabot kap, illetve a hossza 10 méterre nő, 81 méterre. A StarShip sem ússza meg drasztikus módosítás nélkül, a korábbi 3+3 hajtómű-kiosztás helyett immár hat vákuumra optimalizált hajtóművet kap, a hossza is megnő, 61 méterre (a V1 50.3 méteréről). A jelen állás szerint a V4 változat 2027-re várható….
A Starship V4 hajtómű-elosztásáról megosztott kép
A terveket persze a balesetek is borzolják, 2025 november 21.-én az első V3-as, a 18-as azonosítóval bíró SuperHeavy egy nyomáspróba végrehajtásakor „anomáliát” szenvedett (szép kifejezés arra, hogy az oxigén- tartály-szekció gyakorlatilag szétnyílt), ez még csak a tartályok üzemképességét vizsgálta, a hajtóművek még nem volt felszerelve a fokozatra.
A SuperHeavy Booster #18 sérülése a nyomáspróba után
Ez okolható, hogy a májusban ígért első V3-as indításra végül is nem került sor 2025-ben, és az átcsúszott 2026-ra…
A hosszútávú tervek pedig továbbra is a Mars körül forognak és újfent agresszív – meg persze nem betartható – céldátumokkal. Tesla robotokkal sem lehetett kihagyni a Marson…
Fantáziarajz a személyszállító StarShip belső elrendezéséről
A 2025 májusában felvázolt Mars tervek, 2026-ban az első leszállás, 2033-ra évi 500 landolás
Az első Marsi város vázlata, napi 10 (!) StarShip indítással számolva
Engedélyek, Tanúsítványok, StarBase város, avagy adminisztratív mellékzöngék
A SpaceX StarBase illetve Starship-programja nem csak a fizikai kihívásokkal küzd jó ideje, hanem a hatóságokkal is. Három fő problémakörrel küzdenek, az egyik egy környezetvédelmi tanúsítvány / engedély halmaz, ami biztosítja a működést. A másik a környező vidékeken élő lakosság, akik először érdeklődve figyelték az eseményeket, látványosságnak tekintve az űrkikötőre, de aztán hamar szembesültek vele, hogy a környező utakat sokszor zárják le biztonsági okokból, valamint az indításokkal járó zajszennyezés sem éppen elhanyagolható. A harmadik a légügyi hatóság (FAA), amellyel elég vegyes a kapcsolatuk. Musk többször is kikelt az FAA szabályozása ellen, mondván, hogy azok elavultak és nincsenek felkészülve a modern űripari kihívásokra. Ugyanakkor tenni nem tud(ott) ellene, mert megfelelő engedélyek nélkül nem indulhat el űrjármű. A 2025-ös év valamelyest mégis kiegyensúlyozott mintát hozott: repülés végrehajtásra kerül, ahol valamiféle problémát azonosítottak, így azt kivizsgálták, majd ezek alapján az FAA tanúsítványt módosították, végül ezek megléte után kaphatott engedélyt a következő repülés.
Az FAA a korábbiakhoz képest engedékenyebb volt, a Flight 8 tesztrepülés úgy kapott zöld utat, hogy a Flight 7 vizsgálata még folyt, ami előrelépés a korábbi években tapasztalt meglehetősen szigorú eljárásrenddel szemben – és itt most lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy ebben mennyi szerepe volt annak, hogy Musk ideiglenesen kvázi-kormánytagnak számított, de legalábbis az Egyesült Államok elnökének szűkebb köréhez tartozott.
Érdekes pont volt, hogy a Flight 8 katasztrófájakor pillanatok alatt négy Floridai reptér légiforgalmát parancsolták földre a visszahulló roncsoktól való félelem miatt. Bár csak 50 perces volt a repülési tilalom, 240 járatott érintett, és bőven adott puskaport a SpaceX és a hatóságok közötti bizalmi keringő robbanásközeli állapotához…
A Flight 9 esetén kibővítették előre a repülés- és hajózástilalmi zónákat, ami eleve 100 feletti repülőjáratot és számtalan hajójáratott érintett. A parti őrség külön biztonsági zónákra vonatkozó folyamatokat dolgozott ki, dedikáltan a StarBase-ről induló tesztrepülésekre. A jelek szerint a hatóságok tehát egyre inkább körbe bástyázzák a SpaceX működését, ami persze a biztonságos indításhoz elengedhetetlen.
A másik nagy harc a környezetvédelmi engedélyeztetés volt, 2025-ben sikerült elérni, hogy évi 25 StarShip indításra emeljék a korábbi évi 5 indításról szóló kvótát. Ez kétségkívül nagy előrelépés, de még így is szerény, ha belegondolunk, hogy a Musk akár napi több indítással is számolt…
E téren érdekes felütés, hogy 2025 májusában Cameron megye szavazói hozzájárult, hogy a StarBase hivatalosan is un. Type C (magyar terminológiában nagyjából kisfalunak nevezhető) város legyen. A jogi háttér egy sor lehetőséget ad a SpaceX-nek a helyi szabályozás (adók, különféle helyi jogszabályok, építési engedélyek stb.) kezébe. A várost 2025 végén nagyjából 260 SpaceX alkalmazott és családtagjai lakják, összesen nagyjából 500-an, a polgármester pedig Bobby Peden, aki amúgy a SpaceX Indítási és Tesztelési alelnöke. A tervek szerint rövidesen egy öt emeletes irodaépület, egy iskola, egy orvosi rendelő és egy művelődési ház is elkészül. A városi biztonságát jelenleg Cameron megye Sheriff hivatala biztosítja.
Azonban Texason túl is van élet, a Mexikói (Amerikai?)-öböl túlpartján a Kennedy Űrközpont LC-39A indítópadjával kapcsolatos adminisztratív munka megkezdődött, amely a StarBase-nél már élő szabályozást próbálná Floridában is érvényesíteni a StarShip indítások kapcsán.
Falcon 9 – a csendes olimpiai bajnok
Bár az újdonságokat és a látványosságokat a StarShip adná, a Falcon 9 egy olajozott gépezettként dolgozik tovább. 167 darab Falcon 9 indítás, viszont Falcon Heavy egy sem volt (2026-ban viszont többet is terveznek indítani).
A SpaceX Floridai csapata pózol december 17-én az utolsó LC-39A állványról történő indítás előtt
A hatalmas indítási szám mellé egyetlen apró gikszer csúszott be: a Starlink 12-20 küldetésnél, 2025 március 2-án a B1086 első fokozat a visszatérés és a „Just Read the Instructions” drónhajóra történő sikeres leszállás után nagyjából 45 másodperccel lángra kapott a hajtóműszekció, amely megrongálta a tartólábakat, ami miatt a fokozat feldőlt és elpusztult. Az FAA repülési tilalmat jelentett be, amelyet azonban két nap után feloldott.
A probléma igazi mértéke rövid úton ki is derült, ugyanis nagyjából 85 másodperccel az indulás után az első fokozatban kerozin-szivárgás történt – ekkor már olyan magasan volt a fokozat, hogy az elégtelen oxigén-mennyiség miatt bár forró alkatrészekre folyt az üzemanyag, az mégse gyulladt be. Viszont a visszatéréskor már elegendő oxigén volt a sűrűbb légkörbe, és a tűz lassan életre kelt, egyre nagyobb és nagyobb lett, végül pedig ez vezetett a fokozat elvesztéséhez.
Még ezzel együtt sem igazán lehet rosszat mondani a Falcon 9-re, hiszen 167-ből egyetlen indítási kudarc sem volt, ami elképesztően jó arány, az pedig, hogy egy visszatérő fokozat elveszett, nem befolyásolja érezhetően a működést. Hova tovább már 32 repülést is megélt első fokozat is van a flottában, ami elgondolkoztató azt tekintve, hogy korábban 10 újra repülés volt a cél, és (hozzávetőleg) „mindössze” 22-23 Falcon 9 első fokozata van SpaceX-nek 2025 végén…
Ha ehhez hozzá tesszük, hogy a cég már több, mint 550 folyékony hajtóanyagú, orbitális indításnál használt rakétafokozat-visszahozást hajtott végre, majd indított el újra, azzal az eddig is látványos fölényt húzzuk csak alá, hiszen erre 2025-ig nem volt képes egyetlen másik cég sem - bár már látszik lassan, hogy megtörik e téren a jég.
Dragon – Az Igásló Sárkány
Crew Dragon (személyszállító) és a Dragon (teherszállító) űrhajók jelentik egyfelől a NASA számára az elsődleges (pontosabban most még az egyetlen) emberszállítási képességet a világűrbe, de ezen kívül ez évben ismét két privát űrküldetésre is sor került velük.
Crew-9 – a „Starliner-epizód” lezárása
Willams, Hague, Gorbunov és Wilmore a szkafanderpróbán visszatérés előtt
A 2025-ös év egyik leginkább „főcímlapos” Dragon-pillanata nem is egy indulás, hanem egy hazatérés volt:
2025. március 18-án a Crew-9 Dragon (a Freedom kapszula) vízre szállt Florida közelében, és Nick Hague, Suni Williams, Butch Wilmore (mind NASA űrhajós), valamint Alekszandr Gorbunov (Roszkoszmosz) tért vissza vele.
A háttérsztori tavaly indult ugyebár, amikor a Boeing Starliner körüli problémák miatt Williams és Wilmore NASA űrhajós az eredetileg tervezettnél jóval hosszabb ISS-tartózkodásra kényszerült a Boeing StarLiner hélium-rendszerének szivárgásai miatt. Útjuk szerencsés véget ért, és bár a StarLiner is biztonságosan visszatért, de a NASA nem vállalt kockázatot, így a már bevált Dragon hozta haza őket.
Crew-10 – A tankönyvi út
A Crew-10 (Endurance) volt az év klasszikus, tankönyvi ISS személycsere-missziója, a 146 napos küldetés célja alapvetően visszarázódni a mindennapos működésbe a StarLiner út miatt kialakult különleges helyzetből. Ez tökéletesen sikerült, több, mint 200 tudományos kísérlet, számtalan karbantartó feladat, egy űrséta 2025 május elsején (McClain és Ayers részéről):
2025. március 14 indultak: Anne McClain, Nichole Ayers (NASA), Takuya Onishi (JAXA), Kirill Peszkov (Roszkoszmosz).
2025. augusztus 9-én tértek vissza a csendes-óceáni (San Diego környéki) vízreszállással (a Fram2 és az Ax-4 után, de ez az első NASA Crew Dragon út, ahol a Csendes-óceánba szálltak le).
Fram2 – az első emberes poláris Föld körüli repülés
A Crew Dragon újabb nem-ISS célú privát űrrepülést hajtott végre, a Fram2 lett az első emberes küldetés, amely poláris pályán (tehát Észak-Déli irányba) kerülte meg a Földet. A teljes küldetés egy sor érdekességgel bírt, a 90°-os pályaszög miatt mind az Északi-sark, mind a Déli-sark felett átrepült, a nagyjából három és fél nap alatt 55 alkalommal. Az űrhajó orrában ismét egy átlátszó kupola foglalta el a dokkológyűrűt, ahonnan a Föld-megfigyeléseket végre lehetett hajtani. Az elnevezés sem véletlen, a Fram norvég kutatóhajóra utal, amely a XIX. század legvégén az Északi-Sarkvidéket, a XX. század legelején a Déli-Sarkvidéket látogatta meg. Érdekessége, hogy a fedélzetén nem volt az Egyesült Amerikai Államok állampolgárságú űrhajós.
Eric Philips, Rabae Rogge, Chun Wang és Jannicke Mikkelsen
A fedélzeten négy civil űrutazó foglalt helyet:
Chun Wang (küldetésparancsnok), a Máltai kripto-bizniszből meggazdagodott multimilliomos, az út szervezője és fő finanszírozója. Jannicke Mikkelsen (Járműparancsok), Norvég rendező és operatőr. Rabea Rogge (Pilóta), Német robotika kutató. Eric Philips (Küldetésspecialista és Űrfelcser) Ausztrál sarkkutató és túravezető.
A küldetés első sorban a sarkok megfigyelésére koncentrált, de a fedélzeten is több kísérletet hajtottak végre, ezek oroszlánrésze egészségügyi kutatás volt, többek között egy űrbéli röntgenfelvétel és annak kiértékelése.
A küldetés 2025. április 4-én a Csendes-óceánba tért vissza (Oceanside, Kalifornia közelében), ez is egy első alkalom, mivel korábban a Crew Dragon űrhajók a Mexikói-Öbölbe vagy az Atlanti-óceánba tértek vissza.
Axiom Mission 4 (Ax-4) – A modern Interkozmosz
Az Ax-4 papíron „csak” egy magán-ISS látogatás, valójában viszont egy szimbolikus zászlófelvonás: India, Lengyelország és Magyarország először küldött űrhajóst az ISS-re, és mindhárom országnál ez az első emberes űrrepülés több mint 40 év után, ráadásul mindhárom ország korábban a Szovjetunió segítségével juttatott embert a világűrbe az Interkozmosz program keretében. Kicsit bővebben foglalkozom a témával később, ezért itt csak tőmondatokban:
Indítás 2025. június 25.: A fedélzetén Peggy Whitson (USA, Parancsnok), Shubhanshu Shukla (India), Sławosz Uznański-Wiśniewski (Lengyelország/ESA), Kapu Tibor (Magyarország).
Visszatérés 2025. július 15.: ugyanők értek vissza a Csendes-óceánba.
És mindezt egy friss űrhajón tettén: az Ax-4 volt a „Grace” elnevezésű Crew Dragon első repülése, ráadásul az utolsó (ötödik) Crew Dragon kapszula, amit a SpaceX legyártott, jelenleg nincs tervbe több építése - ez azért érdekes, mert várhatóan egyre több útra fog sor kerülni...
Crew-11 – Az új rotációs átállás
Az Expedition 73 csoportképe, a Crew-11 tagjai kék kezeslábasban (Platonov, Fincke Cardman és Jui)
A Crew-11 2025 augusztusában indult, azért nem lehet azt mondani, hogy szokásos személyzetcsere-program, mivel a NASA egy hosszabb, 8-9 hónapos küldetést tervez innentől kezdve, amit a Crew-11 útja nyit. A küldetésprofil másik változása, hogy ugyan korábban voltak un. fedélzeti adatfeldolgozásra vonatkozó kísérletek, ahol nem csak a kísérletek végrehajtása, de azon eredményeinek kiértékelése és az összegzése is a világűrben zajlik, itt már inkább alapértelmezett lett. Ennek célja az, hogy későbbi Földön kívüli küldetések nagyobb önállósággal bírjanak és ne a visszahozott adatokra építsék a kutatásokat.
A személyzet: Zena Cardman, Mike Fincke (NASA), Kimiya Yui (JAXA), Oleg Platonov (Roszkoszmosz), és 2025 augusztus elsején indultak a világűrbe.
Blue Origin 2025 - Sikerül sebességet váltani?
Nem titok, hogy évek óta a Blue Origin-nél látom a potenciált abban, hogy a SpaceX hegemóniáját megtörje, vagy legalábbis veszélyt jelentsen rá. A cég belső működése ugyanakkor ezer és ezer kihívással küzdött, amelyekre hosszú ideig valahogy nem igazán sikerült valóban jó válaszokat adni, így 2023 végén Jeff Bezos, a cég tulajdonosa nyíltan jelezte, hogy sebességet kell váltani, ha versenyképesek szeretnének lenni.
Dave Limp
Az átalakítást Dave Limp, az Amazon-tól érkező vezérigazgató egy 1400 fős, nagyjából 10%-os leépítéssel kezdte 2025 februárjában, aminek a célja a korábbi hatalmas létszámbővítés miatt kissé átláthatatlanná vált szervezeti felépítés hatékonyság-javítása.
A cég pedig elkezdett felpörögni, és közben egyre nagyobb mértékben hangsúlyozni, hogy komplett szolgáltatást szeretnének nyújtani, tehát a megrendelőnek csak a feladatot kell megadnia, a cég a világűrbe jutatást, az űrbéli szolgáltatást (pályamódosításokat, stb.) biztosítja – nyilván egységes számlával.
Ezzel együtt a belső hangok szerint a cég működése egyre inkább az Amazonra kezd hajazni, a korábbi évek megfontolt, minden szempontból alaposan megvizsgált, átgondolt döntései helyett magas nyomású működés kezdett jellemző lenni, ahol a kitűzött célok és a határidők határozzák meg alapvetően a végrehajtást.
Az év végén pedig robbant a hír, hogy a cég megszerezte az ULA eddig regnáló vezérigazgatóját, Tory Bruno-t a cég nemzetbiztonsági szolgáltatásaiért felelős igazgatónak. A projekt olyan titkos volt, hogy ezt az igazgatóságot a bejelentéssel együtt hívták életre…
New Glenn - Végre áttörés
A New Glenn hordozórakéta a fő eleme a cég jövőjének, többszöri áttervezés, nagy megrendelésekkel, de a saját gyártású hajtómű és infrastruktúra, illetve az eleve visszatérésre tervezett első fokozat terén állandó kihívásokkal küzdött a cég.
NG-1 (2025. jan. 16.) – első indítás, sikeres pályára állás, sikertelen visszatérés
A Blue Origin 2025 elején végre belépett az orbitális ligába: a New Glenn első repülésén elérte a kijelölt pályát, teljesítve a fő célkitűzést. A repülés hasznos terhe a Blue Ring Pathfinder volt, egy közepes orbitális pályán működő műhold-prototípus, ami később a vállalat űrbéli szolgáltatásainak szó szerinti málháslova lenne. A visszatérő első fokozat viszont elveszett a leszállási kísérlet során, mivel nem sikerült a hajtóművek újra begyújtása a lassító manővernél. Ezzel a Védelmi Minisztérium által előírt egyik mérföldkövet már teljesítették is.
NG-2 (2025. nov. 13.) – NASA ESCAPADE indítás, és az első fokozat sikeres visszatérése
A második repülés már „igazi” referencia: a New Glenn felvitte a NASA ESCAPADE Mars-ikerszondáit, és ami ennél is fontosabb a hosszú távú üzlethez: az újra felhasználható első fokozat sikeresen leszállt tengeri platformra (Jacklyn). Ez volt az év egyik legnagyobb Blue Origin-mérföldköve, mert ettől kezdve a New Glenn nem csak egy újabb hordozórakéta, hanem sikeres visszatérést is bizonyítottan teljesítő hordozórakéta.
A tervek viszont nem állnak meg, máris több módosítást jelentettek be. A rakétatípus családdá bővül, a jelenlegi változat új neve New Glenn 7x2, ahol az első fokozatban 7db BE-4 hajtómű, a második fokozatban pedig két BE-3U hajtómű adja a tolóerőt.
2025 november 20.-án került bejelentésre, hogy már dolgoznak a nagyobb teljesítményű New Glenn 9x4 típuson is. Értelemszerűen az első fokozatban 9, a második fokozatban pedig négy hajtóművel, amelyek tolóerejét 10-15%-al meg is fogják növelni. Együttesen ezek nagyjából 70 tonnás LEO, 14 tonnás GEO és 20 tonna feletti Hold-közeli indítást tesznek lehetővé, valamint az orrkúp átmérője is megnő, 8.4 méterre, a rakéta teljes magassága indításkor pedig 98 méterről 110 méterre. A feljuttatni képes tömegre vonatkozó képességek a Falcon Heavy-t is meghaladják bőven, még úgy is, ha ott egyik fokozatot sem hozzák vissza (az nagyjából 63.8 tonnát jelent LEO-ra), így csak az az SLS és a StarShip szárnyalhatja túl, de ugye az SLS nem rendelkezik az újra felhasználás képességével, így sokkal-sokkal drágább önmagában. Viszont a StarShip még komoly fejtörést hozhat, hiszen az teljesen újra felhasználható, viszont a Blue Origin is dolgozik ezen, azonban nem verik nagy dobra, hogy pontosan mire készülnek – de erősen meglepődnék, ha valami vadonatúj megoldáson gondolkodnának, sejthetően a második fokozat egy „mini StarShip” lehet majd.
A New Glenn 7x2 és 9x4 változat első fokozata alulnézetből
A kérdés persze az ár, a NASA nagyjából 20 millió dollárt fizetett az NG-2 útért, de ez nyilván nem fedezi az indítás költségeit, és „beárazta” a még friss hordozórakéta esetleges rizikóját. A becsült piaci ára az NG 7x2 változatnak olyan 70 millió dollár lehet, vagyis a Falcon 9-hez hasonló, de annál nagyobb terhet képes felvinni.
Itt kell megemlíteni, hogy a Védelmi Minisztérium által kiírt tenderen az NG-1 sikere után már szerződést nyert a cég az NSSL Phase 3 Lane keretében, ez több évre szóló, potenciálisan akár 2.4 milliárd dollárt érő megrendelés, vagyis a cég a SpaceX és az ULA mellett hirtelen előlépett harmadik nagy szereplőnek a nemzetbiztonsági megrendelésekben, és azzal, hogy a kapcsolati tőkével bőven rendelkező Tory Bruno odakerült a céghez, igazi üstökössé válhat a Blue Origin ebben a szegmensben.
Mint egy mellékesen pedig a NASA HLS (Human Landing Systen -> Holdkomp) programjában is öles lépésekkel haladnak az új, áttervezett Blue Lander Mk.2-vel:
New Shepard – a Szuborbitális űrugrás futószalagja
A New Shepard 2025-ben szépen elkezdett felpörögni, 7 embert szálló és két személyzet nélküli indítást hajtottak végre. A személyzettel repülő utak: NS-30 (febr. 25.), NS-31 (ápr. 14.), NS-32 (máj. 31.), NS-33 (jún. 29.), NS-34 (aug. 3.), NS-36 (okt. 8.), majd év végén NS-37 (dec. 20.). A két teherszállító út NS-29 (febr. 4.) és az NS-35 (szept. 18).
Igazából a hírekbe komolyabban két út került bele: az NS-31 esetén hat női híresség hajtott végre űrugrást, köztük talán itthon Katy Perry a legismertebb. Ezt az utat számtalan kritika érte, főleg az Trump-kormányzattal ajtót berúgó, a feminizmust kritizáló hangoktól, de a médiaszemélyiségek is kikeltek a luxusutazás üzenete és annak környezeti hatásai miatt.
Az NS-37 esetén a fő hír az volt, hogy Michaela Benthaus lett az első kerekesszéket használó űrutazó, ami kétségkívül üzenet értékű, de említést érdemel, hogy az utasok között megtaláljuk Hans Königsmann-t, aki 2021-ig a SpaceX-nél dolgozott vezető beosztásban.
Blue Origin - Az Űripari Szolgáltatócég
Azt már korábban is igyekezett kommunikálni a cég, hogy nem csak hordozórakétát építenek, de komplett csomagokat igyekeznek összeállítani, és megjelentek az Űrállomás építésben, a Holdra-szálló űrszondák építésében, a különféle műholdas-karbantartást, -pályamódosítást végző szolgáltatásokban is.
2025 szeptemberében a NASA bejelentette, hogy Blue Originre bízza a VIPER rover Holdra juttatásának előkészítését a CLPS CS-7 feladatkeretben, akár 190 millió dollár értékig. A terv szerint a VIPER-t a Blue Moon Mk1 vinné a Hold déli pólusvidékére 2027 végén, de a NASA azt is jelezte, hogy a végleges megrendelés az első Blue Moon Mk1 sikerétől is függ.
A Blue Ring ábrája
A másik meghatározó elem a Blue Ring, ami egyfajta „anya-műhold”, egy önálló, széles körű célokra felhasználható bázis, amely különböző pályára képes az általa szállított kisebb műholdakat állítani, de ezek mellett vagy helyet vihet különféle eszközöket, hajtóanyagot magával, amivel például egy meghibásodott műholdat újra beüzemelhet, más pályára állíthat, stb.
De nem csak állami, hanem civil megrendeléseket is kapnak ilyen téren, például Blue Origin egyik leányvállata, a Honeybee Robotics több esetben is előkerült, mint Hold-roverek beszállítója, például a Firefly küldetések kapcsán.
RocketLab - A harmadikká előlépő szereplő
A RocketLab érdekes abból a szempontból, hogy eredendően kis szereplőnek határozták meg magukat, dedikáltan a szerényebb büdzsével rendelkező egyetemek és kisebb vállalkozások indítási igényeit akarták kielégíteni. Ezt állhatatosan vitték előre, és mára már az állami megrendelések terén is szép eredményeket érnek el.
Ami miatt mindenképpen figyelemre méltóak – és ami miatt harmadik szereplővé léptek elő nálam -, hogy bár kis szereplők, de a működésük olyan stabil lábakon áll, ami miatt látványos megrendeléseket kaptak, amelyeket sikeresen végre is hajtottak, miközben az innováció terén sincs szégyenkezni valójuk. Vagyis egy olyan piaci szereplők lettek, akiket bizony komolyan kell venni.
Ezt némileg árnyalja a tény, hogy a befektetői bizalom terén bizony jó pár elemzés negatívan ítéli meg a céget, amely 2020-ban 10 dolláros részvény értékkel lépett a tőzsdére, 2025 végére 70 dollár fölé tornázta magát, ami 40 milliárd dollár feletti piaci értéket jelent. Csakhogy mindezt mindössze nagyjából 600 millió dolláros bevétel és éves szinten közel 200 millió dolláros veszteség mellett hozta össze, utóbbi pedig amióta tőzsdén van a cég, állandósult, sőt, emelkedő tendencia jellemző rá. A fő kritika, hogy továbbra se látni, mikor és miként lehetne a cég végre nyereséges…
Electron – a kis hordozórakéták etalonja
Az Electron igazából nem csinált mást, „csak” megbízhatóan hozta a napi működést. 2025-ben 21 sikeres indítást tettek le az asztalra (ebből három tervezetten szub-orbitális), három indító komplexummal, ebből kettő Új-Zélandon illetve egy az Egyesült Államokban, Virginia államban. Összesen 79 indításon vannak túl, és utoljára 2023 szeptemberében volt kudarcuk, azóta hibátlan a statisztikájuk.
Az állami megrendelések is szépen érkeztek, köztük egy a JAXA-tól (Japán Űrügynökség), egy pedig az US Space Force-tól (USA Űrerők), mindkettő gyakorlatilag azt tesztelve, hogy a kereskedelmi szereplők milyen gyorsan képesek az igény meghatározásától kezdve teljesíteni az űripari megrendeléseket. A JAXA RAISE-4 műholdja például kereskedelmi GPU-val űrben végrehajtott feladat-végrehajtást teszteltek, amely a kereskedelmi elektronikai eszközök űrbéli működését vizsgálta, illetve többek között egy plazma-hajtóművet.
A RocketLab által feljuttatott USSF „disksat”-ok CGI ábrája
Az US Space Force STP-S30 teszt-műholdjai hasonlóan „gyorsreagálású” megoldást terveztek demonstrálni, mindössze 24 hónap alatt a világűrbe juttattak négy kísérleti, korong alakú „DiscSat”-ot, ami jobb helykihasználást ígér a jövő műholdjainál.
Említést érdemel, hogy három szuborbitális repülés is megrendelésre került, ahol hiperszonikus tesztjárműveket kellett meghatározott paraméterek mellett a magasba juttatni. Ezek mind sikeresen végrehajtásra kerültek, és a RocketLab előlépett a hasonló célú indítások egyik fő szereplőjévé.
Apró mellékzönge, hogy végleg elengedték az újra felhasználást – e téren teljes mellszélességgel az új Neutron lesz majd a váltás…
Neutron - egy kicsit később, ha lehet?
A Neutron kapcsán a cég ambiciózus terveket fektetett le, majd annak rendje és módja szerint ezeket nem sikerült teljesíteni. A 2025-re tervezett első indítás átcsúszott 2026-ra, de hogy valami pozitív hírrel szolgáljanak, az év végén bejelentették, hogy az „Éhes Viziló” (Hungry Hippo) raktérajtó kvalifikációs tesztjei sikeresen lezárultak, ez a kétfelé nyíló orrész váltja ki a korábban bemutatott, négyfelé nyíló megoldást.
Illetve az Archimedes hajtómű teljes küldetést első szimuláló tesztje is sikeresen lezajlott augusztusban, így már „csak” a teljes integráció van hátra.
2025 márciusában pedig bejelentették, hogy egy 120 méteres hajót megvásároltak, illetve átépítenek a Neutron első fokozatának leszállóplatformjának – vagyis csatlakoznak a SpaceX és BlueOrigin által már alkalmazott megoldáshoz, a tengerre, egy hajó fedélzetére hozzák vissza a fokozatot majd.
Az elnevezése követi a SpaceX által „bevezetett” humoros megközelítést, amit a RocketLab is átvett, a hajó ’Return on Investment’, vagyis kb. Megtérülő Befektetés lett.
Fantáziarajz a ’Return on Investment’ hajóról és rá éppen leszálló Neutron-ról
RocketLab a műholdgyár
Amiben szintén hasonlít a RocketLab a két nagy konkurenshez, hogy nem csak hordozórakétát gyártanak, de egyben műholdakat is. Az űrbéli gyártás a Varada – Pioneer küldetésnél visszatérő modullal demonstrálva lett, de a cég építette az amúgy a Blue Origin által világűrbe juttatott két ESCAPADE Mars-műholdat is. Utóbbi külön kihívást jelentett, mert menet közben megváltozott az indító jármű (eredetileg egy SpaceX Falcon Heavy küldetésen, „potyautasként” indultak volna), és ennek megfelelően a két kis méretű műholdat is módosítani kellett.
A Védelmi minisztérium pedig 2025 decemberében egy összesen 3,5 milliárd értékű megrendelést osztott ki, amiből összesen nagyjából 816 millió dolláros részt vitt el a RocketLab, 18 darab infravörös érzékelőkkel rendelkező műholddal, amelyek a ballisztikus-rakéta indítások felderítését végzik majd a jövőben.
A cég pedig innovációkkal is igyekszik, például a korábban említett lapos, kör alakú műholdakat „FlatSat”-ként is aposztrofálva egy új alap-felépítést szeretnének elterjeszteni.
ULA – Lassítópályán
Eredetileg ugyebár a Vulcan Centaur segedelmével orvosolta volna a cég a SpaceX által jelentett kihívást, de ez a terv látványosan dugába dőlt. A Vulcan Centaur késlekedett és bár 2024 januárjában az első útjára sor került, a 2024 októberi szilárd gyorsító rakéta-anomália súlyos kihívások elé állította a céget. Az Atlas V. hivatalosan 2021-ben úgy lett leváltásra hivatva, hogy az akkor élő 29 indítást megvalósítják még vele, opcióként pedig felmerült, hogy ha elkészül, a Vulcan Centaur fogja teljesíteni egy részüket. Azóta 18 indításra került sor, de csak nem hagyják nyugodni békében a jelek szerint, hanem amíg szükséges, vele teljesítik a megbízásokat, nem pedig a Vulcannal.
Külön-külön nem is bontanám őket, röviden a Vulcan az szilárd hajóanyagú fokozat problémája utáni visszatérő útjára 2025 augusztus 13.-án került sor az US Space Force megbízásából, egy navigációs műholdat (NTS-3) és egy sor nem részletezett hasznos terhet vitt fel GeoSzinkron (GSO) pályára. Akkor még az volt a mondás, hogy még 2025-ben felpörögnek az indítási események és havi két indításra fognak még 2025-ben sort keríteni. Ez viszont nem igazán valósult meg.
Amazon Leo műholdak indítása Atlas V 551 rakétával 2025 szeptember 25-én
Az Amazon persze nem várhatott tovább, így az Atlas V 551 konfigurációjából négy indítást valósítottak meg (2025. április 28., június 23., szeptember 25 és december 16.), valamint a ViaSat-3 GEO kommunikációs műholdat (november 14.), 2026-ban további négy Amazon Leo indításra kerül sor, illetve a Boeing StarLiner űrhajóhoz még hat darab hordozórakéta van félrerakva, de ezek indítása a NASA és a Boeing közötti egyezség alapján fog megvalósulni.
A Vulcan Centaur további 33 indításra szóló megbízással bír, ezek oroszlánrésze a Védelmi Minisztériumtól érkezett, öt megbízást hozott a NASA-Sierra Space általi DreamChaser teherűrhajó indítás, négyet pedig korábban lekötött az Amazon Leo műholdindítás. Beszédes, hogy sem a NASA-tól, pláne nem piaci szereplőtől nem érkezett új megrendelés, és bár a meglévők bőséges munkát adnak nagyjából 2030-ig a cégnek, de a jövőkép továbbra is erősen ködös, hogy finoman fogalmazzunk.
A Védelmi Minisztérium türelme is véges ugyanakkor, már 2024-ben jelezték, hogy aggódva figyelik a Vulcan késését, mivel a katonai műholdak indításra készen várják, hogy az ULA feljuttassa őket végre. Akkor Tory Bruno azt ígérte, hogy 2025-ben a cég 20 indítást céloz meg. Ebből végül hat lett ugyebár és abból mindössze egyetlen Vulcan.
Ehhez pedig hozzá kell tenni, hogy a US Space Force alapvetően egy keretszerződést ad, amit vagy lehívnak, vagy nem. Papíron 19 indításról volt szó, amit az ULA az NSSL Phase 3 Lane 2 keretében kapott, ha kitöltik az egészen, nagyságrendileg 5,3 milliárd dollárért. Eddig két indításra szóló szerződés lett kötve ebből, mintegy 428 millió dollárért.
Tory Bruno vezérigazgató úgy kommentálja az eseményeket, hogy a cég vizsgálja milyen irányba lenne érdemes tovább menni a Vulcan-nal, az egyik egy „Vulcan Heavy” konfiguráció, amely nagyobb hasznos teher feljuttatását teszi lehetővé. A másik pedig a Centaur továbbfejlesztése, hogy az orbitális pálya elérése után másodlagos feladatokat lehessen vele végrehajtani, napok, vagy akár hosszabb idő után egyfajta „elfogó lövedék”-ként felhasználni. Ennek életképessége vitatható, hiszen egyszerűen túl drága erre a célra, másfelől ennek a kifejlesztése jelentős költségvonzattal bírna. Ezek alapján tehát alapvetően csak próbálkoznak az állami megrendelők számára kedvesen hangzó húrokat pengetni, hátha beesik egy megrendelés valamelyikre.
Azonban az újra felhasználás terén kevés hírt hallani, noha Bruno egy interjúban úgy fogalmazott, hogy sok kulcselem már a tervezési fázis lezárását is elérte, illetve igyekeznek minél több fontos elemet (a hajtómű mellett a repülésirányító és energiaellátó rendszereket is) az első fokozat végébe helyezni, így a fokozat leválasztása után „csak” az üzemanyag-tartályokat dobnák el, a rakéta végét egyben visszahoznák és újra felhasználnák. Ennek pontos mikéntje ugyanakkor nem lett kifejtve, csak az, hogy 2026-ban, de legkésőbb 2027-ben sor kerülhet az első demonstrációra.
Addig alapvetően arra igyekeznek összpontosítani, hogy az NSSL-hez hasonló nemzetbiztonsági célú rakétaindításokat nagy megbízhatósággal végrehajtsák. Érdekes kérdés, hogy a SpaceX és a Blue Origin, valamint a feltörekvő RocketLab mellett ez elegendő lehet-e…
Mintegy év végi lezárásnak, 2025 december 22.-én bejelentették, hogy Tory Bruno távozik a cégtől.[1] Utódja ideiglenesen John Elbon, a cég COO-ja lett…
Bruno régi motoros és kívül-belül ismeri nem csak az ULA működését, de a törvényhozás és a Védelmi Minisztérium kulcsfiguráit is. A távozása korábban is már pletyka szinten szóba került, immár viszont véglegesedet, és ami a svédcsavar az egészben – a Blue Origin-nél folytatja, ahol a nemzetbiztonsági megbízásokkal foglalkozó, frissen létrehozott igazgatóság vezetését kapta meg.
Jared Isaacman, mint NASA főigazgató hosszas és küzdelmes úton, de decemberben megerősítésre került, ezzel pedig egy olyan korszakba lépett az állami űrügynökség, amikor egy külső „üzletember – űrturista” lett a fő döntéshozó a űrügynökség felett, szemben a korábban általános „belsős” űrhajós-mérnök-menedzser, avagy politikai hátterű ember helyett.
Jared Isaacman
Isaacman terveit egy kiszivárgott, „Project Athena” anyag fedte fel, illetve a szenátusi meghallgatáson elhangzottakból lehet összerakni, hogy mire is készül. Amit folyamatosan hangoztatott, hogy a NASA-nak fel kell vennie a tempót, és a Kína elleni új „Hold-versenyt” meg kell nyerni. 2025 decemberében a Trump-kormányzat egy űrpolitikai végrehajtási rendeletet is kiadott, ebben 2028 szerepel, mint Holdraszállási cél (az Artemis III. út, amely időközben csúszott 2027-ről), 2030-ig pedig tartós Holdfelszíni jelenlétet sürget.
A korábban „rettegett” SLS / Orion elkaszálás már nem volt olyan hangsúlyos, sőt, úgy kommunikálta, hogy az Artemis V. útig ez a leggyorsabb elérhető megoldás, és ami külön kiemelendő, hogy „követni fogja a törvényt” – mert ugyebár akarhat bármit a NASA igazgatója, ha a törvényhozási döntések gúzsba kötik a kezét. De ugyanakkor kiemelte, hogy követelmények terén egyszerűbb, célszerűbb megközelítések felé mozdulna el, és az űripari szereplők visszajelzéseire nagyban építene. Egyértelműen a szolgáltatás felé szeretne elmozdulni, vagyis, hogy a NASA szolgáltatást rendel a űripari szereplőktől, akiket versenyhelyzetbe kényszerítve több lehetőség közül választhat majd – ezzel pedig szeretné egyben leépíteni a NASA, mint „gyártó” mentalitást.
A „Project Athena” egyfajta reformcsomag, egy komplett stratégiát vetít előre, ebben az emberes űrprogram felgyorsítását tervezik, kitérve a Hold és utána mihamarabb a Mars emberes kutatására. Ehhez pedig a nukleáris energia kiemelése, mind nukleáris-termikus (ahol a reaktor maga a rakétahajtómű reakciótere) és a nukleáris-elektromos (ahol egy nukleáris reaktor táplál egy ion- vagy plazma hajtóműrendszert) meghajtás lehetőségét nagyban támogatja. Viszont ez csak egy javaslat, annak megvalósítása rengeteg bürokratikus aknamezőn kell még tovább jusson. Az minden esetre nem vitás, hogy a NASA érdekes időszakba lép 2026-ban.
Artemis-program
Az Artemis II. repülés ugyebár tavaly 2026 áprilisára lett eltolva, miután az Artemis I. út után az Orion űrhajó hővédő pajzsa eléggé ramaty állapotba volt , illetve egy vezérlőpanelben azonosított tervezési hibát azonosítottak.
Az AVCOAT hővédő pajzs kapcsán az lett a NASA vizsgálat végre, hogy extra kockázatkezelést és további teszteket hajtottak végre, ami után az a megállapítás született, hogy a panelben felgyülemlett gázok nem tudtak távozni, ennek oka volt az, hogy rengeteg kisebb-nagyobb „összeomlás” történt a hővédő pajzson. Ezek ellenére az Artemis I. minden téren biztonságos körülmények között tért vissza és az elkövetkezendő úton is megfelelően fog teljesíteni, az Artemis III. út esetén használatos pajzson pedig módosításokat hajtottak végre már.
Ezzel együtt az Artemis II. út indulási ideje meglehetősen képlékenyen lett kezelve, 2025 végén „2026 február 6 előtt nem” státuszban volt, de aztán ezt kibővítették, hogy február 6-tól a tavaszon át terjed az indítási ablak. A személyzet, amely már lassan két éve vár az indulásra, eközben folyamatosan gyakorol a 10 napos útjukra.
Az Artemis II. személyzete űrhajójuk fedélzetén egy gyakorlat közben
Nem kis riadalmat okozott, hogy a Trump-kormányzat 2025 májusában olyan kinyilatkoztatást tett, hogy az Artemis III. út után az egész SLS-Artemis programot elkaszálnák, a Gateway űrállomással együtt. Ebből olyan cunami keletkezett, hogy a JAXA is jelezte nem is túl diplomatikusan, hogy az űrállomás és a Hold-program nem csak kutatási és ipari szempontból, de a kínai Hold-program fényében politikai okokból is kiemelten kezelendő.
Persze feltehetően nem emiatt, de végül a 2026-os költségvetésbe a Gateway űrállomás teljes, 2.6 milliárd dolláros tétele megmaradt, ahogy az összesen 4.1 milliárdos tétel is jóváhagyásra került az Artemis IV. és V. utakhoz. Ezzel együtt egy megjegyzés azért bele került, mely szerint amennyiben kereskedelmi alternatívák rendelkezésre állnak, azok integrációja lehetséges.
Előrelépés történt az űrsétához tervezett AxEMU űrruha terén is, az Axiom és a Prada által tervezett űrruhát már a medencében történő teszteléseken is túlvannak.
A tervekben azonban érdekes mozgolódást látni. A SpaceX StarShip-nek a 2027-esre tervezett Holdraszálláshoz 2025-ben kellett volna az űrbéli üzemanyag-áttöltést demonstrálnia – erre nem került végül sor. Az üzemanyag-áttöltés után a másik kulcs-mérföldkő pedig az automatikus Holdraszállás demonstrálása. Mivel aggódva figyelik sokan, hogy sikerül-e a cégnek teljesítenie időben az elvárásokat, október 20-án kijött egy hír, miszerint megnyílik a verseny lehetősége, és ha a Blue Origin vagy más szereplő esetleg hamarabb elkészül a saját HLS (Human Landing System) változatával, akkor adott esetben átnyergelnek arra.
A SpaceX 2025 végi ütemterve a következő:
· 2026 június – Üzemanyag-áttöltés orbitális pályán két StarShip között.
· 2027 június – Személyzet nélküli Holdraszállás egy StarShip által.
· 2028 szeptember – Az Artemis III. úton személyzet szállítása a Holdra.
A margóra, hogy a StarShip V3 változatra tértek át, tehát egy újabb terv-módosítás érkezett menet közben. A Blue Origin cég Blue Moon Mk.2 Holdkompja is fejlesztés alatt van az Artemis V. úthoz, viszont mivel nem igényel űrbéli „tankolást”, így egyszerűbb a folyamat, kevesebb a rizikó.
Márpedig a Blue Moon Mk.2 is öles lépésekkel halad, 2025 novemberében az életnagyságú makettről is kikerültek az első fotók, amely a NASA Johnson űrközpontban készültek:
Mindeközben a Gateway űrállomás első eleme, a HALO 2025 tavaszán végre megérkezett az Egyesült Államokba, így kezdetét veheti a végleges integráció és az indítás előtti felkészítés.
CLPS
A Kereskedelmi Holdi Teherszállító Szerviz (Commercial Lunar Payload Services - CLPS) program célja az volt, hogy rövid időn belül felpörögjenek az Holdkutatások, és az Artemis program számára egy megfelelő tudományos alappal lehessen nekifutni. Azzal, hogy kereskedelmi alapon oldották meg, jól illeszkedik a korábbi „házon belüli” iránytól való elszakadástól, ami már két évtizede jellemzi az űrügynökség új irányát.
2024-ben ugyebár két sikertelen Holdszonda-küldetést tudtak felmutatni (az Astrobotic Peregrine és az Intuitive Machines IM-1), 2025 márciusában a Firefly Aerospace Blue Ghost M1 küldetés sikeresen vette a feladatot és ezzel az első sikeres példája lett a projektnek. A Blue Ghost ugyanakkor viszonylag szerény mennyiségű tudományos eszközt vitt magával, de azokkal az eredetileg tervezett feladatokat végrehajtotta. Az Intuitive Machines IM-2 „Athena” is 2025 februárjában indult, majd március 6-án érte el a Hold felszínét, ám a leszállásnál az oldalára dőlt és egy napon belül az elégtelen energiaellátás miatt a kommunikáció is végleg megszakadt vele. Ez azért volt kellemetlen, mert két kisebb ( Micro-Nova és AstroAnt ) illetve egy közepes méretű ( MAPP ) Hold-rovert is magával vitt, amelyeket így nem tudtak kipróbálni. A veszteséglistán azonban a PRIME-1 volt a fő tétel, ezzel a Hold felszín alatt lévő vízjég kibányászását tesztelték volna.
Az „Athena” oldalra dőlve pont a Földről készített egy látványos fotót…
Ezzel a 2025-ös széria végére is értünk, 2026-ban négy indítás van jelenleg tervben, az első a Blue Moon Pathfinder Holdszonda, amely a Blue Origin Holdkompjának prototípusa, egy-egy újabb Blue Ghost és IM holdszonda, míg a negyedik a Griffin Holdszonda, amit az Astrobotic Technology gyárt le és egy rovert is visz magával.
ISS
A SpaceX által biztosított személyzetcserékről ott emlékeztem meg – nem teljesen ok nélkül, gyakorlatilag 2025-ben csak Dragon-nal és persze a Szojuz-okkal járhatott amerikai űrhajós a világűrben. A StarLiner ugyebár küzd az elemekkel, olyannyira, hogy a részleges kudarcként elkönyvelt 2024-es CFT út után a StarLiner-1 utat egy személyzet nélküli „bizonyító” repülésként könyvelték el, ha ezen megfelelően teljesít az űrhajó, akkor a StarLiner-2, -3 és -4 utakon személyzet cserét hajthat végre a NASA már. De ezeket a StarLiner-1 sikerétől teszik függővé, ami 2026 áprilisában indulhat, és egyben jelzés, hogy a korábban tervezett hat StarLiner személyzetcsere helyett négy várható – csakhogy ebből egyet máris személyzet nélkül repül, vagyis valójában három teljes értékű út várható, noha persze szükség szerint két további útra szóló opcióval. De csak a StarLiner-1 sikere után, 2026 második felében kerülhet sor a StarLiner-2 útra.
Említést érdemel, hogy a Zvezdából tapasztalt levegő-szivárgás egyre több fejfájást okoz az üzemeltetésben, emiatt is el kellett többek között az Ax-4 küldetést halasztani egyszer. Ezzel együtt az Ax-4-el újra visszatért a kereskedelmi lehetőségek kiaknázása, és talán visszatalál az ilyen célú alkalmazás a régi kerékvágásba.
Ami újdonság, hogy idén „csak” két Dragon teherűrhajó kötött ki az ISS-en, és cserébe egy új, nagyobb Cygnus XL érkezett 2025 szeptemberében, illetve októberben a JAXA új teherűrhajója, a HTV-X1 is sikeresen kikötött. Ettől még a hírekbe mégis inkább a SpaceX Dragon került, mivel azzal szeptemberben megtörtént az első pályaemelési manőver a segítségével, miközben erre korábban csak a Progressz teher-űrhajókat használták. Egyfelől ezzel egy korábbi „támadási” felületet is sikeresen kiköszörültek, mely szerint Orosz segítség nélkül nem lehet az űrállomást pályán tartani, másfelől demonstrálták, hogy az űrállomás irányított pályamódosításait immár más forrásból is könnyedén végre tudják hajtani – erre korábban az STS Űrrepülőgéppel volt csak képes az amerikai űrügynökség.
A Dragon hajtóművei működés közben, ahogy az ISS pályaemelő manőver zajlik
Ha pedig már, az ISS irányított légkörbe való visszatérését biztosító, a SpaceX által építendő „US Deorbit Vehicle” számára jóváhagyták az FY26-ban a kért 325 millió dollárt, ugyanakkor a pontos forgatókönyv folyamatosan formálódik – Oroszország újfent felvetette, hogy az ISS „Orosz” szegmensét átmentenék a ROSz űrállomásba, de erről később.
2025 végén pedig „bedugult” az űrállomás, mind a nyolc dokkoló foglalt volt, mivel egy-egy Dragon teherűrhajó és Crew Dragon, egy Cygnus és egy HTV-1 teherűrhajó, valamint két-két Progressz és Szojuz űrhajó is csatlakozva volt.
A Föld körüli tervek
A legfontosabb, hogy a NASA megkapta azt az 1.25 milliárd dollárt, ami az ISS 2030-as visszahozása, illetve az utána következő, kereskedelmi alapú űrállomás-szolgáltatás biztosításához kért az űrügynökség.
A fő kérdőjel viszont, hogy ez miként fog megvalósulni. 2025 augusztusában a NASA úgy módosította a lépéseket, hogy lazított a korábbi elvárásain. A három fázisra bontott lépcsők:
· 1. Fázis:
- az Axiom Space az ISS-re csatlakoztatott modulokra épített, majd onnan leválasztva önálló űrállomásként tovább funkcionáló űrállomása, az Axiom Station. Ez fix áras konstrukcióban támogatott.
- A Blue Origin és a Sierra Space által építendő Orbital Reef űrállomás és a Voyeger Space, Airbus illetve a Northrop Grumman által építendő StarLab űrállomás un. SAA (Space Act Agreements ~ Űrbéli Feladatvégrehajtású Megegyezés) keretében kap támogatást.
· 2. Fázis:
- Az eredetileg tervezett (és jelenleg pénzügyileg nem finanszírozott) fix áras konstrukció helyett SAA-k keretében, finanszírozott mérföldkövekkel támogatnák a piaci szereplőket.
- A cél az, hogy a szolgáltatások háttere kiépülhessen mihamarabb.
· 3. Fázis:
- Korábban elég szigorú elvárásokat fogalmaztak meg a NASA részéről, például biztosítani szükséges a folyamatosan lakott űrállomást, a folyamatos működést, és ezeket demonstrálni szükséges, mielőtt a végleges megállapodás megköttetik. Ezeket elengedték, a jelenlegi elvárás 4 fő egy hónapos űrbéli tevékenységének képessége.
- Ez a fázis már FAR (Federal Acquisition Regulation, vagyis Központi Beszerzési Szabályozás) szerinti szerződés, részletesen leírt, kötött szabályrendszerrel valósulna majd meg.
A jelen állás szerint nem csak az Axiom Station, az Orbital Reef és a StarLab indulhat a második és harmadik fázisban, ha valaki bizonyítani tudja a addig a megfelelőségét, akkor indulhat a végső tenderen probléma nélkül és becsatlakozhat a versenybe. Ilyen szereplő jelenleg egy van a horizonton, ez pedig a Vast, akik a Haven Demo platformot már bemutatták és tesztelték, a Haven-1 űrállomást pedig 2026-ban tervezik a világűrbe küldeni.
Ami ezekből látszik, hogy a NASA kicsit kétségbe esett, és minden áron igyekszik annak a lehetőségét kizárni, hogy 2030-ban az ISS-ről nem tudja hova áthelyezni a LEO emberes űrrepülésre vonatkozó programjait. Ugyanakkor az is látszik, hogy ha a keretek biztosítottak, várhatóan ez problémamentesen lefolytathatónak tűnik…
A Tudományos programok hányatatott sorsa
Itt igazából egy politikai hátterű „tisztogatás” kezdődött, ami egy politikai háttérrel született rendszert vert szét. A Joe Biden kormányzás alatt a DEI (Diversity/Equity/Inclusion) irányelveknek megfelelően létrejött egy sor program, ahol a pozíciók kiosztásánál inkább a faji, nemzetiségi és nemi háttér volt meghatározó, szemben a szakmai háttérrel, hogy az elvárt kvótákat teljesítsék a kisebbségek és a női vezetők számnak emelése kapcsán. Ennek egyik kulcseleme a Science, Policy and Strategy (Tudomány, vezérelv, stratégia) irodacsoport volt, amit a Trump-kormányzat utasítása alapján nemes egyszerűséggel felszámoltak.
Vezéráldozatnak tekinthető a a „Chief Scientist” (~Főtudós) státusz, amely egy tudományos programok terén központi figura volt, a NASA tudományos programjait felügyelő szerv elnöklő tagja, illetve a NASA vezérigazgatójának közvetlen tanácsadója a tudományos programok kapcsán. Ez a poszt 1982-ben jött létre, és sokáig főleg asztrofizikusok, geológusok, biokémikusok látták el. 2005-ben a posztot megszüntették, feladatait a Tudományos Küldetések Igazgatósága alá sorolták be. 2011-ben újra életre hívták, és ismét elismert tudósok váltották egymást eme székben. A poszt 2025 áprilisában történő felszámolása (nem túl meglepő módon) egyfajta bosszúhadjáratként tekinthető a Trump-kormányzat által az azt 2022 óta betöltő Dr. Katherine Calvin-nal szemben, aki a globális klímaváltozás kiemelkedő kutatója és szószólója volt.
Bár fut a NASA-nál pár jelentősebb tudományos misszió, különösen a James Webb űrteleszkóp, de azért hosszú ideje ezeket visszaskálázták, így már az is örvendetes, hogy 2025-ben azért szép eredményeket tudtak felmutatni.
2025 márciusában indult a SPHEREx űrtávcső és a PUNCH műhold-konstelláció, előbbi a égbolt infravörös tartományban történő feltérképezését végzi el, utóbbi pedig egy napkorona- és napszél kutatást végez.
A 2025 július 30.-án indult NISAR egy nagy felbontású Föld-megfigyelő radarműhold, amely a felszín és a jég centiméter szintű elmozdulását vizsgálja, az Indiai Űrügynökséggel (ISRO) közös projekt bizonyos szintig az indiai-amerikai kapcsolatok kiépítését is célozza, nem is annyira titkoltan azért, hogy az Orosz „vonzáskörből” kicsit kimozdítsa Indiát. Ráadásul India alapvetően a hordozórakétát adta ehhez a projekthez.
A 2025 szeptember 24-én indult a NASA és a NOAA (Nemzeti Oceán és Légkörkutató Ügynökség) közös porgramja a Föld és a Nap űridőjárás-kapcsolatának jobb megértésére. Ennek keretében a IMAP (helioszféra-kutató), WDFO-L1 (űridőjárás-monitoring) és Carruthers űrtávcső (Föld geokorona-megfigyelés) együtt lettek a Föld-Nap L1 pontra indítva, és elsődlegesen a Földet érő űrbéli „időjárás” hatásokat vizsgálják.
Azonban eddig tartott a „jó” hír, mert 2026-os költségvetés elnöki tervezete szerint a NASA büdzséje brutálisan megnyirbálásra került volna, a teljes költségvetést 18.8 milliárd dollárra tervezte, ami 24%-os (!) csökkentés az FY25-höz képest és ebből is a Tudományos Küldetés Igazgatóság (Science Mission Directorate, SMD) büdzséje az eredetileg kért 7.3 milliárdból mindössze 3.9 milliárdot hagyott jóvá (-47%). A törvényhozás végül a NASA teljes költségvetését 24.8 milliárd dollárra tervezi ezen sorok írása szerint, de a tudományos programokat így is 18%-os, 1.33 milliárdos csökkentéssel sújtotta. A végkifejlet még nem ismert, de az biztos, hogy nem lesz egyszerű helyzetben az űrügynökség 2026-ban sem…
Kínai Űrügynökség (CSNA)
Ha a hétköznapi híreket nézzük, a „nyugati” űripari hírek is jobbára már csak a botrányokra figyelnek, lásd például az ISS – StarLiner CFT esetre, amikor két amerikai űrhajós az ISS-en „ragadt”. Ezen kívül csak a látványosabb események, mint a StarShip tesztrepülések ütik meg az ingerküszöböt.
Ilyen téren pedig a kínai űrügynökség azért félelmetes, mert az eredményei szinte „fű alatt” értek el egészen elképesztő eredményeket, hiszen a Tienkung űrállomás már évek óta folyamatosan űrhajósokkal a fedélzetén kering a világűrben, az ISS mellett a másik, állandóan lakott „szigetként” a fejünk felett. Ehhez képest 2025 úgy zajlott le, hogy például a hétköznapi médiában még az amúgy finoman szólva szokatlan események se jelentek meg…
A SzenCsou-19 űrhajósait viszik el az űrhajójuk földet érése után
A TienKung űrállomásról a SzenCsou-19 ( kis mellékzönge, a magyaros átírás, vagyis a SzenCsou kapcsán pro és kontra folyamatosan kapom az ívet, de idén maradtam ennél továbbra is ) 2025 április végén hazatért, fedélzetén a parancsnoka Caj Hszücsö, aki a második űrrepülésén vett részt, illetve Szung Lingtung és Vang Haocö, mindketten 34 évesek, így pedig a legfiatalabb tajkonauták. Haocö egyben azon kevesek közé tartozik, aki nem rendelkezik katonai múlttal.
A SzenCsou-19 és -20 személyzete a TienKung fedélzetén
A SzenCsou-20 váltotta a -19 személyzetét áprilisban, a fedélzetén Csen Tung, Csen Csungzsuj és Vang Csi, alapvetően egy „átlagos”, hat hónapos tudományos- és karbantartási feladatokat tartalmazó programokról lett volna szó.
Őket a SzenCsou-21 fedélzetén október 31-én érkező Zang Lu, Wu Fej és Zang Honcsang váltotta, és érkezésük legnagyobb híre az volt, hogy az eddigi utak közül a 3.5 órás indulás utáni dokkolással ez volt eddig a kínai űrrepülések közül a leggyorsabb ilyen manőver. A hírekbe még azt emelték ki, hogy az első emlős állatokkal végrehajtott kísérlet is a nevükhöz fog fűződni, négy egeret vittek fel, hogy a mikrogravitáció szervezetükre való hatását vizsgálják. Wu pedig a 32 éves korával a legfiatalabb Tajkonauta lett.
A SzenCsou-20 és -21 személyzete a tradicionális átadási-átvételi ceremónián, ahol az állomás egyik panelját „adják tovább”
November 5-én érkezett a hír, hogy a SzenCsou-20 űrszemét találta el és emiatt a visszatérésüket elhalasztották. Csakhogy erre több, mint egy hét után adtak bővebb választ, ugyanis a CSNA (illetve a személyzettel végrehajtott űrrepülésekkel foglalkozó CMSA) mindössze annyit volt hajlandó elárulni, hogy az űrhajót egy űrszemét találta el, ezért a helyzet kiértékeléséig elhalasztják a visszatérést.
Szó szerint semmiféle információt nem osztottak meg, „Szovjetes” stílusban teljes hírzárlat lépet életbe. Egészen November 11.-éig kellett várni, amire egy eléggé általános, a személyzet biztonságát mindenek felett szem előtt tartásról szóló közleményt hajlandóak voltak kiadni. Ezek után végül November 14.-én, már amikor az űrhajósok a SzenCsou-21 fedélzetén ülve leváltak az űrállomásról, kezdték meg az információk megosztását, mely szerint az űrszemét „mély karcolásokat” okozott a SzenCsou-20 egyik ablakán és emiatt azt személyzet szállítására alkalmatlannak nyilvánították.
A SzenCsou-22 személyzet nélküli mentőűrhajó automatikus irányítással bedokkol a TienKung-ra
November 25-én a SzenCsou-22 személyzet nélkül elindult, majd be is dokkolt az űrállomásra, így ez a probléma megoldásra került, majd Wu Fej és Zang Lu egy 8 órás űrsétát tett, ahol többek között alaposan átvizsgálták a SzenCsou-20 külső burkolatát – de erről részleteket nem osztottak meg.
Wu Fej a Tiengong űrállomásról végrehajtott 2025 december 9.-ei űrséta közben
MengCsou, az új űrhajó illetve LanJu, a Holdkomp
Igazából jó ideje tudni lehetett, hogy Kína aktívan dolgozik a SzenCsou leváltásán, ez pedig a MengCsou (MengZhou). Az összesen 14 tonnás űrhajó 3 főt és 500 kg hasznos terhet vihet magával hosszabb utakra (olvasd: Hold), vagy 6-7 utast rövidebb utakra, például űrállomás-kiszolgálási feladatokra. Az űrhajó 2025-ben végre hajtotta a mentő-rakéta teszteket, és a jelen állás szerint 2026-ban indulhat az első, még személyzet nélküli útjára.
A MegCsou („Állom Jármű”) űrhajót és a LanJu („Megöleli a Holdat”) holdkompról immár jobb és részletesebb képeket is megosztottak, illetve a Holdkompnál végeztek a le- és felszállási szimulációs tesztekkel.
Az út alapvetően két Hosszú Menetelés – 10 (CZ-10) rakétával indulna, Föld körüli dokkolással, ahol a LanJu végére egy gyorsító fokozat van ekkor bedokkolva.
A hordozórakéta-csokor
A tavalyi összefoglalóban is kitértem rá, hogy Kína jelentősen bővítette a hordozórakéta-flottájának típusait, igaz ezek egy része „csak” áthajtóművezése a korábbi Hosszú Menetelés – 2 (CZ-2) alváltozatoknak, ahol a korábbi hidrazin üzemanyagú megoldásról a kerozinra térek át. A Hosszú Menetelés – 8 (CZ-8) is egy ilyen variáns variánsa – a CZ-7 első fokozatára és szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáira, a CZ-7A második fokozatára és a CZ-3C harmadik fokozatából „összelegózott” rakét, amely 2020-ban és 2024-ben is egy-egy sikeres indításon volt túl. A CZ-8 „Core” változat 2022-ben repült, ennél a gyorsítórakétákat elhagyták. A 2025-ben debütáló CZ-8A alváltozat pedig lecserélte a második fokozatot egy nagyobb átmérőjű és nagyobb teljesítményű hajtóművekkel szerelt változatra, illetve nagyobb, 5.2 méter átmérőjű áramvonalazó orrkúpot kapott. Ez a változat 2025 február 11-én indult el először és a HuliangWang műholdrendszer 9 példányát állította pályára, további öt sikeres indítást is végrehajtott, mindegyikben a HuliangWang vagy a Qianfan LEO műholdrendszereket juttatott fel.
A jelen állás szerint az ilyen célú felhasználásra kondicinálják, és a tervek szerint az első fokozatot a gyorsítórakétákkal együtt szeretnék majd visszahozni és újra felhasználni.
A Hosszú Menetelés – 10 a Hold-utazás hordozórakétája lesz, a Hold közelébe ez viszi majd a MengCsou űrhajót. 2025-ben már két hosszabb statikus hajtóműteszten is túl esett az első fokozat, ez a jelenlegi 2026-os indítási terveknek megfelelő lehet.
A Hosszú Menetelés – 10 első fokozata statikus hajtóműtesztre előkészítve
A Hosszú Menetelés 12 (CZ-12) hordozórakéta kapcsán múlt évben csóváltam a fejem, hogy mi lehet vajon a Kínai Űrügynökség terve egy újabb, nagyjából a Falcon 9 szintű képességekkel rendelkező eszközzel, miközben a CZ-2 családon alapuló CZ-7 is csaknem ugyan azt nyújtja. Nos a CZ-12A jelölésű alváltozat megadta a választ erre a kérdésre: a CZ-12A lenne a kínai Falcon 9, amely az első fokozatát újra hasznosíthatja majd. 7 darab Longjun-70 metánt és oxigént égető hajtómű van az első, és egy YF-209V metánt és oxigént égető hajtómű található a második fokozatában.
December 23-án indult a CZ-12A Y1 jelölésű rakéta, amely megpróbálkozott az irányított visszatéréssel és leszállással. A kísérlet kudarcot vallott, de a kommuniké szerint így is hasznos tapasztalatokkal és adatokkal gazdagodtak, hogy az állami CASC mihamarabb sikerrel járjon. Mintegy mellesleg, a második fokozat egy demonstrációs műholdat megfelelő pályára állított, tehát a bár az elsődleges célt nem, a másodlagos célt teljesítették.
2025 december 23.-án a CZ-12A Y1 első fokozatának visszatéréséről, illetve a becsapódásáról készült kép
Érdekesség, hogy Kína is nekiállt „kereskedelmi” űripari cégeket bevonni a nagy állami űrprojektekbe, első körben a Tiengong űrállomás ellátását biztosító teherűrhajók terén ( gyakorlatilag lemásolva a két évtizeddel ezelőtti NASA CRS tendert ).
Ezt 2024-ben írták ki, és 10 javaslat érkezett be, ebből kettő kapott megbízást. Az egyik a Kínai Tudományos Akadémia Mikroműholdas Innovációs Akadémiájának KingCsou űrhajója 3.3 méter átmérőjű, nagyjából 5 tonna tömegű, amelyből 1.8 tonna lehet a hasznos teher. Ez a „biztonságos” megközelítés, egyszerű kialakítású, az amerikai Cygnus vagy a japán HTV teherűrhajókra hasonlít és visszatérve a légkörben elég. Az első útját 2026-ra tervezik és már építés alatt van.
Fantáziarajz a Kingcsou-ról
A másik nyertes az AVIC Csengdu Repülőgép Tervező- és Kutató Intézet Haolong űrrepülőgépe, ez merészebb elképzelés, mintegy 10 méter hosszú, 7 tonnás indulótömege mellett várhatóan nagyjából másfél tonnát vihet fel és fél tonnát hozhat vissza.
Haolong űrrepülőgép CGI ábrája
A fentiekből már leszűrhető, hogy miért idézőjeles a „kereskedelmi” szó korábbról: bár valóban nem a Kínai Űrügynökség belső mérnökei fejlesztik az új teherűrhajókat, azokra vonatkozóan a megbízásokat állami finanszírozású cégek kapták meg. A piaci verseny kínai módra…
Az Egyesült Államok az Artemis-egyezményhez megnyert hét újabb aláírót: Finnország, Banglades, Norvégia, Szenegál, Magyarország, Malajzia és Fülöp-szigetek. Ezzel 59 nemzet írta már összesen alá.
A kínai IRLS (Nemzetközi Holdkutató Állomás), részben, mert alapvetően továbbra is a Kína vezette Holdbázis és annak tudományos munkáját szeretné „csak” összehangolni, egészen más kategória. Ami látványos volt, hogy 2025-ben egyetlen újabb ország sem csatlakozott a programhoz, noha 170 különféle ügynökség is együttműködési részvételről írtak már alá, de mintha megtorpanni látszana a kínai gőzhenger, legalábbis a jelképesség terén.
Ami persze nézőpont kérdése, ha úgy vesszik. A NASA agresszív ütemtervvel vágott neki az egész projektnek immár 8 éve, az addig kicsit céltalanul kóborló terveknek határozott célt adjon az új Holdraszállással. Azóta kiderült, hogy esztelen pénzek elköltése mellett is nehéz gyorsan célt érni, ha azokba sok téren a politika beleszól. Mindezek mellett látványosan gyorsan összehozták CLPS keretében a civil cégek által épített Holdszondák és roverek garmadáját, így nem lehet elvitatni, hogy ha kevésbé látványos, de kétségkívül jelentős eredményeket is összehoztak.
Kína kevésbé agresszíven, viszont elég határozottan halad a célja felé, nohs kicsit olyan, mintha alapvetően csak a kínai űrprogram lenne becsomagolva, nem igazán látni nemzetközi együttműködéseket, Oroszország részéről sem…
Rosszkozmosz
Az év egy vezetőváltással kezdődött: 2025 februárjában Jurij Boriszov fel lett mentve az Orosz űrügynökség éléről és helyére a mindössze 39 éves, korábbi a Közlekedési Minisztérium miniszter-helyettese, Dmitrij Bakanov került. Hivatalosan rotációként kommunikálták a váltást, de a pletykák szerint az űrügynökséget érintő válság, illetve a Luna-25 kudarca is felelőssé tehető a Boriszovval szembeni elégedettlenségnek.
Dimitrij Bakanov
Az Orosz űrügynökség elsődleges programja továbbra is az ISS maradt. E téren az Orosz-Ukrán háború ellenére a NASA és a Rosszkozmosz kapcsolata alapvetően professzionális mederben zajlik, kölcsönösen egy-egy űrhajós a másik ügynökség űrhajóján jut fel az ISS állandó személyzetcseréi közben. Ezt az előző mondatot a tavalyi cikkből mentettem át, és speciel továbbra is áll.
Szojuz MSz-26 2025. április 20-án visszahozta Alekszej Ovcsinnyint, Ivan Wagnert és Donald Pettit a Földre. Szojuz MSz-27, 2025. április 8-án indult, fedélzetén Szergej Rizsikov, Alekszej Zubrickij és a NASA-tól Jonny Kimmel. A Progressz MSz-32 2025 szeptember 11.-én startolt el és két nappal később kötött ki az űrállomáson, a szokásos utánpótláson túl új Orlan-MKSz szkafandereket is vitt el.
Az MSz-28 indítása
Majd 2025 november 27-én indult a Szojuz MSz-28, utasai Szergej Mikajev és Szergej Kud-Svercskov, valamint a NASA űrhajós Chris Williams. Az Ő útjuk eredetileg egyáltalán nem volt igazán említésre méltó, tehát a hírekbe is alig említették meg őket. Csakhogy aztán robban a hír, hogy a 31/6.-os indítóállás súlyosan megrongálódott az indítás következtében. Egészen pontosan a rakéta alatt lévő szerelő-platform nem került visszahúzásra, ugyanis indítás előtt egy megfelelően kialakított „fészekbe” húzzák vissza. Ez most valamiért nem történt meg, emiatt a platform gyakorlatilag leszakadt a tartósínekről és az égéstermékeket eloszlató „kád” aljára zuhant.
Bajkonurban két Szojuz indítóállás található, az 1/5. és 31/6. jelölésű. utóbbi volt már csak üzemképes jó ideje, az 1/5.-ös állást nem újították fel, hogy a Szojuz-2-1 változatot tudja indítani, sőt 2019 óta nem is indított rakétát, azóta inaktív.
Ugyebár korábban arról volt szó, hogy a távol-keleti Vosztocsnij űrközpontba telepítenék át a rakétaindításokat, és a Szojuzokat váltanák az Angarák (megjegyzés: volt eddig idén 4db Angara-1 és egy Angara-5 indítás).
Vosztocsnij-ban az 1S. indítóállás működik, júliusban indítottak is róla rakétát, de a Szojuz-2.1b indításra van kiépítve alapvetően, ami nem az emberes űrutazásokra van kifejlesztve. A Pleszeck űrrepülőtéren a 43/4. indítóállás képes Szojuz-2-1v-t indítani, a 43/3. pedig Szojuz-U-t. Egyik sem a személyzettel végrehajtott utakra használt változat.
Más szóval nincs más opciójuk, mint a 31/6.-os indítóállás helyre állítása, amit a Roszkoszmosz 2026 februárjára ígér – amíg ez nem történik meg, Bajkonurból semmilyen Szojuz indítás nem lehetséges.
Az Orel szimulátora 2025-ben
Ami a tervek illeti, az ISS-re továbbra is úgy tekintenek, hogy 2028-ig biztos marad a támogatás az ISS terén. A Holdraszállás opcióját egyre kevésbé hangozgatják, sőt, éppen ellenkezőleg, az Orel űrhajó kapcsán egyenesen újragondolásra került sor, lévén azt elsődlegesen a Hold-missziókra szánták, és csak másodlagosan egy LEO űrállomás kiszolgálására. Most viszont az a mondás, hogy a LEO tevékenység marad az elsődleges – ami a körülményeket figyelembe véve határozottan realista nézőpont. Ugyanakkor az előbb említett Kínai IRLS szempontjából kevésbé jó hír, hiszen a korábban büszkén hangoztatott kínai-orosz együttműködésről továbbra is kevés valóban kézzel fogható eredményt látni, ezzel pedig a távlati tervek visszaskálázódnak.
E téren a Luna-26, -27 és -28 útja lenne a tudományos kutatás következő lépcsőfoka, ezek 2027-ben, 2028-ban és 2030 után indulnának – ám egyre több olyan hírt olvasni, hogy ezek a céldátumok csúszni fognak. Ami még a hírekbe került, hogy 2036-ig a Roszatom a Kurcsatov-intézettel együttműködve egy Holdi nukleáris erőművet fejleszt ki az ILRS részére. „Mindössze” ennyi hírrel szolgáltak ezzel kapcsolatosan.
Az ISS (piros) 51.6° fokos pályaszöge és a ROSz esetén korábban tervezett 97°-os pályaszöge (zöld)
Az ISS végével a „saját” ROSz űrállomás terve is folyamatosan változik, bár eredetileg „teljesen új” építésű lett volna és egy meredek, 97°-os pályaszögre tervezék, amely Oroszország nagyobb része felett halad át, a meglehetősen szűk, és egyre szűkülő büdzsé miatt 2025 decemberében Oleg Orlov egy bombát dobott le, miszerint a Roszkoszmosz újra átgondolta a lehetőségeket, és a ROSz alapvetően az ISS Orosz szegmense köré fog épülni. Kicsivel korábban már a jelek láthatóak voltak, ugyanis jelezték, hogy a „konzervatív” (és az ISS-el megegyező) 51.6 fokos pályaszögnél maradnak.
Mivel az ISS-hez szánt NEM-1 és NEM-2 tudományos modul, amit korábban alapmoduloknak szántak, így nem kell teljesen új célra áttervezni és átépíteni, olcsóbb megoldást kínál, illetve egy pár komoly kihívást partvonalra tesz.
Ezzel együtt egy sor újat kinyit. A Zarja modul már lassan 30 éves és 1998-ban indították a világűrbe, mellesleg pedig a NASA fizette ki, jogilag a NASA tulajdona. Az ISS harmadik modulja az orosz Zvezda, amely 2000 óta kering a világűrben és 2019 óta folyamatos légkör szivárgásokat tapasztalnak vele kapcsolatban, 2025-ben már nagyjából napi 2 kg-nyi levegő szivárog el a hátsó dokkolóhoz vezető alagút mentén, feltehetően mikroszkopikus repedéseken keresztül. Tehát finoman szólva sincs jó állapotban az központi egységnek szánt modul…
Ez összességében is zavarba ejtő, főleg, hogy három éve még Orlov arról beszélt, hogy az ISS orosz szegmensében olyan baktériumok és gombák telepedtek meg, amelyek veszélyt jelenthetnek hosszú távon – akkor éppen ezzel támasztva alá, hogy miért ne használják fel az ISS moduljait a ROSz építésénél.
Arról már szó volt, hogy az Angara-5 egy sikeres indítást végre hajtott 2025 június 19-én, két katonai műholdat állítottak GEO pályára az Orosz Lég-Űr Erők számára. Ez volt a rakétatípus első hivatalos üzemszerű indítása, és bár egy további katonai célú indítás is tervben volt 2025-ben, erre végül nem került sor. Gyakorlatilag inkább a tervek ismertek csak – továbbra is az Orel űrhajóhoz szánt Angara-5P (személyzet-indításra szánt) verzió a fő csapásirány, míg az alapváltozat többek között a Luna Hold-missziókhoz, illetve két űrtávcső indítására vannak szánva. Ezekről viszont eléggé keveset hallani. Az Angara számára ugyanakkor 2025 mégis meghatározó év, a nagyobb teljesítményű Angara-5M változatból három példányt megrendelt a Roszkoszmosz a ROSz űrállomás elemeinek indításához.
A tervezőirodák pedig a nehéz helyzetük ellenére próbálnak azért valamiféle menekülőutat keresni, hogy felhívják magukra az esetleges befektetők figyelmét. A Makejev tervezőiroda évek óta kilincsel a Corona SSTO (Egy fokozattal a világűrbe és ez esetben vissza) űrhajójukkal, amely mintegy 315 tonnás indulótömeggel 5,5 tonnát vihetne fel 200 km-es keringési pályára, majd visszatérve a földre a lineáris aerospike hajtóművével képes finoman leszállni is. Ezeket 2025-ben aktualizálták… de erősen valószínűtlen, hogy sikerülne rá állami pénzügyi támogatást, pláne piaci befektetőt találni.
A Szojuz-5 első fokozatáról készült fotó
A hányattatott sorsú „Szojuz-5” is életjelet adott magáról, az első fokozatáról egy fotó került ki az internetre, ami némi reményt ad arra, hogy nem tűnt el teljesen a süllyesztőben a hordozórakéta.
A Szojuz-5 képességeit és méreteit bemutató Roszkoszmosz ábra
Ezzel együtt mégis mérvadó, hogy a Szojuz-2-1 széria és a Proton adja továbbra is az indítások gerincét – 2025 decemberére szánták az Elektro-L No.5 meteorológiai műhold indítását, ez a jelek szerint késni fog, de a sokszor temetett hordozórakéta továbbra sincs nyugdíjba küldve, még legalább négy nagy kommunikációs műhold pályára állítását tervezik vele 2026-2029 között. Az Angara-5M lehet papíron a váltótípusa, de kérdéses, mikor érkezik.
ISRO – India lassan felzárkózna
India első sikere az évben a még 2024 végén indított SpaDex küldetés volt, amely két kis méretű műhold a megközelítést, összedokkolást, az energiahálózatuk összekötését és szétdokkolást, majd különféle űrbéli manőverek tesztelését jelentette 2025 januárjában.
India összesen öt orbitális indítást hajtott végre, kettőt GSLV, kettőt LVM3 és egyet PSLV hordozórakétával.
Ezekből az egyik említésre méltó a 2025 július 30-án a NASA NISAR műholdja, amit egy GSLV hordozórakétával juttattak fel, ez bizonyos szintig itt magában az volt mérföldkő, hogy a NASA-val közös munka elmozdulást jelent a korábbi, „sziget”-szerű működéstől. Ehhez kapcsolódik az Axiom Ax-4-en az ISS-re feljutó Shubhanshu Shukla hosszú idő óta az első indiai volt a világűrben.
Ugyanakkor volt egy botlásuk is, a PSLV-C61 indítás, amely az EOS-9 radar-műholdat juttatta volna fel, a harmadik fokozatnál tapasztalt meghibásodás miatt nem sikerült pályára állítani. Önmagában nem rendkívüli, ha beüt egy-egy problémás indítás, de emiatt három további, eredetileg 2025-re tervezett PSLV indítást elhalasztottak és az indiai hordozórakéták gerincét adót típuscsaládnak ez nem hiányzott, utoljára 2017-ben nézett szembe sikertelen indítással (akkor egy PSLV-XL típusnál az áramvonalazó kúp nem vált le).
A legfontosabb projekt persze a Gaganyaan űrhajó fejlesztése, az ejtőernyős tesztek egész évben folytak és december végére sikerült azok lezárni. Az első személyzet nélküli indításra 2024 decemberében került sor és az volt a mondás, hogy 2025-ben személyzet nélkül, majd 2026-ban személyzettel repülhetnek már. Azonban 2025 májusában bejelentették, hogy 2026-ban csak két személyzet nélküli útra kerül sor és az első személyzettel való repülésre 2027-ben várható.
Ezzel együtt a tervek messzire mutatnak, és bővült egy űrállomással, a Bharatiya Antariksh Station (BAS) elnevezést kapott megoldás 5 modulból állna, a 8 méter hosszú, 3.8 méter átmérőjű, 10 tonnás BAS-01 modul indítása jelenleg 2028-ra van ütemezve és a teljes kiépítettséget 2035-re érhetik el.
A BAS-01 modul makettje, amit 2025 augusztusában, a Nemzeti Űrnapon mutattak be
A BAS alapvetően a mai szemmel elavultnak ható szovjet Mir modulszerű felépítést használja, mellőzi a forradalmi megoldásokat.
Egy 2025-ös parlamenti anyag szerint a kormány jóváhagyta a Next Generation Launch Vehicle (NGLV) fejlesztését, egyszer használatos módban 30 tonna, illetve visszatérő első fokozattal 14 tonnás LEO kapacitás céllal. Az NGLV lenne majd használatba véve a Holdprogram további fejezeteiben is.
Azok terén egyébként a 2027-re tervezett Chandrayyan-4 a következő lépés, ez egy Holdkőzet-minta-visszahozatalát célozza meg, a LUPEX / Chandrayaan-5 pedig 2028-2029 körül valósulhat meg a Japán Űrügynökséggel való együttműködésben.
Az ISRO tervei szerint 2040-re embert juttatnának a Holdra
A tervek arról szólnak, hogy az NGLV-vel a 2030-as évek második felében már személyzet nélküli Holdkomp-kísérleteket hajtanak végre, ezek lennének a Chandrayaan-6, -7 és -8, hogy aztán a Chandreayaan H-1 küldetésben egy továbbfejlesztett Gaganyaan-C űrhajóval a Holdra szállást is végre hajthassák – 2040 körül.
ESA – ArianeSpace – Az európai virtus
Az Európai Űrügynökség egyik kulcsmondata 2025-re az volt, hogy újra stabil lábakon álljon a hordozórakéta képesség, ez pedig szoros ArianeSpace szimbiózis miatt inkább egy kalap alatt kezelem. Az Ariane 6 ebben az évben 4 sikeres indításon van túl, többek között sor került 2025 december 17-én az első két, Ariane 6 által feljuttatott Galileo műhold indítására. Ezzel együtt mindegyik indítás „csak” a 62-es változatra vonatkozott. A négy szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétás változat első indítására 2026 elején kerülhet sor, amelyben 32 darab Amazon Leo műholdat visznek fel. A hordozórakétának több, mint 30 indításra vonatkozó megbízása van, viszont ennek oroszlánrészét az Amazon adja, összesen 18-at.
A Stentinel-1D műholdat pályára állító Ariane 62 rakéta indítása
A kisebb Vega-C három indítással csatlakozott a sikerekhez, egyben végleg nyugdíjazva lett a „sima” kistestvére. Az olasz AVIO vette át a Vega család kereskedelmi értékesítését is, de jelenleg még kérdéses, sikerül-e az áttörést a relatíve drága rakétával – a Vega-C indítása nagyjából 40 millió euronak megfelelő összegbe kerül, és bár egy sor megrendelése van, ugyanazzal a problémával küzd, mint az Ariane 6: egyszerűen nem túl versenyképes a piacon. Az ESA és az európai államok ugyan a közös érdek miatt támogatják ezeket a hordozórakétákat, de ez jelentős extra költségeket jelent, és hát nem éppen piaci alapú működés. A tagországok növelni szeretnék az indítási ütemet és csökkenteni az árakat – erre az ArianeSpace-nek és az AVIO-nak kell választ adnia.
A problémákat persze az ESA is látja, így 2023-ban életre hívták az European Launcher Challange (ELC) versenyt, hogy (hasonlóan az USA általi központi pénzügyi támogatással életre hívott Startup-támogatásokhoz) egy inkubátorra legyen a feltörekvő kis cégeknek. 2025 nyarán ki is választottak öt céget, akik ennek keretében megbízást kaphatnak. Ezek:
· Isar Aerospace (Németország) – Spectrum hordozórakéta (~1 000 kg @ LEO, 700 kg @ SSO)
· Maiaspace (Franciaország) – Maia hordozórakéta ( ~1 500 kg @ SSO az első fokozat egyszer használatos és 500 kg újra felhasználás esetén, egy apró Falcon 9 másolat gyakorlatilag)
· Orbital Express Launch (Nagy-Britannia) – Prime hordozórakéta (~180 kg @ LEO)
· PLD Space (Spanyolország) – Miura 5 hordozórakéta (~540 kg @ SSO)
· Rocket Factory Augsburg (Németország) – RFA One (~1 300 kg @ LEO)
A cégeknek legkésőbb 2027 nyaráig sikeres orbitális pályára állítást kell demonstrálniuk, amely után 2030-ig az ESA indításokat rendel meg a cégektől. A támogatás mértéke nagyjából 169 millió euro egyenként.
2025-ben az Isar Aerospace egy tesztindítást sikeresen összehoztak, amelyben T+30 másodpercnél célzottan megszakították a repülést és a rakéta a tengerbe zuhant. Ezzel jelenleg Ők állnak a legjobban a pályázók közül.
Az újra felhasználható fokozatok terén a Themis technológiai demonstrátor családnak (ami kb. a SpaceX Grasshopper-rel analóg) lenne hivatott a fő eredményeket szolgáltatni, a Prometheus metánt égető hajtóművel együtt. E téren még 2024 végén további 230 millió euros támogatást szavaztak meg a párosnak, és 2025 nyarán a Prometheus második nagy tesztkampánya is lezárult. A Themis első példánya, a T1H pedig a svédországi Esrange űrközpontban már összeszerelésre került 2025 szeptemberében.
A Themis T1H 2025 szeptemberében
A tervek szerint az egy hajtóművel T1H csak kis magasságú és rövid idejű tesztekhez lenne felhasználva, a második, T1E jelölésű változat már hosszabb repüléseket hajtana majd végre, végül a három hajtóműves T3 már Francia Guyana-n hajtja végre majd „teljes” repülési teszteket.
Párhuzamosan folyik az ESA-DLR (Német űrügynökség)-JAXA (Japán űrügynökség) közös Callisto projektje is, ez hasonló célokat tűzött ki, de egy kisebb, 13 méter magas és egy méter átmérőjű fokozattal szeretnének 20km magasra repülni, majd onnan irányítottan visszatérni és később egy kis hordozórakéta első fokozata lehet. A program ugyanakkor 2015 óta zajlik, 2017-ben csatlakozott a német és japán partner, 2024-ig a tervezési fázis zajlott, majd 2025-ben a fokozatot Japánban építették meg és innen viszik majd át az óceánon, hogy ez is Francia Guyana-n repüljön.
Ami az Artemis projektet illeti, a 2024-ben bejelentett Argonaut Holdkomp tovább lépett a tervezési fázison, és megnevezték a cégeket is, akik részt vesznek a megépítésében. A tervet kicsit módosították, 2031 helyett már 2030 lenne az első egység indításának időpontja, és más téren is módosult, a korábban 2100 kg hasznos teher helyett már „csak” 1500 kg az elvárás, ennyit vihet a Hold felszínére, ami lehet tudományos célú és lehet egyszerű ellátmány is a Holdfelszínen dolgozó űrhajósok számára.
Ezzel együtt nehéz úgy értékelni, hogy Európa valóban meghatározó szerep felé mozdult el a modern űrversenyben. Az ELC alapvetően jó irányba való indulás, de látványos, hogy mennyire lassan és nehézkesen halad, ráadásul kis méretű hordozórakétákról szól. A Themis és Callisto tesztprogramok is jó irányba mutatnak, de közben az Egyesült Államokban két nagy méretű hordozórakéta esetén volt már sikeres fokozat-visszahozás, és akadnak bőven feltörekvő konkurensek – nincs tehát egyszerű helyzetben a jövőt illetően az ESA.
A kisebb USA űripari szereplők
Axiom Space
Az Ax-4 küldetésről már volt szó, és még lesz is, így paradox módon itt csak a létét konstatáljuk. Ami viszont a jövőt illeti, ott kicsit ködösek a történések. A NASA 2026-ban és 2027-ben is szeretne visszatérni a kereskedelmi („űrturista”) utakra, évi egy-egy alkalommal, ám ezekről elég nagy a csend. Részben a StarLiner CFT út miatti „extra” két űrhajós, részben a Zvezda szivárgása miatt, de az Ax-4 eléggé nehezen indult el, és még kevesebb szó esik a folytatásról…
Az Axiom Station lassacskán halad, az első modulja, a PPTM (Teher-Energia-Hőháztartás Modul) szerkezeti gyártása befejeződött a Thales Alenia Space-nél, és az integrációs lépésekre tértek át. De az időpontoknál a korábbi 2026-2027 helyett immár a „nem hamarabb, mint 2028” is feltűnt. Márpedig a PPTM csak az „alapmodul”, amely az öt elemből álló űrállomás gerince lenne.
A 2024-ben felrepült pénzügyi nehézségekre válaszul a cég két befektetési cég (az 1789 Capital és a Type One Ventures) kétmilliárd dollár értékben beszállt a cégbe. A részletek nem lettek nagy dobra verve, de tény, hogy pénz állt a házhoz.
Ehhez kapcsolható, hogy a cég vezetése is turbulens időszakot élt meg. 2025 áprilisban Tejpaul Bhatia, a korábbi CRO (bevételekért felelős vezető) posztról lett vezérigazgatónak kinevezve, és Dr. Kam Ghaffarian-t váltotta, aki az Axiom egyik alapítója és bár a vezérigazgatói posztot feladta, viszont megőrizte az igazgatósági elnöki posztot. Csakhogy aztán októberben Bhatia-t váltotta Dr. Jonathan W. Cirtain, aki korábban a NASA Marshall űrközpontjában dolgozott.
Vast Space
A Vast Space 2025-re tervezte a Haven-1 indítását, amely egy eredetileg egyetlen 14 tonnás modulból álló, pár rövidebb küldetést kiszolgálni tudó állomás lenne, és elsődlegesen tapasztalatszerzésként épül a későbbi, nagyobb, több modulból álló Haven-2 előtt.
Ezt gyorsan felülvizsgálták, és 2025 novemberében egy kis méretű műholdat küldtek fel, a Haven Demo-t, amely különféle technológiák tesztelésére szolgál, mint a pályastabilizáció, kommunikáció, inerciális rendszerek, stb. Ez a műhold a SpaceX „Bandwagon-4” útján jutott fel 2025 november elsején, majd leválva onnan végrehajtotta a tesztprogramját. A cég sikeresen végrehajtottnak minősítette az utat és a jelen tervek szerint 2026 májusában indítaná a Haven-1-et.
A Haven Demo, a Haven-1 és a Haven-2 fantáziarajza
A Haven-1 a tervek szerint négy küldetés látogatja meg, amelyek 2 hetesek lesznek és közöttük 6-9 hónapnyi személyzet nélküli keringési periódusok lesznek, így a teljes élettartama várhatóan 3 év lesz.
A Haven-2 a jelenlegi ütemterv szerint (persze ha elnyeri a NASA CLD (Commercial LEO Destonation) tendert – ami jelenleg azért erősen kérdőjeles) 2028-ban nyitna egy modullal, majd 180 naponként egy-egy modullal bővülne 2030-ig, amikor a Haven Core modul köré csillag alakba átrendezve működne tovább és 2032-re a Core és nyolc Haven-2 modulból kiépülne az 500 köbméteres lakóterületű, 86kW elektromos energiát termelő (ebből 40kW használható a fedélzeti tudományos rendszerekhez) monstrummá válna, ami méltó utódja lehetne az ISS-nek.
Apró bökkenő, hogy Vast jelenleg csak, mint lehetséges külső partnerként merült fel a CLD-ben…
Relativity
A céggel kapcsolatos egyik legkomolyabb hír, hogy Eric Schmidt, korábbi Google CEO lett kinevezve a cég élére, vagy ha jobban körül akarjuk írni, akkor hozott egy csomó pénzt magával, így „megvette” a vezérigazgatói széket is. Korábbi CEO és alapító, Tim Ellis marad a cégnél, de hátra lép egyet annak érdekében.
A Terran R és főbb elemei
A Terran R - ami egy Falcon 9 másolat 3D nyomtatással megbolondítva – lassan összeáll, már az második fokozatban használt Aeon hajtómű is elkezdte a teszteket, és a tartály-szekciók is túlvannak az első teszteken. A gyáregységben már a sorozatgyártáshoz szükséges extra gépek is beszerelésre kerültek.
Ezen hírek érdekessége, hogy egy jól megkomponált hír-videóban folyamatosan havi frissítéseket tesznek közé, ami nem csak a figyelmet, de egyben a látványos tervek megvalósulását is jól megragadja.
A Terran R első fokozatának tartály-szekciója a Relativity gyárában
A cég hivatalosan 55 millió dollárt számol fel egy indításért, és bár korábban több cég is előszerződést kötött az indításra (többek között a OneWeb és a SES) , ezek pontos állapota nem ismert, 2025 novemberében annyi extra információt osztottak meg, hogy a SES-el való szerződést további indításokkal bővítették.
A Floridai LC-16 indítóállásnál folyamatosan zajlanak az építési műveletek és a tervek szerint 2026 elejére teljesen elkészülhet mind az indítóállás, mind a összeszerelő-hangár.
A Relativity érdekes sötét lónak tűnik az űripari felhozatalban, a 2025-ös fejlemények fényében pedig lehet, hogy hamarosan belépnek a komolyabb szereplők közé.
Stoke Space
A cégről utoljára 2023-ban emlékeztem meg, egy érdekes koncepcióval rukkoltak elő, a Nova rakétájuk első fokozata egy Falcon 9 másolat alapvetően, csak három lábbal rendelkezik négy helyett, kerozin helyett pedig folyékony földgázt égető hajtóművekkel bír. Ami igazán érdekes, az a második fokozat, ugyanis az egy kúpos űrhajó, amelynek az alsó részén egy fémes hővédő pajzzsal együtt elhelyezésre került un. tágulási (expander) ciklusú rakétahajtóművel rendelkezik, amelyik folyékony hidrogént és oxigént éget. A fokozat (a SpaceX StarShip-hez hasonlóan) egy önálló űrhajó, és így képes 3 tonnát Föld körüli pályára juttatni, ha a fokozat újrafelhasználásra kerül, vagy egyszer használatos módban 7 tonnát vihet Föld körüli pályára, avagy két és fél tonnát Geotranszfer pályára (GTO).
A Stoke Space Nova rakétájának ábrája
A cég bekerült a US Space Force NSSL Phase 3 Lane 1 programjába, így pedig megnyílt a kapu az állami megrendelések felé. 2025 októberben bejelentették, hogy 510 millió dollárnyi befektetést sikerült realizálniuk, mindezt a 2025 januárjában már összeszedett 260 milliós befeketés után. Ez így már elég komoly összegnek tűnik ahhoz, hogy a terveiket megvalósíthassák.
Az Andromeda 2 hajtómű / hővédő pajzs
Az Andromeda 2 hajtómű-hővédő pajzs páros az év elején már a hajtóműteszt állványra került és folyik a tesztelése. Mivel teljes újrafelhasználhatóságban gondolkodnak, a reményeik szerint igen versenyképes árat lesznek képesek majd adni.
Jelenleg a 2026 elejére tervezett első indítás mihamarabbi megvalósításán dolgoznak, ehhez a Cape Canaveral-ban található SLC-14 indítóállványt alakítják át, amelyet az 1960-as években a Mercury-Atlas rakétákhoz használták alapvetően.
Firefly AeroSpace
A cég reményt keltően vágott neki a 2025-ös évnek, de az Alpha rakéta hatodik indítása 2025 április 26-án sikertelen lett, mivel a második fokozat nem érte el a kívánt sebességet. A későbbi információk alapján a az első fokozat leváláskor a második fokozat hajtóműve egy ütést kapott, feltehetően megsérült a fúvócső, így pedig elégtelen volt a tolóerő.
Ha ez még nem lett volna elég, 2025 szeptember 29-én a hetedik útra előkészítés alatt álló Alpha az első fokozatában robbanás történt, amely a rakéta vesztét okozta és megrongálta az indítóállást.
A jó híreket a NASA számára legyártott Blue Ghost M1 küldetés hozta, amelyek még 2021 februárjában nyert el a cég, és 2025 illetve 2026-os indítást jelentett. 2024 végén egy további Blue Ghost holdszonda-megbízást is kaptak a NASA-tól, amelyet 2028-ra terveznek indítani. Az első Blue Ghost pedig 2025 január 15-én indult a japán Hakuto-R M2 Holdra szálló szondával együtt. A Hakuto-R végül sikertelen utat zárt, a Blue Ghost M1 viszont március 2-án sikeresen leszállt a Holdon, majd 14 nappal később a Holdi éjszaka beállta után 5 órával a kapcsolat megszakadt és a küldetés véget ért.
A Blue Ghost M1 leszállásra készülve a Hold felett
A műholdak terén meglepően jól állnak, az Elytra Dawn műholdból a védelmi minisztérium rendelt hármat, miközben a NASA is több megbízást adott már le rá.
Zajlik közben a továbbra is csak MLV-nek (Medium Launch Vehicle ~ Közepes Indító Jármű) nevezett, 16 tonna hasznos terhet a világűrbe juttatni képes rakéta fejlesztése a Northrop-Grummannal közösen. A nagyjából Falcon 9 szintű, ahhoz hasonlóan az első fokozatot hajtóműveivel függőlegesen leszállva visszahozó megoldás lenne. Csakhogy a 2025-re tervezett első indításra nem került sor, sőt, „mindössze” egy 50 millió dolláros Northrop Grumman befektetésről szállt fel hír, ami a korábban említett konkurenseket figyelembe véve nem túl bizalomgerjesztő. A jelen hírek szerint 2026 második felében indulhat majd az első útjára.
Astra Space
Chris Kemp és Adam London cége nagy reményekkel és nagy mellénnyel vágott bele a hordozórakéta-piac meghódításába, majd mintegy 600 millió dollárt elégetve 2024-ben kivonultak a tőzsdéről, miközben a cég összes bevétele nem érte el a 20 millió dollárt a megelőző 5 évben. Bár volt idő, mikor 2 milliárd dollárra értékelték Őket, gyakorlatilag csődközeli helyzetbe kerültek végül. Ehhez képest bámulatos, hogy további mintegy 80 millió dollárt tudtak 2025-ben összekalapozni a munka folytatására, és a jelen állás szerint 2026 nyarán tervezik a Rocket 4 első indítását.
Kemp egy 2025 szeptemberi előadáson nem fukarkodott a kritikákkal sem – a Rocket 4 első fokozatába ugyanis a FireFly Aerospace szállítja a „Chiron” elnevezésű hajtóműveket, de mérgesen jegyezte meg, hogy eddig még nem tudtak két azonos hajtóművet átadni és egyik sem volt azonos a CAD fájlokban szereplő tervekkel. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy az ilyesmi egy kis költségvetésű, feszített ütemtervvel dolgozó startup részéről nem túl meglepő, ugyanakkor az Astra nem is nagyon tudna megengedni drágább beszállítót.
A cég jövője szinte teljes egészében a Védelmi Minisztérium támogatásától függ gyakorlatilag, de 2022 óta nem volt egyáltalán rakétaindításuk és most is visszafogott ütemtervvel rendelkeznek, nagyjából évi négy indításra felkészülve. Ami ezzel együtt is méltánylandó, hogy nem hajlandóak feladni…
A Kínai Űripar Nagy Reménységei
Továbbra is csak szemezgetni lehet a felhozatalból – hiszen a több tucatnyi kínai űripari „startup” jelentős részben helyi provinciák vagy városi vezetés által biztosított támogatással és háttérrel öles lépésekkel haladnak. Sok cég, amelyről korábban olvastam, mára gyakorlatilag teljesen eltűntek, de az utánpótlásból finoman szólva sincs hiány, így igyekszem a fontosabb szereplőkre koncentrálni.
LandSpace
Ez a cég tekinthető a kínai „piaci” űripari szereplők zászlóhordozójának, noha 2024-ben ugyan csak egyetlen metán-oxigén hajtóanyagot használó Zhuque-2 (ZQ-2) indítást mutatott be, ezt kettővel fejelte meg 2025-ben. Az első, május 17-én teljes siker volt, hat Tandzsi kereskedelmi radarműholdat juttatott fel. A második, augusztus 15-én viszont a második fokozat nem részletezett meghibásodása miatt elveszett, fedélzetén négy Gáncsúan Föld-megfigyelő műholddal együtt.
A ZQ-3 indítása 2025 decemberében
A fő csapásirány persze most a Zhuque-3 (ZQ-3) rakéta, amelynél vegyítették a Falcon 9 első fokozat visszahozást, de lemásolták a StarShip rozsdamentes acél szerkezeti anyagra való áttérését is. Ennek első példánya 2025 december 3.-án sikeresen el is indult és a második fokozat egy súlymakettet az eltervezett pályára is állította. A lényeg persze az első fokozat visszahozatala lett volna, ez viszont nem sikerült a leszállás végső fázisában történő hajtóművezérlésben történt kisebb hibák miatt. A tervek szerint 2026 közepén kerül sor a második ZQ-3 indításra, de közben dolgoznak már nagyobb teljesítményű hajtóműveken.
A cég közben már a tőzsdére készül, 2025 legvégén mintegy 1 milliárd USD-nek megfelelő jüan értékben szeretne részvényeket értékesíteni, hogy finanszírozza a terveit…
Galactic Energy
A JL-1 / DF-21 katonai ballisztikus rakétára alapuló Ceres-1 kis rakétákkal a cég meglehetősen sikeresen dolgozik, 2020 óta 22 indításon van túl, és bár 2023-ban volt egy kudarcuk, egészen 2025 végéig ez volt az egyetlen botlásuk, majd a Ceres-1 Y19 útnál a negyedik fokozat idő előtt leállt, ezzel pedig nem sikerült a szállított műholdat pályára állítani.
A Ceres-2 indításra előkészítés közben
A Ceres-2 rakétájuk egy azonos technológián, de nagyobb mértékre átkálázott változata lenne, amely 1.3 tonnát lenne képes napszinkron pályára feljuttatni 500km-es magasságba. Ennek első indítása 2025 végére volt ütemezve, amelyre azonban végül nem került sor.
Persze egy valamire való kínai rakéta-startup nem is létezhetne, ha nem dolgozna egy Falcon 9 másolaton, a Galactic Energy cégé egy kisebb méretre skálázott változat, ami a Pallas-1 névre hallgat, ennek első indítását eredetileg 2024-ben tervezték, majd 2025 végét célozták meg, jelen állás szerint 2026 elején kerülhet sor rá. Ezen a változaton még nem látni a leszállásnál használt lábakat, legalábbis a kikerült képeken, így nem tudni, hogy az első fokozat visszahozása tervben lesz-e ezen az úton.
A Pallas-1 hordozórakéta első példánya 2025 szeptemberében
InsterStellar Glory (korábban i-Space)
A cég hajdan nagy lendülettel indult be, 2019-ben egy sikeres indítást hajtottak végre Hyperbola-1 rakétájukkal, de azután meglehetősen rögös útra tévedtek, mivel 2024-ig további hét indításból négy sikertelen volt, 2025 július 29-én egy sikeres Hyperbola-1 (SQX-1) indítással talán ennek a rossz szériának véget vetnek, de persze a hosszú idő óta tervezgetett és építgetett, Falcon 9 szerű Hyberbola-3 (SQX-3) lenne a fő sztár. Eredetileg 2025 végén indult volna első útjára, ez 2026 elejére csúszott át.
Az SQX-2Y kísérleti járművel a hajtóművel való leszállást sikeresen demonstrálták, majd gyorsan tovább is léptek erről a szintről.
A Hyperbola-3 „természetesen” nem csak a Falcon 9-et másolja, de két további első fokozattal megtoldva a tervekben szerepel egy Falcon Heavy szerű kiépítés is.
A cég, legalábbis tervek szintjén embert szállítani képes űrrepülőgépen is dolgozik, amelyet majd az Hyperbola-3 Heavy juttathat fel.
Az Insterstellar Glory „portfóliója”, eddig csak az SQX-1 család és az SQX-2Y kísérleti jármű repült
A Műholdas Internet szolgáltatások harca
Kicsit Deja Vu érzése van az embernek – a SpaceX először a hordozórakéta-piacot tarolta le, aztán a műholdas internet szolgáltatás kövezett, (ahol a WordVu – OneWeb volt az „ötletgazda”, akiket beelőzött), most pedig a műholdas mobilszolgáltatás következik, megelőzve a főbb konkurenseit, főleg az AST SpaceMobil-ra és a Lynk Global-ra célozva.
A piac leuralása terén igazából már egyre inkább azt látni, hogy sok szolgáltatást igénybe vevő „csak azért sem a SpaceX” legyen a megoldás. Ez a leglátványosabb az Amazon Leo és az AST SpaceMobile esetén látható, de persze a nemzetbiztonsági érdekek miatt Kína és az EU is saját rendszert akar – bármi áron.
StarLink – az etalon
A StarLink indulása nem volt zökkenőmentes és sokan szkeptikusak voltak a több ezer, sőt, több tízezer műholdból álló műhold-konstelláció megvalósíthatóságában, mégis ott tartunk, hogy míg 2025 elején még „csak” mindegy 6500 StarLink műhold keringett a világűrben, 2025 decemberére ez 9400 feletti lett. Egészen elképesztő számok…
A felhasználók száma 9 millió feletti 2025 decemberében, miközben a lefele irányuló sávszélesség mediánja 200 Mbps körüli, a felhasználói ping mediánja pedig 25,7 ms, miközben a rendszer stabilitása is lépett egy szintet. Ez persze problémákat is hozott – egyes régiókban a SpaceX elkezdett extra egyszeri „extra pótdíjat” felszámolni azon régiókban, ahol túl sok a felhasználó. Ez 250, 500, 750, vagy akár 1000 dolláros extra költség is lehet a terminál 349 dolláros költsége mellé.
Az igények miatt a műholdakat is folyamatosan fejlesztik, bemutatták a StarShip által indítandó V3 műholdakat is, amelyek 1 Tbps sávszélességet fognak biztosítani majd a felhasználók felé, ideális esetben akár 1 Gbps sávszélességet nyújtva egy-egy felhasználónak. A 2 tonnás műholdak viszont még mindig nem tudjuk, mikor indulhatnak el végre a világűrbe…
Egy ember (kis fehér a V1.5 mellett) arányai a V1.5, V2 és V3 StarLink műholdakhoz képest
Bár vannak alternatívái, jelenleg mindenki (csaknem szó szerint) most a StarLinket próbálja másolni, de hatalmas a lemaradás a konkurenseknél, ha a szolgáltatások képességeit nézzük, és így még félelmetesebb, hogy a V3 műholdak mit ígérnek.
A 2025-ös legnagyobb belépés India „meghódítása”, amelyre 2022 óta vár a SpaceX. Az indiai kormány több eltérő igényt figyelembe véve végül is egy olyan konstrukciót hozott össze, amely az szolgáltatáshoz használt sávszélességet (Mhz-enként évenként 3500 rúpia (nagyjából 13 000 HUF)), plusz a városi régióban felhasználónként 500 rúpia (nagyjából 1 900 HUF) díjat számol fel. Ezt kell a szolgáltatás árába beépítenie majd a SpaceX-nek.
A műholdas internetszolgáltatás mellett persze a másik trend a „Direct-to-Cell”, vagyis a közvetlenül a mobiltelefonokkal való kommunikáció. A képesség persze korlátozott, SMS-ek küldését és fogadását, a pontos helyzet megadását, illetve segélykérő hívások indítását (pl. az Egyesült Államokban a 911, az EU-ban a 112). Jelenleg már mintegy 650 műhold rendelkezik ezzel a képességel a StarLinken belül, ráadásul egyre több felé használható. Az USA területén a T-Mobile, Kanadában a Rogers, Ausztráliában a Telstra, Japánban a KDDI, Svájcban a Salt, Nagy Britanniában a VMO2, Chilében és Peruban a Entel, Új-Zéland területén pedig a One NZ ügyfelei számára elérhető a műholdas üzenetküldés és korlátozott adatszolgáltatása, Ukrajna területén a VEON / KYIVSTAR is elindította azt. Az Airtel-lel együttműködve több Afrikai országban is tervben van a bevezetése. A lista pedig folyamatosan bővül…
A Direct-To-Cell képességet ráadásul egy sor telefon megkapta, az Apple iPhone 13-tól kezdve a Google Pixel 9/9a-n át a Samsung Galaxy A15 5G-től kezdve minden újabb telefon alkalmas lehet rá.
Persze problémából se volt hiány, az év végén a Starlink 35956 azonosítóval bíró műholddal megszakadt a kapcsolat, majd elkezdte a hajtóanyag-tartályának tartalmát kiengedni. A műhold keringési pályája rövid úton jelentősen alacsonyabb és egyre alacsonyabb lett, ami közben a SpaceX által megosztott információk alapján a Vantor cég WorldView-3 műholdja 241 km-ről egy 12cm felbontású fotót is készített a bajba került Starlink műholdról:
A Starlink 35956-ról 241km távolságból készült műholdfotó
Amazon Leo – a feltörekvő óriás
A korábban Amazon Project Kuiper néven ismert konkurens eleve félelmetes belépővel nyitott, mikor a cég közölte, hogy 10 milliárd dollárt fordít a kiépítésére, a becslések szerint lehet, hogy ez meg fog a duplázódni a rendszer kiépítésének végére.
Hatásos üzenet arról, hogy itt vagyunk, van pénzünk, van akaratunk. Ugyanakkor a cég legnagyobb problémája a hordozórakéta-mizéria, mivel a „féltestvér” Blue Origin nem jutott el a megfelelő készültségig, és a potenciális partnereknek választott ULA és ArianeSpace is küzd a saját démonaival. Emiatt ugyebár a SpaceX-et is megbízták a feljuttatással, és 2025-ben ez be is indult. A sietség érthető, hiszen 2026 közepére 1618 műholdat kell feljuttatniuk ahhoz, hogy az FCC licensz megmaradjon a frekvenciák kapcsán, ebből végül 2025-ben 180 darab sikerült, amelyet négy Atlas V. és három Falcon 9 rakéta vitt fel.
2025-ben egyfelől bejelentették, hogy a szolgáltatás neve Amazon Leo lesz, és a magánfelhasználóktól a céges megbízásokon át a kormányzati felhasználókig mindenkit is kiszolgálnak. A korábbi kettő plusz egy terminál illetve antennatípus mellé pedig 2025 novemberében bejelentették az Amazon Leo Ultrát. Az ígéretek szerint 1 Gbps lefele és 400 Mbps felfele irányuló sebességet tud biztosítani majd. Érdekesség, hogy a cég közvetlen Amazon Web Service (AWS) elérést ígér, tehát a cégeknek, akiknek AWS-be költözött infrastruktúrájuk (pontosabban ez esetben szolgáltatásuk) van, direkt kapcsolatot kaphatnak. Ami még érdekes, hogy a hírek szerint az önköltségi ára 400 US$ alatti. Figyelembe véve a csúcstechnológiás AESA antennát, ez egészen bámulatos.
Az Ultra terminál nem is titkoltan inkább a cégeknek készült, és már egy sor cég le is szerződött ilyen szolgáltatásra, bár itthon kevésbé ismert cégekről van szó (JetBlue, Hunt Energy Network, Connected Farms, stb.)
A szolgáltatást áráról még csak hozzávetőleges értékek keringenek (a StarLink-kel azonos nagyságrend, vagyis havi 40-120$), nincs hivatalos még, ugyanakkor a cég agresszív kereskedelmi politikát folytat és ígéri a partnereinek, hogy 2026 közepére már stabil szolgáltatást tudnak nyújtani. Mivel az Amazon-ról van szó, ezt a piaci szereplők komolyan is veszik…
EutelSat OneWeb
Igazából jelenleg a OneWeb az igazi kihívója a StarLinknek, csakhogy a cég privát szolgáltatást nem nyújt, csak piaci szereplőket és állami ügynökségeknek szolgáltat. A pénzügyi nehézségekből először egy indiai befektető húzta ki a céget és érték el az üzemszerű működést, de ezzel együtt is nehézkes a szolgáltatás stabilizálni, amire ékes példa volt 2025 év eleje, ugyanis egy 48 órás szolgáltatás-kimaradással nyitottak. A problémát az okozta, hogy a Hunghes Network System által üzemeltetett földi kiszolgáló szegmens úgy volt programozva, hogy 2024 nem szökőév, így az év utolsó napján egyszerűen az időszinkron problémája miatt megállt a működés. A hibát két nap alatt tudták kijavítani, ami nyilván kevésbé nyugtatja meg a megrendelőket.
A cég anyagi helyzetét a Francia állam nemzetbiztonsági okokból igyekszik stabilizálni, az amerikai rendszerektől független szolgáltatást hangoztatva – no meg az EutelSat alapvetően francia hátterű cégcsoport. A OneWeb kapott egy egymilliárd eurós, 10 évre szóló megbízást a Francia Beszerzési Ügynökségtől, illetve mintegy 770 millió euróval beszálltak egy összesen 1.36 milliárd eurós tőkeinjekcióba.
Mellékzönge, de közben kiderült, hogy a StarLink esetleg lekapcsolásától tartva Németország már 2024 óta fizet a OneWeb-nek, hogy az Ukrán hadsereg számára megfelelő szolgáltatást nyújtson.
IRIS2 – A nehéz szülés
Eredetileg az IRIS2 lenne Európa válasza a StarLink-re, de a nemzetközi műholdrendszer összeállása nem megy zökkenők nélkül. Noha 2024 végére kiderült, hogy a mintegy 10 milliárd euros költségek egyharmadát piaci alapon kellene biztosítani, a SpaceRISE konzorcium (EutelSat, HIspasat és SES), a műholdak gyártásának háttere korántsem olyan egyértelmű, mivel körülményes kiválasztás indult a földi kiszolgáló szegmens illetve a műholdgyártási szerződések kapcsán.
A nemzetközi háttér összes problémája persze folyamatosan akadályokat is jelent, máskor előnyöket. Norvégia és Izland is csatlakozásról tárgyal, erős hangok szólnak a mellett, hogy Nagy-Britanniának is csatlakoznia kellene, miközben Lengyelország például beleegyezett, hogy 470 millió euroért hat nagyobb IRIS2 műholdat fog finanszírozni, hogy az ország nemzetbiztonsági infrastruktúrájának stabil alapot adhasson. Csakhogy ezek nehezen feledtetik, hogy korábban 2025-re, majd 2026, aztán 2027-re csúszott a műholdrendszer első példányának indítása, és a jelen állás szerint egyre valószínűbb, hogy 2030 előtt nem fog a szolgáltatás elindulni.
AST SpaceMobile
Az AST nehéz induláson van túl, de végül 2025 december 23-án indították el az első BlueBird 6-ot, ami az első Block-2 műholdjuk, és új szintet képvisel a szolgáltatásban, ez a műhold egy-egy szolgáltatási cellában 120 Mbps sávszélességet biztosíthat, de azt már szégyenlősen elhallgatják, hogy ezen hány felhasználó osztozik, osztozhat majd.
A cég célja, hogy 2026-ban a tervezett 60 óriás műholdból legalább 45-öt pályára állíthasson, amivel már az Egyesült Államokban és Európában folyamatos szolgáltatást tudna biztosítani.
A BlueBird-6 (balra és a BlueBird-5 (jobbra) arányai a cég ábráján
Partnerekből nincs hiány, az USA-ban az AT&T és a Verzion, Európában és Indiában a Vodafone szerződött le velük, a közel-keleten pedig az STC Group, de olyan óriások is közvetlenül szerződek le, mint a Google vagy a Rakuten.
A cég értékén is meglátszik ez, pár év alatt egy gyakorlatilag kis méretű „garázscégből” nagyjából 8 milliárd dolláros tőzsdei értéket képviselő céggé nőtték ki magukat, és 2025 elejére több, mint 2 milliárd dollárnyi befektetői tőkét tudtak begyűjteni.
Lynk Global
A műholdas mobiltelefon-szolgáltatás első sikeres demonstrátora látványosan lemaradásba került, noha öt műholdjuk kerint a Föld körül, és 2023-ban demonstrálták a közvetlen mobilhívást egy műholdon keresztül, lelassult. 2025 március elején további demonstrációkat hajtottak végre először az Azori-szigetek egyikén, majd kicsivel később Törökországban, illetve jogi csatákba lépett különböző cégekkel.
A probléma azonban az, hogy ez édeskevés a konkurensekkel szemben, és az év közben csak azért kerültek még a hírekbe, mert egyfelől a SES-el megállapodtak, hogy annak O3B műholdrendszerét igénybe veszik adattovábbításra és a cég földi infrastruktúráját a műholdak követésére és vezérlésére. Majd jött a hír, hogy az Omnispace-el összebútoroznak, vagyis együtt folytassák a versenyt a „nagyokkal”. A házasságba a Lynk a már meglévő műholdjait és a technológiát, az Omnispace pedig 60Mhz-nyi S-band sávban lévő rádióspektrum-licenszt tud hozni. Hozzá kell tenni, hogy mindkét cégben befektetőként jelen van a SES, tehát valójában egy „hármas” házasság áll a háttérben.
Viszont továbbra sem teljesen tisztázott, milyen feltételrendszerben, mit nyújtva tudnak versenyre kelni a piacon…
Iridium
Az első valódi műholdas telefonszolgáltatást nyújtó cég nehéz időszak elé néz, és erre válaszul 2024-ben bejelentette a Project StarDust-ot, ami egy 3GPP szabvány műhold-mobiltelefon kommunikációs megoldásra épül, alapvetően a meglévő 5G modemekre épülve. Az Iridium NEXT műholdakat felhasználva ezzel képesek bizonyos keretek között szolgáltatást nyújtani, bár első sorban adatkapcsolatokban, IoT eszközök kiszolgálásáról lenne szó, de teoretikusan hanghívások vagy szöveges üzenetek is továbbíthatóak.
A szolgáltatást aztán átnevezték Iridium NTN Direct-re, és 2025 második felében már az igazi nagyágyú, a Deutche Telekom is leszerződött velük. Az NTN Direct alapvetően 2026-ban indulhat, de itt is kérdéses, hogy pontosan mit is tud majd szolgáltatni a cég, mivel a nagy általánosságokon túl a részleteket nem igazán osztottak meg.
Guowang / SatNet
A Kínai Űrtechnológiai Akadémia (CAST) által támogatott állami Kínai Légűri Tudomános és Ipari Vállalat (CASIC) által épített műholdat megakonstelláció a tervek szerint 13 000 műholdat fog tartalmazni, és 2025-ben 16 indítással már 127 alacsony Föld körüli (LEO) és 3 magas keringési pályájú műholdat állítottak pályára.
A rendszer hivatalosan állami és civil lakossági szolgáltatást is fog majd biztosítani, de jelenleg sokkal többet nem tudni, így azt sem, pontosan milyen szolgáltatást ígérnek és az kik számára lesz majd elérhető.
Ami szintén erősen kérdéses, hogy milyen földi kiszolgáló rendszerek lesznek, és ezeknek milyen engedélyeik lesznek. E téren szintén nagyon-nagy a csend.
QianFan / Spacesail / Ezer Vitorlás Konstelláció
A „konkurens” kínai alternatíva a Sanghaji Űrkommunikációs Műholdas Technológai cég terméke, a 15 000 műholdas rendszert első sorban a Sanghaji regionális kormányzat terméke, de bírja a Kínai Tudományos Akadémia támogatását is.
Noha 2024-ben három indításból 54 műholdat már pályára állítottak (bár az első indítás az Egyesült Államok űrereje szerint valójában valamilyen okból katasztrófális véget érhetett, rengeteg darabra szakadva), 2025-ben mindössze két indításra került sor, ismét 18-18 műholdat juttatva fel.
2025 elején egy Hong Kong közelében a tengeren tartózkodó hajó fedélzetén sikeresen demonstrálták a nagy sávszélességű hálózati kapcsolatot, ehhez egy „SpaceSail Kit” doboz előtti AESA antennát és egy China Mobile HK modemet mutattak, így már legalább a terminál prototípusát láthattuk.
2025 januárjában végrehajtott teszt eszközei
Csakhogy ugyanúgy, mint a másik kínai műholdrendszerrel kapcsolatosan, itt is kérdéses a szolgáltatás mikéntje. A transzparencia nem éppen a Kínaiak sajátja, a jelek szerint…
Űrmagyarok
Az Axiom Ax-4 nem éppen zavartalan ütemtervvel indult, először a Starliner CFT út miatt kellett halasztani, majd a Zvezda modulban tapasztalt egyre komolyabb légkör-szivárgás kapcsán feszült egymásnak a Rosszkozmosz és a NASA, utóbbi pedig a kockázati tényezők miatt halasztást jelentett be az Ax-4-re.
Az űrhajósai:
Az Ax-4 személyzete: Shubhanshu Shukla, Peggy Whitson, Sławosz Uznański-Wiśniewski és Kapu Tibor
Peggy Whitson (parancsnok)
Az Ax-4 projekt motorja emberileg Peggy Whitson volt kétségtelenül, az ex-NASA-űrhajós, aki az Axiomnál vezető szerepet tölt be, és az egyik legtapasztalt amerikai űrhajós.
Shubhanshu “Shux” Shukla (pilóta)
Shukla az indiai légierő pilótája, és egyben az ISRO Gaganyaan emberes programjához kiválasztott űrhajósok egyike. Alapvetően tapasztalatszerzés volt az ISRO célja ezzel az úttal, 1984 áprilisában járt utoljára indiai állampolgár a világűrben.
Sławosz Uznański-Wiśniewski (küldetés-specialista)
Lengyelország első ISS-missziója, és bár Uznański-Wiśniewski az ESA berkeiben kapott űrhajós-kiképzést, ám végül nemzeti projektet csináltak az útjából. Előtte 1978 júniusában járt a Szaljut-6-on lengyel állampolgár.
Kapu Tibor (küldetés-specialista)
Tibor érdekessége, hogy ezen az úton Ő volt az egyetlen „válogatáson” átesett űrhajós, míg a másik három vagy feladatot látott el, vagy pedig előre kiválasztották az útra.
Érdekesség, hogy az Ax-4-en egyáltalán nem volt klasszikus értelembe vett űrturista, hanem három nemzet „saját” űrhajósainak felküldését biztosította - pénzért. Ráadásul mindhárom nemzet előtte csak egy-egy űrhajóssal bírt és mindegyik esetben a Szovjetunió által életre hívott, alapvetően politikai hátterű Interkozmosz programjában járt a Szaljut-6 űrállomáson.
A kicsit nehézkes előélet után azonban maga az út már vajsimán zajlott le. 2025. június 25.-én startolt el a Grace elnevezésű Dragon űrhajóval a Kennedy Űrközpont LC-39A indító állásáról, majd egy hosszabb, mintegy 28 órás út után csatlakozott az ISS Harmony moduljához.
A tervezett 14 napos tartózkodás helyett végül 18 napot töltöttek fent az űrhajósok, Kapu Tibor feladata pedig összesen 30 különböző feladatot hajtott végre, és bár ebbe bele tartoztak a rádióamatőrökkel való kapcsolatfelvétel vagy hétköznapi emberekkel és gyerekekkel való kérdezz-felelek események is, akadt kristály-növesztésre vonatkozó kísérlet (KriJap), mikrogravitációs helymeghatározás mozgásérzékelés alapján (MU-DRS), 3D nyomtatási kísérlet mikrogravitációban (ESEL3D) és az űrhajósokra ható különféle sugárzások illetve hőmérséklet, páratartalom, széndioxid-szint mérése (RANDAM).
A visszaindulásra július 14.-én került sor, és július 15.-én érkeztek meg San Diego közelébe a Csendes-óceánba.
Összeségében tehát egy sikeres utat hozott össze a HUNOR, ami vállaltan azért lett életre hozva, hogy egyfelől népszerűsítse az űrkutatást és az űripart, másfelől pedig a Farkas Bertalan útja óta takaréklángon égő űrkutatási és űripari projekteknek egy lökést adjon. A félre értések elkerülése végett valójában magyar tudósok és mérnökök eddig is részt vettek több nemzetközi programban, de hiányzott egy kellően határozott – és kellő pénzügyi háttérrel bíró összefogó szerv, ami ezekhez megfelelő hátteret adott.
A HUNOR tehát egy eleme lett volna a Magyar Kormány űrstratégiájának, amit 2021-ben kormányhatározatba is öntöttek. Itt meg kell említeni dr. Ferencz Orsolya nevét is, aki a miniszteri biztosként a program vezetésért volt felelős, és minden létező fórumot megragadott, hogy megpróbálja népszerűsíteni az űrkutatást.
Kapu Tibor, dr. Ferenc Orsolya és Cserényi Gyula
A programot ugyanakkor meglehetős kettőség övezte, hiszen a hazai viszonyok mellett nem lehet elmenni a belpolitikai viták mellett, ahol nyilvánvalóan célpont lett a nagyjából 100 millió dolláros (nagyságrendileg 35 milliárd forintos) költsége miatt, ami mellé hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy ezt végül komolyabb utólagos bővítés nélkül valósították meg, miközben a program indulása után jelentős inflációs nyomással kellett a kiadások terén szembe nézni. Hogy mennyire hasznos egy újabb magyar űrhajós feljuttatása, az ezzel kapcsolatos tapasztalatok begyűjtése, az alapvetően ott kérdés, hogy mik a közép- és hosszú távú tervei az országnak és ebbe miként illeszkedik egy ilyen projekt. A HUNOR lehetőséget biztosított több száz, több ezer embernek, hogy közvetlenül kapcsolatba lépjen ezzel a szférával, táptalajt adva a későbbi fejlődésnek, vagyis nem „csak” egy ember feljuttatása a „nyeremény”.
Ezen résztvevők adhatják a későbbi programoknak azt a bázist, amire lehetne építeni. Nyilvánvaló, hogy a súlyos nemzeti megosztottság miatt célpont lett a HUNOR és ilyen háttérrel bizony tudathasadásos a vélekedés vele kapcsolatban. Egy olimpiai sportoló eredményei kapcsán aligha (na jó, kevésbé) merülne fel, hogy pártpolitikai eszköz, de a belpolitikai helyzet miatt ezt a példát is okkal lehet támadni (futballválogatott esete). A tudathasadás itt érhető tetten: már ott tartunk, hogy nem is lehet őszintén örülni annak, hogy újra Magyar honfitársunk jutott fel a világűrbe.
Tudományos téren a különböző tudományágak folyamatosan versenyeznek úgy a kormányzatok, mint a potenciális befektetők kegyeiért, és valljuk meg, hogy az űrutazás egy látványos, hatásos, a tömegeket jobban megfogni képes elem, mint mondjuk egy tengerbiológiai vagy geológiai kutatás. Emiatt pedig az állami támogatások terén is előnyben van, hiszen népszerűségnövelő hatása lehet. Ilyen téren Magyarország egyáltalán nincs egyedi helyzetben, láthatjuk már az Ax-4 esetén is, hogy Lengyelország is hasonló cipőben jár, de amúgy Csehország is ebbe az irányba mozdul el, és sorolni lehet a további példákat.
Más szóval: bármennyire is ki lett használva a kormányzat által a HUNOR politikai tőkéje (ami teljesen logikus is), ezzel együtt ez egy nemzeti űrprogram, próbáljunk hát hátra dőlve kicsit így tekinteni rá…
Az űrhadviselés útkeresése
Az, hogy a világűr meghatározó eleme a modern hadviselésnek annyira nem új fogalom, hogy alapvetően a hidegháború első felében vált azzá. Az 1961-ben John Kennedy elnök műholdképeket mutatott be Andrej Andrejevics Gromiko szovjet külügyminiszternek, bizonyítva, hogy a Szovjetunió messze nem rendelkezik annyi stratégiai bombázóval és interkontinentális ballisztikus rakétával, mint amit kommunikál. Ezekhez az információkhoz korábban U-2 kémrepülőgépekkel kellett berepülni a Szovjetunió fölé, amely Gary Power gépének az 1960 május elsején történt lelövése után többé már nem volt opció. A légvédelemi rakéták térnyerése tette lehetővé, hogy a kémműholdak meghatározó szereplői legyenek a döntéshozatalnak, legyen szó hosszú távú stratégiai, vagy később akár egészen pillanatnyi taktikai szinten.
Ez pedig az elmúlt években sebességet váltott, több tucatnyi civil „kémműhold” is kering már odafent, amelyek szolgáltatásként nyújtanak képet az arra igénnyel (és jogkörrel) rendelkezőknek.
Műholdkép a Vantor cég által publikálva, két kínai hadihajóról és egy logisztikai ellátó hajóról
A Komszomolszk-On-Amur repülőgépgyár udvaráról készült Maxar képen Algériai Szu-35-ös vadászgépek…
Ez olyan képesség, amelyet egyre aktívabban igyekszik mindenki megszerezni és birtokolni, 2025-ben mintegy 50 különböző SAR (szintetikus radarképet biztosító) műholdat bocsátottak Föld körüli pályára – legalábbis ennyi az, amiről biztosan tudjuk, hogy az. Az indítók között vannak Dél-Koreai („Project 425”), ESA / EU (Sentinel-1D), Egyesült Arab Emírségek (Foresight-3/4/5), Izrael (Ofek-19), Kína (Yaogan-43 széria) és öt különböző kereskedelmi szolgáltató cég (ICEYE, Capella Space, Umbra, Synspective és iQPS)
Rheinmetall központjáról az IceEye egyik műholdjával készült SAR kép
Az pedig, hogy mi mindenre szánják a műholdakat, csak fokozódik, olyannyira, hogy az Egyesült Államok légiereje (USAF) évtizedek óta küzd a már erősen koros E-3 AWACS légtér-megfigyelő gépek lecserélésével. A Boeing E-7 Wedgetail gép lenne az egyetlen (hazai) alternatíva, ebből egy időben már 26 darab beszerzését célozták meg. Ám ezt 2025-ben több irányból is támadás alá került – az egyik fő ok, hogy az Egyesült Államok Űrereje (US Space Force, USSF) még 2020-ban elkezdte a következő generációs kompozit űrinfrastruktúra kiépítését, amely több száz különböző Föld-megfigyelő műholdból és szintén több száz kommunikációs műholdból áll, amelyek nem csak a Földi, de az űrbéli kommunikációt biztosítják. Ezt az infrastruktúrát egységesen Proliferated Warfighter Space Architecture (PWSA, ha magyarítani szeretnénk, talán „Szétosztott katonai űrarchitektúra a hadviselő erők számára” lenne találó) néven illették és gyakorlatilag ez adná az Egyesült Államok hadseregének az űrbe telepített gerincét.
A törvényhozásban erős hangok vannak, hogy „sérülékeny” (elég az Orosz A-50 légtérmegfigyelő gépek elleni „hajtóvadászatra” gondolni) nagy méretű légtér megfigyelő gépek helyett radar- és optikai műholdakkal valósítsák meg a légtér folyamatos megfigyelését.
Ami rögtön fel is veti a kérdést – akkor a világűrbe telepített felderítő műholdak kevésbé sérülékenyek, mint a levegőben repülő gépek? Erre pedig nem igazán egyértelmű a válasz.
Ma már szinte mindennapos, hogy egy ország műholdja megközelíti egy másik ország kém- vagy kommunikációs műholdját és információszerzés céljából "követi", illetve már volt példa aktívan zavarásra, vagy legalábbis annak kísérletére.
Kínai aktív kísérlet például 2025 elején került sor, ahol a Shijian-6 műhold körül három Shijan-24C műhold szabályos köröket írt le, akár 10 km-re is megközelítve azt. Ez gyakorlatilag egy műhold-megközelítés és megfigyelés gyakorlati tesztelése.
A Sentinel-1 SAR-t műholdat például így zavarták 2024-ben, mikor Szevasztopol felett haladt át:
A kard és pajzs versenye folyik tovább, és korántsem biztos, hogy egy műhold alapú megoldás kevésbé sérülékeny, mint egy AWACS repülőgép...
2022 óta pedig még egy fordulópont bekövetkezett. Az Orosz-Ukrán háborúban a műholdas kommunikáció is szintet lépett, a korábban csak nagyobb egységek vezetési szintje által elérhető műholdas adatkapcsolat a StarLink segítségével immár az egészen a szakasz szintű kommunikációig leszivárgott. Ez félelmetes előrelépés a korábbi technológiákhoz képest, hiszen a háborúra jellemző „köd” eloszlatásával a csapatok harcértéke jelentősen megnőhet. De rögtön rá is mutatott arra is, hogy aki ezt az infrastruktúrát birtokolja és kezeli, élet-halál ura lehet egy konfliktusban.
A műholdas internetes szolgáltatásba induló szereplők jelentős része (IRIS2 , illetve a Guowang és QianFan) elsődlegesen ezen okból lett életre hívva. A katonai célú szolgáltatás pedig óhatatlanul ellentevékenységet szül, szükséges megvizsgálni miként lehet zavarni vagy működésében akadályozni a rendszert.
Ehhez kapcsolódik 2025 „legnagyobb” bejelentése, mégpedig a Golden Dome rakétavédelmi projekt Trump elnöktől. Figyelembe véve, hogy az 1980-as évekbeli Ronald Reagen féle „Star Wars” projekt felmelegítése, természetesen a regnáló elnök ízlésének megfelelően (arany iroda, arany flotta, arany dóm…).
Noha könnyű félresöpörni, hogy a megvalósíthatósága ugyanúgy nehezen elképzelhető, mint volt negyven évvel ezelőtt, sőt, jelenleg még a költségvetésbe se nagyon lehet látni a megbízásokat, a program körüli mozgások vitatatlanak. A Golden Dome célja, hogy bárhol a világon valamiféle ballisztikus vagy felső-légköri csapásmérő eszközök közelítenének az Egyesült Államok felé, azt rögtön észlelni legyenek képesek, illetve megsemmisíteni, mielőtt az elérné a célpontját.
A Leonardo DRS vázlata a Golden Dome elemeiről, itt a műholdak felderítő, célrávezető és kommunikációként szerepelnek, nem pedig valódi célelfogó eszközök (effektorok)
Noha az első reális elképzelések arról szólnak, hogy a műholdak feladata „csak” a veszélyforrások felderítése, majd az tengerről vagy szárazföldről indított elfogó rakéták számára céladatok továbbítása, az általánosan kommunikált képesség mégis az, hogy az űrbe is telepítenének célelfogó eszközöket.
A végére egy apró, de érdekes hír: az Imversion nevű cég az Arc elnevezésű űrjárművének első útjára készül, amit a USSF SpaceWERX ágán keresztül pénzelnek. Az Arc célja kettős, elsődlegesen az Egyesült Államok területéről indítva egy rakétával a világ bármely pontjára el lehetne juttatni 500 fontnyi (227kg) hasznos terhet gyakorlatilag egy órán belül. Ez lehet rendszerkritikus utánpótlástól egészségügyi eszközökön át bármi. A második lehetőség, hogy a világűrben kering alaphelyzetben, akár évekig, és amikor szükség van az általa szállított eszközre, a megfelelő helyzetben lévő egység fékező manőverrel visszatér a világűrből és földet ér ejtőernyővel a célzónában.
Az Inversion Arc űrjármű maketje
227 kg finoman szólva is kevésnek tűnik elsőre, de közben rengeteg olyan példa van és volt a hadtörténelemben, amikor egy kritikus alkatrészből egyszerűen nincs kéznél, és ezért kacifántos utakon kell ezeket eljuttatni a célterületre. A különféle elemzések rámutatnak, hogy sokszor tömegben és méretben kicsi eszközökről van szó, tehát valójában lehet, hogy az Arc ideális erre a célra. A leglogikusabb oldala pedig az, hogy egy félreeső helyen lévő katonai egység sürgős utánpótlásra szorul lőszerből, élelmiszerből, fegyverből, az ilyen módon gyorsan megoldható. Igen, mint valami Helldivers II.-ből látott módon…
Ezzel együtt ez újfent felmelegíti az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának (USMC) régi vágyát, mely szerint a hagyományosan hajókon, partra szálló hajókon, helikoptereken a célzónába jutó katonák a jövőben egyenesen a világűrből érkezzenek. Ezt még 2002 környékén vizsgálták a Hot Eagle / SUSTAIN projekt keretében, amely 13 tengerészgyalogos vagy 3 tonnányi felszerelést kellett volna, hogy a világ bármely pontjára elvihessen nagyon rövid időn belül.
A Hot Eagle / SUSTAIN projekt 2002-ből
A vágy régóta megvan, de a megvalósítása késlekedik. Az Arc egyfajta inkubátor lehet sokak szerint eme igénynek, amely első körben a logisztikai hátteret, későbbiekben magát a harci egységek célzónába jutását biztosíthassák.
Ezzel együtt jelenleg nem látszik, hogy az űrbéli hadviselés következő lépcsőfokára mikor lépnek fel az katonai erők…
).
