2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja VIII. rész

Új seprű jól seper: a szovjet űrprogram pálfordulásai és helyzet az 1970-es évek közepén.

[ ÚJ TESZT ]

Vezércsere a'la Glusko

Vaszilij Pavlovics Misin helyzete Szergej Koroljov halála után a CKBEM tervezőiroda élén, és ezáltal többé-kevésbé a szovjet űrprogram de facto vezetőjeként viszonylag stabil volt, de a politikai széljárás a Szovjetunióban gyorsan változhatott. A többi főmérnök közül Mihail Jangellel, ha nem is súrlódások nélkül, de együtt tudtak dolgozni, viszont Vlagyimir Cselomej és Valentyin Glusko ott fúrta, ahol csak tudta. Cselomej csillaga Nyikita Hruscsov főtitkár bukása után gyorsan leáldozóba ment át, és Dmitrij Usztyinov (a védelmi ipart felügyelő minisztérium vezetője) ellenérzései vele szemben elég komoly akadálya volt, hogy Misinen túlnőhessen. Megtalálta viszont azt a rést, ahová befurakodhat, és kitúrhatja Misint: a katonaságot.

A hadsereg pénzelte eredetileg a rakétaprogramot, amiből az űrprogram kinőtt, de az 1950-es évek végére, az 1960-as évek legelejére sokszor már inkább nyűg volt nekik. Koroljov és Misin sem nagyon akart a katonai programokkal foglalkozni, ha csak az űrprogramba valahogy bele nem tudták szőni őket, és ezért a hordozórakétáiból készültek csapásmérő ballisztikus rakétatervek, katonai Szojuzok és űrállomások, ám ezek többsége nem igazán nyerte el a katonai vezetők tetszését. Cselomej az első időben kevés eredményt tudott letenni az asztalukra, míg Jangel rövid úton viszonylag sikeres rakétaprogramot vitt véghez. Egy tábornoktól származó idézet szerint "Koroljov a TASzSz számára épít rakétákat, Cselomej szart épít, Jangel nekünk dolgozik" (a TASzSz a szovjet központi hírügynökség rövidítése volt).


Vaszilij Misin, a CKBEM tervezőiroda
(és bizonyos szintig a szovjet űrprogram) vezetője 1966 és 1974 között

Az 1970-es évekre ez megváltozott, Jangel továbbra is viszonylag stabil és jó forrása lett a szovjet ballisztikus rakétaprogramnak, Cselomej pedig az UR-100 rakétájával a stratégiai rakétaerőket, P-5, P-5D majd P-70 robotrepülőgépeivel pedig a haditengerészetet látta el jó képességű fegyverekkel. 1970-ben a hadsereg vezetése már eléggé torkig volt Misin hozzáállásával, aki félvállról vette a kéréseiket miközben Cselomej tárt karokkal fogadta őket. Ő nem győzött panaszkodni, hogy amíg Misin öt tervezőiroda felett bábáskodik, és 60 000 ember dolgozik neki, és eközben a Szojuz, N1, L3 és különféle R-7 alapú hordozórakétákkal foglalkozik csak, addig ő az egyetlen irodájával, 8 000 emberrel kiszolgálja a haditengerészet robotrepülőgép-terveit, illetve a hadsereg stratégiai ballisztikus rakétáinak jó részéért felelős, valamint az Almaz kém-űrállomáson dolgozik és még ott van a fejlett UR-500K / Proton-K rakétája is. Utóbbi mondjuk akkoriban még nem tökéletesen megbízható, de a legnagyobb, valóban használható szovjet hordozórakéta volt.


Vlagyimir Cselomej, a CKBM tervezőiroda feje, egy kétségkívül tehetséges főmérnök,
aki viszont az 1960-as évek közepétől nem tudott kellő politikai támogatást szerezni

A rakétahajtómű-fejlesztés legfőbb "tisztjeként" Glusko szintén nem fukarkodott Misint kritizálni, de az első időkben kevesen hajlottak a szavára, sőt inkább unták már, hogy állandóan a Kuznyecov tervezőiroda rakétahajtóműveit szapulja. Csakhogy az 1970-es évek elején már egyre inkább betaláltak a kritikái. Az Egyesült Államok megnyerte a Holdért folytatott harcot, sőt több holdraszállást is végrehajtott, felküldte a Skylab űrállomást, amelyen három személyzet egymás után egyre hosszabb időt töltött el, és öles lépésekkel haladt az űrrepülőgép megvalósítása felé. Eközben a Szovjetunió lemaradásba került: a Szojuz-1, majd a Szojuz-11 katasztrófája egyaránt súlyos problémákra mutatott rá, Kuznyecov hajtóműveire épülő N1 hordozórakéta csak nem akart összeállni, nélküle pedig az L3 holdprogram sem mozdulhatott előre, majd ezek után jött a DOSz-2, OPSz-1 (Szaljut-2) és a DOSz-3 (Kozmosz-557) űrállomások kudarca egymás után.


Valentyin Glusko, 1938-ban az NKVD által készített fotó


Glusko valamikor az 1970-es években, már mint elismert főmérnök

Így jutottunk el oda, hogy 1974. május 18-án Szergej Alekszandrovics Afanaszjev, a civil űrprogramot felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere egy, a Misin által irányított CKBEM tervezőiroda vezető mérnökeivel való találkozón közölte, hogy a pártvezetés úgy döntött, Misint leváltja a CKBEM éléről, és a tervezőirodát összeolvasztják Glusko Enyergomas tervezőirodájával, melynek vezetője Glusko lesz. Az új "szuper-tervezőiroda" az Enyergija nevet kapja később, és kell pár hónap, amíg a hullámok elülnek, de a hatalomátvétel és a két iroda összeolvasztása gyorsan végbement. A Glusko-korszak vértelen leszámolással kezdődött: megtiltotta, hogy Misin a továbbiakban az Enyergija alá tartozó épületekbe lépjen, leállította az N1 hordozórakéta-programot és az L3, valamint az utódjának szánt L3M holdraszálló programot, olyan szinten, hogy a már kész vagy félkész N1 rakétákat szét kellett vágni, és a (Glusko szemében régóta szálka) Kuznyecov-iroda által épített NK-33, 39 és 43 hajtóműveket pedig be kell(ett volna) olvasztani.


Válogatott szovjet tervezőmérnökök 1957-ből: balról a második Glusko, mellette Koroljov

Misin még 1974-ben a Moszkvai Repüléstudományi Intézetben helyezkedett el, mint a repülőgép-tervező és építő osztály vezetője, és oktatóként folytatta munkásságát. Róla érdemes még megjegyezni, hogy míg Koroljovról általánosan pozitív képet ápolnak források, addig Misinről eléggé negatívat. Persze nem árt tudni, hogy ezek nem kis része Kamanyin naplójából származó megjegyzésekre építkeznek, márpedig Kamanyin az 1960-as évek végétől nem fukarkodott a Misint kritizáló szavakkal. Ahogy Koroljov, Cselomej vagy Glusko sem volt egyszerű ember, a feljegyzések szerint Misint is szörnyű természettel áldotta meg a sors, és szerencsétlenségére pont egy olyan időszakban vitte az OKB-1 / CKBEM tervezőirodát, amikor roppant kihívások és nehézségek elé volt állítva.

Nem vitás, hogy a Gluskóval és Cselomejjel vívott belharcuk súlyos károkat okozott a szovjet űrprogramnak, ám az is igaz, hogy ebben Misin csak az egyik szereplő volt. Az N1 és L3 programok sikertelen vége aligha az ő lelkén szárad, sem erőforrása, sem ideje nem volt igazából, hogy beelőzhesse az Apollo / Saturn-programot. A Szojuz-1 katasztrófájánál meglett volna a hatalma, hogy elkerülhessék azt, ám meg akart felelni a pártvezetésnek – ebben is követte Koroljov döntéseit, és rizikózott; Koroljovnak bejött, neki kevésbé. A Szojuz-11 esete szintén olyan volt, ahol megtehette volna, hogy felülvizsgálja az eredetileg még a Voszhod idejéből származó ötletet az űrruhák mellőzéséről az indításkor és visszatéréskor, ám nem volt erre hajlandó. Igazságtalan vagy sem, azt nem lehet elvitatni, hogy regnálása idején négy szovjet űrhajós veszett oda űrrepülés alatt, és alaposan lemaradt az emberes űrrepülések terén a Szovjetunió az Egyesült Államokkal szemben.


A Vulkan óriás-rakéta egyik változata,
ez éppen 3810 tonnás indulótömeg mellett 170 tonnát vitt volna fel

Glusko ugyanakkor továbbra is a holdprogramot szerette volna folytatni, ehhez pedig új, "saját" hordozórakétát álmodott meg. Menet közben egy pálfordulás is történt – az 1970-es évek elején elengedte korábbi döntését a folyékony oxigén (LOX) és kerozin hajtóanyagot használó rakétahajtóművek fejlesztésének szabotálása terén – ehhez persze a védelmi minisztérium utasítása is kellett, akik az R-7 család tapasztalatai alapján (no meg viszonylagos olcsósága miatt) ezt a hajtóanyag párost preferálták. Erre az üzemanyagra építette a Vulkan óriás-rakétát, amely később több verziót is megélt, az 1974-es változatnál a középső nagyobb átmérőjű fokozat köré hat kisebb gyorsító fokozat került, és a mintegy 4300 tonnás indulótömegével 230 tonnát vihetett volna alacsony Föld körüli pályára, és 60 tonnát tudott volna alacsony Hold körüli pályára állítani. A hatalmas rakéta köré egy új holdprogramot építettek fel, a LEK-et (~ Tartós Személyzettel Ellátott Holdi Komplexum), amely az LK holdkomp egy némileg átalakított, három embert befogadó változatát, illetve cirka 15 és 20 tonnás, leszállómodulokkal érkező mini-bázisokból épült volna fel. A Holdon folyó munkát egy napelemes, 8,2 tonnás, túlnyomásos belterében két űrhajóst szállító Lunohod LEK terepjáró segítette volna, amely markolókanalával a bázisépítésben is részt vehetett. A holdbázis energiaforrása nukleáris volt, a tervek szerint a leszállás után a személyzet kicsit távolabb elássa a Hold talajába, és kábellel táplálja majd az állomást.


Dmitrij Usztyinov, az egyik legbefolyásosabb szovjet miniszter az 1960-as és 70-es években

A szovjet pártvezetés prominensei (főleg Dmitrij Usztyinov, a védelmi ipari miniszter és Jurij Andropov, a KGB vezetője) viszont megirigyelték az amerikai űrrepülőgép-programot, és annak szovjet megfelelőjét szerették volna viszontlátni, félresöpörve Glusko elképzeléseit. A szovjet mérnökök viszont nem rajongtak a javaslatért, az ekkora már kikristályosodott amerikai űrrepülőgép technikai megoldásai drasztikusan bekorlátozták a lehetőségeket, csak a rakterében lehetett felvinni hasznos terhet, mivel a rendszer kritikus pontja volt maga az űrrepülőgép, hiszen bele volt építve a hajtómű. Ezzel a problémával az amerikai mérnökök is tisztában voltak, ám a súlyos kompromisszumok között született program kulcselemének tartották azt, hogy minél többet repültessék az űrrepülőgépet, ettől várva az indítások árainak csökkenését – vagyis ők készakarva döntöttek így.

Ez döntés viszont megpecsételte Glusko óriás-rakéta terveit és holdprogram álmait....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.