A NASA első kozmonautája

1995 két új űrrekorddal kezdődött: a Mir űrállomás fedélzetén három űrhajós tartózkodott, Jelena Vlagyimirovna Kondakova a világ első tartós űrállomás-személyzetébe tartozó nőként minden egyes nappal megdöntötte a korábbi világűrben töltött női időtartam világrekordot – akár az egy huzamban, akár az összesített időt nézve. Társa, Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajósként már a negyedik útján volt, és bár rekordot nem tartott, de már ő is több, mint egy évet töltött el összesen a Föld légkörén túl. Harmadik társuk Valerij Vlagyimirovics Poljakov viszont abszolút rekorder lett január 9-én – nemcsak megdöntötte Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov egy év és egy nap rekordját (és még hónapok voltak hátra a tervezett időből), de összesen is több, mint 600 napot volt már a világűrben, amivel messze megelőzött mindenkit.

1995 januárjában a Mir űrállomás kiépítés tekintetében megegyezett az 1990 júniusi állapottal:
Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall

Európai vendégek a Miren

Miközben a hidegháború véget ért, és az orosz űrprogram kétségbeesetten küzdött a fennmaradásért, máshol is zajos változások következtek be – Európában a frissen egyesülő Németország eldöntötte, hogy ha már lehetősége van rá, hogy pénzért feljuttassa egy űrhajósát a világűrbe, egész pontosan a Mir űrállomásra, akkor él is azzal. Az egységes Németország ily módon is rögtön a történelemkönyvekbe kerülhet, nem mellesleg pedig összeboronálhatja a kelet- és nyugatnémet űrprogram szakembereit. Eközben a német űrügynökség hivatalosan a Columbus űrállomás-modul (illetve egy időben különálló űrállomás) előkészületének is tekintette az eljövendő űrutazást. A lehetőséget a franciák is megragadták, korábbi Mir látogatásuk folytatását vázolták fel az oroszoknak – immár pénzért. A dolog érdekessége, hogy miközben már létezett az elviekben egységes európai űrprogramért dolgozó ESA, a két utat a két ország űrügynöksége (a német DLR és a francia CNES) maga intézte – az ő logójuk és nevük tűnt fel mindenhol, az ESA-é csak hébe-hóba...

A Mir bővítésének folytatása

1989-ben a Szovjetunió elkezdett végleg széthullani, a belső problémákra Mihail Gorbacsov reformjai nemhogy gyógyírt nem jelentettek, de feltehetően csak meggyorsították a hatását. A szovjet űrprogram vezetői a jövőbe tekintve azt látták, hogy a politikai vezetést az űrprogram maximum akkor érdekli, amikor pózolni lehet vele, vagy amikor a szovjet állam nagyságát és fejlettségét hirdetve hivatkozhattak rá. Mivel a pénzforrások szétosztásakor egyre hátrébb kerültek a listában, a további működés került veszélybe. Itt már nem csak arról volt szó, hogy a VKK űrrepülőgépek építésére alig-alig maradt forrás, az Enyergija hordozórakétáról nem is szólva, de egyenesen arról, hogy egyáltalán kifizetik-e a béreket, a számlákat, lesz-e fedezet arra, hogy újabb rakétákat, űrhajókat építsenek. Mindezt nem sokkal az után, hogy a Buran sikeresen megjárta a világűrt...

A helyzetre adott reakciók egyik felét bénultságként lehetne jellemezni: nem tudtak egyszerűen mit lépni arra, hogy a központi költségvetés csapjaiból drasztikusan kevesebb pénz kezdett el csurranni-cseppenni a korábban megszokott (és már akkor is a kiadott feladatokra sokszor elégtelen) összegekhez képest. Erre talán a VKK űrrepülőgép-program a legjobb példa, ami (legalábbis a hivatalos kommunikáció szerint) a célegyenesben áll az emberes űrrepülés végrehajtásához, ugyanakkor méregdrága, széttagolt és rengeteg munkafeladat lenne még vele – mégse hajlandóak hivatalosan leállítani (erre ugye 1993-ig várni kellett). Néhány reakció viszont váratlanul pragmatikus és realista volt. Utóbbira jó példa, hogy 1989-ben bejelentették, hogy az Interkozmosz programot nem folytatják, viszont nyitottak a külföldi országokkal való együttműködésre, csak éppen több "ingyen ebéd" nem lesz, fizetni kell a költségeiket, nem csak az űrutazást magát, de az ellátmányt és a tudományos felszereléseket szállító Progressz útját is.

Ezek a Haderőnemek...

Trump felmutatja az aláírt Űrdirektíva dokumentumot 2018. június 18-án

Donald Trump amerikai elnök az Országos Űrkutatási Tanács Fehér Házban tartott tanácskozásán elnöki utasítást írt alá, amelyben elrendelte, hogy a védelmi minisztérium azonnali hatállyal indítsa el egy világűrbe telepítendő haderő felállításához szükséges folyamatot – számolt be erről az MTI.

És írta az Index.hu.

Igazából valahol érdekes, hogy nem sokkal később egy másik hír is szól erről, már sokkal kevésbé dobálódzva nagy szavakkal. Esetleg valaki a fejéhez kapott menet közben, hogy mekkora zöldséget sikerült összehordani?

A Mir űrállomás előtörténete

A Szergej Koroljov által vezetett OKB-1 tervezőiroda az 1960-as évek elejétől tervezgetett nagy méretű, több modulból álló űrállomásokat (a legtöbb az MKBSz jelölés alatt), ám ezek a tervek sose nyerték el az ország befolyásos embereinek támogatását. Ehhez persze az is kellett, hogy Koroljov (majd később utódja, Vaszilij Misin) némi megalomániában szenvedve óriási elemekre szeretett volna építkezni, amit a hatalmas N1 hordozórakéta vihetett volna fel. Az egymásra épülés régi trükk az ilyen projekteknél – az MKBSz űrállomás miatt szükség van az N1 rakétára, ha pedig az N1 megvalósul, akkor az MKBSz is létrejöhet. Bármelyik is nyer támogatást, az "húzza magával" a másikat a megvalósulás felé. Persze ennek a fordítottja is megtörténhet, ahogy meg is történt: az MKBSz túl nagyratörő (és ez által túl drága) volt a megvalósuláshoz, az N1 rakétaprogram leállítása után pedig már megvalósítani sem lehetett.

Az MKBSz űrállomás ábrája, a cirka 90 tonnás modulokból felépítendő űrállomást a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna

Az Enyergija-sztori

Valentyin Glusko az 1970-es évek végén

A szovjet űrrepülőgép- és nehéz-hordozórakéta programot ott hagytuk félbe, hogy 1976-ban Valentyin Glusko, az NPO Enyergija tervezőiroda vezetője több külső hatásra úgy döntött, hogy a korábbi Vulkan nehéz-hordozórakéta programját elengedi, legalábbis látszólag, hogy olyan hordozórakétát tervezzen, ami az oldalán tud felvinni nehéz terhet a világűrben. Az első külső hatás a szovjet vezetés azon döntése volt, hogy márpedig a Szovjetuniónak le kell másolnia az amerikai űrrepülőgépet, amit egy olyan oldalvágással módosítottak, hogy a főhajtóműveket nem az űrrepülőgépen, hanem a hajtóanyag-tartály alján helyezik el, más szóval visszatértek a rakéta és az azon "utazó" teher kompozícióhoz, szemben az amerikaiak által használt űrrepülőgép és tartály megoldáshoz.

Ezen korai verzió szerint az űrrepülőgép a rakéta orrára került volna. A másik külső hatás egy kisebb összeesküvés lett volna, amely ezt az oldalvágást akarta kihasználni: mivel az űrrepülőgép amúgy sem rendelkezik hajtóművel, bármilyen rakéta orrán feljuthat a világűrbe. A holdprogramhoz szánt és Glusko által elkaszált N1F rakéták pedig megfeleltek a célnak, vagyis nem kell semmit kifejleszteni, sőt, szinte a polcról le lehetne emelni mindent. Glusko persze nem akarta, hogy az N1F feltámadjon hamvaiból, ő a saját rakétáját szerette volna megvalósítani, így a javaslatát végül úgy nyújtotta be, hogy az űrrepülőgép a rakéta oldalára kerül, és az űrrepülőgépet is ennek megfelelően képeznék ki. Az N1F ilyen konfigurációban nem lenne képes felemelni a szovjet űrrepülőgépet, a támadást tehát gyors oldallépéssel elhárította....

A Szaljut-7, mint átmeneti megoldás...

Az eredeti elképzelés a szovjet űrállomás-életciklusban az volt, hogy a korai DOSz / OPSz űrállomások (Szaljut-1, ... 5) után egy hosszabb távú világűrben tartózkodásra épülő űrállomás következik, ez volt a DOSz-5 vagy ismertebb nevén a Szaljut-6. Ez az űrállomás viszont mindössze 2 éves élettartamra volt tervezve, amit végülis bőven túlszárnyalt. Ekkor következett volna a még 1974-ben elindult MKBSz-1 program eredménye, amely több kisebb modulból felépülő, nagy méretű űrállomás megépítését célozta meg – ebből lett később a Mir. Csakhogy a Mir menet közben több változáson is átesett, illetve az erőforrások terén nem kapott kiemelt figyelmet, így mi sem természetesebb, minthogy késett az eredeti ütemtervhez képest. Az 1980/81-re befejezni tervezett Szaljut-6 program és a Mir között több éves lyuk tátongott az ütemtervekben, így alternatív megoldások felé kellett nézzenek. Noha a válasz valójában kézenfekvő volt...

A DOSz-6 / Szaljut-7 felkészítés közben