Ma indult a világűrbe a Szojuz MSz-10 űrhajó, fedélzetén mindössze két űrhajóssal, az orosz Alekszej Nyikolajevics Ovcsinyin és az amerikai Nick Hague. Azért nem indult harmadik űrhajós (amúgy Nyikolaj Vlagyimirovics Tyikonov lett volna), mert a Nauka orosz tudományos modul indítása tovább késlekedik, Tyikonov immár másodszor került ki az induló személyzeti keretből, mivel kifejezetten a Nauka modulon való munkára képezték ki.

Hague és Ovcsinyin, a Szojuz MSz-10 személyzete

Az indítás után mintegy két perccel a négy oldalsó gyorsító fokozat leválásakor műszaki hiba történt, az első hírek szerint a középső fokozat leállt, ahelyett, hogy az ekkor 70%-os teljesítményét 100%-osra növelte volna. A Szojuz űrhajót leválasztotta a mentő rendszer, és ballisztikus pályán, Kazahsztán területén földet értek.

Az Űrsikló-Mir program lecsengése

Noha 1997 nehéz teherrel a háta mögött távozott az orosz űrprogram történetében, optimistán tekinthettek a jövőbe: a Mir űrállomás a jelek szerint kezd magához térni, és bár egyre-másra jöttek a nehézségek, mindegyiken sikerült túllendülni, és senki sem vesztette életét a felmerült balesetekben. Ezt az optimizmust 1998. január elsején térdmagasságban kaszálhatta el a Mir fedélzeti számítógépének lefagyása. Ez volt a harmadik számítógép, amit az elmúlt fél évben lecseréltek, de hiába, a jelek szerint a hiba máshol lehet. A Mir EO-24 aktuális személyzete, Anatolij Szolovjov, Pavel Vinogradov, illetve David Wolf számára ez azt jelentette, hogy az elkövetkező napokban a Szojuz TM-26 űrhajóval stabilizálhatta és fordíthatta a Nap felé az űrállomást, hogy az akkumulátorokat teljesen feltöltsék.

Szolovjov és Vinogradov egy korábbi űrsétájukon

Folyamatban van ugyebár a Szovjet és Orosz űrhajózás történetét követő kis sorozatom, és annyira sikeres lett, hogy felfigyelt rá Schuminszky Nándor is, aki évtizedek óta az űrhajózás és űrkutatás megszállotja és szakértője, több könyv és számtalan cikk szerzője az témában. Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy a szakmai lektorálásban szívesen segítene, és már jó pár részt néztük át együtt, javítottunk ki különféle hibákat, amiket a sorozat írása közben vétettem. Néha vitatkozom is vele, mert nem egyértelmű helyzetekben ha az egyik forrás ezt állítja, a másik meg az, akkor nehéz igazságot tenni, és bizony nem egy eleme van a Szovjet űrhajózás múltjának, amelyet feltehetően már teljesen tisztán látni sose fogunk.

A legutóbbi kis beszélgetésünk alkalmával a Szaljut-6-ról átküldött egy érdekes fotót, amelyen azt lehet látni, hogy két Szojuz űrhajó van bedokkolva az űrállomásra. Ez itt ni:

Rutinná váló élet a Miren

1997-et az orosz űrprogram már-már fényes csillagzat alatt látta meg, a Mir űrállomás végre teljesen kiépült, hat modulja (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Priroda) nagyjából 130 tonnás tömegével a legnagyobb űrállomás volt, ami addig a Föld körül keringett, és immár lassan 11 éve, hogy a bázismodul pályára állt. Az orosz űrprogramnak rövid távon a Mir fedélzetére küldendő egyesült államokbeli és európai űrhajósok, míg közép és hosszú távon a Nemzetközi Űrállomás (amelyről részletesebben a későbbi fejezetekben lesz szó) konkrét jövőképet és célt adott. Persze sötét felhőkből is akadt bőven, Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője keserűen jegyezte meg, hogy 1989-hez képest a szovjet / orosz űrprogram költségvetése 1996-ban az ötödére zuhant. Márpedig ha nem fog stabilizálódni a pénzügyi helyzet, akkor a NASA-val kötött Mir-látogatásokra vonatkozó szerződések lejárta után nem tudják már a fizetős Mir-látogatásokat sem kiszolgálni, mert azok nem fedezik az űrprogram teljes költségét. Ekkoriban a tervek úgy szóltak, hogy 1999-ig lesz lakott a Mir, majd 2000-ben irányítottan belevezetik a légkörben, megsemmisítve az akkor már 14 éves űrállomást. Amit Koptev nem mondott ki, az az, hogy a NASA ugyan menet közben megrendelte a Nemzetközi Űrállomás Zarja modulját a Hrunyicsev Gépgyártól (amely egy FGB modulra épült), de a nagyvonalúan felvázolt orosz modulokra egyszerűen nincs pénz, így pedig a látszólag fényes jövőkép némileg ködbe vész...

A NASA első kozmonautája

1995 két új űrrekorddal kezdődött: a Mir űrállomás fedélzetén három űrhajós tartózkodott, Jelena Vlagyimirovna Kondakova a világ első tartós űrállomás-személyzetébe tartozó nőként minden egyes nappal megdöntötte a korábbi világűrben töltött női időtartam világrekordot – akár az egy huzamban, akár az összesített időt nézve. Társa, Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajósként már a negyedik útján volt, és bár rekordot nem tartott, de már ő is több, mint egy évet töltött el összesen a Föld légkörén túl. Harmadik társuk Valerij Vlagyimirovics Poljakov viszont abszolút rekorder lett január 9-én – nemcsak megdöntötte Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov egy év és egy nap rekordját (és még hónapok voltak hátra a tervezett időből), de összesen is több, mint 600 napot volt már a világűrben, amivel messze megelőzött mindenkit.

1995 januárjában a Mir űrállomás kiépítés tekintetében megegyezett az 1990 júniusi állapottal:
Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall

Európai vendégek a Miren

Miközben a hidegháború véget ért, és az orosz űrprogram kétségbeesetten küzdött a fennmaradásért, máshol is zajos változások következtek be – Európában a frissen egyesülő Németország eldöntötte, hogy ha már lehetősége van rá, hogy pénzért feljuttassa egy űrhajósát a világűrbe, egész pontosan a Mir űrállomásra, akkor él is azzal. Az egységes Németország ily módon is rögtön a történelemkönyvekbe kerülhet, nem mellesleg pedig összeboronálhatja a kelet- és nyugatnémet űrprogram szakembereit. Eközben a német űrügynökség hivatalosan a Columbus űrállomás-modul (illetve egy időben különálló űrállomás) előkészületének is tekintette az eljövendő űrutazást. A lehetőséget a franciák is megragadták, korábbi Mir látogatásuk folytatását vázolták fel az oroszoknak – immár pénzért. A dolog érdekessége, hogy miközben már létezett az elviekben egységes európai űrprogramért dolgozó ESA, a két utat a két ország űrügynöksége (a német DLR és a francia CNES) maga intézte – az ő logójuk és nevük tűnt fel mindenhol, az ESA-é csak hébe-hóba...

A Mir bővítésének folytatása

1989-ben a Szovjetunió elkezdett végleg széthullani, a belső problémákra Mihail Gorbacsov reformjai nemhogy gyógyírt nem jelentettek, de feltehetően csak meggyorsították a hatását. A szovjet űrprogram vezetői a jövőbe tekintve azt látták, hogy a politikai vezetést az űrprogram maximum akkor érdekli, amikor pózolni lehet vele, vagy amikor a szovjet állam nagyságát és fejlettségét hirdetve hivatkozhattak rá. Mivel a pénzforrások szétosztásakor egyre hátrébb kerültek a listában, a további működés került veszélybe. Itt már nem csak arról volt szó, hogy a VKK űrrepülőgépek építésére alig-alig maradt forrás, az Enyergija hordozórakétáról nem is szólva, de egyenesen arról, hogy egyáltalán kifizetik-e a béreket, a számlákat, lesz-e fedezet arra, hogy újabb rakétákat, űrhajókat építsenek. Mindezt nem sokkal az után, hogy a Buran sikeresen megjárta a világűrt...

A helyzetre adott reakciók egyik felét bénultságként lehetne jellemezni: nem tudtak egyszerűen mit lépni arra, hogy a központi költségvetés csapjaiból drasztikusan kevesebb pénz kezdett el csurranni-cseppenni a korábban megszokott (és már akkor is a kiadott feladatokra sokszor elégtelen) összegekhez képest. Erre talán a VKK űrrepülőgép-program a legjobb példa, ami (legalábbis a hivatalos kommunikáció szerint) a célegyenesben áll az emberes űrrepülés végrehajtásához, ugyanakkor méregdrága, széttagolt és rengeteg munkafeladat lenne még vele – mégse hajlandóak hivatalosan leállítani (erre ugye 1993-ig várni kellett). Néhány reakció viszont váratlanul pragmatikus és realista volt. Utóbbira jó példa, hogy 1989-ben bejelentették, hogy az Interkozmosz programot nem folytatják, viszont nyitottak a külföldi országokkal való együttműködésre, csak éppen több "ingyen ebéd" nem lesz, fizetni kell a költségeiket, nem csak az űrutazást magát, de az ellátmányt és a tudományos felszereléseket szállító Progressz útját is.

Ezek a Haderőnemek...

Trump felmutatja az aláírt Űrdirektíva dokumentumot 2018. június 18-án

Donald Trump amerikai elnök az Országos Űrkutatási Tanács Fehér Házban tartott tanácskozásán elnöki utasítást írt alá, amelyben elrendelte, hogy a védelmi minisztérium azonnali hatállyal indítsa el egy világűrbe telepítendő haderő felállításához szükséges folyamatot – számolt be erről az MTI.

És írta az Index.hu.

Igazából valahol érdekes, hogy nem sokkal később egy másik hír is szól erről, már sokkal kevésbé dobálódzva nagy szavakkal. Esetleg valaki a fejéhez kapott menet közben, hogy mekkora zöldséget sikerült összehordani?

A Mir űrállomás előtörténete

A Szergej Koroljov által vezetett OKB-1 tervezőiroda az 1960-as évek elejétől tervezgetett nagy méretű, több modulból álló űrállomásokat (a legtöbb az MKBSz jelölés alatt), ám ezek a tervek sose nyerték el az ország befolyásos embereinek támogatását. Ehhez persze az is kellett, hogy Koroljov (majd később utódja, Vaszilij Misin) némi megalomániában szenvedve óriási elemekre szeretett volna építkezni, amit a hatalmas N1 hordozórakéta vihetett volna fel. Az egymásra épülés régi trükk az ilyen projekteknél – az MKBSz űrállomás miatt szükség van az N1 rakétára, ha pedig az N1 megvalósul, akkor az MKBSz is létrejöhet. Bármelyik is nyer támogatást, az "húzza magával" a másikat a megvalósulás felé. Persze ennek a fordítottja is megtörténhet, ahogy meg is történt: az MKBSz túl nagyratörő (és ez által túl drága) volt a megvalósuláshoz, az N1 rakétaprogram leállítása után pedig már megvalósítani sem lehetett.

Az MKBSz űrállomás ábrája, a cirka 90 tonnás modulokból felépítendő űrállomást a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna