A Mir végzete és az ISS szárnybontogatásai

2001 januárjában a földi irányítás aktiválja a Mir irányítórendszerét. Eddig a Progressz M-43 stabilizálta a pályáját, ám azt le kell váltani, és a teherhajók cseréjének idején az űrállomás stabil pályájáért saját magának kell felelnie. A Progressz M1-5 eredetileg január 16-án indult volna, amit két nappal eltoltak az előkészületek megcsúszása miatt, viszont amikor már a rakéta az indítóálláson várta, hogy feltöltsék hajtóanyaggal, a CUP-ból rossz hírek érkeztek, így az indítást lefújták. A Mir elektromos rendszerében ugyanis a feszültség hirtelen zuhant egy nagyot, ami miatt a relatíve sok energiát igénylő giroszkópok használata nem jöhetett szóba, az irányító rendszer pedig ezt a helyzetet felismerve lekapcsolta magát. Az elkövetkező napokban arra jutottak, hogy feltehetően a Kvant-2 modulban létrejött szokatlanul magas hőmérséklet miatt az akkumulátorok működése kevésbé hatékony volt, ez okozta a váratlanul alacsony feszültséget. A Mir pozicionálásáért felelős 12 giroszkópból 10 volt működőképes ekkor, de csak a Kvant-1-en lévő hatot üzemelték be (a másik hat a Kvant-2-ben volt elhelyezve), csakhogy az aktiválásuk után elkezdtek lelassulni (feltételezések szerint elégtelen volt az elektromos energia a megfelelő működésükhöz), így jobb híján rakétahajtóművekkel kell majd stabilizálni az űrállomást.

A Nemzetközi Űrállomás előélete

A hidegháború végével és a Szovjetunió széthullásával az emberes űrrepülés jövője is válaszút elé került. Az Egyes Államokban 1984 óta formálódott a Freedom űrállomás elképzelése, ám az túl drága volt a törvényhozásnak, így szinte végtelen ciklusba került a program terveinek felvázolása és utána a törvényhozási vita vagy elnöki rendelettel való újratervezése. Itt meg kell említeni, hogy a Japán űrügynökség (Kibo) és az európai ESA (Columbus) is csatlakozott a Freedomhoz egy-egy bővítőmodullal. A korai tervek szerint 8 fős lehetett volna az űrállomás, 6 amerikai és 2 nemzetközi (egy ESA és egy NASDA) űrhajóssal.

A Freedom terve 1991-ben, már visszavágott méretben, de európai (Columbus) és japán (JEM) modullal (forrás: NASA)

Áttekintés a nemzeti űrterveken

Eme cikk eredetileg egyfajta folytatása lett volna az Elon Musk IAC (International Astronautical Congress – Nemzetközi Űrhajózási Kongresszus) 2016-os és 2017-es években tett előadásait összegző cikkeknek. A sors úgy hozta, hogy Musk meghekkelte az IAC 2018-at, mivel idén nem tartott ott előadást, helyette két héttel előtte tett egy bejelentést Juszaku Maezawa-val együtt. Ez csak azért volt nekem is kényelmetlen, mert eme cikk akkor már formálódott. Rengeteg mindenről akartam írni, ráadásul sok olyan dolog történt, ami még ide kívánkozott, hogy a végén az IAC 2018 már háttérbe is szorult. Ennek eredménye viszont leginkább egyfajta (elismerem, kissé kaotikus) összefoglaló lett arról, hogy milyen érdekességek történtek az elmúlt időszakban, illetve milyen tervekkel vágnak neki a különféle űrügynökségek és cégek az űrhajózás eljövendő időszakának. Remélem eme bevezető nem szegte a kedves olvasó kedvét, ugyanis hiszem, hogy az elkövetkezendő oldalakon fog elég érdekességet találni ahhoz, hogy ne bánja meg a reá szánt időt.

Ma indult a világűrbe a Szojuz MSz-10 űrhajó, fedélzetén mindössze két űrhajóssal, az orosz Alekszej Nyikolajevics Ovcsinyin és az amerikai Nick Hague. Azért nem indult harmadik űrhajós (amúgy Nyikolaj Vlagyimirovics Tyikonov lett volna), mert a Nauka orosz tudományos modul indítása tovább késlekedik, Tyikonov immár másodszor került ki az induló személyzeti keretből, mivel kifejezetten a Nauka modulon való munkára képezték ki.

Hague és Ovcsinyin, a Szojuz MSz-10 személyzete

Az indítás után mintegy két perccel a négy oldalsó gyorsító fokozat leválásakor műszaki hiba történt, az első hírek szerint a középső fokozat leállt, ahelyett, hogy az ekkor 70%-os teljesítményét 100%-osra növelte volna. A Szojuz űrhajót leválasztotta a mentő rendszer, és ballisztikus pályán, Kazahsztán területén földet értek.

Az Űrsikló-Mir program lecsengése

Noha 1997 nehéz teherrel a háta mögött távozott az orosz űrprogram történetében, optimistán tekinthettek a jövőbe: a Mir űrállomás a jelek szerint kezd magához térni, és bár egyre-másra jöttek a nehézségek, mindegyiken sikerült túllendülni, és senki sem vesztette életét a felmerült balesetekben. Ezt az optimizmust 1998. január elsején térdmagasságban kaszálhatta el a Mir fedélzeti számítógépének lefagyása. Ez volt a harmadik számítógép, amit az elmúlt fél évben lecseréltek, de hiába, a jelek szerint a hiba máshol lehet. A Mir EO-24 aktuális személyzete, Anatolij Szolovjov, Pavel Vinogradov, illetve David Wolf számára ez azt jelentette, hogy az elkövetkező napokban a Szojuz TM-26 űrhajóval stabilizálhatta és fordíthatta a Nap felé az űrállomást, hogy az akkumulátorokat teljesen feltöltsék.

Szolovjov és Vinogradov egy korábbi űrsétájukon

Folyamatban van ugyebár a Szovjet és Orosz űrhajózás történetét követő kis sorozatom, és annyira sikeres lett, hogy felfigyelt rá Schuminszky Nándor is, aki évtizedek óta az űrhajózás és űrkutatás megszállotja és szakértője, több könyv és számtalan cikk szerzője az témában. Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy a szakmai lektorálásban szívesen segítene, és már jó pár részt néztük át együtt, javítottunk ki különféle hibákat, amiket a sorozat írása közben vétettem. Néha vitatkozom is vele, mert nem egyértelmű helyzetekben ha az egyik forrás ezt állítja, a másik meg az, akkor nehéz igazságot tenni, és bizony nem egy eleme van a Szovjet űrhajózás múltjának, amelyet feltehetően már teljesen tisztán látni sose fogunk.

A legutóbbi kis beszélgetésünk alkalmával a Szaljut-6-ról átküldött egy érdekes fotót, amelyen azt lehet látni, hogy két Szojuz űrhajó van bedokkolva az űrállomásra. Ez itt ni:

Rutinná váló élet a Miren

1997-et az orosz űrprogram már-már fényes csillagzat alatt látta meg, a Mir űrállomás végre teljesen kiépült, hat modulja (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Priroda) nagyjából 130 tonnás tömegével a legnagyobb űrállomás volt, ami addig a Föld körül keringett, és immár lassan 11 éve, hogy a bázismodul pályára állt. Az orosz űrprogramnak rövid távon a Mir fedélzetére küldendő egyesült államokbeli és európai űrhajósok, míg közép és hosszú távon a Nemzetközi Űrállomás (amelyről részletesebben a későbbi fejezetekben lesz szó) konkrét jövőképet és célt adott. Persze sötét felhőkből is akadt bőven, Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője keserűen jegyezte meg, hogy 1989-hez képest a szovjet / orosz űrprogram költségvetése 1996-ban az ötödére zuhant. Márpedig ha nem fog stabilizálódni a pénzügyi helyzet, akkor a NASA-val kötött Mir-látogatásokra vonatkozó szerződések lejárta után nem tudják már a fizetős Mir-látogatásokat sem kiszolgálni, mert azok nem fedezik az űrprogram teljes költségét. Ekkoriban a tervek úgy szóltak, hogy 1999-ig lesz lakott a Mir, majd 2000-ben irányítottan belevezetik a légkörben, megsemmisítve az akkor már 14 éves űrállomást. Amit Koptev nem mondott ki, az az, hogy a NASA ugyan menet közben megrendelte a Nemzetközi Űrállomás Zarja modulját a Hrunyicsev Gépgyártól (amely egy FGB modulra épült), de a nagyvonalúan felvázolt orosz modulokra egyszerűen nincs pénz, így pedig a látszólag fényes jövőkép némileg ködbe vész...