Sokat gondolkodtam rajta, blogot kéne írni, annyi mondanivalóm lenne. Aztán mindig jött a kérdés: minek? Hónapokkal később megtaláltam ezt az oldalt (egészen véletlenül), és annyira megtetszett, gondoltam: "EZ AZ! Itt a helyem!" Ígyhát itt vagyok. Persze, most, hogy már onthatnám a szavakat, nem olyan egyszerű. Ezért ez a bla-bla, ezért húzom a szót - nem tudom, hol kezdjem. A sok mondanivaló most is a fejemben van, csak most összekavarodtak, nehogy könnyű dolgom legyen.
Rengeteg dolog érdekel, sok mindenről szoktam filozofálni, persze, csak a magam egyszerű gondolataival.
Talán nem is kellene erőltetni ezt. Majd jön az első téma - talán úgy megtalál majd, mint ez az oldal. Vagy én találtam meg őt? Sors, vagy szerencse? Mit gondoltok?
Íme, egy igazán jó téma.

Átölel az élet. :)

Sokszor gondolkodom azon, vajon létezik-e teljes őszinteség. Ha őszintén megmondom a véleményemet, akkor gyakorlatilag a egy szűrőn keresztül látott világot osztok meg. Fontosnak, nagyon fontosnak tartom. Hogy felvállaljuk. Véleményestül, szűrőstül, mindenestül. A tényekről nem is beszélve.
De mégis van mindig egy határ. Egy-egy mondat, szó, gondolat, amiről úgy érzem, nem kéne kimondani, nem kéne úgy mondani, mert nem kéne megbántani az illetőt, vagy jobb, ha nem tud róla - gondoljuk mi. Ez megint egy vélemény, ami talán helytálló, talán nem. Úgy juttatjuk - vagy épp nem juttatjuk - információhoz a másikat, hogy nem is biztos, hogy jól döntöttünk. Lehet, hogy soha senki nem veszi észre, de lehet, hogy ezáltal okozunk egy kisebb kavalkádot, vagy kellemetlenséget másoknak. Azt már említeni is nehezen merem, hogy egészen véletlenül pozitív hatással volt eme ferdeségünk... ( )
Aztán ott a másik fele: amikor egy történet enyhe ferdítéssel csúszik ki a szánkon. Nem hazudtunk, csak egy leheletnyit elcsúsztunk a valóságban. Semmi esetre sem szándékos dologról van szó, sőt, még minket is meglep, amikor kimondjuk. Vajon az agyunk játéka? A fantáziánkké?
Gyerekként imádtam ilyen történeteket mesélni. Volt, hogy egy szó sem volt igaz az egészből. Akkor azt hittem, mennyire okos vagyok, hogy mindenkit el tudok ámítani, hogy ilyenek történnek velem! Persze most visszatekintve, már látom, hogy a felnőttek megmosolyogják az ilyen történeteket, és a gyerekek között is akad egy-kettő, akik tudják, hogy itt valami sántít... Talán ez lehet a gyökere ennek.
Manapság, elnőtt fejjel aligha akad egy-egy véletlen túlzás (vagy hasonló) kb minden kétszázadik élménybeszámolóban. De vajon miért nem hagyjuk el?
Nyilván van, aki most csodálkozik: "Én ilyet sosem csinálok!" Hát, neked hadd gratuláljak, őszintén! ...avagy, nézz jobban magadba! ...avagy2: legalább magadhoz légy igazán őszinte!
Mindenesetre érdekes lenne megfejteni, miért van ez így, és mi ennek az oka...

Átölel az élet. :)

Elhatároztam, hogy egy ideig biztosan nem fogok semmi konkrétat írni. Viszont, hogy ennek azon nyomban ellent is mondjak, íme, néhány fontos dolog a gyerekkoromról:
Az óvodában kifli volt a jelem (ti emlékeztek még, nektek mi volt?).
Mindig rózsaszín és világoskék színnel rajzoltam, mert akkor az volt a "csajos".
Úgy ábrázoltam magamat, mint itt a választott "önarcképemen" látszik.
A csuda tudja, miért volt ez (pedig értek egysmást a pedagógiához -újabb konkrétum ), mindenesetre tény, hogy sosem voltam - hogy is mondjam - "tipikus csajszika", és még csak a hajamat sem festem meg az arcomat sem, mert szeretem a természetességet. Úgy látszik, akkor kiéltem magam.

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Az Amélie csodálatos élete c. filmben úgy jellemzik a szereplőket, hogy elmondják róluk, az élet milyen dolgait szeretik, és miket nem. Fantasztikus megvilágítás!
Sokszor gondoltam már arra, hogy össze kéne írnom, én miket szeretek. Egyszer listázni fogom. Mint pl:
- szeretem a nyárfalevelek hangját, amikor fújja őket a szél
- a vízparti hullámok hangját, ahogy mossák a parti köveket
- nyáron felszín alá bukva érezni, ahogy simogatja arcomat a hűvös víz
- ...

Fantasztikus az élet, nem gondolod? Csak észre kell venni...

Átölel az élet. :)

Vajon jó, hogy a rossz emlékek törlődnek az emlékezetünkből? Pedig nyomot hagynak. Ez tény. Tehát valahol mégis ott motoszkálnak a fejünkben.
De legyünk inkább pozitívak! Egyik kedvenc élményem - sajnos nagyon ritkán esik meg velem -, hogy valaki elkezdi mesélni, hogy "Emlékszel, amikor... ", és egyszer csak rájövök, hogy teljesen feledésbe merült egy nagyon jó emlék, és most, hogy felemlegettük, már emlékszem. Sőt, annyira jó érzést tud kelteni, hogy szinte újra élem az emlékhez fűződő érzelmeimet. Fantasztikus! Imádom!

Átölel az élet. :)

Hadd legyen nyoma itt a mai dátumnak.
Általános iskola. Üres terem, fülledt, meleg levegő, laposan besüt a nap, délután van. Egy végzős lány félve bemegy a szomszéd terembe. Körülnéz, elmosolyodik: "jó érzés itt lenni" - gondolja. Hosszan nézi az üresre törölt táblát - szép zöld...
Meleg érzés járja át a szívét, újabb mosoly, a tábla közelebb jön, és már írja is:

"Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még."

(I)(József Attila)(/I)

A kedvenc verse. Elégedett mosollyal távozik, mert tudja, hogy ez a kéznyom célba fog találni. Így történt.
Emlékszel?

Átölel az élet. :)

Mennyire kell elfogadni az embereket úgy, ahogy vannak?

Ha elfogadom pontosan úgy, amilyen, akkor nem lehet közeli kapcsolatunk (legyen szó akárkiről is). Mert bizony, ha igazán jó barát vagy társ akarok lenni, akkor felhívom a figyelmét fontos dolgokra, ha tetszik, ha nem. Sőt, ez a másiknak is fontos kell, hogy legyen, amennyiben én egy hozzá közel álló személy vagyok. Tehát elfogadom, de fontos nekem, ezért ...
Annyi minden jut megint eszembe, hogy összekavarodik minden a fejemben.
Ha nem fogadom el, akkor távol tartom. Hogy kicsit, vagy nagyon, az részlet kérdés.

Mindenki döntse el maga, hová szeretne tartozni.

Átölel az élet. :)

Napok óta a következő történik velem: eszembe jutnak nagyon jó idevaló témák, de természetesen éppen a négy kezem öt dolgot intéz, és a három fejem négy felé figyel. Így, mire eljutok odáig, hogy lenne időm itt leírni, már egyáltalán nem emlékszem még csak a témára sem.
Ráadásul megyek nyaralni, na ott aztán még net sem lesz (aminek egyébként örülök is), szóval vagy toll-ceruza, vagy semmi.

Sebaj, azért vígasztalásként van egy nagyon jó témám.

Átölel az élet. :)

Valamelyik nap megütötte fülemet egy szó. Asszem a belső fülem volt az, mert a gondolataimból hallottam meg.

Megbocsátás.

A szó hétköznapi értelmében. Semmi vallás, semmi dramatizálás, semmi konkrétum. Mit is fejez ki ez a szó?

Vegyük az alapesetet: ha meg kell vagy kellene bocsátanom, az azt jelenti, hogy valaki elkövetett ellenem (szándékosan vagy anélkül - mindegy) valamit, ami haragot (vagy bármilyen ellenérzést) gyújtott bennem.
Természetesen, ha a haragom elmúlik, úgy érzem, megbocsátottam. Van ennek értelme?

Ha a lábamra léptek a buszon, és egyértelmű, hogy nem volt szándékos, nyilván nem fogok haragudni, persze ehhez legalább egy "bocs" elhangzik. Más a helyzet, ha ezek után le se tojják a fejemet. Zavar. (haragszom?) Ezt itt most hagyjuk nyitva, és nézzünk egy másik esetet...

Legyen egy komoly bajt és haragot jelentő példa a következő. Tegyük fel, a férfi megüti a feleségét. A tett egyértelműen szándékos - még akkor is, ha "nem akartam, drágám!". Mi történik ilyenkor? A nő haragudni fog, a férfi a bocsánatát kéri. Meg lehet-e bocsátani ezt? Ezt mindenki maga dönti el. Egy dolog biztos: megbocsátás semmit nem ér, ha legközelebb is előfordul. Vagyis tök mindegy, hogy megbocsátunk-e ez esetben. Vagy nem? Jól esik megbocsátani - kegyelmet adni a haragunk alól, mert akkor épp a másik meghunyászkodik, így egy felsőbb rendűséget adva nekünk. Ez tetszik, így megbocsátunk. Miért is?

És a buszon miért is zavar, hogy rám se hederítenek? Zavar, mert emberszámba sem vesz. Vagyis amennyiben észre vette, hogy mi történt, egy fajta felsőbbrendűséget sugározva elfordul (rám sem néz), tolva engem lefelé - maga alá...

Tulajdonképpen mindkét esetben azért bocsátottunk vagy nem bocsátottunk meg, mert a büszkeségünket hízlalta, vagy éppen rombolta valami. Akkor most tényleg meg van bocsátva? Van ennek így értelme?

Persze a buszos példában nyilván nincs szó sem mély haragról, sem megbántottságról, de azért mégsem mindegy a kimenetele számunkra. Engem mégis a legjobban az szokott zavarni, hogy legközelebb is ez lesz az illető reakciója.

Még fontosabb ennél az, hogy komolyabb és nagyon komoly esetekben is az emberek egyformán reagálnak. Újra és újra ugyanúgy.

Számomra ez a két dolog létezik, ami előre visz és van értelme:
- Ne kérj bocsánatot, csináld legközelebb másképp!
- Ne haragudj, legközelebb igyekszem másképp cselekedni!

Átölel az élet. :)

Azt gondolom, külön említést érdemel az a kategória, ami embereket és/vagy emberi kapcsolatokat változtat meg. Nem is fogom fejtegetni. Ezt mindenki érzi.

Hiába tudod azt mondani, hogy már nem haragszom, akkor is tönkre ment egy barátság, egy szerelem, egy rokoni kapcsolat. Ezeket rendbe hozni szinte lehetetlen.

Az ember lehúzza redőnyt, és igyekszik a szépre emlékezni.

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Ma elgondolkodtam azon, vajon át tudok-e gondolni egy problémát szimbolikusan. Át.
Egyébként ez egy nagyon jó téma. Ajánlom nektek is!
Először persze érdemes rájönni, mit is jelent ez. És ha megvan, lehet tovább agyalni, működik-e bennünk. Ugyanis így sokkal eredményre vezetőbb megoldást keresni.

Átölel az élet. :)

Tiszta lap nem létezik. Kicsit kevésbé fehér igen. De teljesen tiszta nem.
A múlt kitörölhetetlen. Ne próbáld jóvá tenni. Csináld másképp.
És NE próbáld, csináld!

Átölel az élet. :)

"Nincs hazugabb szó, mint az elfogadás! Egy kertet sem fogadok el ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert "fölfelé" látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét."

(Müller Péter)

Átölel az élet. :)

Mit érdemes erőltetni?

Előre elnézést a szereplőktől, akik magukra ismernek - nem bántásból és semmiképp nem ítélkezésként írom le a történteket. Sőt, itt szögezném le, bizonyos szempontból még egyet is értek... Mégis: szeretném, ha minél többen értenék az általánosított példán keresztül, hogy erőltetni mit is érdemes.

Nyaraltunk. Nagyon jó társaság, jókedv, kacagás, lazítás, és persze megváltjuk a világot néha. Rettenetesen biztosak vagyunk benne mindig. Talán ez így van jól.
3 pár volt a társaságban, ebből az egyik párnak én vagyok az "Évája". Mint ez fiatalok között (leginkább lányoknál) szokás, természetesen sokat beszélgetünk párkapcsolatokról, miértekről, megoldásokról, lehetőségekről, problémákról.
A másik két pár "Évái" már régóta ugyanarra a lépésre/kérdésre várnak "Ádámjuktól". És ahogy annak lennie kell, mesélik is egymásnak, mesélik nekem, beszélgetünk róla, kérdezik, miért nem? Persze a fiúk nem tudják, hogy ez a téma. Próbálkozunk lehetőségeket, okokat feltárni, és próbálom megértetni velük, ez talán nem is olyan fontos dolog. Egyéb dolgok sokkal többet számítanak. Meg kell várni, amíg a párjuk késztetést érez arra, hogy cselekedjen.
Amikor kettecskén vannak, mondják "Ádámjuknak" is: "Naaaa, mikor már? Miért nem?"

Így telik egy nap, kettő, három, és bár nem unalmas, a téma még mindig felmerül, a lányok izgatottak, várakozóak, de mivel semmi hajlandóság nem mutatkozik hónapok óta, kicsit lógatják az orrukat. Szerencsére azért az általános hangulat nagyon jó.

Jövünk-megyünk, a nyaralás legpozitívabb értelmében nyüzsgünk.

És egyszercsak a semmiből villámcsapásként elhangzik a várva várt kérdés:
"Hozzám jössz feleségül?" Semmi giccs, semmi tervezettség, még gyűrű sincs, mindenki szín józan. A kérdés őszinte, a levegő vibrál, a férfi vigyorog és várakozik...
De valami mégsem stimmel.

...a derült szempár rám néz, a kérdés nekem szól, a válasz rám vár.

Soha, egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy az én "Ádámom" mikor fog már tőlem ilyet kérdezni. Hát, levegőhöz nem nagyon jutottam néhány percig, de azt sikerült megkérdeznem magamtól zavaromban, hogy "ÉN?" Persze, ki más...

Nem tudom megmondani, a másik két lány helyében mit tennék. Kívülről beleszólni mások dolgába nagyon könnyű, és nem is szabad. De egy biztos, senkinek sem jó, ha valami erőltetett. Az emberek az őszinteséget és a természetességet szeretik.

Itt a vége, fuss el véle.

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Gondolatok a gondolkodásról

Olyan környezetben nőttem fel, ahol nagyon-nagyon ritkán mondta nekem bárki, hogy ezen és ezen gondolkodjál el. Nálunk az a szokás, hogy ilyet csak legvégső esetben mondunk a másiknak. Persze a véleményünket elmondjuk, ha olyan a helyzet, de ha nem értünk egyet, és konfliktus lesz belőle, akkor is inkább kérdéseket teszünk fel egymásnak. Hátha a kérdés elgondolkodtatja az illetőt. Végül is ebben az esetben az is mindegy, hogy mit válaszol éppen akkor. A cél, hogy megforul az agyában a valós válasz akkor is, ha nem azt mondja. És ha így történik, akkor már célt értem. Mert a valósággal szembenézni sokszor nagyon nehéz, ezért ezek után már csupán idő kérdése a változás. A számat már hiába tépném, csak ellenállást váltanék ki.

Aztán nemrégen úgy alakult, hogy adott személyhez kapcsolódó surlódások nagyrészénél fel lettem szólítva, hogy "gondolkozz el ezen!" Megtorpantam. Tessék? Mivaaaaaaan? Akkor abban a pillanatban átléptem ezen, de később, nyugodt óráimban eszembe jutott. Érdekes felvetés. Azt váltja ki az emberekből, hogy "Nehogymár megmondja nekem, min gondolkodjak!" - mivel belőlem is ezt váltotta ki, nem döntöttem afelől, jónak ítélem-e ezt a fajta felszólítást.

Majd néhány nappal ezelőtt rájöttem, hogy miért nem tartom ezt jónak. A következő történt: egy hetek óta húzódó, kisebb súrlódás lebegett a levegőben. Többszöri neki rugaszkodásra sem tudtuk megoldani. Nem értette, mi bajom, nem értettem, mi bajom. Nem tudtam, miért van olyan hozzá állásom, amilyen egy bizonyos dologhoz. A részletek nem is fontosak. Az viszont nagyon fontos, hogy a következő történt velem: otthon voltam egyedül egy este. Épp egy filmhez készülődtem, előtte még gyorsan megnéztem a valamit a neten, gyors zuhany, vacsi előkészít, és csináltam a mindennapi dolgaimat. És egyszercsak bevillant a megoldás. Hogy honnan, nem tudnám megmondani, mert nem gondolkoztam rajta, sőt, teljesen máson járt az eszem. Ráadásul a megoldás egyáltalán nem kézenfekvő, és még csak nem is gondoltam volna...
De villámként becsapott, és tudtam: EZ AZ! És akárhányszor gondolom újra, akárhonnan kezdem megint, mindig oda lyukadok ki, hogy tényleg.

És ha végig gondolom az elmúlt éveket, mindig így jöttek az igazán nagy gondolatok. Szoktuk is mondani: "Nem is gondoltam volna..."

Hát, így gondolom.

Átölel az élet. :)

Ma életemben először fordult elő velem, hogy felkaptam a vizet valamin, de nagyon, és egy perc múlva már azt kérdeztem magamtól, hogy most miért is lettem erre ideges. Pedig még mindig tiszta ideg voltam, és még ekkor is próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy naná, hogy erre felkapom a vizet. Érdekes volt. Arra ugyan nem jöttem rá, hogy mitől voltam feszült, de legalább odáig eljutottam, hogy nem vetítettem ki másra a dühömet. Jó hosszú volt az út.

Átölel az élet. :)

Sárkány voltam, ördög lettem

Érdekes dolog történt velem mostanában: két nagyon hasonló történet szereplője voltam, de egyik alkalommal a sárkány voltam, a másikban pedig az ördög.

Történt ugyanis, hogy életem párja barátra lelt egy hölgy társaságában. Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy egyik találkozásuk után csodálkozva, értetlenül mesélje nekem, hogy bizonyos dolgokból úgy érzi, ez a lány vonzódik hozzá. Telt az idő, és rá kellett ébrednem, tényleg így van. A helyzet elég egyszerű volt, mert szerelemről azért nem volt szó, de az én párom nem tudta jól kezelni ezt a szituációt. Nyilván jól esett neki a dolog, érezte az abszurditását, de a barátságot nem akarta veszni hagyni. Természetesen engem egyre jobban zavart a dolog, és egyszer-egyszer ezt megemlítettem. Reakcióként semmit mást nem váltottam ki, minthogy azt hallgassam, hogy már nem is... az már rég volt... elmúlt... stb. Ezt persze nem hittem el, bár a kapcsolatunk minden szempontból rendben volt, egyéb tekintetben semmi nem változott az ez előttiekhez képest. Nem töltötte ki napjainkat, sem óráinkat a téma, és alig jutott eszembe, de néha alattomosan előkúszott mindig.
Nyaralás alatt el is meséltem barátnőmnek az történetet, mire ő azt kérdezte: "Nem akarod, hogy megszakítsa vele a kapcsolatot?" És szívemből azt feleltem, nem akarom. És tényleg nem akarom. Butaság lenne. Meg fogjuk oldani.
És egy nap, amikor egyedül voltam otthon, villámcsapásként ért a megoldás. Teljesen más dolgok jártak az eszemben, és egyszer csak beugrott: egész életemen át azt gondoltam, fogok találni egy igazán igaz szerelmet, és még most sem hiszem el, hogy ő létezik. Pedig itt van velem, szeretjük egymást, és minden rendben. De egy ilyen szituációban mégis azt kezdtem keresni, hogy biztos valamit rosszul csinál... valami van a szavak mögött. Mert nem hittem el.
Itt voltam sárkány.

Lássuk, hol vagyok ördög.
Volt egy nagy szerelem az életemben. Még általános iskolából ismertem, és 18 évesen összetalálkoztunk. Együtt töltöttünk több, mint 7 tanulságos évet. Szétválásunk után egy ideig természetesen nem találkoztunk. Egy idő után kialakult köztünk egy furcsa barátság. Ritkán beszélgettünk, de mindig jól éreztük magunkat. Közben rájöttem, hogy egy ilyen hosszú kapcsolat kitörölhetetlen kötelékkel jár. Idő közben szerelmes lettem, megtaláltam azt az embert, akivel kölcsönösen le akarjuk élni egymással az életünket, és együtt tervezzük a jövőt. Nagyon szerencsés vagyok, mert elfogadja ezt a régi köteléket.
Találkozásaink alatt végig hallgattam szerencsétlen randikat, történeteket szerencsétlen lányokról... buta szépségekről, és egy-egy kisebb szerelmi bánatról - elmesélte, amiről úgy vélte, tudhatom. És én ott ültem vele szemben, meghallgattam, bíztattam. Ezt tartottam természetesnek. Aztán egy alkalommal azt mondta nekem: rájött, mennyi mindent köszönhet nekem, hogy akkor is ott voltam mellette, amikor ő már rég nem tette... Nagyon meglepődtem, de azt gondoltam, rájött, mégis működik egyfajta barátság kettőnk között.
Telt az idő, és ő is szerelmes lett. Együtt örültünk, mesélt, és boldogság töltött el, mert boldog lett. Mesélt a kezdetekről, az összeköltözésről, a szülői megismerkedésről. Bár szűkszavúan, ahogy szokott, de mesélt.
Aztán egyszercsak csönd és sötétség. Kifogások - hamar ráismertem. Egy fura integetés az autóból.... és csönd. Aztán megbizonyosodtam róla: el lett tiltva tőlem.
Biztosan erős a kifejezés: inkább nem tartja velem a kapcsolatot, hogy ne legyen konfliktus belőle.
Innen sem tetszik a történet, ördögnek sem jó lenni.

A nagy különbség sárkány és ördög között a következő: ha a történet sokáig tart, a sárkányoknak menniük kell, de az ördögök akkor is maradnak - ha akarnak. Ha fontos.

Fontos.

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Még az ovizás ideje alatt volt egy főnököm. Nem szeretném jellemezni, elég az hozzá, hogy nem igazán bírtuk egymást. Egyszer azt mondta nekem, hogy nagyon meggyőző a tekintetem. Talán bóknak, talán lehúzásnak szánta, nem tudom, nem is érdekes.
Amikor felmondtam, azt mondta, hogy nincs miről beszélnünk, mert jól kiba...m vele.
Pedig azért vállaltam el a mostani állásomat, mert biztos voltam benne, hogy ha más miatt nem is, meggyőző tekintetem miatt jól fog menni ez a munka.
Ma kíváncsiságból elmentem egy állásinterjúra. 10 perc múlva kérdezték, mikor tudnék kezdeni.
Mosolyogva jöttem el, és arra gondoltam, hogy ha a régi főnököm tudná, hogy az szilárdította meg határozottságomat és meggyőző képességemet, hogy ő annak idején ezt mondta...
...biztosan forrna a dühtől.

Átölel az élet. :)

Ja, és még valami.

Tejberizst főzök. Egyre jobban tetszik ez a főzőcskézés.
Sokan gondolhatjátok, hogy "Hogy lehet az, hogy egy nő nem tud főzni?! ". Valahogy sosem vetettem bele magamat, csak ha kedvem volt. Amit főztem mindig jól sikerül, de alapvetően nincs hozzá türelmem, ami azért érdekes, mert rendkívül türelmes ember vagyok. Olyan dolgokat is türelmesen csinálok, amelyekre mások gondolni sem szeretnek. De ez valahogy mégis.
Onnan tudom, hogy kezd megtetszeni, hogy eszembe jutott, hogy a pénteki csajbulira is főzni kéne valamit. Azért ez már haladás, nem?

Csajbuli. Ha rágondolok is mosolyognom kell. Úgy várjuk mind a négyen, mint a messiást. Pedig mostanában nem találkoztunk olyan ritkán.
Totál megőrülés. A kikapcsolódás fellegvára, pedig egyikünk sem játssza meg magát soha, de mégis... És csak mi négyen. Ha már egyikünk nincs ott, vagy még valaki jön, akkor már nem olyan. Egyszer megpróbáltuk kideríteni, miért van így, de nem jutottunk semmire.
Sajna, ezúttal csak hárman leszünk. Sebaj, lesz ez majd jobb is!

Átölel az élet. :)

Nagyon sokszor gondoltam már arra, hogy össze kellene hozni egy idegennyelvű csevegő csapatot. Biztosan mások is gondolkodtak már rajta, hogy gyakorolnák szívesen tudásukat, de nincs idejük tanulni, és nem tudnak rendszeresen órákra járni, stb.
Próbálkoztam már mindenféle dologgal, de asszem, most megfogant az agyamban valami szuper. Úgy képzelem el ezt az egészet, hogy összejönnek ismerősök és ismeretlenek egy helyen, és arról beszélgetnek, és addig, amíg és amiről szeretnének. Lesz, aki órákig részt vesz, mert épp ráér, és jól érzi magát, lesz aki beugrik egy fél órára, és esetleg utána hetekig nem tud eljönni.
Pénzbe természetesen nem kerülne.
A helyszín is változhat. Kimehetünk a Margit-szigetre frizbizni, vagy teaházazhatunk, teljesen mindegy.
A lényeg, hogy beszélgessünk bármiről, amiről épp magyarul beszélgetnénk. Nyilván nem tudnak egy csapatban részt venni a csak angolul és a csak németül beszélők, de ez még alakulóban van a fejemben...
Nem javítjuk ki egymást, nem tanítjuk egymást, egyszerűen csak gyakorlunk, jól érezzük magunkat, és - ha egyszerre kevés is, de - a tudás ragad majd ránk, mint a kosz.

Vajon mást is érdekelne egy ilyen lehetőség?

Átölel az élet. :)

Macikám mindig azt mondja, hogy vigyázzak, mert még a végén "visszanyal a fagyi".

Mindig vannak az életben csalódások. Mindig vannak csodák. Jó napok, és rosszak.
Mindig tartunk valami felé, és valamiről mindig azt gondoljuk, hogy úgy van, vagy úgy lesz jó. Aztán mindig kiderül, hogy annyira mégsem biztos. Nem szeretjük a bizonytalanságot, mégis abban élünk, csak nem valljuk be magunknak.
Vannak körülöttünk emberek, és vannak köztük olyanok, akikben olyannyira nem akarunk csalódni, hogy kimondottan hadakozunk a csalódás ellen.
És mindig vannak olyan élményeink, amelyeken már túl vagyunk, de valami miatt kiderül, hogy mégsem.
Előjönnek néha olyan emlékek, amelyet már rég elfeledtünk, és megélünk olyan érzelmeket, amikről azt hisszük, rég elmúltak már.

Van egy kedves idős hölgy ismerősöm. Néha szoktunk beszélgetni, nagyon bizalmas viszonyban vagyunk. Van két felnőtt lánya, rengeteg unokája, férje. Mindig is jó érzéssel töltött el, amikor a szeretett családjáról mesélt nekem.
És egyszer csak napvilágot látott az igazság:
Volt valaha egy nagy szerelme. Nagyon szerették egymást, néha nagyon gyűlölték egymást. Annyi érzelem volt közöttük, hogy néha úgy érezték, megmozdul az univerzum tőlük. Évekig imádták egymást, de mindig tudták, hogy nem illenek össze igazán. Sokat veszekedtek, szerelmük, imádatuk elpusztíthatatlan volt. De telt az idő, és rájöttek, ha együtt maradnak, nem lesznek jó szülők együtt.
Szét váltak saját elhatározásukból.
Azóta sem látták egymást.
Közös ismerőseiktől tudják, hogy mindkettejüknek családja van, sok évtizedes házassága.
Boldogok külön-külön, de mégsem. Mert azóta is egymásra vágynak igazán...

Lassan elmegy felettük az élet, de a szívük mélyén még mindig egymást szeretik.

Átölel az élet. :)

Nagyon jó filmet láttunk tegnap! Mindenkinek ajánlom, aki szereti az igazán izgalmas, utolsópillanatbankiderülős filmeket! A címe:

In my sleep (Alvajáró)

Ezenkívülpediglen

Nagyon finomat főztem tegnap, talán az egyik legegyszerűbb kaja, és isteni finom. Besózott, beborsozott csirkét kivajazott tepsibe kell tenni, megszórni aprított fokhagymával, közé lehet rakni negyedelt hagymát (én lilát raktam). Megszórtam sok reszelt sajttal, öntöttem rá tejszínt (kb fél liter kell), majd alufóliával lefedve pároltam, később anélkül sütöttem. Fantasztikus volt!

Átölel az élet. :)

Sokminden történt mostanában, csak nem volt időm írni.

Sok idő után eljutottam odáig, hogy életemben először azt tudom őszintén mondani, hogy nem fordítanám vissza az időt. Néhány ember tudja csak, ez mit jelent nekem. Akiknek tudtam erről beszélni. Köszönöm, hogy meghallgattatok, és azt is, hogy ezután is meg fogtok hallgatni. Erre a segítségre mindig is szükségem volt, és ezután is szükségem lesz rá. Nem is tudom megmondani, mikor léptem ekkorát utoljára életemben. Csodálatos érzés. Öröm az ürömben...

Átölel az élet. :)

Ma az irodából hazajövet...

Éppen unottan bámulok ki a fejemből az autó szélvédőjén át a szikrázó napsütésbe, és azon gondolkodom, hogy délután hogyan fogom folytatni a munkát otthon. Mindeközben próbálok rájutni a Váci útra a sok autó között, amikor arra leszek figyelmes, hogy vagy én vagyok nagyon hülye, vagy tényleg egy alsónadrágos fickót láttam egy pillanatra az autók között rohangálni. Nem szaladni, hanem rohangálni össze-vissza, szándékosan. Na, ettől mondanom sem kell, visszatértem a való világba. Mivel a főúton sokan voltak, és még szaladgál is valaki, gondoltam, jó lesz nekem a szervizút, ott legalább haladunk. Így egyenesen hajtottam tovább, de nem jutottam valami sokat előre, mert az egész környék bámulta a szerencsétlent, aki - most láttam meg - tényleg ott szaladgált az autók között fel-le, hátha az egyik elüti. Minő szerencse: a kocsik között épp állt egy rendőrautó (persze számomra nem derült ki, hogy ez véletlen volt-e vagy valaki már kihívta őket), és az egyik rendőr kiszállt, hogy jobb belátásra bírja az életunt fiatalembert. Aztán megint nem látok semmit, majd épp megnyugodva, hogy nem kell ezt tovább néznem, egyszer csak hirtelen meglátom, amint a rendőr hátulról fogva tartja a férfit, aki menekülni próbál minden erejével. Mindezt három méterre mellettem, köszönhetően zseniális ötletemnek, miszerint jó lesz nekem a mellék utca. Nagy nehezen háttal földre kerül a rosszfiú (aki lehet, hogy csak kicsit bolond), mire a "kolléga" álmosan elkezdi kivonszolni magát a rendőrautóból. 5 lépésnyi kocogás-imitálás után ketten is nehezen birkóznak a helyzettel, előkerül a bilincs. Az alsónadrágos futkározó ügyesen ellenáll a két rendőr és a jó szándékkal közbe lépő civil erejének, így azok nem tudják összebilincselni a két csuklóját, de győz az okosabb, és a bilincs másik fele az ott nyújtózó oszlopra kattan. A fogva tartott még ekkor is szabadulni próbál, bár a rendőr szinte rajta ül, ügyesen feszíti szabad kezét, hogy ne tudjon kapálózni.

Körbe nézek. A sor nem halad, mert mindenki bámészkodik. Az utca járókelői összeverődnek, beszélgetnek, nevetgélnek, kameráznak, fényképeznek, arcukból ítélve jól szórakoznak. Körbenézek még egyszer, mert nem hiszek a szememnek. Megdöbbenek.
Megdöbbenek a kontraszton, ami az embereken látszik és ami bennem van.
Nem tudom a teljes történetet. Lehet, hogy egy bolond, lehet, hogy egy sorozatgyilkos. De akkor is szörnyű. Akkor is egy ember. Valakinek a testvére, valakinek a gyereke, az apja, a szeretője. Ha bolond, ha gyilkos, szörnyű a sorsa. Ha megérdemelte, hogy elkapják, ha nem. Ha közveszélyes, ha nem. Borzasztó.
Borzasztó, hogy vannak emberek, akik ilyenné válnak, akiknek ezt meg kell élniük.
Ott ülök, feszült vagyok, belesajdul a szívem.
És végtelen szomorúság önt el attól, hogy az embereknek ez ennyire tetszik.
Na ez az igazi katasztrófa.

Átölel az élet. :)

Nagyon szeretek kirakózni. Ha meglátok egy puzzle-t, kimondottan meg tudom kívánni. Általában 1000 vagy 1500 db-osat szeretek rakni. Sokáig tart, de méretük még átlátható.
Bármi is szól közben a háttérben, mivel a kirakásra koncentrálok, kizárom a külvilágot nagyjából. Persze, ha úgy jön ki, szeretek közben beszélgetni is. De amikor semmi másra nem kell odafigyelni, egészen varázslatos dolog történik. Ahogy rakom a darabokat egymás után, és egyre inkább kép lesz belőle, úgy szárnyalnak a gondolataim a fejemben, és egyre előrébb jutok.. egyre jobban áll össze a fejemben egy csomó minden. Dolgozom fel az életemet, miközben következtetek, előre gondolkozom, rakom össze.... .... rakom össze magamat. Ilyenkor érzem igazán, hogy mindig van előre. Mindig van tovább. Még akkor is, ha épp régi emlékek között bolyongok.
Mégiscsak szép az élet.

Átölel az élet. :)

Sötét volt. Rettenetesen sötét.

Elhatároztam, hogy most megírom. Akármi lesz is, megírom.

Havas volt minden az ismerős környéken. Százszor jártam már itt. Látogatásom soha nem volt önkéntes vagy várt, csak néha talán kevésbé szomorú.
Úgy éreztem, el kell jönnöm. Ha másért nem is, azért, hogy támaszt nyújtsak.
Odafelé felkészültem lélekben azokra a dolgokra, amik megrázhatnak. A láng. A zene. Az urna. Egy fénykép. Elhatároztam, hogy ezúttal is, mint mindig, jó kislány leszek, és „erősférfimódjára” kibírom sírás nélkül. Én sem tudom, miért. Csak részvétet nyilvánítani ne kelljen…
Behajtottam a parkolóba, van még egy óra. Beszélgettünk. Ültünk a meleg autóban, és próbáltunk nem arra gondolni, amire vártunk. Telt az idő, menni kellett.

Süvít a szél, zuhog a hó, ötméterenként próbálnak ránk tukmálni virágot. Az utolsó bódéban két szimpatikus (nem tukmálós) nénitől megvettük a (kért egy szál fehér) virágot.
Lassan toporogva-csúszkálva, egymásba karolva sétálunk befelé. Az arra haladóknak mind egy-egy szál fehér virág a kezükben. Nemsokára egy tábla. Megnézzük, jó helyre megyünk. Közben arra gondolok, hogy nem akarom, hogy az én nevem egyszer egy ilyen táblán legyen kint. Valahogy ha ezt lehetne. Valahogy. Mindegy, hogy hogyan, csak… ha valaki meg tudná mondani… ha valaki meg tudna menteni…

Odaérünk. Már kint meghallom a jellegzetes zenét, próbálok nem megtorpanni. Néhány lépcső, már bent is vagyunk. Minden fehér. A padló, a fal, a plafon, a virágok… Emberek. Sok ismeretlen arc.
Az ajtóban zavarba jövünk. Most hová álljunk? Mit csináljunk? A virágot most, vagy később? Most nyilvánítsunk részvétet, mint sokan mások? Elhagyom magam. Nem érdekel. Nem akarok gondolkodni. Semmin. Szeretném, ha kiürülne a fejem, becsukom a szemem, és máris a világ másik végén vagyok más tudattal, másik életben, más személyiség…
Mucika megembereli magát és elindul a tömegbe. Köszönöm…
Mindent láttam, mindent hallottam. Mégis, mintha nem is a valóságot éltem volna meg.
A láng nem is volt olyan szörnyű. A zene marta a szívemet. Az urna ezúttal nem volt ijesztő. A fényképről még meg is állapítottam magamról, milyen jó kép ez róla.

És legbelül… forrongó sötétség volt. Rettenetesen sötét. Érzések tömkelege kavarog, és egyszer csak érzem, hogy ki akar törni. Felszínre akar jönni, üvölteni, zokogni, könyörögni, ordítani, hogy végre egyszer szerte szállhasson a hatalmas fájdalom, hogy végre elpanaszolhassam, hogy végre megfogalmazzam, hogy végre megélhessem, hogy végre fájhasson. Nem kérve vigaszt, nem akarva visszafordítani az időt, nem remélve ölelő karokat, nem követelve magyarázatot, csak megengedni, hogy kiáltva, sírva, fetrengve kínozhasson a leírhatatlanul mély fájdalom.
Hullámokban jön. Felfojtom, egy kicsit jobb. Aztán hirtelen megint rosszabb. Ha felemelem az arcom, hogy bárki láthasson, úgy könnyebb. Amint lehajtom a fejem, rám tör.

Közben eszembe jut egy csomó hasonló régi emlék. Képek. Fájdalmak. Gyászok. Sírások. Gödrök. Ahogy az első kupac föld koppan. A morgós maci koppanása. Utolsó utak.
És mindig mindenhol sötét van, kegyetlen hideg. A torkomat karcolja a levegő, a visszafojtott sírás. Mindig remegek. Mindig elhagyom magam. Itt vagyok a leginkább nyitott könyv. Bármit követtem volna el, bevallanám. Nincs tartás, nincs játék, nincsenek szerepek. Nincs világ, nincs munka, nincs élet, csak a sok vergődő lélek és fájó szív. Akkor ott sosem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogy akarok-e egyáltalán valamit, és vagyok-e egyáltalán valaki.

A világ minden kincsét érte, hogy drága barátnőm ott volt velem. Támaszkodhattam rá, bár egymásra sem néztünk, egymáshoz sem értünk.

Gyönyörű beszéd volt.
A család kérésére nem szabadott részvétet nyilvánítani. Sors? Szerencse? Isten? Vonzás? Mindegy. Köszönöm.

Öröm az ürömben (ha fogalmazhatok így), de rájöttem egy-két dologra.
Először is, rengeteg dolgot elnyomok magamban.
Másodszor: eltökéltem magamban, hogy az élet dafke is örökké tart. Valószínűleg még gyerekkoromban, csak azóta sem foglalkoztam ezzel.
Három: ha meg is halunk, az életünk álomként akkor is folytatódik.

Remek. Tündérmesében élek. Van min munkálkodnom…

És Maci! Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy, és mindent végig csinálsz velem! Nagyon szeretlek!

Átölel az élet. :)

Naaaaaaaaaaaaaaagyon finom gombapaprikást főztem a minap!

Megvan a Macikám ajándéka, ma elhoztam. Naaaaaagyon fog örülni neki, biztos vagyok benne!

Ééééééééés ma megismertem egy buddhista fiút egy boltban (eladó volt), és a harmadik mondata az volt, hogy óvodában dolgozom-e?
Kísért a sors... és örülök neki.

Sok dolog van a fejemben, csak nagyon fáradt vagyok.
Itt van például egy barát, akiről kiderült, hogy barátnak tekintem. Pedig nem is tudtam, hogy barátként gondolok rá. Róla írok majd legközelebb.. Most elfáradok a puzzle-ömig..

Pápuszííí

Átölel az élet. :)

Karácsony

Nem is tudom, mi a legjobb így karácsony előtt. Az ötletelés, a vásárlás, a csomagolás, a titkolózás, a rejtegetés, a takarítás, a főzés-sütés, a díszítés, a favásárlás, a fadíszítés, a szép ruha húzás, a fánál éneklés együtt a családdal, az adok-kapok. Vagy mindezek együtt.
Elmondom, én mit szeretek a legjobban.
Szeretem a fentieket mind, az egész hangulatot, a készülődést, még a néha előforduló nyűgöt is. Hozzá tartozik.
A legjobban mégis azt szeretem, amikor megajándékoztuk egymást, és mindenki ragyogó arccal ül le a csomagjaival, hogy kibontsa, és akkor én elmosolyodom, leülök az ajándékaimmal egy olyan helyre, ahonnan mindenkit látok, és nem csinálok mást, mint figyelem az arcokat, hogyan tükröződik rajtuk az ünnep, az öröm, a néha előforduló csalódottság. Ilyenkor mindenkin látszanak az érzelmek, a gondolatok, még azokon is, akik a hétköznapokon palástolják azokat. És amikor mindenki végzett, egyszer csak hallom, hogy valaki kérdezi, "te még ki sem bontottad a tieidet?"
Akkor észhez kapok, és elkezdek bontogatni, miközben arra gondolok, hogy a legnagyobb ajándékot már megkaptam.
Mindegy is, mi van a csomagokban.
Együtt vagyunk, és szeretjük egymást.
Mi lehet ennél több?
Lehet-e ennél gazdagabbnak lenni?

Átölel az élet. :)

Az élet élvezete

Ma megszólalt a rádióban egy szám: Kanye West: Heartless. Abban a pillanatban eszembe jutott egy este.
2010-es év számomra egyik legjobb estéje:
Debrecen. Sötét van, késő van. Három fáradt, jókedvű bolond elindul az éjszakába, hogy megnézzenek egy tavat. Suhannak a fekete hajóban. Mintha nem is autóban ülnénk. Kint sötét van, semmilyen zaj nem szűrődik be. Egy hatalmas luxusladikban ülünk. Keveset beszélgetünk, zenét hallgatunk. Ilyen zenéket. Teljesen átvesszük a hangulatát. Úszunk benne. Sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, tervezgetünk. Mesés a környezet, jó a társaság. Mi kell még?
Elálmosodunk, visszaséta az autóhoz, a zene folytatódik, és csak hallgatjuk. Jó együtt hallgatni. Hallgatni, és hallgatni a zenét. Nézünk át az üvegen, és lassan úszik el mellettünk a város. A világ végére el tudnék menni. A világ végére. Akkor, ott, velük. Vágyom egy ilyen pillanatra, egy ilyen őrültségre. Kevés az ilyen pillanat. Vajon, ha megragadnánk egyszer, és tényleg elindulnánk, meddig tartana a varázs?

Átölel az élet. :)

Az erőm önmagamban van - avagy honnan merítek energiát?

Az első előrelépés - így gondolom - az volt, hogy felismertem: völgyben vagyok. Elszartam dolgokat, úgyismint elő ember ezt szokta. Semmi gond, szarban vagyok. Lent a völgy alján. Ezt szépíteni nem lehet. De fontos, hogy erre rájöttem. Szuper. Persze először még szomorúbb lettem. Sorra vettem mindent, és megállapítottam, hogy miket rontottam el, mit kellett volna másképp, minek mi lett a következménye. CSAK ÉS KIZÁRÓLAG az ÉN részemet gondoltam át (ez persze csak akkor sikerülhet, ha megértő vagyok magammal, és nem próbálom másra kenni a dolgokat). Vannak olyan témák is, amelyekben egyedüli szereplő vagyok. De végre elfogadtam, és kész vagyok feltenni a kérdést: oké, de most hogyan tovább?
Erről mindjárt eszembe is jutott, hogy nagy baj már nem lehet, mert innen csak felfelé van! És ez bizony nagyon jó hír! Ennek gondolatára megjelent az első mosoly az arcomon. (remélem, ennél azért szebb voltam ) De tréfát félre téve, ekkor valahogy felszabadultam, hiszen bármit teszek, ha már teszem, attól csak jobb lehet - vagyis mozdul valamerre az állóvíz.
Kérdés, hogy mit tegyek?
Részemről igaznak vélem, hogy a cél motivál, így elengedtem a fantáziámat, és elhatároztam, hogy mit akarok. Nem csak egyszerűen átgondoltam, hogy mi lenne jó, hanem MEREK ÁLMODNI! (erről majd külön írok)
Megálmodom, leírom, és közben elhatározássá válik. Akarom, AKAROM! És addig fogok küzdeni, amíg sikerül! Mert semmi nem lehetetlen, csak amit nem akarunk igazán.
Oké. Megvan a cél. Hogyan érjem el? Na, ez már egy fogósabb kérdés. Neki kell állni megvalósítani. Végig kell menni az úton, ami bizony tele lesz buktatókkal és nehézségekkel, hisz senki nem ígérte, hogy az élet egy vödör tejfel (vagy kinek mi ). A lényeg, hogy akármilyen úton indulunk, akármiken megyünk keresztül közben, a fontos, hogy elindultunk, mert nincs annál rosszabb, ha el sem indulunk, vagy célunk sincs, mert álmodni sem merünk.
Tudnunk kell minden akadálynál, minden percben, hogy mi a cél, mert ez motivál majd minden nehézségben. Mert AKKOR IS oda fogok érni! Akkor is megvalósítom!

Persze néha elveszítem a hitem, elfelejtem a célom, elhomályosul az út. De mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy emlékeztessenek?! Arra vannak, hogy megfogják a kezem, felhúzzanak, és felidézzék, merre tartottam. És lehet, hogy ezúttal másfelé indulok, de tovább megyek. Mert nincs más választás.
Menni kell, mert aki a sárban fetreng, nem él.

Átölel az élet. :)

Az álmokról

Az a hit él az emberekben, hogy aki már felnőtt, nem szövöget álmokat.
Nézzünk csak körül kicsit jobban! Ha felütjük a sajtót, meghallgatunk egy riportot, vagy keresgélünk a neten (netán személyesen beszélgetünk), azt tapasztalhatjuk, hogy a sikeres emberek nagyon ritkán lettek véletlenül sikeresek. Előfordul ilyen is. Ám ha feltesszük nekik azt a kérdést, hogy hogyan lettek sikeresek, nagyon nagy részüknek el fog hangzani a szájából: "Mindig tudtam, hogy mit akarok." E mögött a mondat mögött általában egy dédelgetett álom áll. Mert akkor, amikor ők először megfogalmazták, hogy mit szeretnének elérni, az a környezetüknek, és talán nekik is, egy dédelgetett álomnak tűnt.
Mégis, egész történetükben fontos pont, hogy végig tudták, mit akarnak, hiszen ezáltal vették észre a lehetőségeiket. Ha nem lebeg a szemük előtt a cél, nem biztos, hogy észre veszik a lehetőséget. (Vajon én hány lehetőséget szalasztottam már el életemben?)

Mi ijeszt meg? A terv? A cél? Az út?

Általában saját magunkat ijesztgetjük azzal, hogy nem vagyunk elég jók, úgysem fog sikerülni, stb. Így nem csak nem indulunk el, de ki sem merjük gondolni, meg sem merjük álmodni. Mi itt a baj? Úgy hívják: önbizalomhiány.
És ekkor általában az emberek szét tárják karjaikat, hogy azt mondják: "Hát, ez van. Micsinájjak?" - visszaülnek a fotelba, és feladják, ezzel újabb kudarcot átélve, tehát az önbizalmukat tovább rombolva.

Mi lenne, ha csak egyetlen egyszer feltennénk magunknak a kérdést, hogy hogyan lehetne ezt legyőzni? A válasz ugyanis nem bonyolult: az önbizalom abból születik, ha olyasmit csinálok nap mint nap, amit lángolva tudok csinálni. A napi sikerélmény bizonyítja számomra, hogy igen, jó vagyok a szakmámban, hasznos vagyok, feltöltődöm lelkileg. Természetesen itt is vannak akadályok és nehéz főnökök, stb, de mégsem érzem úgy, hogy bejárok, mert muszáj, de a hátam közepére sem kívánom...
Ha pedig nem választhatok ilyen munkát, akkor választanom kell egy hobbit, ami megadja nekem ezt a sikerélményt. Hogy helyreállhasson az önbizalmam.

Az önbizalomnak feltétlenül helyre kell állnia. Gondoljunk csak bele! Ha az önbizalmam a helyén van, tervezek, célokat tűzök ki, megvalósítom őket, vagyis részt veszek a világ előrehaladásában. Ettől sikeres leszek, pozitív, ezt fogom sugározni a környezetem felé, amitől a családom, a barátaim, az ismerőseim is jobban érzik majd magukat, szívesebben töltenek velem időt, kérdezik ki a véleményemet. Az életem izgalmasabb lesz, én jobban érzem majd magam, még a nyaralás is színesebb, a karácsony is illatosabb lesz.
Persze az életnek akkor is lesz fájó oldala, vagy negatív élményei, de hogyan érezhetnénk át igazán az örömöt, ha néha nem fáj.

De ez már egy másik iromány témája lesz...

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

"Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka."

(Márai Sándor)

Átölel az élet. :)

Paul Kalkbrenner: Sky and sand

Repít. Simogat. Mosolyt csal az arcomra.
Az élet. Az érzelmeim. Az emlékek.
Megnyugtató. De pörgető is. Fantasztikus.

Átölel az élet. :)

Ettől 100%, hogy jó kedved lesz:

Melanie Fiona: Monday morning

Jó mulatást!

Átölel az élet. :)

Morcheeba: Enjoy the ride

Hm... kb három-négy hónapja ismerem ezt a számot. Ritkán hallgatom, de akkor egymás után sokszor. Az érdekes benne, hogy néha azt hiszem, tudom, miről szól, megvan az érzés is, de aztán mindig azt gondolom, hogy mégsem tudom. Nem átértékelem, hogy mégis másról szólna, hanem úgy érzem, lövésem sincs.
Ha valaki megfejtette, feltétlenül szóljon! De tényleg!

Átölel az élet. :)

No akkor kedves Körtész Uram kérésére a zenék linkjei:

A fantasztikusan elvarázsoló:
http://www.youtube.com/watch?v=-zwlq4Bv4SM

A jókedv csináló:
http://www.youtube.com/watch?v=nGKAoC8cLQM

Ami sose tudom, miről szól:
http://www.youtube.com/watch?v=pgaGCJfCHjU

Asszem, több nem volt...

Átölel az élet. :)

Régi-régi kedvenc, most találtam rá újra. Kiráz a hideg tőle, nagyon jó újra hallani!

http://www.youtube.com/watch?v=_eXw47qb4U0

Átölel az élet. :)

Mi történt másfél évvel ezelőtt?

2009. július 31-én délután a Balaton felé tartottunk. Meleg volt, igazi forróság. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy határoztunk, elutazunk a hétvégére ketten. Hogy miért? Mi sem tudtuk. Nem is gondolkodtunk, csak mentünk.
Felszabadultak voltunk, jókedvűek és függetlenek. Nem vártunk az egésztől semmit, csak egy jó hétvégét.
Hát, igazán az volt. Furcsa dolgok történtek.
Például életemben először teljesen felszabadultam valaki előtt, akit szinte nem is ismertem - órákon keresztül teli tüdőből énekeltem a kedvenc zenéimet a vaksötét éjszakába. Csak úgy tört fel belőlem egyik zene a másik után. Aki ismer, tudja, amit ehhez tudni kell...
Furcsa volt, hogy olyan valakivel beszélgetek, aki annyira hasonlóan gondolkodik az élet dolgairól, mint én, hogy néha reagálni sem tudtam a csodálkozástól. Végre valaki érti, hogy mit jelent számomra egy zene érzelmi töltete.
A strandon életemben először vetkőztem fürdőruhára úgy, hogy nem aggódtam, mit fog gondolni rólam.
Életemben először jólesett egész éjjel összebújva aludni valakivel. (és az sem mellékes, hogy a szabad ég alatt aludtunk. )
Reggelivel ébresztett - asszem, itt olvadtam el.
Életemben először fordult elő velem, hogy a nagyon rosszul sikerült első csók után akartam másodikat. Ez persze szerencse volt, mert így kiderülhetett, hogy az elsőt csak mindketten elbénáztuk... a többi már mennyei manna.
Na jó, elég az intimitásból.

Sok minden történt azóta.

Boldog első másfél éves fordulót!

Átölel az élet. :)

Lássuk csak...

Tegnap nagyon finom ebédet főztem mára, mindössze fél óra alatt: mézes-mustáros csirke. Ajánlom, próbáljátok ki!

Mai film ajánlatom: A szív dallamai - főként azoknak, akik hisznek abban, hogy igenis valóra tudják váltani álmaikat, és méginkább azoknak, akik tudják, hogy biztosan nem. Leginkább pedig az etéren bizonytalanok nézzék meg a filmet!

Nézzünk valami klassz zenét is mára, a csütörtöki koncertet várva:

Magashegyi Underground: Rongyolódó

Ha szivárványt láttok, gondoljatok rám!

Szép napot!

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Irányok mára:

Kezdjünk valami finomsággal:
Csirkepörkölt combból és szárnyból. Mennyei manna, főleg, hogy nem én főztem. Köszönöm, Macikám!

Filmek.
1. Meg kell állapítanom (nem először), hogy vannak bizonyos filmek, amiket tele tömnek nagyon jó színészekkel, hogy zabáljuk, majd amikor vége lesz, nem értjük még azt sem, miről akarna szólni a dolog. Ilyen számomra pl a most látott Angyalok Amerikában c. film.
2. Semmilyen volt az Ámok (Havoc) c. film, bár ebben már volt egy-két érdekes dolog is...
3. Éééééééééééééés rákattanva Anne Hathaway-re, megnéztem a Jane Austen magánélete c. filmet is, ami tetszett, bár ehhez tudni kell, hogy ferdeségem, hogy imádom a kosztümös filmeket. De ettől eltekintve is kedves film. Vasárnap esti lazítós kikapcsolódásnak kiváló. (Bár a férfim nyilván mást mondana róla. )

Nézzünk valami zenét is, aszongya:
King Africa: La Bomba
Ma ezt hallgatva várom mosolyogva a jó időt (természetesen fittyet hányva a tél erőlködéseire).

Na, mára ennyi.

Ha szivárványt láttok, gondoljatok rám!

Szép napot!

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Újabb löketek:

Film témában az Első a szerelem c. filmet ajánlom, leginkább egy vasárnap esti mozira, hogy jól induljon a hétfő reggel.

Másnapra vagy max két nappal később beérik egy gondolat, hozzá egy zene: Bryan Adams: When you love someone. Persze, ha ért annyit a film, hogy elgondolkodjatok rajta...

És jöhet az ízélmény: ma a Csülökben vacsoráztunk, mint össznépi névnapozás. Szenzációs volt, mi más lett volna, soha még rosszat ott nem ettem. Fantasztikus volt a Csülök "még finomabban", és a Törökös csülök is bajnok! Szóval, ha elérhető közelségben van, mindenképp kihagyhatatlan!!!

Legyetek türelmesek, figyelmesek, és ha szivárványt láttok, gondoljatok rám!

Szép hétvégét!

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Hangulati adalékok mára:

Javaslom, pörgessük a jóidő-hangulatunkat tovább zenével! Én mindig tudatosan használom a zene hatását, és nagyon sok dolgot el lehet érni vele, több, mint hasznos!
Mára nincs étel és film, ma csak zenélünk.
Miután elhangzott a hétkezdéshez kötelező Monday morning, tegyünk bele egy kis szenvedélyt: Ritmus. Várjuk a nyarat, táncolunk, lazítunk: Hajolj bele a hajamba...
És éles váltással: This is my life

Hallgassatok 1-1 olyan zenét, amit régen nagyon szerettetek! Ne hagyjátok feledésbe merülni a régi kedvenceket!

Ha Egerben jártok, egyetek káposztás rétest a vár alatti rétesezőben! Nem fogjátok megbánni!

És persze, ha szivárványt láttok, gondoljatok rám!

Szép napot!

Átölel az élet. :)

A mai napom ilyen:

Zenét hozzá azon nyomban, ezt: Girls Aloud: Love Machine
Maximum hangerő, napsütés, ezer wattos mosoly - kizárólag duplavével!

Szivárvány, szép nap!

Átölel az élet. :)

Főzzetek trópusi gyümilevest - konzervből is isteni finom!

És hallgassatok Dash Berlint, ha szeretitek a fülbemászó trance zenét! Mondjuk legyen kezdésnek a kedvencem!
Dash Berlin ft. Emma Hewitt - Waiting
Érdekes zene. Ha jó a kedvem, elrepít, de olyan messzire, hogy érzem a zuzámban , ha viszont szomorú vagyok, sír velem.

Film? Hm... Legyen inkább mese: Az őrzők legendája. Ha nem vagy józan, mégjobb!

És szexeljetek sokat!

Élvezzétek a jóidőt, tárjátok ki a szíveteket a világnak! ITT A TAVAAAAASZ!

Pápuszi!

Átölel az élet. :)

Életkép egy kedd délelőttről
...avagy: Apa, ilyen 29 évesnek lenni

Ez a baj a renddel és a takarítással - fél perc alatt tönkre vágható, sőt, sosem bírja tovább. Előttem a feje tetejére fordult kusza mindenség. A tetején ülök, mert dolgoznom kell. Szusszanok egy kicsit, gondoltam, idefirkálok, mert jólesne. Már hívnak is. Megoldjuk, három perc tömör információáramlás után ég az éter, letesszük. Visszafordulok a géphez. Miről is akartam írni? Ja, igen. Megvan. Kezemet a billentyűk fölé emelem, amikor hirtelen eszembe jut, hogy elektronikus gondolati fecnijeim linkjét ígértem valakinek vasárnap. De kinek is? Nem jut eszembe, majd később foglalkozom vele. Tehát... Jaj, nem néztem meg egy fontos dolgot, amit akartam. Újra munka. Lassan összeáll a fejemben az eredmény, de hiányzik egy láncszem. Hívom az illetékest, "jó, mindjárt átküldöm" - jön a válasz, letesszük. Gondolom magamban, amíg várok a mindjártra, elküldöm a hétvégén elmaradt fejtvényt az unokatestvéremnek (negyedévente könyv jár a lelkes utánanézegetésért). Be is ugrik rögtön a feladvány, tegnap olvastam róla. Megírom, egy sor, küldés. Ez is megvan.
Mi van még? Körülnézek, alattam a szemétdomb összedobált mindensége és mocska. Nyilván túlzás, de így látom magam kívülről, így érzem magam belülről. Ez még várhat, gondolom, hiszen annyi mindent kéne még csinálnom. Bőrgyógyászatra menni - vszínűleg allergiás lettem, főzni, mosni, megkapni az e-mailt, amire várok, feldolgozni, és ennek folyományaként telefonálni egy valószínűleg hosszabbat. Vár még rám délután egy találka egy régi baráttal, és akkor még nem ebédeltem, nem raktam rendet, nem takarítottam ki.

Lassanként rájövök, hogy ezt a káoszt - amiből így hirtelen nyilván nem soroltam fel mindent - hasznosabb lenne rám váró feladatok sorának tekinteni.
Sóhajtok egy nagyot, végül is semmi nem fut el előlem, tegyük inkább élvezetesség mindezt. Némi jó zene és néhány pozitív gondolat máris feldobják a napomat.

Így telik a harmadnap a 29. születésnapom után.

Gelka: Soon

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

Az első virág, az első szerelem

Ha lefordítva megszárítasz egy virágot, elteheted emlékbe néhány évre. Sajnos, csak néhány évre, mert a poratkák megeszik.
Én ma dobtam ki az első virágot, amit az első szerelmemtől spontán, szívből, szeretettel kaptam. Muszáj volt, elfogyott szegény virág..

Valahogy így esett:

'96. Tavasz vége, meleg. Talán május lehetett. Nagy izgalomban voltam egész nap, mert akkori szerelmemmel eltöltendő első programunkra vártam: suli után (ő 7-es, én 8-os voltam) átjön hozzánk, megnézi, hol lakom. Rettenetes pirulások és szívdobogások között találkoztunk az utolsó óra után.
Elindultunk. Ám az első néhány méter után azt mondta: - Várj csak, máris jövök! - én lelassítva, egy lányzóval csevegve vártam, hogy visszajöjjön. Nem telt bele három perc, jött is, kezében egy bokorról rövid szárral leszakított aprófejű piros rózsával. Abban a pillanatban úgy éreztem, a felhők között úszom. Hogy kizárt, hogy legyen a világon ennél nagyobb boldogság. Majd szét vetett az életöröm, a szerelem, érzelmek tengere feszített belülről. Elmosolyodtam, és azt mondtam, "Köszönöm!". Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, ölelve-csókolva szeretgettem volna, megpróbálva átadni azt a lángoló, sugárzó rajongást, amit akkor éreztem iránta. De nem tettem. Tapasztalatlanságom, bátortalanságom visszatartott.
Csodás délutánt töltöttünk együtt. A buszon hazafelé megfogtuk egymás kezét, amitől annyira zavarba jöttünk, hogy egész úton nem mertünk egymáshoz szólni.
Emlékszem, nem tudtam betelni az illatával, és azzal, ahogyan egymás szemébe néztünk.
Fantasztikus volt! Felejthetetlen.

Érdekes, mennyit változunk az évek alatt, ahogyan a környezetünk is.

De történjék bármi, emlékeimhez mindig hű maradok.

Átölel az élet. :)

Vajon minden mindennel összefügg?

Vannak dátumok, amiket az ember valamiért soha nem felejt el. Ezekhez mindig kötődnek emlékek, események. Ezek vagy jók, vagy rosszak.
De azt soha nem gondoltam volna, hogy az egyik legmegmosolyogtatóbb dátumot egy nagyon elszomorító fogja felváltani.
11 évvel ezelőtt megéltem akkori életem legboldogabb napját.
Ma pedig megélem a legszomorúbbat.
Így van ez, ha élünk. Ilyen az élet.

Átölel az élet. :)

Így.

Vannak bizonyos dolgok (fények, illatok, helyek, stb) az életben, amikhez önkéntelenül érzelmeket, emlékeket kötünk.

Jó idő, buli hangulat, jó kedv, három jóbarát, bódultság. Leszáll a sötét este, fokozódik a hangulat. Rengeteg sztori, nevetés, filozofálás, rádöbbenés, hárman egyet alkotunk. Benne vagyok, benne élek, tovább gondolok, átérzem, megélem.
Én az ajtónál ülök. Ha fejemet oldalra fordítom, belátok a szobába. Minden lágy piros fényben úszik. Karnyújtásnyira van, de hangulata nagyon távoli....

Mézédes régi emlékek elevenednek fel előttem. Szépen sorban, a vörös fény emlékei.
Úsznak a szemem előtt néhány pillanatig, majd varázsütésre újra a jelenben élek. Mindegyik váratlanul tűnik fel, váratlanul tűnik el. Jó érzéssel töltenek el, de erősítik bennem, hogy bár hozzám tartoznak, én a jelenem és a jövőm vagyok.

Ha eléggé figyelsz, érzed, az élet tényleg átölel.

[ Szerkesztve ]

Átölel az élet. :)

A továbbiakban egyetlen bejegyzésem egyetlen szava sem szól neked. Sem itt, sem máshol.

Átölel az élet. :)