Macikám mindig azt mondja, hogy vigyázzak, mert még a végén "visszanyal a fagyi".

Mindig vannak az életben csalódások. Mindig vannak csodák. Jó napok, és rosszak.
Mindig tartunk valami felé, és valamiről mindig azt gondoljuk, hogy úgy van, vagy úgy lesz jó. Aztán mindig kiderül, hogy annyira mégsem biztos. Nem szeretjük a bizonytalanságot, mégis abban élünk, csak nem valljuk be magunknak.
Vannak körülöttünk emberek, és vannak köztük olyanok, akikben olyannyira nem akarunk csalódni, hogy kimondottan hadakozunk a csalódás ellen.
És mindig vannak olyan élményeink, amelyeken már túl vagyunk, de valami miatt kiderül, hogy mégsem.
Előjönnek néha olyan emlékek, amelyet már rég elfeledtünk, és megélünk olyan érzelmeket, amikről azt hisszük, rég elmúltak már.

Van egy kedves idős hölgy ismerősöm. Néha szoktunk beszélgetni, nagyon bizalmas viszonyban vagyunk. Van két felnőtt lánya, rengeteg unokája, férje. Mindig is jó érzéssel töltött el, amikor a szeretett családjáról mesélt nekem.
És egyszer csak napvilágot látott az igazság:
Volt valaha egy nagy szerelme. Nagyon szerették egymást, néha nagyon gyűlölték egymást. Annyi érzelem volt közöttük, hogy néha úgy érezték, megmozdul az univerzum tőlük. Évekig imádták egymást, de mindig tudták, hogy nem illenek össze igazán. Sokat veszekedtek, szerelmük, imádatuk elpusztíthatatlan volt. De telt az idő, és rájöttek, ha együtt maradnak, nem lesznek jó szülők együtt.
Szét váltak saját elhatározásukból.
Azóta sem látták egymást.
Közös ismerőseiktől tudják, hogy mindkettejüknek családja van, sok évtizedes házassága.
Boldogok külön-külön, de mégsem. Mert azóta is egymásra vágynak igazán...

Lassan elmegy felettük az élet, de a szívük mélyén még mindig egymást szeretik.

Átölel az élet. :)