Csendes nyári délután volt. A nap annyira erősen tűzött, hogy szinte alig akadt ember, aki kinn töltötte volna ezt a pár forró órát. Frank is jobbnak látta, ha ma inkább valami benti programot talál magának. Odaült hát a jól megszokott számítógépe elé, a lejátszóban elindította a kedvenc albumát és belekezdett a napi teendőibe. Nem érkezett új üzenete, a szokásos csevegőpartnerek se voltak elérhetőek, úgy érezte mintha megállt volna az élet az egész világhálón és csak egyedül ő lenne az, aki képtelen nyugodni. Megnyitott pár informatikai oldalt, de lassan ezekbe is beleunt. A végén már csak bámult a képernyőre és átadta magát a zenének. ''Do you believe in love for a second, did you think those just a dream, how could you think you'll be forgotten, when you are my everything...'' A dallam lassan homályba veszett és emlékek garmadáját hozta magával. Emlékezett a múltra, gondolt a jövőre, gondolatai csak úgy cikáztak hidat képezve a múlt és a jelen között.
Merengését egy hirtelen felvillanó ablak törte meg. ''Végre valaki'' - gondolta. Egy régi kedves barát volt az, akivel mindig olyan jól esett beszélgetni, legyen szó a hétköznapokról vagy akár az élet nagy kérdéseiről ők ketten mindig megértették egymást. Néhány vidám pillanat elteltével egy kérdés szegeződött Franknek: ''Kíváncsi vagyok a véleményedre. Ha választhatnál aközött, hogy a mostani életed éled tovább és minden így folytatódjon, ahogy eddig, vagy ha kapnál egy napot...egyetlenegyet, amiben minden álmod teljesül, akkor melyiket választanád?'' ''Balgaság'' - válaszolta Frank. Hisz az életünket mi alakítjuk, ugyanúgy elérhetjük az álmainkat csak talán több időbe telik. Nem is gondolkozott tovább ezen a dolgon, hisz értelmetlennek tartotta. ''Úgysem választhatunk.'' A barát a következőket felelte: ''Most mennem kell. Kérlek gondolkozz még rajta. Talán a végén te is rádöbbensz arra, amire én...'' Elköszöntek egymástól és mivel későre járt Frank úgy döntött nyugovóra tér.
Képtelen volt elaludni, fél órán át forgolódott, majd végén morgolódva felébredt. ''Nem hiszem el, hogy hajnalban is ilyen meleg van, kikészít ez a hőség.'' Az éj szokatlanul csöndes volt és ahogy a lágy szellő belemarkolt a függönybe szinte hivogatta őt. Engedett a csábításnak és néhány rövid pillanat múlva már a csillagokat bámulta. Figyelte hátha megpillant egy hullócsillagot és kívánhat valamit, hisz annyi álma van, ami szeretné ha valóra válna. Eközben újra felrémlett benne a pár órával ezelőtti kérdés. ''Te mit választanál?'' Ahogy jobban belegondolt már nem is volt olyan biztos az eddigi álláspontjában. ''Ki tudja...talán sosem érem el azt, amire vágyom. Az élet olyan rövid és az idő olyan kevés. Túl sok a fájdalom és túl sok a szenvedés. És miért küzdök? Azért, hogy boldog legyek. Ha pedig lehetne egy napom, ahol minden álmom valóra válik, akkor már megérte élnem. A túlvilágom elmondhatnám, hogy nekem csupán egy napba telt elérni mindazt, amihez sokaknak egy élet is kevés...'' Ezek a gondolatok futottak át az agyában és szinte látta maga előtt azt az egyetlenegy megválasztott napot. Elképzelte, szinte érezte. Mosolygott, álmodozott, másutt járt. Nem tudta mennyi idő telt el így, azt sem, hogy hány óra lehet, de lassan és biztosan kezdett álmosodni. Már majdnem lecsukódtak a szemei, úgy határozott megpróbálja újra, hátha most sikerül álomba merülnie. Épp elindult befelé, amikor hirtelen leírhatatlan borzongás fogta el...olyan, amit még soha életében nem érzett azelőtt. Mégsem félt, valahogy nyugtató volt ez az érzés és belül tudta, hogy valami olyat él most át, amit előtte még soha senki.
Mire felfoghatta volna, hogy mi történik elfeketedett minden. Már valahol másutt járt. Nem érezte élőnek magát, semmi nem volt a megszokott, az érzékei elvesztek, csak valami mérhetetlen nyugodtság volt az, ami körülvette. Hirtelen egy erősödő fehér fény kezdett el közeledni feléje. Nem a szemével látta, úgy érezte már a testét sem birtokolja. Átvillant az agyán: ''Meghaltam...'' Felfogni is képtelen volt az előbbi gondolatát máris megkapta a választ. ''Nem, nem haltál meg, csak megadatott a lehetőség, hogy válassz! Egy élet vagy egy nap, amit te alakítassz olyanná amilyenné szeretnéd. Csak tőled függ melyik sorsot szánod magadnak, dönts hát most és döntésed elrendeltetik. Viszont figyelmeztetlek: Ha az egyetlenegy napot választod, akkor a végén ugyanúgy el kell búcsúznod az élettől, mint bárki másnak, akinek nem adatik meg a választás lehetősége. Gondolj hát a válaszra, amelyre a döntésed esett és mire kinyitod a szemed már a részese is leszel. Dönts bölcsen, dönts okosan és soha ne add fel a reményt hisz vannak még csodák.'' Így is tett...választott...

Átlagos reggel volt, Frank a szokottnál korábban ébredt, hisz egy olyan illat töltötte be a levegőt, amit gyerekkora óta nem érzett és amire oly régóta vágyott. Nem tudta mi ez, csak azt, hogy jó nagyon. Lerugta az összegyűrt paplant és elindult a konyha felé, ahonnan jókedvű és vidám nevetések zaja hallatszott. Félúton megállt. Nem hitte el. ''Nem, ez lehetetlen! Csak álmodom. Istenem...ó édes Istenem.'' Lassú léptekkel folytatta az útját a konyha felé és ahogy belépett rá kellett döbbennie, hogy ez mégis a valóság. Az egész család boldogan, együtt, vidáman, a testvére, a szülők...és a nagyszülők. Azok, akiket már nagyon régen elveszített. Most mégis itt álltak előtte és rá nevettek. Még mindig nem hitte el. Csak állt az ajtóban földbegyökerezett lábbal és újra meg újra azt kérdezgette magában: ''Hogy lehetséges ez?'' Mire a szeméből legördülő könnycsepp földre ért, addigra már nagyapja nyakába ugrott. ''Drága egyetlen tatusom! Annyira hiányoztál, annyira szeretlek, olyan jó, hogy ittvagy, kérlek soha ne menj el többé!'' A többiek nem értették mi lelte őt: ''Ne légy buta, nincs két napja, hogy ugyanígy együtt voltunk. Emlékszel? Akkoris a kedvenc meggyes sütidet sütöttük, mint most.'' A pillanat törtrésze alatt megértette. Emlékezett. Tudta! Hajnal. A különös érzés. A belső hang. A választás. ''Istenem...ez megtörténik, ez a valóság!'' Már nem kereste a válaszokat, már nem akarta megérteni, csak élvezni azt a 24 órát, amiben teljesülnek az álmai.
A délelőttöt a családjával töltötte, az egész házat belengte az az illat, amit kisgyermekként annyira szeretett. Most minden másodperc különleges volt, élvezni akarta a csodát, ami megadatott neki. Úgy érezte soha nem volt boldogabb. A teste szárnyalt, betegségnek nyoma sem volt többé, egészséges volt, ha a tükörbe nézett szinte látta, ahogy sugárzik belőle az öröm és a boldogság.
Ebéd után mindenki lepihent kicsit, Frank is felvonult hát a szobájába, lefeküdt az ágyra, behunyta a szemét és elmosolyodott. ''Mintha újra gondtalan kisgyerek lennék. Mintha most semmi se számítana, csak az, hogy élvezzem a perceket és azokkal lehessek, akiket szeretek.'' Az ajtó nyikorgása szakította félbe a gondolatát, de a szeme csukva maradt, tudta, hogy bárki is az, amint megpillantja újra a nyakába ugrik majd. Néhány másodpercig nem történt semmi, majd halk lépteket hallott. A szíve megdobbant. Egy illat. Egy illat, amit sosem felejtett el. Halk léptek, majd egy lágy érintés. Egy gyöngéd csók, végül egy pillantás. ''Szia Drága, sajnálom, hogy lemaradtam a családi ebédről, de csak egy későbbi buszt tudtam elérni.'' Akárcsak reggel Frank most sem tudott megszólalni. A szíve úgy érezte mentem kiugrik a mellkasából. ''Ez nem lehet Ő...de mégis.'' Élete szerelme, akiért bármit megadott volna, csak hogy egy napig újra érezhesse az illatát, újra simíthassa az arcát és újra lágy csókokkal boríthassa a nyakát. ''Nem késlekedhetek, nincs idő csodálkozásra, minden percet ki kell használnunk! Gyere elviszlek oda, ahova mindigis akartalak, egy csodálatos helyre, ahol az ég és a Föld egybeolvad''. A lány nem értette honnan ez a hirtelen ötlet, de mégis tetszett neki nagyon. Fél óra rövid utazás után már ott is voltak. Csodálatos kis tópart, az ég, kék, mint a tenger. Leterítettek egy pokrócot, közösen elfogyasztották az otthonról hozott meggyes süteményt majd összebújva végignézték a naplementét. A lány hosszan Frank szemébe nézett majd így szólt: ''Soha nem éreztem még ilyen jól magam! Annyira Szeretlek. Kérlek hoz el ide holnap is. Újra látni akarom, annyira csodálatos!'' Hosszas csókot nyomott Frank szájára, majd megkérdezte: ''Mi a baj? Látom, hogy valami bánt...'' -''Nem, én is most vagyok életemben a legboldogabb, csak kitudja lesz-e legközelebb. Talán... Na mindegy, ne is hallgass rám, butaságokat beszélek. Szeretlek, és örökké szeretni foglak, csak ez számít!'' Pár percig ültek még szótlanul, majd hazaindultak. A család már aggódva várta őket és kíváncsian kérdezgették a boldog szerelmeseket. Frank csak nézte, nézte és nézte az összegyűlt családot és nem tudott betelni a látvánnyal. Érezte, hogy hamarosan mindez véget ér, de mégis jó volt nagyon. Tudta, hogy megérte.
Az óra elütötte a tizenegyet, mindenki lepihent már, csak Frank volt képtelen álomra hajtani a fejét. Nem akarta elengedni őket, többé nem! Most annyira szép minden, most annyira boldog. Sírni tudott volna de mégis mosolygott. Pár méterre tőle aludt a szerelme, aki annyira gyönyörű volt, ahogy az arcára vetült a holdfény. Odalépett, lágyan megsimította az arcát és halkan a fülébe súgta: ''Szeretlek...örökké...''. Nagyot szippantott a levegőbe, hogy utoljára még megteljen a boldogság illatával, majd újra az erkélyre lépett. 23:58. Frank ismét a csillagokat nézte, pont mint egy nappal ezelőtt. Huszonnégy óra. Egy nap teljes boldogság. Még érezte a bőrén szerelme illatát. Még érezte a sütemény ízét a szájában. Még érezte egyetlen tatusa ráncos, de mégis puha kezének tapintását. Lecsukta a szemét, arca mosolyra húzódott, amint fellépett a korlát szélére. ''Amikor kicsi voltam mindig repülni akartam. Ezt a napot én álmodom. Hát legyen most valóság az álom.'' 24:00. Érezte, hogy zuhan, már nem is érzett mást. Szerelemmel és boldogságban a szívével önként vetette alá magát. Ha véget kell érnie, hát érjen véget így. Egy utolsó szárnyalással a megvalósított álmok felé. Pár pillanatig valóban repült. Nem vonzotta többé gravitáció, nem vonzotta a Föld. Elrepült egy másik világba...

Egy újabb átlagos reggel... Frank most fáradtan ébredt. Még nem értette, még nem tudta. Gyorsan a levegőbe szippantott, de az illat amit keresett már nem volt ott többé. A konyhába rohant, de csak ürességet talált. Csak az emlékek maradtak. Huszonnégy óra boldogság emlékei. Elindult vissza a szobája felé, de most mintha a lépcsőfokok recsegése is másképp hangzott volna. Olyan megszokottan, olyan fájdalmasan. Elterült az ágyán, becsukta a szemét és várta, hátha ma is nyílik majd az ajtó és belép rajta valaki, de hiába... Szomorúnak kellett volna lennie, de mégse volt az. Egy napig boldog lehetett, egy napig átélhette mindazt, amit talán soha többé már.

Mi volt az igazság? Csak álmodta vagy valóban megtörtént mindez? Esetleg a választása azon az éjjelen mégsem az volt, aminek látszik? Ki tudja...ez maradjon az ő titka.