2018. december 12., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

Űrhajózás 2018-ban

Összefoglaló az űrhajózás jelen állapotáról – avagy IAC 2018 összefoglaló helyett...

[ ÚJ TESZT ]

Áttekintés a nemzeti űrterveken

Eme cikk eredetileg egyfajta folytatása lett volna az Elon Musk IAC (International Astronautical Congress – Nemzetközi Űrhajózási Kongresszus) 2016-os és 2017-es években tett előadásait összegző cikkeknek. A sors úgy hozta, hogy Musk meghekkelte az IAC 2018-at, mivel idén nem tartott ott előadást, helyette két héttel előtte tett egy bejelentést Juszaku Maezawa-val együtt. Ez csak azért volt nekem is kényelmetlen, mert eme cikk akkor már formálódott. Rengeteg mindenről akartam írni, ráadásul sok olyan dolog történt, ami még ide kívánkozott, hogy a végén az IAC 2018 már háttérbe is szorult. Ennek eredménye viszont leginkább egyfajta (elismerem, kissé kaotikus) összefoglaló lett arról, hogy milyen érdekességek történtek az elmúlt időszakban, illetve milyen tervekkel vágnak neki a különféle űrügynökségek és cégek az űrhajózás eljövendő időszakának. Remélem eme bevezető nem szegte a kedves olvasó kedvét, ugyanis hiszem, hogy az elkövetkezendő oldalakon fog elég érdekességet találni ahhoz, hogy ne bánja meg a reá szánt időt.

A 60 éves NASA tervei

Kezdjük egy évfordulóval: a NASA 1958. október 1-jén jött létre Dwight D. Eisenhower amerikai elnök utasítására, vagyis 2018-ban lett 60 éves az űrügynökség. Azzal együtt, hogy vitán felül a NASA a meghatározó "erő" a mai napig az űrkutatásban, nehéz nem észrevenni, hogy milyen zavaros korszakát éli. 2011. július 21-én leszállt az Atlantis űrsikló, és azóta a NASA nem rendelkezik ember szállítására alkalmas űrjárművel, így immár új 'rekordideje' nem képes erre (a Szojuz-Apollo tesztrepülés (1975. július) és az első űrrepülőgép indítása (1981. április) között ugye kevesebb, mint 6 év telt el). És ez még csak egy mutató, szóval talán kezdjünk is bele...


Jim Bridenstine (középen) felesketése a NASA vezetőjeként Mike Pence alelnök (balra) által

Politikai okokból kellemetlen csúcsdöntő lett Robert Lightfoot: 458 napig lehetett a NASA ideiglenes vezetője, aki szokás szerint elnökváltáskor az új elnök által kijelölt új igazgató beiktatásáig látja el a feladatot. Mindezt azért, mert Jim Bridenstine, korábbi kongresszusi képviselő NASA igazgatóvá történő megválasztásához szükséges meghallgatása és szenátusi jóváhagyása finoman szólva is elhúzódott, illetve eleve elég későn, csak 2017 szeptemberében nevezte csak meg őt Donald Trump. Végül 2018. április 18-án 49-50 arányban kapott támogatást a szenátusban – hogy megítélése vegyes, jól jellemzi, hogy semmiféle átszavazás nem történt –, 50 republikánus szavazat állt szemben 47 demokrata és 2 független szenátor szavazatával. Bridenstine védelmében hozzá kell tenni, hogy azóta hatalmas lendülettel dolgozik a NASA kissé hektikus jövőképének véglegesítésén, és annak a törvényhozásbéli támogatásának elnyerésén.


A NASA űrhajósai a Starliner és Dragon v2 űrrepülésekre: Sunita Williams, Josh Cassada, Eric Boe, Nicole Mann, Christopher Ferguson, Douglas Hurley, Robert Behnken, Michael Hopkins és Victor Glover.

Még 2017. márciusában írtam a Kereskedelmi Személyszállító Űrhajóprogram előtörténetéről, és a keretében megrendelt két kereskedelmi ISS kiszolgálására épült személyszállító űrhajóról, a Boeing Starlinerről és a SpaceX Dragon v2-ről. Akkor arról volt szó, hogy 2017 novemberében a Dragon v2 személyzet nélkül, majd 2018 májusában személyzettel fog tesztrepülést végrehajtani, míg a Starliner ugyanezt 2018 júniusában és augusztusában teljesíti, és mostanra már az első általuk felvitt ISS személyzetnek is odafent kellene lennie. Most októberben ez úgy néz ki, hogy a Dragon v2 2019 januárjában fog személyzet nélkül, majd 2019 júniusában személyzettel látogatást tenni a Nemzetközi Űrállomáson, a Starliner 2019 márciusában személyzet nélkül és 2019 augusztusában személyzettel szintén végrehajtja ezt. A nagyobb probléma, hogy a NASA is alapvetően arra számít, hogy mindkét űrhajó tovább fog csúszni, és így 2019 végére, 2020 elejénél előbb aligha valósul meg a két űrhajó számára előírt két-két tesztrepülés, ami után a valódi használatbavétel az ISS személyzetcseréjére megkezdődhet. A NASA számára 2020 abszolút végső határidő, lévén a 2020 elején induló Szojuzra egy ülést még megváltottak, de a jelenlegi légkörben elég esélytelen, hogy további Szojuz-utakért való fizetésre sor kerüljön (avagy jön ismét a 'Soha ne mondd, hogy soha' c. örökbecsű...).


Tavalyi koncepcióábra a DSG állomáshoz dokkolni készülő Orion űrhajóról... (NASA)

Talán az új NASA vezetőhöz kapcsolható, de tény, hogy a NASA a korábbi tétova útkeresésből úgy tűnik, kiszakad, és egyre határozottabb jövőképet kezd el felfesteni. Aminek a közepében a Hold áll. Ugyebár tavaly bejelentették a Deep Space Gateway, DSG (~ Mélyűri Átjáró vagy Mélyűri Kikötőhely) Hold-közeli űrállomást és a Deep Space Transport, DST (~ Mélyűri Szállítójármű) űrhajó koncepcióját, amit folyamatosan finomítottak menet közben, és nem mellesleg a különféle űrügynökségek (az Európai ESA, a japán JAXA és a kanadai CSA) egymás után jelentették be érdeklődésüket a programban való esetleges részvételi lehetőségek kapcsán. A DST most legalábbis ideiglenesen kikerült a képből, a DSG viszont megvalósulni látszik – új neve egyszerűen 'Gateway' (nagyjából úgy fordítható, hogy Kikötő) lett. A terveket pedig pontosították.


A NASA tervei a Hold körül és a Holdon a jövőben

E szerint 2020-ban személyzet nélküli Orion út indul a világűrbe, 2022-ben a 'Gateway' első eleme, egy energiát és meghajtást biztosító modul indítása jön, majd 2022-ben egy személyzettel ellátott Orion út, és utána több modulból felépítve az új űrállomás 2026-ban fogadhatná az első legénységét (akik csak az Orion kikötéséig, cirka 10-15 napig lennének ott). Eközben 2019-től először kisebb, 2022-től közepes méretű, majd 2026-tól fejlett holdszondákat és rovereket küldenének a Hold felszínére. Az ábra alapján 2028 és 2030 között pedig emberekkel végrehajtott holdraszállás lenne a célja a programnak. A 'Gateway' űrállomásra később még bővebben visszatérünk.


Az első SLS rakéta első fokozatának hidrogén-tartálya gyártás közben

A új tervekhez persze az SLS hordozórakéta és az Orion űrhajó ( előéletükről már írtam) program is módosult. Ezek szerint 2020-ban egy személyzet nélküli Orion 25 napos útra indul (EM-1 küldetés), majd 2022-ben 4 fős személyzettel egy holdmegkerülésre kerül sor (EM-2), 2023-ban az Europa Clipper űrszondát indítja el egy SLS a Jupiter felé, 2024-től kezdve pedig minden évben egy SLS és Orion indítás lenne a Gateway űrállomáshoz, egy-egy újabb modullal bővítve azt. Az EM-1 indítás egyébként legutóbb azért csúszott, mert az első fokozat hajtóanyag-rendszerében szennyeződést találtak, így azt ki kell újra takarítani, és noha az elején csak egyetlen vezetékben találtak erre utaló nyomokat, emiatt az egész csőhálózatot újra végig kell ellenőrizni. Nemrég pedig a Főfelügyeleti Hivatal (Office of Inspector General, OIG) adott ki egy jelentést, amelyben lesújtó képet fejtettek az SLS (és Orion) program haladásáról, kiemelve, hogy 2014-ben még 4,2 milliárd dolláros áron egyezett meg a Boeing és a NASA az első két SLS rakéta első fokozatainak költségeiről, ez időközben 8,9 milliárd dollárra nőtt, és ugye a 2017-re tervezett első indítás immár 2020-ra csúszott. Hovatovább a helyzet az, hogy az eredetileg csak ideiglenesnek szánt második fokozat (Interim Cryogenic Propulsion Stage, ICPS, ami a Delta IV második fokozatának némileg módosított változata) a jelek szerint hosszabb ideig lesz használatban, mivel az EUS (Exploration Upper Stage – Kutató Felső Fokozat) fejlesztését határozatlan időre leállították, és inkább több indítást terveznek az ICPS segítségével, mondván az azzal elérhető 70-95 tonnás teherbírás is elégséges lesz az első időben.


Balra az SLS Block 1, jobbra a Block 1B változathoz szükséges indítótorony, és azok főbb különbségei

Az SLS egyébként kapott némi plusz támogatást is – pénzt a második Mobil Indítóállványra, amely így lehetővé teszi, hogy a jelenlegi Block 1 SLS változatról a Block 1B változatra váltás ne akadályozza az indításokat. A Block 1B ugyanis új, hosszabb második fokozatot jelent, márpedig ehhez át kell építeni a rakétát tartó tornyot. Az eddigi tervek szerint 33 hónap (csaknem három év) volt erre az átalakításra szánva, addig pedig új SLS-t még csak elő sem lehet készíteni az indításra. Azzal, hogy a második Mobil Indítóállványra pénzt kaptak, lehetővé vált a fent említett, évenkénti indítás a Block 1 / Block 1B változatok váltása között. Amikor úgy tűnt, hogy az SLS hordozórakéta a számtalan indítási tervnek hála erőre kap, jött egy lesújtó audit jelentés, amely finoman szólva sem festett vidám képet az elmúlt évek eredményeiről, és felhívta a figyelmet arra, hogy miközben a SLS több éves csúszásban van és közel kétszeresébe kerül az eredetileg meghatározott árának, a Boeing (mint fővállalkozó) csaknem 234 millió dollár plusz jutalmat kapott a NASA-tól, a maximálisan odaítélhető 262,2 millóból. A jelentés körül kisebb vihar kerekedett, ahol a NASA és a Boeing is vitatta a jelentés egyes megállapításait, ám a végső konklúziót nem igazán lehet megcáfolni...

Ezzel együtt a NASA a jelek szerint kezd felébredni a Csipkerózsika-álomból. Miközben az elmúlt években inkább a Marsra induló ember program felé tolta a törvényhozás a NASA-t (még ha a 2030-as évekre szóló céldátummal), viszont nem látszott, hogy erre honnan lesz pénz, most úgy tűnik, hogy a hangsúly egyértelműen a Holdra tevődik át, és a pénzügyi oldal a jelek szerint biztosítva lesz. Noha elég sok még a kérdőjel, például még mindig nincs tisztázva, hogy mi lesz az ISS űrállomás sorsa 2024 után, a törvényhozás egyes erős emberei ugyanis nem szeretnék magára hagyni az űrállomást pont akkor, amikor végre megoldható lenne a teljes értékű tudományos munka rajta, és megoldódna végre a személyzetcsere kérdésköre. A másik oldalról azért támadják a NASA-t, mert az ISS irgalmatlan pénzeket visz el, és alapvetően a NASA fizeti, ezért inkább azt szeretnék, hogy kereskedelmi alapra helyezzék át az űrállomás működtetését, hogy a NASA más feladatokra fordíthassa az így felszabaduló kereteket. Csakhogy ehhez az ISS-t üzemeltető összes tagországnak bele kellene egyeznie, amire elég kicsi az esély...

Az orosz állapotok

Erről nem sok szó volt eddig (talán egyszer a 'Szovjet/orosz űrhajózás története' sorozat utoléri a aktuális naptárat), de ami azt illeti, az orosz űrprogram sem egy sikertörténet az elmúlt időszakban. Kezdjük azzal, ami sok éve húzódik: anno domini az 1990-es évek közepén a Zarja modulnak volt egy tartaléknak megépült példánya, ha az elsővel valami történne. Csak cirka 66%-ban volt kész, mikor a Zarja sikeresen pályára állt, így ilyen célra már nem volt szükség rá. Nekiálltak valami feladatot keresni számára, és 2004-ben úgy döntöttek, hogy a megvalósulni nem akaró két orosz tudományos modul helyett ezt a modult fejezik be, mint orosz tudományos egység – ez lett a Többfeladatú Laboratórium Modul, angol rövidítéssel MLM. A tervezett indítás 2009-ben lett volna, és innentől egy Benny Hill Show kezd el kirajzolódni. Leginkább forráshiány miatt nagyon lassan haladt a modulon a munka, 2009-ről 2011-re, majd 2012-re, 2013-ra, végül 2014-re csúszott a tervezett indítás dátuma, 2011-ben viszont még mindig csak az elektromos és fedélzeti rendszerek tesztelésére szolgáló makett készült el. 2012-ben ha nehezen is, de sikerült a valódi modult is nagyjából felszerelni, sőt, el is keresztelték: Nauka (~Tudomány) lett a neve. A modult a Hrunyicsevi Gyáregységből az Enyergia cég ellenőrző és felkészítő épületébe szállították át, ahol a nyomáspróbákon a hajtóanyag-rendszerben találtak egy szivárgó szelepet.

Hamarosan kiderült, hogy a szivárgást fémpor, fémreszelék okozta, amely nagyjából a teljes hajtóanyag-rendszerben megtalálható – más szóval az egész tele van potenciálisan káros és a működésre veszélyes szennyeződéssel. Hamarosan kiderült, hogy még a 2000-es években a modul áttervezése után a munkásoknak kiadták a feladatot, hogy távolítsanak el pár külső tartályt és vezetéket, amelyek helyére tudományos felszerelést szándékoztak telepíteni. A felszínre került információmorzsák szerint a munkások azt hitték, hogy a modul roncstelepre kerül, nem pedig átépítésre, így gyakorlatilag "utcai" megoldásként, sarokcsiszolóval vágták le a kijelölt elemeket, a megmaradó részeket kímélendő mindenféle óvintézkedés nélkül. A következmények évekkel később katasztrofálisak lettek, a vezetékrendszerben végzett nyomástesztek a szennyeződést szépen eljuttatták mindenhova. Miután erre fény derült, a modult visszaszállították a hrunyicsevieknek, ahol az összes külső hajtóanyag-vezetéket, és az időközben lejárt élettartamú hajtóműveket is le kell cserélni. ..


A Nauka modul az Enyergia tesztelő és felkészítő hangárjában, 2016-ban

A megoldás először az lett volna, hogy minden érintett elemet lecserélnek egy újra. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a csőhálózat és a tartályok még az 1970-es években lettek megtervezve, az 1980-as években megépítve és az 1990-es években összeszerelve. A gyártószerszámok és minták az 1990-es években ki lettek dobva, mivel senki sem gondolta, hogy még egyszer szükség lehet rájuk. Így 2014 elején viszont ott álltak a Nauka mellett a mérnökök és technikusok, kvázi lehetetlen helyzetben. A végső megoldás végül az lett, hogy leszerelik az elemeket és átmossák őket, hogy így szabaduljanak meg a szennyeződésektől, majd utána visszaszerelik azokat. Nos, ez sem ment egyszerűen, mert a tartályokat szét kellett vágni, kitisztítani, majd összehegeszteni – és a hegesztés után szivárgást észleltek, így újra szét kellett vágni, és újra megpróbálni összehegeszteni. A munkával végül 2018-ban végeztek, miközben az eltelt években az volt a terv, hogy 2017-ben, majd 2018-ban a Nauka elindulhat a világűrbe. Nos, nem indult. A modul újra felszereléséhez egy sor rendszert lecseréltek, újabbakkal pótoltak, ám az ezzel járó plusz munka csak további csúszásokat eredményezett, először 2019 elejére, majd 2019 végére csúszott – itt tartunk most, de több forrás is úgy tudja, hogy 2020 előtt már nem fog sor kerülni az indításra. Ez egyébként azért is probléma, mert a terv az volt, hogy a Nauka megérkezésével az ISS tartós személyzetében a mostani 2-ről 3-ra emelnék az orosz űrhajósok számát, hogy kihasználhassák az új modul lehetőségeit.


A Voronyezsi Mechanikai Gyár, RD-210 és -212 hajtóművekkel, amelyeknél minőségi problémát találtak

Hogy a minőségbiztosítással vannak gondok, az csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha mellé rakjuk a többi problémát – még 2016-ban derült fény arra, hogy a Proton-M hordozórakéták második és harmadik fokozataiban használt hajtóművek gyártásánál nem megfelelő (ironikus módon nem olcsóbb, hanem drágább) hegesztőpálcát használtak, ami miatt 71 (!) rakétahajtóművet visszaszállítottak a Voronyezsi Mechanikai Gyárba, hogy szétszereljék, meghegesszék és újra összeszereljék őket. Ennek eredményeként a Proton-M indításokat 2016 júniusától 2017 júniusáig beszüntették, és azóta is mindössze négy indításra került sor (háromra 2017-ben és mindössze egyre 2018-ban eme sorok írásáig), noha 24 tervezett indítás szerepel az indítási tervben, ebből hat 2018-ra ütemezve.


A Szojuz-2-1b indítása után 2017 novemberében

Hasonlóan zavarba ejtő hiba történt 2017. november 28-án, amikor egy Szojuz-2-1b - Fregatt rakétával indították volna a világűrbe a Meteor M2-1 meteorológiai műholdat, illetve 18 kisebb "potyautas" műholdat a Vosztocsnij űrrepülőtérről. Ez volt a Vosztocsnijról az első Szojuz-indítás, és egyben egyfajta felavatása is annak, hogy remélhetőleg a nem túl távoli jövőben nem a Kazahsztán területén lévő Bajkonurból, hanem Vosztocsnijról fognak az orosz űrprogram rakétái indulni. Nos, a debütálás rosszul sikerült, mert bár a Szojuz tökéletesen működött, a Fregatt (ez esetben a rakéta negyedik) fokozatnál nem vették figyelembe, hogy az indítóállás 10°-kal el van forgatva a másik három használt Szojuz indítóállás (Bajkonur, Pleszeck és Kourou) esetében tapasztalhatóhoz képest. A rakéta irányítórendszerébe a hossztengely mentén való irányba forgató manővernél ezt figyelembe vették, de a Fregatt fokozat különálló irányítórendszerénél nem – a véletlenek összjátéka miatt az irányítórendszer megzavarodott attól, hogy a giroszkópja szerint rossz irányba néz, és korrekciós manőverbe kezdett. Aztán eme manőver közepén beindult a fokozat főhajtóműve, amely így teljesen rossz irányba, a Föld felé kezdte el gyorsítani a Fregattot, orrán a műholdakkal, így az végül az Atlanti-óceán felett visszatért a légkörbe és megsemmisült, rakományával együtt...


Vlagyimir Putyin és Dimitrij Rogozin

Ezen események fényében érthető, hogy Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök Dimitrij Rogozin kormányfő-helyettest nevezte ki a Roszkozmosz élére, hogy tegyen végre rendet. Rogozin 2011-ben lett kormányfő-helyettesnek kinevezve, aki a védelmi ipart és az űripart is felügyeli, ebbéli tevékenységei közé tartozott, hogy 2013-ban az Egyesített Rakéta- és Űrtársaság néven egy vállalatba vonta össze és államosította az űripar összes szereplőjét, ideértve az Enyergia céget, a Hrunyicsevi Gyáregységet, a Lavocskin tervezőirodát is. 2015-ben a Roszkozmosz össze lett olvasztva eme vállalattal, így a korábbi űrügynökség egy állami vállalatként lett újjászervezve, amely magába foglalja gyakorlatilag a teljes űripart és ezzel a védelmi ipar egy részét is. Ennek lett a vezetőjévé kinevezve Rogozin, ami így egyértelműen lefokozás. Ezzel egyébként két probléma van: Rogozin volt eddig is felelős volt az űripar felügyeletéért, tehát az ő dolga lett volna, hogy javítson az áldatlan állapotokon az elmúlt években is. A másik gond ezzel pedig az, hogy a NASA és a Roszkozmosz viszonya az Ukrajna és Oroszország közötti ellentétek miatt feszült politikai helyzet ellenére is viszonylag kulturált és professzionális maradt, amibe Rogozin rendszeresen belerondított eddig is. Rogozin meglehetősen éles nyilatkozatairól híres, ő volt az, aki anno az Oroszország elleni szankciókra válaszul azt twitterezte ki, hogy "...azt javaslom, hogy az Amerikai Egyesült Államok az űrhajósait trambulinon juttassa fel az ISS-re.". Ugyebár az űrsikló leállítása óta a NASA egyetlen módja arra, hogy embert juttasson a világűrbe az orosz Szojuz űrhajó (csak úgy mellesleg: a Szojuzon túl mindössze a kínai Shenzhou űrhajó képes embert vinni a világűrbe per pillanat), szóval eme nem túl baráti megjegyzés finoman szólva sem segítette a nemzetközi együttműködést. Mellesleg pedig 2014 óta Rogozin feketelistán van, így az Egyesült Államokba és az Európai Unióba hivatalosan nem léphet be, ami már okozott politikai feszültségeket.



Fent a 2016-os, alul a 2018 év eleji hivatalos kép a tervezett új Proton változat(ok)ról

Rogozin egyik első döntése az volt, hogy a Hrunyicsevi Gyáregység számára kijelölte az útirányt – a Proton-M rakétákat csak a már leszerződött indításokig gyártják, és az új, de nehéz szülésnek bizonyuló (immár több mint 20 éve formálódó) Angara családdal foglalkozzon. Ez azért volt érdekes lépés, mert az amúgy súlyosan eladósodott cég (a hírek szerint 100 milliárd rubel az adósságuk, ami nagyjából másfél milliárd dollár vagy 422 milliárd forint) éppen bővítette volna a Proton családfáját, egy, a SpaceX Falcon 9-essel konkuráló Proton-Medium és egy még kisebb, korábban tervben lévő Proton-Light variációval. A Proton-Medium (amely az elmúlt években már három különböző verzióban lett bemutatva) legfőbb változtatása az lett volna, hogy a korábbi 3 fokozat plusz Briz-M negyedik fokozat helyett a második fokozatot megnyújtják, több hajtóanyagot biztosítva számára, és a harmadik fokozatot mellőzik, így a második fokozat tetején már a Briz-M ül a hasznos teherrel együtt – ettől azt várták, hogy csökkenhet a gyártási költség, vele együtt a rakéta ára. A Proton-Light esetében az első fokozat hat helyett csak 4 külső üzemanyag-tartályt kapott volna, és ezzel együtt értelemszerűen a hajtóművek száma is hatról négyre csökkent volna. A Proton-Light még 2017 végén eltűnt a tervekből, mivel állítólag anyagilag nem lett volna kifizetődő, a Proton-Medium viszont már megrendeléseket is szerzett. Nos, most ezen terveknek vége lett, és ha csak nem történik változás, 2021-2022 körül bezárhat a Hrunyicsevi Gyáregység moszkvai részlege, mivel az Angara rakétákat már Omszkban gyártják majd.


A Szojuz-5 hordozórakéta fantáziarajza, orrán a Föderáció űrhajóval

A hírekben viszonylag keveset szerepel a Föderáció, a következő generációs orosz személyszállító űrhajó, amelynek a fejlesztése (leginkább pénzhiány miatt) halad ugyan, de nagyon lassan. Idén nyáron szélcsatornateszteket folytattak, illetve a belső tér pontos kialakításán dolgoznak tovább. A 4 űrhajóst szállítani képes űrhajó a legutóbbi hírek szerint 2023-ban indulhat a világűrbe az első személyzet nélküli tesztrepülésre az ISS űrállomáshoz, és 2024-ben vihet először személyzetet fel. A középtávú tervekben továbbra is a Hold szerepel, 2025 után a Hold megkerülése, 2030 után pedig a Holdra szállás lenne az elképzelés. Érdekesség, hogy tavaly (sokadjára) megváltoztatták a potenciális hordozórakéta típusát, korábban a Rusz-M, majd az Angara-5P hordozórakétával szándékozták indítani, 2017-ben az Enyergia cég még csak tervezőasztalon létező Szojuz-5 hordozórakétáját tekintették befutónak, de ez ugyanúgy változhat, ahogy eddig változott már többször. A Szojuz-5 egyébként gyakorlatilag nem más, mint egy Oroszországban gyártott, némileg frissített Zenyit hordozórakéta. Ugye a Zenyitet az ukrajnai Juzsnoje tervezőiroda vetette papírra, és a Juzsmas gyáregység gyártotta az első két fokozatát, így az orosz űrprogram már jó ideje mellőzi a használatát, pláne a jelenlegi politikai helyzetben. Ennél is meglepőbb talán, hogy szintén még 2017-ben arról is döntés született, hogy a Szojuz-5 Bajkonurból indulna majd, nem pedig a távol-keleti, de orosz területen lévő Vosztocsnij űrrepülőtérről. Tehát miután folyamatosan arról volt szó, hogy az orosz űrprogram idővel teljesen Vosztocsnijba költözne, most ismét arról van szó, hogy a három kozmodróm (a kazahsztáni Bajkonur és az orosz Pleszeck illetve Vosztocsnij) párhuzamosan lenne tovább használva.

A Szojuz MSz-09-en talált lyukra és az MSz-10 balesetére kicsit hátrébb részletesebben is kitérek, ám nemrég kiszivárgott egy levél Rogozintól, amelyet a gyáregységek vezetői kaptak meg. A levél célja az, hogy Rogozin segítsen a gyatra gyártási kultúrán és az alkalmazottak rossz munkamoráljának javításán. A levél szerint egyes helyeken évek óta nem volt rendesen összetakarítva, a gyártáskor keletkező hulladék mindenfelé fellelhető és az járóutak fel vannak törve. Az ilyen helyeken dolgozókat érthetően frusztrálják a munkakörülmények, és maguk is felületesen végzik a feladataikat. A levél szerint nem várható extra költségvetési pénz a Roszkozmosztól, ellenben a pénzhiány nem lehet magyarázat a felhozott példákra és azokat a cégek vezetőinek meg kell tudniuk oldani a kéznél lévő erőforrásokkal....


Az Enyergia-5V és -5VR rakéta koncepciója, az első fokozat és négy körülötte lévő gyorsító fokozat a Szojuz-5 esetében használt első fokozatra épül, a második fokozat pedig az Angara-5P-ből származna

Oroszország jövőképe ezek után finoman szólva is nehezen követhető. Egyszer saját Hold-körüli űrállomásról beszélnek, amelyhez az Angara-5 orráról induló Szojuz és Progressz űrhajókkal juthatnának el a lakóik és az ellátmányuk. Aztán Rogozin azt nyilatkozza, hogy Kínával együttműködve közös Hold-bázist hoznának létre, majd arról, hogy a NASA rá fog ébredni, hogy lehetetlen a Holdhoz eljutni, pláne leszállni rajta egy második (orosz) szállítójármű nélkül. Ezzel csak az a baj, hogy nincs olyan hordozórakétájuk, amivel akár egy Szojuzt is el tudnának juttatni a Holdhoz, a Föderáció űrhajóhoz pedig az SLS-hez hasonló képességű rakétára lenne szükség - persze a tervezőirodák rögtön tettek le az asztalra ilyeneket (lásd fent az Enyergia-5V, -5VR tervek), de egy ilyen rakéta kifejlesztéséhez és megépítéséhez rengeteg pénzre lesz vagy lenne szükség....

Kínai jövőkép


Makett a Tianhe űrállomásról

Kína emberekkel végrehajtott űrprogramjában a Tiangong-1 és -2 űrállomást egy Mir-szerűen, modulokból felépülő Tianhe követné, ez a jelenlegi tervek szerint három nagyobb modulból állna, a Tianhe szerviz- és lakómodulból, illetve a Wengtian és Mengtian tudományos modulokból. Az űrállomás közelében keringene majd a Xuntian űrteleszkóp, ami nagyjából az amerikai Hubble űrteleszkópnak felelne meg.


A később balesetet szenvedett CZ-5 rakéta útban az indítóállása felé 2017. június 26-án

A kínaiak űrállomás-programját viszont súlyosan érintette a 2017-es Hosszú Menetelés 5 (CZ-5) rakétaindítási baleset, mivel a Tianhe moduljait a LEO pályára 25 tonna teherbírású CZ-5B rakéta vinné fel, márpedig a baleset kivizsgálása, és az esetleges szükséges módosítások és további tesztelések miatt a következő CZ-5 rakétaindítást 2019-re csúsztatták el, ami miatt a Tianhe első moduljának indítása is várhatóan 2020-ra vagy 2021-re csúszik tovább.


A Tianhe-1 űrállomás bázismoduljának maketje a 2018-as Zhuhai repülőnapon és kiállításon

Mellékesen bejelentették, hogy a Tiangong-2 űrállomásukat 2019-ben belevezetve a légkörbe megsemmisítik. A Tiangong-2 2016 óta kering a világűrben, és a Shenzhou-11 űrhajó legénysége még abban az évben 30 napot töltött el a fedélzetén. Azóta meglátogatta egy személyzet nélküli teherűrhajó, a szovjet/orosz Progressz kínai változata, a Tienzhou-1, de személyzet a jelek szerint már nem lép a fedélzetére. Egyébként ez azt is jelenti, hogy a Tianhe-re induló első Shenzhou útig nincs tervben kínai emberekkel elképzelt űrrepülés. Itt egyébként meg kell jegyezni, hogy a kínai űrprogram átláthatósága még ma is nagyjából a szovjet űrprogram 1970-es, 80-as évekbeli viszonyainak felel meg...


Állítólag így néz ki a következő kínai űrhajó 14 és 20 tonnás változata,
gyakorlatilag a korábbi amerikai Orion űrhajó terveket látjuk viszont (a kép 2016-ból származik)

Ha pedig már... Kína még évekkel ezelőtt megkezdte a Shenzhou űrhajó utódjának kifejlesztését. Az űrhajó 4-6 űrhajóst vihet magával hosszabb utakra (olvasd: például a Holdra), és két verziója lenne, egy 14 és egy 20 tonnás. A tervekről hivatalos kép nem nagyon került ki, egy méretarányos tesztjárművet indítottak 2016-ban, és a hírek szerint egy személyzet nélküli tesztváltozat fog majd a közeli jövőben egy CZ-5 rakétával indulni. A fenti kép alapján az Apollo / Orion / Starliner / Dragon v2 űrhajókhoz hasonlóan egy kúpos visszatérő modulból és egy hengeres műszaki modulból áll majd. Ennél többet viszont erről a programról nem lehet találni, és amennyire meg lehet állapítani, a jelenleg még hivatalos elnevezés nélküli űrhajó célja, hogy konkurense legyen az amerikai Orion űrhajónak.


A kínai ExPace cég Kuaizhou-1 rakétája indításra előkészítés közben

Kicsit talán meglepően hangzik, de szépen lassan előre törnek a kínai privát hordozórakéta-építő cégek. Még 2014-ben döntött úgy az ország vezetése, hogy lehetőséget nyújt erre (korábban szigorúan tiltott volt irányított rakétát fejleszteni), 2016 óta pedig a privát befektetők kedve is megjött (bár Kína esetében a privát fogalma néha kissé ködös), és azóta több mint 2 milliárd dollárnak megfelelő jüant pumpáltak az űripari startupokba. Az egyik ilyen a OneSpace, már egy szuborbitális tesztindítást is végrehajtott OS-X jelölésű rakétájával, a LandSpace nevű cég pedig 2018 októberében indította első saját rakétáját, de annak második fokozata meghibásodott, így kudarcot vallott. Némileg kakukktojás az ExPace nevű cég, ugyanis az állami tulajdonú Kínai Légűr Tudományos és Gyártó Cég egyik leányvállalata, amelyben magánbefektetők is részesedést szereztek. Az ExPace egy katonai célra kifejlesztett szilárd hajtóanyagú rakéta változata, amellyel civil műholdakat terveznek pályára állítani. Noha nem vitás, hogy eme cégek még messze vannak attól, hogy a SpaceX vagy az ULA konkurensei legyenek, de az jól látható, hogy Kína kijelölte az utat arra, hogy konkurenciát építsen ki a nemzetközi kereskedelmi hordozórakétáknak.

Indiai álmok


A 2018. szeptember 16-ai indításra előkészített 42. PSLV rakéta az Indiai Satish Dhawan űrközpontból,
a rakéta orrában a brit Surrey Satellite Technology cég két műholdja indult a világűrbe

India szép csöndben elérte, hogy elkezdjék komolyan venni az űripar terén, 2017. február 17-én egy PSLV hordozórakéta összesen 104 műholdat állított pályára, a legnagyobb egy 714 kg-os Föld-megfigyelő műhold volt, a többi a nanoműholdak (10 kg-nál könnyebb műholdak) közé tartozott, ebből 88 darab az amerikai Planet Labs cég Föld-megfigyelő műholdja volt. Aztán jött egy súlyos blama: 2017. augusztus 31-én a harminckilencedik PSLV rakétának az India regionális navigációs rendszerének, az IRNSS rendszernek a nyolcadik műholdját kellett volna pályára állítani, de az áramvonalazó kúp nem vált le, így a műhold a rakéta orrán ragadt. Ez volt a második PSLV kudarc a rakétacsalád 24 éves történetében, ám éppen akkor jött, amikor az indiai hordozórakéta egyre népszerűbb kezdett lenni a piacon. 2018 januárjában került sor a következő indításra, ami teljes siker lett – ám azért került a hírekbe, mert egy amerikai startup 4 darab igen kisméretű (10 x 10 x 2,8 cm-es) műholdat állított pályára, és erre az amerikai hatóságok nem adtak engedélyt, lévén ilyen kisméretű tárgyakat már nem tud megbízhatóan követni az Űr-felderítő Hálózat. Ettől függetlenül (az amerikai szabályozás problémáin túl) ez is arra világít rá, hogy kezd India betörni a nemzetközi piacra a hordozórakétáival.


A Gaganyaan űrhajó 2018. júliusi mentőrendszer tesztje

India igazából már 2007 óta dolgozik azon, hogy emberekkel végzett űrrepülést hajtson végre, ám az erre vonatkozó program vontatottan haladt eddig. 2014-ben végrehajtottak egy szuborbitális tesztet egy 3,7 tonnás makettel, amely a hővédő pajzs és az ejtőernyők tesztelésére szolgált, illetve az űrjármű tengerből való kimentésének tesztelésére. Az időközben Gaganyaan (nagyjából Égi Járműre fordítható) nevet kapott embert szállító űrhajó fejlesztése 2018 júliusában már túlesett az indítóállásról való mentőmanőver teszten is, amelyben azt szimulálták, hogy az űrhajó az indítóálláson történő meghibásodás esetén biztonságosan eltávolodjon és Földet érjen a fedélzetén lévő személyzettel együtt. 2018. augusztus 15-én, az Indiai Függetlenségi Napon a miniszterelnök, Narendra Modi bejelentette, hogy 2022-re, India függetlenségének 75. évfordulójára embert fognak küldeni a világűrbe. A kisméretű űrhajó 3 személyes lesz, és a Geosynchronous Satellite Launch Vehicle Mark III (GSLV-III, Geoszinkron Műhold Indító Jármű 3. Verzió) rakéta fogja majd pályára állítani.


Az indiai Gaganyaan űrhajó fantáziarajza, az visszatérő modul a barna hővédőpajzsról ismerhető fel, mögötte pedig a meghajtást és energiaellátást biztosító műszaki modul

Japán


A H3 rakéta fantáziarajza, a tervek szerint középen két LOX/LH2 rakétahajtómű-fokozattal,
illetve 0, 2 vagy 4 szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétával fog bírni az igényeknek megfelelően

Japán még az 1970-as években az Egyesült Államok segítségével, a Thor hordozórakéta bázisán állt neki "saját" hordozórakéta építésének, amely az N-1 és N-2 elnevezést kapta. Az 1980-as években a modernebb Delta hordozórakéta licenszét H-I jelöléssel gyártották, majd saját fejlesztésű hajtóművekkel és avionikával modernizálva született a H-II és H-IIA illetve -IIB jelölésű rakéta. A megállapodás alapján ezek szinte kizárólag japán műholdakat állítottak pályára, néhány speciális kivételtől eltekintve. Még a 2010-es évek elején kezdődött meg a H3 (most már kötőjel nélkül és arab számmal...) fejlesztése, amely a H-IIA egyszerűsített, olcsóbban gyártható féltestvére. A H3 esetén a cél nagyjából a Falcon 9 egyszer használatos indítási árának (50-65 millió dollár) elérése, újrafelhasználás nélkül. Az új rakéta debütálása 2020-ra várható, és ahogy később említve lesz, tervben van az újrafelhasználás kapcsán történő esetleges fejlesztése, amihez európai országokkal (illetve az ArianeSpace-el) fogtak össze.


Az SS-520-5 rakéta indítása

Japán két további kisebb rakétával bír még, az Epsilon szilárd hajtóanyagú rakétával, amely nagyjából másfél tonnát tud alacsony Föld körüli pályára, vagy 590 kg-ot Napszinkron-pályára állítani, illetve az SS-520 jelölésű, mindössze 10 méteres, három fokozatú, szintén szilárd hajtóanyagú rakéta pedig 2018. február 3-án pályára állított egy 3 kg-os Cubesatot, így a világ legkisebb, orbitális pályára terhet feljuttatni képes Földről induló rakétája lett.

Japán tudományos kutatások terén továbbra is aktív marad, például egyből bejelentkeztek a Gateway Hold-űrállomás üzemeltetésében való részvételre, de saját emberekkel üzemeltetett űrhajót továbbra sem fejlesztenek aktívan, noha koncepciók és elképzelések évtizedek óta keringenek.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2018 PROHARDVER Informatikai Kft.