2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XIX. rész

Az orosz űrprogram álmai és realitásai az 1990-es években

[ ÚJ TESZT ]

Az Űrsikló-Mir program lecsengése

Noha 1997 nehéz teherrel a háta mögött távozott az orosz űrprogram történetében, optimistán tekinthettek a jövőbe: a Mir űrállomás a jelek szerint kezd magához térni, és bár egyre-másra jöttek a nehézségek, mindegyiken sikerült túllendülni, és senki sem vesztette életét a felmerült balesetekben. Ezt az optimizmust 1998. január elsején térdmagasságban kaszálhatta el a Mir fedélzeti számítógépének lefagyása. Ez volt a harmadik számítógép, amit az elmúlt fél évben lecseréltek, de hiába, a jelek szerint a hiba máshol lehet. A Mir EO-24 aktuális személyzete, Anatolij Szolovjov, Pavel Vinogradov, illetve David Wolf számára ez azt jelentette, hogy az elkövetkező napokban a Szojuz TM-26 űrhajóval stabilizálhatta és fordíthatta a Nap felé az űrállomást, hogy az akkumulátorokat teljesen feltöltsék.


Szolovjov és Vinogradov egy korábbi űrsétájukon

Január 8-án Szolovjov és Vinogradov immár a hatodik közös űrsétájukra indultak, egyfelől hogy begyűjtsék az egy évvel korábban még Jerry Linenger NASA űrhajós által kihelyezett tesztpanelt, illetve a Kvant-2 modul '97 november elejétől rosszul záródó külső zsilipajtajának alaposabb megvizsgálását elvégezhessék. Az ajtó alapos átnézése közben találtak egy csavart, amely nem volt teljesen meghúzva, és megakadályozta azt, hogy az ajtó teljesen bezáródjon. A csavart meghúzták, majd az ajtót bezárták, de a nyomástesztnél kiderült, hogy továbbra is lassan szivárog az ajtó tömítéseinél a levegő, így a Kvant-2 külső szekciója, ami elsődleges zsilipként funkcionált eredetileg, még mindig nem volt használható. A modul középső szekcióját kellett tehát szükség-zsilipnek használni, ahogy az elmúlt két hónapban eddig is.


Szolovjov és Wolf beöltözve a Kvant-2 középső szekciójában, űrsétájuk előtt

Ezzel együtt Wolf végre nekiállhatott felkészülni az előre eltervezett űrsétájának, amit még november végére, december elejére ütemeztek eredetileg, de az eltervezett feladatok megcsúszása, illetve a zsilipajtó problémája miatt eddig el kellett tolni. Wolf és a NASA sürgetése érhető volt – hamarosan érkezik a következő űrsikló-látogatás, és ha addig nem hajtják végre feladatukat, akkor az legfeljebb a következő váltószemélyzet számára férhet bele. Az űrséta célja egy foto-reflektométerrel a Kvant-2 és a központi modul külső felületének és elsősorban radiátorainak megvizsgálása, megállapítandó, mennyi kárt okozott nekik a világűrben eltöltött 13 illetve 9 év. Január 14-én így Szolovjov és Wolf beöltözött, miközben Vinogradov újonnan felállított kamerákon keresztül követhette társait az űrállomás belsejéből, és az Altair-2 műholdas adatkapcsolat segedelmével a CUP is élőben követhette (volna) őket.

Az űrséta elindulásakor kiderült, hogy a videokapcsolat finoman szólva se problémamentes, de ez nem akadályozta meg, hogy a feladatot elvégezzék az űrhajósok. Akik azonban hamarosan rájöttek, hogy a feladat nehezebb, mint először gondolták, a foto-reflektométer külső falhoz való rögzítése ugyanis nem volt egyszerű feladat, leginkább azért, mert nem nagyon akadt akkora szabad terület, amelyhez csatlakoztatható az eszköz. Ha sikerül is, a műszer kijelzőjének leolvasása is, kisebb kihívásokat jelent, lévén oda kell hajolniuk, hogy lássák. Végül a Kvant-2 felszínének néhány pontját és radiátorát nézték csak meg, a bázismodult lehúzták a programból. Az így félbeszakított űrséta viszont lehetőséget adott Szolovjovnak, hogy újfent megvizsgálja a külső zsilipajtót, és a többi csavart is megpróbálja meghúzni, hátha egyikük felel a problémáért. Három nappal később Szolovjov és Vinogradov kisebb űrsétára indult, hogy a külső zsilipajtóról felvételeket készítsenek, amely a zárszerkezet hibás részeit is felfedte. A külső ajtót ezután belülről, 10 rögzítőfüllel zárták le. A probléma megoldása a következő tartós személyzetre fog maradni a jelek szerint...


Az STS-89 legénysége, hátsó sor: Wolf, Saripov, Reilly, Thomas és Anderson,
első sor: Edwards, Wilcutt és Dunbar

Floridában közben az Endevaourt felkészítették következő útjára – az Atlantist, amely az összes korábbi Űrsikló-Mir űrrepülést végrehajtotta, a nagyjavításra kellett küldeni. Ez előre ismert volt, és úgy indult, hogy a Discovery feladata lesz majd az utolsó két Mir-látogatás, ám menet közben az Endeavour űrsikló megérkezett a nagyjavításból, és a Nemzetközi Űrállomás moduljainak csúszása miatt nem volt feladat számára – hát megkapta a nyolcadik Űrsikló-Mir programhoz tartozó űrrepülést. A raktérben ez úttal is dupla méretű SpaceHab modul került elhelyezésre, a felszállítandó eszközök számára. Az STS-86 személyzete Terrence W. Wilcutt parancsnok, Joe F. Edwards pilóta, valamint James F. Reilly, Michael P. Anderson, Bonnie J. Dunbar NASA űrhajósok, Szalizsan Sakirovics Saripov orosz űrhajós és Andrew S.W. Thomas, aki David Wolfot fogja váltani a Mir fedélzetén. Thomas eredetileg csak tartaléknak fért be az Űrsikló-Mir programba, de miután Wendy Lawrence kiesett 1997-ben, miután az Orlan-űrruhához túl alacsony volt, az utána következő David Wolf ment fel helyette, és az ő tartaléka, Andrew Thomas lett az utolsó, akit a Mirre tartós személyzetnek küldött a NASA. A helyzet annyiból volt faramuci, hogy Thomasnak is kellett egy tartalék, így „visszahívták” James Shelton Vosst, aki korábban Michael Foale tartaléka volt, ám inkább az ISS küldetésekre kérette át magát.


Az Endeavour űrsikló Crew Optical Alignment System (COAS) optikáján keresztül készült felvétel a Mir űrállomásról, nagyjából 152 méteres távolságból


Szolovjov és Wilcutt kézfogása a zsilipajtók kinyitása után


A Mir EO-24 és az STS-86 legénysége próbál összetömörülni egy közös kép erejéig a Mir bázismodulban

Az Endeavour 1998. január 23-án indult a világűrbe, és 24-én megközelítette a Mir űrállomást, majd bedokkolt rá. A Mir EO-24 és az STS-86 űrhajósai az üdvözlések és ajándékozások után másnap kezdtek volna neki a raktérben lévő ellátmány átszállítására, de közben David Wolf és Andrew Thomas cseréjénél kisebb probléma lépett fel – Thomas úgy érezte, hogy Szokol űrruhája kicsi rá (feltehetően némileg megnyúlt a súlytalanságtól), márpedig ha átkerül az EO-24-be, vészhelyzet esetén neki a Szojuzzal kell visszatérnie. Amihez passzoló Szokol űrruha szükséges, amit Szolovjovnak kell ellenőriznie – ha nem fér bele az űrruhába, akkor nem lehet a Mir az otthona. A helyzetet végül úgy oldották meg, hogy David Wolf Szokolját szabták át, hogy Thomasnak kényelmes legyen, és ezután kerülhetett sor a valódi cserére, vagyis ekkor költözhetett Wolf az űrsiklóra, míg Thomas az űrállomásra. Két nappal később sikerült a „saját” űrruháját is megfelelő méretre belőni, így végül két Szokol is a rendelkezésére állt.


Vinogradov, Szolovjov és Thomas, utóbbi már a saját Szokol űrruhájában


Thomas és Wolf a Mir fedélzetén, ahol az átadáskori információcsere folyik éppen


Saripov és Edwards a SpaceHab modulban a Mir egy giroszkópjával pózolnak

Összesen 3175 kg-nyi felszerelést mozgattak át az űrállomás és az űrsikló között (ez esetben furcsa mód nincs részletezve, hogy melyik irányba mennyit kellett pakolni), többek között két számítógépet, egy csere légkondicionáló rendszert és egy új giroszkópot. A Mirre került tudományos felszerelések között volt az Astroculture növénynövesztő kísérleti egység, amely egy 80 napos tesztet futtatott le.


Thomas a tudományos felszerelésének meglétét ellenőrzi a Priroda modulban


Thomas (aki éppen fényképez), Vinogradov és Szolovjov az SzO modul zsilipajtajának zárása előtt


A Mir az Endeavour fedélzetéről fotózva, miközben utóbbi már távolodik

Január 29-én a két személyzet elköszönt egymástól, majd az Endeavour lekapcsolódott, eltávolodott hozzávetőleg 73 méterre, majd „szokás szerint” körberepülte az űrállomást, mielőtt végleg eltávolodott tőle. Az Endeavour végül január 31-én szállt le, az előre eltervezett módon.


David Wolf későbbi feleségével, Tammy Kruze-zal, nem sokkal az STS-89 földetérése után

Míg Michael Foale esetében egyértelmű volt, hogy nem fogja tudni végrehajtani a feladatait a baleset miatt, és Jerry Linenger esetében pedig egy tűzeset és több műszaki hiba okozott plusz teendőket, David Wolf relatíve sikeresen teljesítette azt, amit kitűztek neki. Persze ebben „segített” a szűkös energiahelyzet miatti teljesíthetetlen feladatok kigyomlálása is, ám ahogy ő fogalmazott, az elvégzendő feladatok listája végtelen volt. Miközben Szolovjov és Vinogradov gyakorlatilag folyamatosan karbantartási munkálatokat hajtottak végre, avagy az azokhoz kapcsolódó előkészítéseket végeztek, Wolf úgy érezte, hogy demoralizáló lenne, ha lazítani látnák társai. Emiatt az eredetileg felvázolt munkarendjét felrúgva szinte folyamatosan dolgozott, még hétvégente is, mindössze egy-két vasárnap és karácsony lett „szabadnap” az űrállomáson. Mindezt az után, hogy az STS-86 távozása után látta, ahogy Vinogradov órákon át próbálta az Elektron oxigéngenerátor meghibásodása miatt keletkezett vízszivárgás maradékait felitatni egy törülközővel, és felajánlotta, hogy segít – mire az orosz űrhajós udvariasan, de elhárította azt, és közölte, hogy ez az ő feladata, Wolf pedig tegye azt, amiért a NASA ideküldte.


A Szojuz TM-27 induló legénysége: Eyharts, Muszabajev és Budarin

Azon a napon, amikor az Endeavour ledokkolt a Mirről, Bajkonurból elindult a Szojuz TM-27, fedélzetén Talgat Amankeldiuli Muszabajev parancsnokkal, Nyikolaj Mihajlovics Budarin fedélzeti mérnökkel és Léopold Eyharts francia űrhajóssal, aki a Pégase küldetés keretében utazott. Eredetileg az amerikai és orosz űrprogram vezetői szerették volna, ha a Szojuz TM-27 az Endeavour távozása előtt bedokkolna az űrállomásra, így összesen 13 fő lett volna az összekapcsolódott komplexum fedélzetén – ami egy újabb rekord lehetett volna, ha a franciák meg nem vétózzák. Ők ugyanis attól tartottak, hogy Eyhartsnak abban az időben, amíg az Endeavour ki van kötve, nem nagyon lesz esélye tudományos feladatokat végrehajtani, hiszen körülötte mindenki logisztikai (és protokolláris) feladatokat lát majd el.


Orosz, kazah és francia zászló lobog a Szojuz TM-27 indításra való előkészítés közben,
noha Muszabajev hivatalosan orosz űrhajós volt, valójában Kazahsztán „saját” űrhajósaként repült

A francia űrügynökség, a CNES ötödik Mir-látogatása eléggé nehézkesen valósult meg. Eredetileg Jean-Pierre Haigneré indult volna, aki már 1993-ban járt az űrállomáson az Altaïr program keretében, de egy sportsérülés miatt végül a helyére Léopold Eyharts került. Az útra eredetileg 1997 augusztusában került volna sor a Szojuz TM-26-tal, de a Progressz M-34 és a Mir összeütközése után, az űrállomás állapota miatt végül nem lett volt értelme, így Szolovjov és Vinogradov Eyharts nélkül indult el. Itt egy „plusz” személyzeti kör került be a forgásba a Szojuz TM-27-tel, vagyis Muszabajev és Budarin mellé ült be végül a francia űrhajós.


Eyharts ad interjút a Mirről újságíróknak

A TM-27 így január 31-én köt ki a Miren, alig öt órával azelőtt, hogy az Endeavour leszáll Cape Canaveralban. Az EO-24 orosz tagjai (Szolovjov és Vinogradov) nem a megszokott átadás-átvételt zavarják le, hanem ha már amúgy is nagyjából 18 napos lesz a francia űrhajós miatt, akkor közös karbantartási feladatoknak látnak neki. Eyhartsnak ugyanakkor nincsenek új tudományos eszközei, gyakorlatilag a korábbi francia látogatásokkor, főleg a legutóbbi, Cassipée (Claudie André-Deshays útja 1996-ban) program keretében felvitt eszközökkel dolgozik. Ezek főleg orvosi vizsgálatokat takarnak, néhány anyagtechnikai kísérlettel és az űrállomás rezonancia-tesztjét végezték el újra a Castor program keretében.


Muszabajev, Budarin és Eyharts az egyik összeszerelt Castor érzékelővel pózolnak

Február 9-én az orosz személyzet deaktiválta a VDU modult, és a forgásirányú stabilizálást a fedélzeti számítógép a Priroda modul fúvókáival végzi innentől. A VDU modul ugye csak a beépített tartályokban lévő gázmennyiséggel rendelkezett, és anno 1992-ben állították üzembe, az eltelt csaknem hat év alatt viszont szinte teljesen kiürült, így cseréje szükségessé vált, amit majd az EO-25 fog végrehajtani. Érdemes megjegyezni, hogy már ekkor is láthatóan téma volt a Mir további üzemeltetése – a VDU cseréje csak akkor szükséges, ha még évekig működne a már kissé agg űrállomás. Miközben egyfelől folyamatosan az volt a kommunikáció, hogy 1999-ben az űrállomást bevezetik a légkörbe, egyre hangosabban jöttek azok a hangok, amelyek a Mir életben tartása mellett érveltek. A VDU cseréje pedig már kiemelt helyen volt a teendők listáján....


Eyharts a Miren

Miközben Eyharts és Thomas a tudományos programjukkal volt lefoglalva, a két orosz páros a kötelező karbantartásokat illetve szükséges javításokat elvégezte. A francia űrhajós hivatalosan minden programjával végzett, mikor a búcsúzkodás után február 19-én beszállt a Szojuz TM-26-ba Szolovjov és Vinogradov mellé, majd még aznap vissza is tértek a Földre, Andrew Thomas pedig az EO-25-be lépett át.

Másnap a teljes személyzet beszállt a Szojuz TM-27-be, hogy átdokkoljanak az elülső kikötési pontra. A terv a „régi” megoldás volt, vagyis hogy az űrhajó elhátrál, majd az űrállomás csinál egy 180°-os fordulatot (a giroszkópokkal), és így pont eléjük kerül a dokkoló, ahova kiköthetnek, miközben a hajtóanyag-felhasználás minimális lesz. A manőver közben az Altair-2 műholddal oldották meg a rádiókapcsolatot, amely azonban menet közben megszakadt, így Muszabajev végül kézzel dokkolt be. Az űrállomásra visszatérő személyzetre további karbantartó feladatok vártak, mindkét Elektronon, a Vozduh széndioxid-megkötő rendszeren, a Kvant-1 légnyomás-érzékelőjén és a Kvant-2 légnyomás-kiegyenlítőjén is dolgozniuk kellett. Az űrállomás fedélzetén ekkoriban lassan állandósult a meleg, általában 30-32°C volt a fedélzeten, de akadt rá példa, hogy Thomas 37°C-ot is jelentett. Február 23-án a Progressz M-37 is visszadokkolt a hátsó kikötőre (ami közben a TORU-t is tesztelték), de miután kinyitották az ajtaját, éktelen bűz kezdett el terjengeni – feltehetően valamelyik hulladékkal teli zsák maradt nyitva, így (miután az időközben keletkezett szemetet bepakolták), a zsilipajtót ez esetben becsukták. Thomas eközben az Astroculture üvegházban növényeket termesztett, illetve a BioTechnology Systemmel sejtnövesztő-kísérleteket folytatott, és lassan mindhárom űrhajós az elkövetkezendő űrséták előkészületeivel kezdett el foglalkozni.


Andy Thomas testedzés közben

Az első űrséta március 3-ára lett kitűzve, és miután Budarin és Muszabajev beöltözött a Kvant-2 középső szekciójában, nekiálltak csökkenteni a nyomást, hogy a Szpektr negyedik, sérült napelemszárnyát megerősítsék és újra üzembe helyezzék. Szolovjovék anno 10 darab C-alakú rögzítőt helyeztek el a külső zsilipajtón, amelyekkel a légmentes bezárást próbálták megoldani, ezeket a rögzítőket csavarok húzták össze. Budarin sikeresen szét is csavarozott kilencet belőlük, de a tizediknél egyszerűen nem engedett a csavar, sőt, az erőltetésnek hála eltörte a csavarkulcsát. Majd még további kettőt, ami még náluk volt. A két űrhajós tanácstalanul nézett egymásra, végül Muszabajev rádión jelezte, hogy az űrsétát meg kell szakítani, mert nincs szerszámuk az utolsó rögzítő kioldására. Miután levetkőztek, és a CUP-pal egyeztettek, az a döntés született, hogy a következő teherűrhajóval erősebb csavarkulcsot küldenek fel, és később újra próbálkoznak. Muszabajev keserűen jegyezte meg, hogy ma nem sok ünnepelnivalójuk van.

Március 14-én a Progressz M-38 elindult Bajkonurból, ennek középső modulja egy új VDU modult tartalmazott hajtóanyag-utánpótlás helyett, hasonlóan az 1992-es Progressz M-12-höz. Másnap a Progressz M-37 lekapcsolódott az űrállomásról, és vissza lett irányítva a légkörbe, miközben az M-38 március 17-én megközelítette a Mirt. Az utolsó 20 méteren hivatalosan a KURSz meghibásodása miatt Muszabajev kézi irányításra tért át, és a TORU segítségével kötött ki a teherűrhajó. Itt érdemes megjegyezni, hogy az űrhajósok bónusz fizetést kaptak a speciális feladatok megoldásáért, például ha a Szojuzt vagy a Progresszt kézzel kellett bedokkolni. Nem mindig egyértelmű, mikor történt valódi meghibásodás, és mikor „játszottak rá” erre csak azért, hogy némi plusz jutalékot kapjanak, de elég feltűnő, hogy a Mir EO-25 idején nem nagyon volt példa arra, hogy automatikusan kötött ki egy űrhajó...

Április elsején Muszabajev és Budarin újra a Kvant-2 külső zsilipajtajánál álltak Orlan-M űrruháikban, egy masszívabb csavarkulccsal, amit a frissen érkezett teherhajó hozott. Ezzel sikerült az utolsó rögzítőelemet is kioldani, így végre elhagyhatták a zsilipet, és elindulhattak a Szpektr modulhoz. Az űrséták során feladatuk az, hogy egy összeállítható, másfél méteres merevítőkerettel nagyjából egyenes pozícióba hozzák a negyedik, sérült napelemszárnyát. Ehhez először viszont kapaszkodókat kell szerelni a modul külső feléhez, amelyeket még anno Szolovjovék már kivittek, de a felhelyezésükre nem volt idejük – most ez következett, és csak utána kerülhetett sor a merevítőre. Ez esetben a kapaszkodók felhelyezése eléggé elhúzódott, így mikor ezzel végeztek Budarinék, az irányítás visszaparancsolta őket az űrállomásra – még épp időben, hiszen 6 óra 40 percet töltöttek odakint.


A valamennyire kiegyengetett sérült napelemszárny a Szpektr modulon a Discovery-ből fotózva

Április 6-án került sor a következő űrsétára, amelyben a már felhelyezett kapaszkodók és lábrögzítők segítségével végre elkezdhették a megcsavarodott, elgörbült napelemszárny helyreállítását. Ezt végül sikeresen megoldották, de az űrséta finoman szólva is problémás volt – először is a kommunikáció szörnyen rossz minőségű volt, mivel az Altair-2 műholdon keresztüli kommunikáció a földi kiszolgáló rendszerek hibája miatt nem állt rendelkezésre. A másik probléma az volt, hogy az űrállomást stabilan tartsák a Naphoz képest (hogy ideálisak legyenek a fényviszonyok) a Kvant-1 külső részén, a Szofora tartó tetején lévő VDU modulra is szükség lett volna, amit korábban azért kapcsolták ki, mert abban bíztak, hogy elég gáz hajtóanyag marad benne, hogy az űrséta folyamán ellássa ezt a feladatot – de teljesen ki volt fogyva. A pozíciótartáshoz a giroszkópokat is igénybe lehetett volna venni, de ezzel a kényes energiahelyzetben lehet, hogy túlságosan lemerítették volna az akkumulátorokat, amit nem mertek bevállalni. A harmadik módszer a Priroda modul pozicionáló-hajtóműveivel való stabilizálás, amit viszont csak az űrállomás belsejéből lehetett volna irányítani, ott pedig csak Andrew Thomas tartózkodott, akit nem képeztek ki erre a feladatra. Az űrsétát így rövidre kellett vágni, de Muszabajevék sikeresen megoldották a feladatot.


Muszabajev és Budarin a Szofora tartónál

A két orosz űrhajós következő feladata a VDU lecserélése, ami a Kvant-1 modul Szofora tartójának tetején trónol, és semlegesgáz-hajtóműveivel a forgásirányú stabilizálásért felel. Ehhez először a régi, még 1992-ben elhelyezett VDU-t kellett eltávolítani, amihez a vezérlőkábeleket le kellett kapcsolni, és megfelelően rögzíteni, hogy ne legyenek útban. Ez után szét kellett szerelni a Rapana tartót és a mögötte elhelyezett Sztrombusz nevű harmadik rácsos tartót, hogy a Szofora tartót a Progressz M-38 fölé lehessen lehajtani. Anno az volt a terv, hogy a Rapanát simán lecsavarozzák és ellökik, ám időközben újabb szelek fújtak, és az esetleges későbbi felhasználás céljából a Kvant-1 külső felületén kellett lerögzíteni. Ez után a Szofora ledöntése következett, majd a teherűrhajó középső moduljából egy, a földről kiadott rádióparancs hatására a VDU kiemelkedett a Progresszből, és nagyjából olyan szögbe állt, hogy a Szofora végére lehessen rögzíteni. Ezután az űrhajósok rögzítik a rácsos tartó tetejére, rákötik a vezérlőrendszer kábeleit, végül újra felállítják a tartót. Ezeket a feladatokat Muszabajev és Budarin összesen három űrsétával valósították meg, április 11., 17. és 22. napján.


A VDU-2 a Szofora tetején (a Discovery űrsiklóról készült kép)

Májusban az új VDU-t letesztelték, és minden rendben lévőnek tűnt vele. Ezután nekiállhattak „lenullázni” végre a giroszkópokat, vagyis mindegyiket fokozatosan lelassították, és az ezzel keletkező erők nagy részét a VDU segítségével semlegesítették. Májusban a Progressz M-38 elülső modulját elkezdték feltölteni hulladékkal, ám miközben a CUP egy előre összeállított lista alapján tervezte ezt, az űrhajósok sokkal több mindentől kívántak megszabadulni, a felsorolás szerint olyasmiktől, mint üres oxigéntartályok, elhasznált ruhák és rongyok, szerves hulladékok, elhasznált űrruhákat – és ezek egy jó része még a korábbi expedíciókból maradt hátra. A CUP-ban éppen ott ülő felelős mérnök közölte, hogy ő nincs olyan helyzetben, hogy ezt jóváhagyhatná, az űrhajósok bosszúságára. A Progressz M-38 május 15-én levált az űrállomásról, és beleirányították a légkörbe, másnap pedig már ki is kötött a helyén a Progressz M-39 – amely ezúttal automatikusan dokkolt be. A teherhajó kipakolását megkezdték, miközben Thomas lassan már összepakolni kezdett – mintegy 30 zsákot töltött meg különféle tudományos eredmények tárolóival, feljegyzésekkel, adathordozókkal. Május 30-án a Mir fedélzeti számítógépe újra bemondta az unalmast, és ahogy korábban, most is a Szojuzzal kellett az űrállomást stabil pozícióban tartani.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.