A NASA első kozmonautája
1995 két új űrrekorddal kezdődött: a Mir űrállomás fedélzetén három űrhajós tartózkodott, Jelena Vlagyimirovna Kondakova a világ első tartós űrállomás-személyzetébe tartozó nőként minden egyes nappal megdöntötte a korábbi világűrben töltött női időtartam világrekordot – akár az egy huzamban, akár az összesített időt nézve. Társa, Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajósként már a negyedik útján volt, és bár rekordot nem tartott, de már ő is több, mint egy évet töltött el összesen a Föld légkörén túl. Harmadik társuk Valerij Vlagyimirovics Poljakov viszont abszolút rekorder lett január 9-én – nemcsak megdöntötte Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov egy év és egy nap rekordját (és még hónapok voltak hátra a tervezett időből), de összesen is több, mint 600 napot volt már a világűrben, amivel messze megelőzött mindenkit.
1995 januárjában a Mir űrállomás kiépítés tekintetében megegyezett az 1990 júniusi állapottal:
Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall
Persze amennyire lehetett, elővigyázatosak voltak – Viktorenko és Kondakova kapta a Mir bázis modulban található két "lakókapszulát", míg Poljakov a Krisztall modulban az akkumulátorok mellett helyezte el hálózsákját, abban bízva, hogy a kozmikus sugárzás legalább egy részét felfogják azok. Poljakov persze nem nagyon aggódott – egészségi állapota és közérzete is jó volt, és nagyon motiváltnak érezte magát a továbbfolytatásra. Közben a Földön megvilágosodtak a korábbi problémákkal kapcsolatosan (a Szojuz TM-20 és a Progressz M-24 űrhajónak is problémába ütközött a kikötés az űrállomáson, a dokkolás végén eltértek az ideális iránytól): mint kiderült, rosszul kódolták fel a járművek tömegközéppontjának helyét, így a számítógép hibásan kiszámolt manővereket hajtott végre a végső megközelítésnél. A javított szoftvert feltöltötték az űrállomásra bedokkolt TM-20 fedélzeti számítógépére, és január 11-én lekapcsolódtak vele, eltávolodtak 160 méterre, és aktiválták a Kursz dokkolórendszert, amely hibátlanul végrehajtotta a megközelítést. Egy gond kipipálva...
Kondakova és Poljakov az űrállomáson
Csakhogy akadt még bőven. Az űrállomás folyamatosan szűkében volt az elektromos energiának, de emellett gondok voltak a fűtőrendszerrel, az ivóvíz-tárolóval és a nyomásszabályzókkal is, ráadásul a Krisztall modulban szivárgó víz miatt is kisebb vészhelyzet alakult ki. A nehézségek ellenére a tudományos munka zajlott tovább, Poljakov főleg orvosi megfigyeléseket végzett, míg két társa a különféle csillagászati, Föld-megfigyelési és biológiai kísérleteket hajtott végre. Január végén kifejezetten Japánra, Kobe városára, illetve a csecsenföldi Groznij területére koncentráltak – előbbit 1995. január 17-én egy igen súlyos földrengés rázta meg, utóbbi területén pedig éppen súlyos harcok voltak a szeparatista csecsen erők és az orosz hadsereg között.
Az STS-63 űrrepülés személyzete: (hátsó sor) Harris és Foale,
(első sor): Voss, Collins, Wetherbee és Tyitov
Februárra jött el az az űrrepülés, ami a következő lépcső volt az Űrsikló-Mir küldetéssorozathoz. A Discovery űrsikló az STS-63 küldetésnél azért indult elsődlegesen a világűrbe, hogy odamanőverezzen az orosz űrállomáshoz, és közben leteszteljék a kommunikációs és navigációs rendszereket és a kidolgozott eljárásokat a megközelítésre és a dokkolásra, illetve hogy egyáltalán, az orosz-amerikai együttműködést minél gördülékenyebbé, hétköznapibbá tegyék, felmérve hol kell esetleg tovább dolgozni rajta. Az űrsikló személyzete James Donald Wetherbee parancsnok, Eileen Marie Collins pilóta (az első női űrsikló pilóta), Bernard Anthony Harris, Colin Michael Foale, Janice Elaine Voss és orosz részről Vlagyimir Georgijevics Tyitov.
A Discovery elrugaszkodik az indítóállásról...
Az űrsiklónak, noha a Mirrel való találka volt az elsődleges feladata, valójában nagy rakás egyéb feladata is volt: a rakterében volt a SpaceHab tudományos modul, összesen 20 különféle kísérlethez való felszereléssel, többek között növénytermesztéshez, immunrendszerre vonatkozó gyógyszerkísérlethez, sejtkísérlethez, és a tűz súlytalanságban való viselkedésével kapcsolatos kísérlethez szükséges eszközökkel. Illetve a raktérben foglalt még helyet a SPARTAN-204 megfigyelőszonda is. A megfelelő indítási ablak mindössze 5 perces volt – ha valami gond lép fel, akkor elhalasztják az indítást. A Discovery viszont február 3-án az indítási ablak megnyílása után egyből sikeresen elindult, majd pályára állt.
Collins az űrsikló pilótaülésében, miközben a meghibásodott pozicionáló hajtóművekre keresnek megoldást
A pályára állás után viszont hamarosan kiderült, hogy bizony problémák adódtak: az űrsikló 44 pozicionáló hajtóműveiből két hátsónál is szivárgás lépett fel. Ugyan a közvetlen megközelítés még napok múlva lesz, de az orosz fél aggódott, hogy az elszabaduló, erősen korrozív hidrazin üzemanyag esetleg megrongálhatja a Mirt, ezért megállapodtak abban, hogy ha nem sikerül a szivárgást megszüntetni, akkor 125 méternél jobban nem közelíti meg az űrsikló az űrállomást. Miközben a megoldáson dolgoztak, az egyik orrban lévő pozicionáló hajtómű is csatlakozott renitens társaihoz, de végül a második napon sikerült a hibás hajtóműegységeket elszeparálni, így az akadály elhárult a közeli manőverek végrehajtása előtt.
Tyitov a SpaceHab modulban a Rhizobium trifolii baktériumok súlytalanságban való szaporodását vizsgálja, érdemes a bal felső modult megnézni: igen, az ott egy Coca-Cola adagoló...
Eközben a fedélzeten elkezdték az előre elkészített tudományos kísérleteket végrehajtani. Tyitov elsősorban a biológiai kísérleteket kapta feladatul, de a többi űrhajós is sűrű programot tudott magáénak. Az egyik legkedveltebb kísérlet a SpaceHabbe elhelyezett Fluids Generic Bioprocessing Apparatus (~ Folyadékok Általános Bioprocesszáló Berendezése), vagyis FGBA-01, kevésbé hivatalosan egy üdítő-adagoló, amely Coca-Cola vagy Coca-Cola Diet üdítőt szolgáltathatott a személyzetnek – akiknek értékelnie kellett a "mintaanyagok" ízét.
A Mir űrállomás a Discovery-ből fotózva
Ahogy közeledik, kivehető, hogy a Krisztall modul néz az űrsikló felé, az APASZ-89 dokkolójával
Poljakov a Mir bázismodul ablakából élvezi az űrsikló látványát, miközben rádión Tyitovval cseveg
A harmadik napon kezdődik meg a Mirhez való közeledés végső fázisa: nagyjából 122 méterre közelíti lassan meg az űrsikló az űrállomást, miközben Tyitov rádión felveszi a kapcsolatot az űrállomáson tartózkodó Poljakovval, Viktorenkóval és Kondakovával – majd egész idő alatt ő lesz a rádiós kapcsolattartó az űrsikló és az űrállomás személyzete között. Az űrsikló lassan elkezdi megközelíteni a Mirt, miközben a rakterében lévő IMAX kamerákkal végig rögzíti a manővert. A cél az, hogy nagyjából 11 méterre érjenek a Krisztall végén lévő APASZ-89 dokkológallérhoz. Ez persze kínosan lassan történt – nagyjából 40 perc alatt zajlott le. Wetherbee a megközelítés végén rövid beszédet mondott: "Ahogy közelebb hozzuk űrhajóinkat, közelebb hozzuk egymáshoz nemzeteinket is. A következő úton kezet rázunk veletek, és együtt vezetjük világunkat a következő évezredbe". Viktorenko válaszolt neki "Egyek vagyunk. Emberek vagyunk". Az űrsikló ezután lassan távolodni kezdett, és nagyjából 122 méterre megállt, majd egy negyed körben körberepülte az űrállomást, végül eltávolodott tőle. A főpróbán már túl voltak...
A SPARTAN-204 a robotkar végén
A Discovery személyzete a következő napon a CanadArm robotkarral kiemelte a SPARTAN-204-et a raktérből, hogy fényjelenségeket, illetve a hajtóművek által gerjesztett nyomásváltozást figyelje. Majd el is engedték, hogy 40 órás független repülés után újra befogják, és az űrsikló rakterébe helyezzék. Február 9-én Foale és Harris űrsétát tettek, részben a SPARTAN szonda segítségével, amelynél Foale a robotkar végén lévő platformhoz rögzítette magát, miközben Tyitov a robotkarral elnavigálta messzebb – majd Harris és Foale a SPARTAN szondával ugyanolyan forgatásokat és mozgásokat végeztek – csak Harris a raktérben, míg Foale a robotkar végén. Az 1100 kg-os szondával végrehajtott mozdulatok a későbbi űrbéli építési feladatokat imitálták, és azt, hogyan lehetséges a terhek kezelése a súlytalanságban.
Foale és Harris az űrséta közben
Az STS-63 február 11-én, nyolc nappal indulása után szállt le a Kennedy űrközpont kifutóján. Az út teljes sikernek lett elkönyvelve, a hajtómű-problémák ellenére is.
Elég rossz minőségű fotó, de látható rajta mindkét személyzet: hátul a tartalékszemélyzet (Budarin, Dunbar és Szolovjov), elöl az elsődleges személyzet: (Thagard, Gyezsurov és Sztrekalov)
Eközben a Földön már a végső előkészületek zajlottak a közös amerikai-orosz Mir küldetés terén. A Szojuz TM-21 útja valójában már előre alaposan meg lett határozva – olyannyira, hogy Poljakov időtartamrekordjának is a 17. és 18. Mir személyzet cseréje volt a fix végső időpontja. Az EO-18 pedig Vlagyimir Nyikolajevics Gyezsurov parancsnokból, Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov kutató-űrhajósból és a Norman Earl Thagard NASA kutató-űrhajósból állt. Gyezsurovnak ez volt az első útja, Sztrekalov viszont négy űrutazáson volt túl, a legutóbb a 130 napig tartó Mir EO-7 személyzet tagjaként. Az amerikai űrhajós szintén négyszer járt már az űrben, ahol összesen 25 napot töltött már el. Thagard viszont szemben a korábbi vendég-űrhajósokkal a tartós személyzet tagja volt, vagyis neki nem csak pár napig, esetleg egy hétig, hanem a tervek szerint 3 hónapig lesz a Mir az otthona.
Thagard nem véletlenül került ide – még 1992-ben hallott az orosz-amerikai együttműködési tervekről, és karrierjének jövőjén lamentálva elgondolkozott azon, hogy a közös űrrepüléseket veszi célba. Dan Brandenstein, a NASA űrhajós-kiképzési programvezetője pedig egyszer csak nekiszegezte a kérdést, hogy vállalna-e egy űrrepülést az oroszokkal – mire Thagard határozottan igent mondott. Az első időkben saját költségen állt neki oroszul tanulni, majd végül a NASA kirendelt mellé egy nyelvtanárt, hogy elsajátítsa a nyelvet. Hogy a NASA-nál se fenékig tejfel az élet, jól jellemzi, hogy menet közben végül Thagardnak kellett megfelelő tanárt keresnie, mivel a nyelvtanárok átlagos napidíja 34 $ / nap volt, plusz utazási költség – az űrhajós számára jóváhagyott keret viszont 10 $ per nap volt összesen. Szóval végül a saját autójával kellett utazgatnia, hogy beleférjen a keretbe...
Thagard és Dunbar száll ki a Szojuz makettből, a Csillagvárosban zajló kiképzésük idején
Az intenzív, napi 8 órás, heti öt napos nyelvtanulás önkéntesen zajlott 1993-ban, és pár másik űrhajós is csatlakozott hozzá menet közben (többek között Shannon Lucid, aki később szintén bekerül a Mirre induló űrhajósok közé). Noha "de facto" Thagard volt a legesélyesebb a kezdetektől a lelkesedése miatt, viszont kijelölt tartalék személyzete nem volt, márpedig amikor a következő lépés következett, és a NASA űrhajósok Oroszországba indulására került a sor, az oroszok ragaszkodtak, hogy legyen tartalék-személyzet is, vagyis kértek még egy űrhajóst. A NASA végül a veterán Bonnie Dunbar űrhajósnőt jelölte, ami ugyanakkor némileg furcsa döntés volt, lévén Dunbar semmiféle orosz nyelvi előképzésen nem vett részt (igaz korábban viszonylag gyorsan megtanult németül, amit a német űrhajósok űrsiklón való repülésekor kamatoztathatott).
A Szpektr modul felépítése, kékkel jelölve a túlnyomásos részt
Eközben amerikai mérnökök orosz társaikkal azon dolgoztak, hogy a következő bővítőmodult, a Szpektrt előkészítsék. A NASA megállapodott az orosz felekkel (a Rosszaviakozmosz mellett az Enyergija és a Hrunyicsevi gépgyár is tárgyalóasztalnál ült), hogy finanszírozzák a maradék két Mir modul (Szpektr és Priroda) befejezését, cserébe a fedélzetükön nagyjából 700 kg-nyi saját tudományos berendezést helyeznek el, illetve a tartós személyzetbe egy amerikai is bekerül, aki majd a Szpektrben lakik. Ezek a modulok ugyanúgy a Cselomej tervezőiroda Almaz katonai űrállomás-programjához szánt TKSz űrhajó műszaki-lakómoduljára, az FGB-re épültek, ahogy a korábbi két nagyobb bővítő-modul (név szerint: Kvant-2 és Krisztall). A Szpektr modul ironikus módon eredetileg szigorúan titkos katonai programok otthona lett volna, felderítő-kém berendezésekkel és ballisztikus-rakétaelhárító tesztekhez szánt céltárgy-kibocsátó vetőcsövekkel. Az átépítésnél a katonai elemek helyett egy kúpos "sapka" került a modul végére, amire két napelemet helyeztek az ekkor már jól ismert energiahiány miatt. A plusz két, egyenként 27 négyzetméteres napelemszárny 6,9 kW elektromos energiát termelt optimális körülmények között, kiegészítve a modul két eredeti, egyenként 38 négyzetméteres paneljét, amelyek összesen 9,6 kW-ot tudtak biztosítani. Bár alapvetően tudományos modulnak készült, de egyben egy plusz űrhajós számára nyújtott különálló alvó-pihenő helyet is – ugyebár eddig csak két szeparált alvókapszula volt a Mir bázismodulban, a harmadik űrhajós (ha volt) általában a Krisztallban aludt addig.
A Szpektr a társaihoz hasonlóan nagyjából 20 tonnát nyomott, és ebből 1,13 tonna volt a Thagard tudományos munkájához tartozó felszerelés tömege. A külső felületen egy 2 méteres robotkar (elnevezése: Pelikán) is el lett helyezve, amely a Szpektr tudományos zsilipje és a külső részen elhelyezett rögzítési pontok között tudott tudományos tesztpaneleket mozgatni. Ezzel lehetővé vált, hogy az ilyen, a világűr hatásainak kitett tesztpaneleket immár bentről, biztonságosan helyezzék ki és hozzák vissza, amihez korábban űrsétákon volt csak lehetőség. Noha eredetileg még 1995 februárjára tervezték az indítását, de változatos okok hátráltatták eme elképzeléseket – a hrunyicsevi gyáregység is a vártnál lassabban haladt az átalakítással, az amerikai tudományos berendezések elakadtak az orosz vámhivatalnál, majd 1994 októberében a rubel összeomlása miatt kvázi lefagyott Oroszország gazdasága. Utóbbiról röviden annyit, hogy 1994 januárja elején még 1295 rubelt adtak egy amerikai dollárért, szeptember elsején már 2204-et, majd október 12-én ez felszökött 3924-re, és mindezt úgy, hogy egyedül azon a napon 27%-ot veszített az orosz fizetőeszköz az értékéből. Viszont a Szojuz TM-21 útja már eléggé stabilan volt felvésve a naptárba 1995 március közepére, és az oroszok nem akarták csúsztatni (a margóra: feltehetően ennek köze volt ahhoz, hogy a NASA az indítás után fizetett ki egy nagyobb részletet a megállapodott összegből)...
Jurij Gagarin szobra Csillagvárosban, 1995 februárjában
A két NASA űrhajós eközben Csillagvárosban átesett a kötelező orvosi vizsgálatokon és a kiképzési elemeken, úgy mint a két napos téli túlélési gyakorlat, majd a Szojuz TM és a Mir űrállomás makettjeiben való gyakorlásokon. Nem csak a Szpektr (és a Priroda) megszületése, de a mindennapos élet is nehézkes volt az 1990-es évek Oroszországában. Eleve problémát okozott, hogy az űrhajósokkal kapcsolatos kiadások pénze 2 hónap alatt jutott el a Johnson Űrközpontból Csillagvárosba (a kettő között megjárta a NASA főhadiszállását, az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumát, a párizsi és a moszkvai amerikai nagykövetséget is). Thagard és Dunbar egy frissen berendezett, három hálószobás apartmant kaptak, amelyek a lakóik szemével átlagosnak hatottak, de orosz szemmel luxusnak minősültek. Dunbar szembesült ezzel, mikor Csillagvárosban néhány női dolgozó meghívta magához teázni, és az űrhajósnő láthatta, az ő lakásaik milyen állapotban vannak – ezzel együtt elbűvölték vendéglátói, és szabályos túrákon mutatták meg neki a hajdan szigorúan titkos komplexum minden épületét.
Thagard közben heti egyszer sofőrös autóval utazhatott Moszkvába alapvető dolgokért és újságokért, mert ott helyben, Csillagvárosban ezek elérhetetlenek voltak (az űrhajós visszaemlékezéseiben kitért arra, hogy még friss gyümölcsöt sem lehetett kapni). Az amerikai életvitelhez szokott űrhajósoknak más téren is meglepetésekkel kellett szembesülniük – például csak egyetlen (orosz) TV csatornát nézhettek, mert nem volt több (egyszerűen nem volt elérhető műholdas TV szolgáltatás); nem volt szárítógép (centrifuga, ha így érthetőbb), így a ruháikat a fürdőkád feletti szárítókötelekre teríthették csak. A szabadidő elütése sem volt egyszerű télen, Dunbar úgy írta le, hogy hetekig az jelentette a szórakozásukat, hogy a helyi NASA csapat főnöke, Kenneth Cameron (maga is űrhajós) által beszerzett videomagnón esténként filmet néztek pattogatott kukoricát majszolva és Margarita koktélt szürcsölve, miközben a fürdőszobában a zajos mosógép ugrált össze-vissza, néha-néha kitépve a falból a lefolyó-csatlakozót. Arról már nem is szólva, hogy olyan is előfordult, hogy eközben hetekig nem volt fűtés...
A Szojuz TM-21 indítása
Szerencsére közeledett március, így az űrhajósok, ideértve a Mir EO-18 személyzetét Bajkonurba költöztek. A Szojuz TM-21 március 14-én indult el a világűrbe, majd két napos út után, március 16-án kötött ki a Mir űrállomáson, ahol Thagard "lépett" elsőként közülük a Mir fedélzetére, ahol Viktorenko, Poljakov és Kondakova sóval és kenyérrel (a tradicionális utazó-ételek) fogadták. A Mir EO-17 és 18 természetesen végrehajtotta az ilyenkor szokásos protokolláris feladatokat, ám némileg meglepő módon erről nem nagyon maradtak fent képek (legalábbis az interneten). Az amerikai űrhajósnak most kellett szembesülnie azzal, hogy miért van szükség hat napra, amíg az átadás-átvétel megtörténik. A "régi" személyzetnek végig kell vezetni utódaikat az űrállomás minden szegletén, és végigvenni, hogy milyen eszközt, eszközöket, dolgokat hova rögzítettek le. Ez olyasmi, amit a Földön nem tud senki, sokszor még csak támpont sincs, hogy egy adott eszköz éppen az űrállomás melyik részén található. Az átadás után az EO-17 személyzete átköltözött a Szojuz TM-20-ba, majd március 22-én visszatértek a Földre. Poljakov végül 438 napot töltött el a világűrben, cirka három hónappal kevesebbet, mint eredetileg tervezték, de így is jelentősen túllépte a korábbi (366 napos) csúcsot. Útja több mint sikeres volt, olyan jól volt visszatérésekor, hogy saját lábán sétált el a kapszula mellől a felállított orvosi sátorig – alátámasztva, hogy a motivált, lelkes űrhajósok megfelelő testedzéssel megfelelő egészségi állapotban térhetnek vissza hosszabb űrutazásokról is. Kondakova ugyan "csak" 169 napot volt a világűrben, de ezzel messze ő lett a női világcsúcstartó.
Poljakovot kiemelik a Szojuz TM-21 visszatérő kapszulájából
Az űrállomáson eközben improvizált programon kezdtek el dolgozni – az eredeti terv szerint az EO-18 feladata a Szpektr beüzemelése, majd a két orosz űrhajósnak első sorban a Mir karbantartása lesz a feladata, miközben Thagard az orvosi és biológiai kísérleti programját hatja végre, mintegy három hónapon át, majd az Atlantis űrrepülőgéppel tér vissza. Az induláskor úgy tűnt, hogy május 10-én kerülhet sor az új modul indítására, ám menet közben ez tovább csúszott (május 20-ára). Thagard számára így a korábbi francia, német, osztrák és ESA küldetésekből fent hagyott felszerelésre tervezték át a kísérletek egy részét (például nyál-, vizelet- és vérminta gyűjtést), valamint az elkövetkezendő Progressz teherűrhajókkal igyekeztek legalább részben pótolni a hiányzó felszerelést.
Gyezsurov az egyik belső giroszkóp javítása közben
A 18-adik Mir személyzet első teherűrhajója, a Progressz M-27 április 11-én érkezett meg, és a szokásos ellátmányon túl mintegy 100 kg-nyi tudományos felszerelést hozott az amerikai űrhajósnak, illetve a GFZ-1-et, egy 20 kg-os, gömb alakú német mini-műholdat, amely a Földről indított lézernyalábok segítségével a Föld gravitációs mezejét tudta nagyon pontosan jelezni. A műholdat hamarosan pályára is állították a tudományos zsilipen keresztül. Thagard közben szembesült még egy jelentős különbséggel a szovjet / orosz és amerikai űrhajósok viselkedésében – az amerikai űrsiklókon hiába volt valaki parancsnoki beosztásban, ha valamelyik társát utasította, mindig hozzátette, hogy "kérlek", vagy "legyél szíves", és a végrehajtás után meg is köszönte azt. Itt viszont Gyezsurov autokratikusan közelítette meg a helyzetet, holott ő először volt a világűrben, míg két társa veterán űrhajós volt. Sztrekalov, ha besokallt, kisebb dühkitöréssel reagálta le a helyzetet, ami után Gyezsurov némileg visszább vett – Thagard átvette a megoldást, és nála is bevált. Ennek ellenére az idő elteltével mindhárman egyre jobban kijöttek egymással, a végén Gyezsurov már folyamatosan hozzátette a "barátom" szót, ha Thagarddal beszélt.
Gyezsurov és Sztrekalov egy Mir-makettel a kezükben tervezik az elkövetkezendő űrséta teendőit
Eközben Sztrekalov és Gyezsurov nekikészült az űrsétáknak – a cél a Krisztall napelemtábláinak áthelyezése. Így, hogy a Szpektr hamarosan megérkezik, a Krisztall napelemtáblái többé nem lehetnek nyitva, tehát véglegesen át kell helyezni a Kvant-1 modulra – évek óta húzódott eme feladat, mivel egy ideig úgy tűnt, hogy a maradék két modul sose fog a Mirhez megérkezni (az oroszok menet közben az új nemzetközi űrállomás elemeiként is felajánlották őket, csak ahogy haladt a Mir-Űrsikló program, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy szükség lesz rájuk). Az űrsétát viszont akadályozta az, hogy Sztrekalov megvágta a kezét, és a seb elfertőződött, így először meg kellett gyógyulnia annyira, hogy űrruhában is tudjon dolgozni. Az időt arra használták fel, hogy kiképzővideókat néztek.
Gyezsurov űrséta közben
Gyezsurov és Sztrekalov végül május 12-én indult neki első űrsétájának. Először a Kvant-1 modul elektromos kábeleit helyezték át a külső burkolaton, majd a Krisztall napelemszárnyain nekiálltak a panelek összehajtogatását végrehajtani: 3 panel volt tervben erre az útra, és összesen kétszer 28 panelt kell majd szállításra alkalmas helyzetbe hozni. A munka viszont lassan haladt, így végül az 5 óra 20 percesre tervezett űrséta 6 óra 15 percig tartott – és elmaradt az egyik tervezett elem, a korábban kihelyezett amerikai TREK mintapanel begyűjtése időhiány miatt. Mindkét űrhajós kimerült, így a következő napot pihenéssel töltötték, majd nekikészültek a következőnek. Erre május 17-én került sor, és az egyik napelemmel teljesen végezniük kellett volna – de ez nem sikerült, a vártnál sokkal lassabban haladtak, főleg amiatt, hogy megfelelő pozícióba kerüljenek az adott munkafolyamathoz. Sztrekalov hajtotta végre a panelek összehajtogatását, Gyezsurov vezérelte a Sztrela robotkart, Thagard pedig az űrállomás belsejéből követte őket, és a munkafolyamatok megfelelő sorrendjére ügyelt. Mikor már az űrruháik tartalékait kezdték el felélni, a felszerelésüket a Kvant-1 külső borításán hagyva visszatértek a Kvant-2 zsilipjébe, összesen 6 óra 42 percet eltöltve odakint.
Sztrekalov az Orlan-DMA űrruhában dolgozik
A harmadik űrsétára május 22-én indult a két orosz űrhajós, és az öt és egynegyed órás művelet alatt sikeresen befejezték az első napelemszárny áthelyezését a Kvant-1-re, amelyet Thagard aktivált belülről, a tesztelés alapján pedig minden megfelelően működött. A második napelemen is összehajtottak 13 szegmenst (a 28-ból) mielőtt visszatértek – direkt csak "fél munkát" végeztek, így egy félig összehajtott napelemszárnnyal a Krisztall nem lesz útjában a Szpektr érkezésekor és utána, a modulok átmozgatása közben. Miután a Progressz M-27 távozott hulladékkal megpakolva 23-án, az űrhajósok kipihenték magukat, és öt nappal később egy kisebb, mindössze 21 perces "belső űrsétát" hajtottak végre, amelynél áthelyezték a Krisztall modult az Y jelzésű kikötőről a Z jelzésűre.
A Szpektr modul belsejéről készült kép az érkezése után – a modul teherszállítóként is funkcionált, fedélzetén különféle ellátmányokkal érkezett
A Szpektr május 20-án végre elindulhatott a világűrbe egy Proton hordozórakéta orrán, majd június elsején automatikusan bedokkolt. Még ezen a napon Gyezsurov és Sztrekalov beöltözött Orlan-DMA űrruháikba, hogy a Mir bázismodul dokkoló-modulját hermetikusan lezárva áthelyezzék a Y jelölésű kikötőre a Konusz fedelet, majd másnap a Ljappa robotkarral a Szpektrt is átmozgatták az Y kikötőre. Még a Krisztallt kellene az elülsőre mozgatni, de a május 29-i átmozgatás után légnyomás-csökkenést észleltek a Krisztallban, így először meg kellett oldani még a szivárgást. Mikor ezzel is végeztek (érdekes módon a részletekről nem sok információ maradt fent), június elsején kikötött a Szpektr a Mir elülső dokkolópontján. Egy újabb "belső űrsétán" a Konuszt visszahelyezték az "alsó" pontra, majd átmozgatták a Szpektr modult a Kvant-2-vel szembeni pozícióba. Június 3-án kinyitották a zsilipajtót, és nekiálltak a modul beüzemelésének.
Két nap múlva kinyitották a felső napelemszárnyakat is, ám az egyik beakadt, és részlegesen tudott csak kinyílni – a végén az egyik rögzítő elem nem oldott ki. Június 8-án újra bekapcsolták a napelemszárny mozgató-mechanizmusát, ám a rögzítés nem engedett. A földi irányítás egy űrsétát szeretett volna, hogy megnézzék, kézzel esetleg kioldható-e valahogy, ám Sztrekalov határozottan ellenezte az ötletet – nem lehet tudni, hogy a kinyíló napelemszárny merre csapódna, így pedig túl veszélyesnek ítélte a helyzetet, hogy odamenjenek, és kézzel matassanak ott. Thagard lelkesen kivette a részét a Szpektr belakásában – ez lesz új otthona, és egyben tudományos feladatait is végre teljes volumenben tudta végrehajtani. Mintegy mellékesen ekkora már megdöntötte a korábbi amerikai rekordot – a Skylab űrállomás harmadik személyzete 1974-ben 84 nappal állította be, Thagard küldetése pedig még legalább egy hónapig fog tartani (eredetileg 3 hónaposra volt szánva, de különböző okokból csúszott az STS-71 indítása). De mindenekelőtt, a Szpektr megérkezésével, majd a Krisztall átmozgatásával az elülső pontra immár minden készen állt a rajtvonalon álló STS-71 űrrepülésre, amelynél végre bedokkol egy űrsikló a Mirre.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
