Aktív témák

• #127 guga Közösségépítő

  2005-12-28 21:38:50 #127

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  guga

  Közösségépítő

  Egyik hajnalban összetalálkoztam egy idősebb halásszal, aki éppen a tengerről jött meg és kötött ki a mólóhoz. Fehér műanyag ládában pár centis halak, olyasmik, mint felénk a keszeg. De mégsem az, beszédbe elegyedtem vele, büszkélkedtem azzal a húsz szóval, amit olaszul biztosan tudtam. Az egyik hotel konyhájának szállította, frissen megsütik és nagyon omlós, ropogós. Olívával tálalják a jónépnek. Meghívott a lakására, hogy megkóstoljam. Miközben tisztította, válogatta, megkínált valami erős pálinkával, azt hittem seggre ülök tőle. Miután megittam, pár perc és a sima vasat enni tudtam volna, olyan éhes volta,m. Mazsola pálinka, mosolygott az öreg a bajsza alatt és közben dobálta az apró halakat a serpenyőbe. Vajon pirította és olíva bogyót, fokhagymát kevert mellé. Ízletes étel volt, miután megtömtem a bendőmet segítettem neki felpakolni a platóra a ládákat. Elbúcsúztam és lesétáltam a tengerpartra. Egy helyi biztonsági ember, aki a part rendjére ügyelt, ott ült a motorján és rádiót hallgatott. Néhányszor már láttam, de még nem beszéltem vele. Intettem neki és mosolyogtam, elsétáltam mellette volna, de oda intett. Olaszul beszélt, a felét ha értettem. Azt kérdezte honnan való vagyok. Mondtam neki magyar, Budapest. Nem értette, erre nekiálltam a rádióján megmutatni. Nem találtam rajta a Budapestet. Pedig nagyapám összes rádióján ott volt, hogy Budapest.
  Elkezdtem tekergetni az adót és megtaláltam a Kossuth rádiót. Gyengén, de tisztán lehetett hallani. Mutogattam neki, hogy magyar. ÁÁÁÁÁÁÁÁ hángri kiáltott fel és mosolygott hozzá.
  Intettem neki és megfordultam, fülemben a Kossuth rádió hangja, szememben könny. Eddig még soha életemben nem éltem át honvágyat, most kiszakadt belőlem, csak két hónapja voltunk távol magyarországtól, de most éreztem úgy először, hogy a semmiben lebegek és nincs akire számíthatnék.
  Másnap hajnalban összepakoltunk és elbúcsúztunk mindenkitől. A napsugár melege az autópályán ért bennünket, lengettem a karomat és 5 perc múltán megállt egy olasz hölgy. 50Km-t utaztunk mikor észrevettük, hogy épp ellenkező irányban visz bennünket. Nem az osztrák határ felé, hanem a sziget belsejébe, csak nem vettük észre. Elköszöntünk tőle és átsétáltunk az autópálya másik oldalára. 10 perc múlva egy rendőrségi autóban ültünk, az autópályán tilos volt stoppolni. Leszállítottak bennünket egy mellékútra és elhajtottak. Fogalmunk sem volt, hogy merre vagyunk, térkép nem volt, sehol egy ház. Sétáltunk egy órát és megláttuk újra az autópályát, ott már ki volt táblázva az osztrák határ. Pár perc múltán egy fiatal srác autójában utaztunk. Visszavitt bennünket Velencébe az autóbusz parkolóba. Sok magyar autóbusz, ami aznap indult vissza magyarországra, de nem mertek felvenni, mert koszosak, ápolatlanok és szakállas is voltam. Való igaz elhanyagolt állapotban voltam, de magyar. Nem számított senkinek, legalább 20 busz sofőrjét kérdeztük végig, hogy van e szabad hely kettőnk számára és ha elvinne, akkor fizetnénk érte. Nem vállalta senki. Elindultunk vissza az autópályára gyalog és lengettük a karunkat újra.
  Ránk esteledett, sétáltunk a pálya szélén és lestünk hol lehetne megszállni.
  Egy híd aljához értünk, kiraktuk a hálózsákot és aludtunk. Hajnalban felkeltem pisálni. Sötét volt körülöttünk minden és ködös, párás, nyirkos. Tőlünk nem messze egy busz állt meg az utasaival könnyíteni magukon és cigarettázni. Szlovákok voltak, nagy nehezen angolul elgagyurkáztam, hogy mit szeretnék és annyit megígért a sofőr, hogy elvisznek bennünket Grazig.
  Grazban bevásárló turizmust rendeztek a derék szlovákok, majd végeztével a sofőr mondta, hogy nekik mindegy merre mennek, az út ugyan annyi, akár magyarországra is áthozhatnak. Áthoztak, délután volt és Szombathely környéke, az első lesújtó élmény, a magyarok nem állnak meg. 4 órát álltunk egy helyben mire valaki megállt és elhozott bennünket Budapestre, sétáltunk a Petőfi hídon és szomjasak voltunk. A zsebemben az utolsó 500 líra, betértünk egy kisközértbe és mondtam az eladónak, hogy szeretnénk inni, de csak ez a pénzünk van. Adott egy kisüveges kólát, amit végig nyalogattunk a Práter utcán, végre itthon. Párás kutyaszarszag, minden sarok feketéllik a kutyahúgytól, de legalább magyarul beszálnek, beestünk a sötét lépcsőházba, ami hűvös és nyirkos volt. A szobánkban hanyatt dőltem az ágyon és hirtelen lepergett előttem az indulás napja, és utána az elmúlt két hónap, a könnyek, amik hazafelé indítottak.

Aktív témák