Zajok, baljóslatú zörejek ébresztettek... de mintha valami tompítaná őket. Még nem ébredtem fel teljesen, így képtelen vagyok felfogni a világot magam körül a maga teljességében. Az emlékeim sem alkotnak tökéletes egészet, amitől egy sors emberré válik. Emlékszem, hogy a felmenőim nagyon messziről jöttek... olyan messziről, amit emberi elme fel nem foghat. Jónéhány emberöltő eltelt azóta, én már itt születtem...
Halványan rémlik, hogy már gyerekként is különlegesnek tartottak, amit nem tudtam mire vélni... akkor még. Az bizonyos, hogy nem a többiekkel jártam iskolába, mert amikor elkezdtem volna, idegen emberek jöttek... én nem értettem még semmit, de azt hiszem, a szüleim nem akarták, hogy különlegesként kezeljenek. Mindenesetre feldereng anyám könnyáztatta arca, amikor kikísért apámmal együtt az utcán várakozó járműhöz. Apám összeszorított szájjal meredt valahová a távolba, ökölbe szorított keze elárulta a lelkében tomboló vihart.
Azt hiszem, soha többé nem láttam őket. Arra emlékszem, hogy egy föld alatti épületbe mentünk. Felnőtteket alig láttam, igaz, mi gyerekek sem voltunk sokan. Másnap orvosi vizsgálatok sorozatán estünk át, két lányt és egy fiút elkülönítettek tőlünk... Később megtudtam, hogy őket átszállították a szektor egy másik bolygójára...
