Zajok, baljóslatú zörejek ébresztettek... de mintha valami tompítaná őket. Még nem ébredtem fel teljesen, így képtelen vagyok felfogni a világot magam körül a maga teljességében. Az emlékeim sem alkotnak tökéletes egészet, amitől egy sors emberré válik. Emlékszem, hogy a felmenőim nagyon messziről jöttek... olyan messziről, amit emberi elme fel nem foghat. Jónéhány emberöltő eltelt azóta, én már itt születtem...
Halványan rémlik, hogy már gyerekként is különlegesnek tartottak, amit nem tudtam mire vélni... akkor még. Az bizonyos, hogy nem a többiekkel jártam iskolába, mert amikor elkezdtem volna, idegen emberek jöttek... én nem értettem még semmit, de azt hiszem, a szüleim nem akarták, hogy különlegesként kezeljenek. Mindenesetre feldereng anyám könnyáztatta arca, amikor kikísért apámmal együtt az utcán várakozó járműhöz. Apám összeszorított szájjal meredt valahová a távolba, ökölbe szorított keze elárulta a lelkében tomboló vihart.
Azt hiszem, soha többé nem láttam őket. Arra emlékszem, hogy egy föld alatti épületbe mentünk. Felnőtteket alig láttam, igaz, mi gyerekek sem voltunk sokan. Másnap orvosi vizsgálatok sorozatán estünk át, két lányt és egy fiút elkülönítettek tőlünk... Később megtudtam, hogy őket átszállították a szektor egy másik bolygójára...
Úgy emlékszem, hogy harcolnom kellett az életemért... egy társam ellen. Igen, erre határozottan emlékszem, ez volt a vizsgafeladatok között az utolsó. Előtte mentális képességeink legjavát kellett adnunk, de a végső próbán meg kellett ölnöm valakit... akivel 10 éve együtt nevelkedtünk. Nem hagytak nekünk választást, valamelyikünknek meg kellett halnia. Egy másik páros megtagadta ezt a vizsgát, elvitték őket. Minket összetereltek egy csoportba és egy üvegfalú helyiségből láttuk, mi történik a túloldalon. A két fiatalembert elkábították, majd elektronikus interface-t kaptak... a tarkójukba. Aztán beállították őket a fal mentén sorakozó sztázistartályokba, miközben mindenféle vezetékeket csatlakoztattak a fejükbe. Néhány perc múlva már ők is részei voltak a bázis számítógépének. Mindazok az emlékek, amik megmaradtak nekik, semmivé váltak a hideg, gépi elme elnyomásában.
Így aztán nem maradt más választásom, harcolnom kellett. Végeznem kellett egy társammal, akivel együtt nőttünk fel... de mielőtt befejeztük volna az utolsó vizsgát, robbanás rázta meg a föld alatti bázist. Idegen emberek tódultak be, de csak a minket felügyelőkre lőttek, ránk nem. Emlékszem, hogy leszállóegységekhez kísértek minket, de egy gépbe maximum ketten kerülhettünk a pszionikusok közül. Arra nem emlékszem, hány gép volt ott, csak arra: mindössze mi ketten értünk el a célhoz...
Ez itt egy háború, valamiért egyik idegent kellett megvédenem a másiktól. A két idegen fajt nemrég fedezték fel a szektoron belül. Emlékeim között most nem találom, miért kellett egyiket megvédenem a másiktól... Aztán az ugrik be, hogy a harcnak vége, a rovarszerűek hirtelen elárasztottak mindent. Próbáltuk visszaverni őket, de végeláthatatlan sorokban jöttek és sorban végeztek mindenkivel... de engem nem bántottak. Megelégedtek azzal, hogy harcképtelenné tettek. Élesen él az emlékeim között, hogy az egyik kisebb testű szörnyeteg felém lendült, de közénk állt egy nagyobb, legalább ugyanannyira förtelmes teremtmény és csontszilánkokat okádott rá. A kisebb undorító folyadékot fröcskölve zuhant a földre. Aztán egyszer csak felkaptak és vittek. Folyamatosan ocsmány bűzt éreztem, majd hirtelen gyorsabbra váltott a tempó, de a léptek zaja is elcsendesedett, mintha már nem a bolygó kérgén cipelnének, hanem valami szőnyegen... "Jim, hol vagy? Ha itt vagy, kérlek, segíts, nem akarok ezekkel a lényekkel lenni! Van bennük valami baljóslatú, rossz helyen vagyok köztük, csak azért nem ölnek meg, mert szükségük van rám! Gyere értem, Jim!"
Itt most kellemes meleg van és valami puha dolgon fekszem. Végre kinyitom a szemem, de csak homályos fényeket látok, mintha valami szűrné a világosságot. De felfedezek valami újat is: elmék sokaságát érzem magam körül, noha egyedül vagyok. Lassan felállok, de valahogy sokkal erősebbnek érzem magam, mint eddig bármikor. Előrenyújtott kezem is furcsa, pikkelyszerű a bőr rajta... és valami bőrszerű anyagot tapintok vele. Erős anyag, de új testemnek nem sokáig áll ellen, két kézzel szétfeszítem eddigi börtönömet és kilépek végre a világra...
...ahol a furcsa, rovarszerű lények izgatottan várakoznak. Érdekes, most nem érzem a bűzt, sőt, az idegenek sem tűnnek annyira idegennek. Az ő elméiket éreztem még a bábban, noha érzek egy sokkal hatalmasabbat is.
"Gyermekeim, emlékezzetek: minden áron meg kell őt védenetek, ő a túlélésünk záloga! Nélküle elpusztítanak minket, üdvözöljétek méltóképpen...
...a Pengék Királynőjét!"
