A tartalomgyártók és a mögötte álló pénzmágnások idióták és szemétládák.
Hirdetés
Valamikor a tényleg nagyközönségnek szánt Internet hajnalán az emberek rájöttek arra, hogy a szórakoztatóipar produktumai megoszthatóak, ha digitális formában manifesztálódnak. Én még emlékszem a fizetős FTP szerverek idejére, emlékeim szerint ezek voltak az elsők, amelyek elkezdték digitális formában terjeszteni a tartalmakat. Mivel ezeket könnyű volt levadászni, a nagyközönség elkezdett olyan irányokba fejleszteni, amelyek nem voltak annyira szem előtt és megszületett a Napster. A Napster elsősorban zenei állományok megosztására készült, nagyon sok indie és ismeretlen zenekar általa vált ismertté - nem csak külföldiek, de magyarok is (akik aztán nem rühelltek bepucsítani a kiadóknak és jártatni a szájukat az mp3, a letöltések és a Napster ellen). Volt olyan magyar indie-folk zenekar, amelyik egy Artisjus demonstrációra érkezők között üres CD-ket osztogatott, majd a prezentáció során egyet beraktak egy lejátszóba, de nyilvánvalóan semmi nem szólt, ezzel "bizonyítva", hogy a hamis CD rósz... Aztán a Napstert egy amerikai metalbanda vezetésével lelőtték - ezt a bandát azóta is rühellem. A Napster még mindig szerverközpontú volt, ezért vált lehetségessé a lelövése, így a nagyközönség tovább kutatott, fejlesztett és megszületett a Direct Connect. Az alkalmazás már közvetlen kapcsolatot biztosított az egy hubra csatlakozó userek között és ha egy hubot lelőttek, nőtt a helyére másik (egyébként ma is sok-sok hub működik világszerte). A felhasználó kijelölt egy könyvtárat, amit meg akart osztani, a többiek láthatták a benne foglalt file-ok listáját és kiválaszthatták, mit akarnak letölteni - immár nem csak mp3-mat, hanem akármit: filmet, könyvet, szoftvert akár. Lényeges, hogy a hub-on nem kellett már tartalmakat tárolni, azokat a DC-userek közvetlenül érték el egymásnál, a hub csak a felhasználók összehozását biztosította. Természetesen a következő lépés a torrent kifejlesztése volt, egy nagyon hálózat-optimalizált protokollé és kliensé, amely - ha nem állítottunk be korlátozásokat - a teljes sávszélességet képes volt kihasználni (majdnem). Ezt úgy oldották meg, hogy egy megosztott állomány darabkáit nem egy felhasználótól töltötte a kliens, hanem egyszerre több usertől, így kivédve az egyes usereknél meglévő upload sávszélesség korlátokat. A torrent állományokat egy tracker biztosította, ott történt a regisztrálása annak, melyik darabka kinél van meg. A trackernek szintén nem kellett tartalmakat tárolnia.
Természetesen a pénzmágnások nem elégedtek meg, hogy a nyolcadik Ferrari álljon a gyerekek garázsában és egyrészt elkezdték üldözni a szerverek, hubok, trackerek üzemeltetőit, tulajdonosait és ezzel egyidőben összevissza kicsavarni a törvényeket, illetve szanaszéjjel szegmentálni a piacokat. Voltak letartóztatások, börtönbüntetések és csillagászati összegű kártérítések. Volt, akit 675000 dollár megfizetésére köteleztek 31 zenei állomány megosztásáért. A zenei kiadók egyszerűen azt mondták, hogy adott track ezen az albumon van, az album ennyibe kerül, ezt megszorozták a kliensben megtalálható felhasználók számával és kijött valami horribilis összeg. Természetesen ezt csak a két saját szép szemükért csinálták, mert közben azért az előadók az ilyen büntetésekből nem részesültek. Egy példa: a 2000-es évek első évtizedében Magyarországon egy előadó CD-jét 6000 Ft-ért árulták, ebből a pénzből 67 Ft-ot látott az előadó...
Természetesen voltak nagyon hírhedt esetek a file-csereberélés megakadályozására, a Sony egyenesen odáig ment, hogy a zenei CD-ire rootkitet rakott, ami megfertőzte a számítógépet, ha berakták az optikai meghajtóba a lemezt. Mindezek mellett megjelentek a régiókódos DVD-k, tehát az Európában vásárolt lemezt nem lehetett megnézni az USA-ban, vagy Ázsiában. A törvényeket úgy csavargatták, hogy ha valaki digitális javakat vesz (zene, film, könyv, program, DLC stb.), annak nem válik birtokosává, csak felhasználójává és a kiadó fenntartja a jogot magának, hogy az adott digitális jószág használatát visszavonja bárkitől, bármikor, előzetes figyelmeztetés nélkül, amikor kedve tartja, ebben semmi nem köti a kezét. Tehát nem kellett bíróságra mennie, hogy bebizonyítsa: XYZ user bűnös digitális javak jogosulatlan használatában, hanem egyszerűen törölte az eszközéről a szóban forgó tartalmat. Az Amazon ezt előszeretettel csinálja a digitális könyveknél, de feltételezem, hogy más kiadók is élnek hasonlókkal. Erre mondom azt: ha a vásárlás nem jelent tulajdonlást, akkor a kalózkodás nem jelent lopást. A filmgyártók a DVD-k elejére automatikusan lejátszódó fenyegetéseket tettek, milyen következményekkel jár a kalózkodás. Értsd: azokat fenyegették, akik megvásárolták a terjesztő médiumot, velük nézettek reklámokat, a kalózok pedig élvezték a sallangok nélküli filmnézést. A játékkiadók megszüntették a játszható demo-kat és arra kötelezik a vásárlóikat, hogy ugorjanak fejest a sötétbe egy AAA játék megvásárlásával - azaz mindenféle biztosítás nélkül költsenek el 60-80 USD/EUR-t, miközben lehet, hogy a kiadvány unalmas, bugokkal teli, 0day patchek jönnek hozzá.
Egyik intézkedés sem vetett véget a kalózkodásnak, mivel nem a problémát kezelték, hanem a tüneteit. Több felmérés bizonyította, hogy a kalózok nagy része megveszi hivatalosan az adott kiadványt, ha tetszett neki, vagy hasznosnak tartotta a kalóz tartalmat. Mindezek ellenére a tartalomkiadók lopásként értelmezték a kalózkodást és nem próbálták meg a) meglovagolni a trendet és a maguk javára fordítani, és b) kezelni a minőségi problémákat. Kaptunk ígéretet a Blu-Ray-re, hogy nem lesz régiókódos - hát csak az lett és lassan ott tartunk, hogy már a saját pénzünkből vett eszközeinket sem magunknak vesszük, hanem a kiadóknak, vagy szoftvergyártóknak (khm... Microsoft).
Nos, a Netflix megjelenése kezelte a filmkiadók problémáit. Egyszerű, olcsó és mindent kínáló streaming platformként tömegek fizettek elő rá és úgy tűnt, a kiadók megtalálták végre a megoldást.
Sajnos úgy tűnik, tök nélküli tőkésekként nem tanulnak semmiből. Ahelyett, hogy beálltak volna a Netflix mögé, minden kiadó elkezdte megjelentetni a saját streaming platformját. Disney, Hulu, Peacock, Max, YouTube, Raikuten - és még ki tudja, hány egyéb. Ez természetszerűleg azzal járt, hogy a Netflixen már nem érhető el minden, ami korábban volt, csonkák a film trilógiák, egyes tartalmakat már nem kínálhatnak, mert a jogtulajnak saját platformja van. De ezzel nem elégedtek meg, most ott tartunk, hogy pl. a Netflix a legolcsóbb csomagban már reklámokat is megjelenít, tiltja a jelszavak megosztását. Mindezek mellett továbbra is vannak fizetős add-onok, tehát ha a legmagasabb csomagot is fizetem pl. a Max-ra, a sport streamingért akkor is külön kell fizetnem. Ha mindenre előfizetek, amit nézni, hallgatni, olvasni, játszani szeretnék, akkor mindenféle pénznemben súlyos összegeket kell leperkálnom havonta. Mindezt úgy, hogy pl. egyes zenei streamek esetében nem tudom megmondani, melyik előadót szeretném hallgatni, csak azt, hogy milyen stílust.
Tehát egy alapvetően ideális helyzetet - legalábbis az audiovizuális jószágok esetében - a kiadók pénzéhségükben megint olyanra változtattak, amelyben teret adnak a kalózkodásnak, ismét magukra rántva a malterosvödröt. Megérdemlik.
