Nos, ezen is túlestem. Egy órás műsor volt a Civil Rádióban velem (FM 98.0), én élveztem, hangeflvételek 2 hétig elérhetőek a neten, de majd levadászom őket magamnak úgyis.

Első rész: [link]
Második rész: [link]

Miután ez nem egy kereskedelmi, hanem egy alapítványi adó, ezért nem mentünk bele mély technikai dolgokba, inkább irányvonalakról, általánosságokról, felhasználásokról beszélgettünk. Az elején kicsit sok a zene, de aztán csak negyedóránként szakadt meg a műsor ilyesmivel.

Rájöttem, hogy iszonyatos hosszúságú műsort lehetne csinálni mobilkommunikáció témájában, még ebben a ligthos, közérthető formában is, rengeteg témát érinthettünk volna még, de talán majd legközelebb. Elvileg vasárnap is hallgatható leszek a heti bestof válogatásban, felvételről.

Hali evribodri. (Itt most egy kis csaholás következne, de azt nem tudom írásban visszaadni.)

Az van, hogy meg lettem hívva a holnapi (aug cváj) 19:00-kor kezdődő Infopoly műsorba, amely a Civil Rádión lesz hallható. Budapest és környéke only.

Megnyugtatásul közlöm, hogy nem népdalokat fogok énekelni.

Ja, és onlány is hallgatható.

Homárkodom kicsit. Konyhabútor kellett volna, de csak a felső szekrénysor, mert anyagi okokból annak idején csak az elsőre futotta. Ez egyrészt nem nézett ki így faszán, másrészt elfogyott a pakolóhely, kézenfekv volt a bővítés.

Miképp kézenfekvő volt az IKEA is, az alsó részt is onnan szerváltam. Így aztán egy szép napon kiballagtam az Örsre, és miután nem egy hatalmas méretű és nagy bonyoultságú konyháról van szó (210cm hosszú, nincs benne egy törés sem), ezért három darab fekvő szekrénnyel és a hozzátartozó üvegajtóval szerettem volna kisétálni.

Azt persze ilyen terméknél nem lehet, hogy összeválogatod a bútorraktárban, hanem majd az árukiadó árukiadja. Gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor tán haza is szállíthatnák (mégiscsak az ötödiken lakom), össze is szerelhetnék, franc akar vele pöcsörészni, meg aztán körülbelül olyan affinitásom van az ilyen barkács dolgokhoz, mint Győzikének a Szépművészeti Múzeumhoz.

Az árukiadónál hatalmas sor, egy faszi mozgott csigatempóban a raktár és a júzerek között, márpedig a júzerek egy része komplett nappalikat vásárolt, amit 4-5 fordulóval gurított ki emberünk az ügyféltérbe. Miután én naiv ügyfél vagyok, ezért logikusan úgy ítéltem meg, hogy nekem rohadtul nem kell kiállnom ezt a sort, szólok, hogy hozzák haza, aztán köszipuszi.

Odaléptem a házhozszállítunk-összeszerelünk pulthoz, ahol közöltem elképzeléseimet (ez maximum 2 méterre van az árukiadótól), de szinte kiröhögtek. Kérjem ki az árut, majd toljam át hozzájuk, aztán kihozzák. Hmm??? Ja, hogy nem egy cégről van szó, az IKEA nem szállít házhoz, hanem ezt valami bt csinálja, nyilván faszányos kis összegért cserébe. Mit lehetett tenni? Kivártam a sort, megkaptam 40 perc alatt a pakkot, áttoltam.

Felvette a csávó az adataimat, aztán szóltam, hogy szereljék is tán össze. Ja, hát mi csak szállítunk a szerelést megint egy másik cég emberei csinálják. Nekem tökmindegy, csak csinálják. Oké, de csak 3 hét múlva tudnának jönni.

Hello? Akkor menjetek anyátokba, hazaviszem én a szajrét, aztán majd valaki összerakja. Talán az IKEA is odacsaphatna kissé a két gárdának, meg racionalizálhatnának egy-két folyamatot (raktárból egyből házhoz, az ügyfél feltartása nélkül), zsivány dolog a kis rajzol teherautóval és a Zénó-fejű csavarhúzós emberpiktorgrammal hirdetni, hogy itt pikk-pakk házhozjövés-szerelés lesz, ha utána ezt a fosadék szolgáltatást bírják nyújtani.

Hazahoztam. Internet kinyit, gugli kinyit, szakember keresése. Kábé a harmadik találat Juhász Péter, nyugdíjas gépész, aki szívesen vállal apróbb munkákat a ház körül, reális bérért. Csörr-csörr, udvarias, megfontolt orgánum a vonal másik végén, időpontot, címet egyeztetünk, visszhall.

Pontosan érkezik a szaki, totál kulturált feje van, elsüt néhány szellemességet, irány a tetthely. Ha már kijött, akkor lenne egy kis villanyszerelés is, meg a fürdőszobában is fel kéne fúrni egy szekrényt a csempére. Röviden egyeztetjük az egyéb kívánságaimat, és nekilát. Közben leviszem a szemetet, kétely nélkül egyedül hagyom a hajlékban a csávót, mire visszaérek a lámpa már kész, fasza. Egy percet sem pihen, letolja a fürdőszobát, jön az ominózus konyhabútor.

Pikk-pakk összeállította a szekrények vázát, kért egy kis segítséget a felemelésükhöz, már álltak is a falon szépen, csak az ajtót kellett volna rájuk tenni. És akkor újfent csókoltatom az IKEA-t, most a svédeket konkrétan. A user manual azt mondja, hogy ahhoz, hogy felrakd az ajtókat, fúrd ki 2 mm-es fúrófejjel az üvegajtó keretét, amely aluminium úgy, hogy pont jó legyen. Hát, ez fasza. Az öreg azt mondja, hogy ő nem fúrogatná ilyen közel az üveghez a fémet, meg ki a frász számított 2 millis fúróra, úgyhogy félmegoldással kerülnek fel az ajtók, de legalább jól néz ki.

Ez aztán végképp kellemessé tette a hangulatut, együtt szidhattuk az IKEA anyját. Az a helyzet, hogy azért nem volt előre kifúrva, mert azt a csoffadt szekrényajtót nem csak fektetve, hanem állítva is fel lehet tenni, ha valaki a hosszú és magas dolgokat szereti, ezért inkább a júzerre hagyták ezt a feladatot. De jobb helyeken ilyenkor is kifúrják, aztán valami jelzésértékű, de anyagszínű cuccal betömködik a lukat, neked csak azt kell eltávolítanod, és már szerelheted is. Az IKEA ilyet nem csinál.

Most egy ideig nem kell vennem berendezést. De ha egyszer elköltözöm új kecóba, akkor nem fogom arra sajnálni a pénzt, hogy megterveztessem és legyártassam a saját igényeimnek és ízlésemnek megfelelő bútorokat, amiket BIZTOSAN fel lehet gond nélkül szerelni.

És tutira Juhász Pétert fogom majd akkor is hívni.

Diákmunka volt. Órabér 300. Utáltam, de nem volt jobb. Néha vicces volt.

MATÁV ISDN-t kellett eladni. Nekem egy sem sikerült, de nem is bántam. Viszont volt a gárdában egy 40-es fószer, aki már mindent csinált életében, és most ezt tolta. Egy beszélgetésére különösen jól emlékszem. Cégeket hívtunk, ügyvezetőt kellett keresni. Betalált egy BT-t, ahol csak a feleség volt otthon, aki nem volt döntéshozó, de emberünk persze bepróbálkozott. Mindig úgy kezdte, ha nővel beszélt, hogy megkérdezte, mit főz, milyen ott az idő, van-e muskátli az ablakban. Általában ezzel meg is alapozta a beszélgetés hangulatát. Aztán rátért az ISDN-re. De nem ám csak úgy ripsz-ropsz (előtte kérdezett a telefonálási, internetezési szokásokról, megbeszélgették, hogy mire jó az internet, meg hogy milyen fasza, ha egyszerre lehet netezni és beszélni, stb), hanem ezzel a modattal:

''Asszonyom, lenne a maga számára két ajánlatom. Az egyiket nem mondhatom el, mert itt ülnek a kollegáim és hallanák. A másik viszont egy ISDN.''

Eladta.

Később MATÁV Világkártyát kellett értékesíteni. Ezt bírtam, mert ingyen volt. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy egész sikeres legyek benne, mert kvázi ajándékként aposztrofáltam már a beszélgetés elején, onnantól nyert ügy volt. Magyar ember, ha kell neki, ha nem, ha ingyen van, akkor jöhet. Sosem tudtad, hogy kit hívsz, egy rendszer tárcsázott és osztotta ki a hívásokat. Beleszaladtam egy nőbe, aki - miután vázoltam neki, hogy ki vagyok és mit akarok - azzal rázott le, hogy bocs, de épp uborka van a számban. Nem kicsit röhögtem.

Egy dolgot tanultam meg igazából. Ha engem talál be egy ilyen szerencsétlen, aki nem nyomulós, csak érdeklődik, akkor mindig megköszönöm, hogy megkeresett az ajánlattal, és közlöm, hogy nincs rá szükségem. De ez a sorrend általában bejön. Megköszönöm, hogy felhívott, elismerem a munkáját. Utána ő sem erőlteti annyira, békében válunk el.

Az volt a szerencsém, hogy talpraesett gyerek voltam. Kidumáltam magam a taplóbb, vagy unottabb, vagy anyázósabb felhívottak hívásaiból is, persze nem adtam el semmit, de tudtam beszélni. Ezért átkerültem egy olyan részre, ahol bejövő hívásokat kellett fogadni, egyfajta ügyfélszolgálat. Ez sokkal hálásabb terület. Ide azért telefonál a júzer, mert érdekli is az, ami miatt a számot felhívta. Sokkal jobbak voltak a beszélgetések, az órabér kicsit alacsonyabb volt ugyan (270), de nem kellett egyfolytában dumálni. Óránként beesett 2-3 hívás, sima ügy volt.

A harmadik ilyen tevékenység volt a ''lehallgatás''. Ez fizette a legkevesebbet (250), viszont totál nyugi volt. A cég (itt valami margaringyártó volt) üzemeltet egy 80-as számot, amiről a júzer a termék dobozáról értesül. Egy automata fogadta a hívást, amire a delikvens feldiktálta az adatait, aztán nyerhetett valami szart. A munka abból állt, hogy ezeket hallgattuk vissza és írtuk be egy Acces adatbázisba. Unalmas volt, de néha jókat röhögött az ember a hülye neveken (mondom én :-) ), meg a sok sületlenségen, amit összehordtak.

Szar volt a fizetés, persze. De arra jó volt, hogy megtanuljak telefonban kommunikálni, sok hasznát vettem a későbbi életemben. És empatikusabb vagyok a telemarketingesekkel.

Amíg nem csöppensz bele egy másik család életébe azáltal, hogy beleszeretsz egy lányba, és ő elvisz bemutatni, addig nem is tudod elképzelni, hogy mások máshogyan is élhetnek, mint amit te addig otthon láttál. Az alábbiakban személyen élményeim következnek olyan dolgokról, amiket másoktól láttam, tanultam.

Első

Ez a család egy szem gyermeket nevelt. Anyukának apuka volt az első pasija és jelen ismereteim szerint az utolsó is. Miután a lánynak testvére nem volt, ezért igen erős összetartás alakult ki a három ember között. Egyszerre voltak a lány szülei és testvérei is. Ide sosem tudtam igazán beilleszkedni, számomra túl zárt közösséget alkottak, betolakodónak éreztem magam. Viszont láttam, ahogyan 40 éves anyuka & apuka csókolózik az utcán. Szenvedélyesen. És ilyet azóta sem láttam.

Második

Ez a család szintén összetartó volt, két lány született. Nagyon nyitott, nagyon intelligens és laza arcok voltak mindannyian. Amikor először jártam ott, akkor próbáltam rendkívül illedelmes lenni, és az elémtolt kaját mind megettem, de nem kértem többet, pedig állati jó volt. Anyuka azt mondta: ''Nem kell itt adnod a jólneveltet, egyél, amennyit csak akarsz, érezd magad otthon. És tegezz.'' Imádtam érte, most is imádom, ha olvassa, akkor üzenem, hogy ezt nem felejtettem el, és üdvözlöm Brüsszelt.
Amikor annak a kapcsolatnak vége lett, akkor anyuka azt mondta, hogy ettől függetlenül jöhetek bármikor, szívesen látnak. Jól esett. És éltem vele, legutóbb tavaly decemberben töltöttem el Brüsszelben egy hetet velük. És talán viszonozni is tudtam, a lány fél éven át minden szombaton nálam aludt (haverilag, mielőtt rosszra gondol az olvasó), mert innen 5 percre volt a hétvégi munkahelye, otthonról viszont másfél órányira.

Harmadik-negyedik

Két olyan, klasszikus értelemben vett nagycsaládba is belecsöppentem, amelyektől sokat tanultam. Hihetetlenül összetartó testvérek voltak mindkét esetben, pedig sok év korkülönbség volt köztük. Akármelyikük hozott haza valakit, hogy anya, apa, ő itt a barátom/barátnőm, akkor kérdés nélkül befogadták és családtagként kezelték. Vitték mindenhova magukkal, nem is volt kérdés. Megbíztak bennem, mert megbíztak a lányukban, hogy jól választott. (Hát ez kérdés, hogy így volt-e...) Elfogadták a gyerekek döntését a saját életükkel kapcsolatban és mindenben támogatták őket. Az egyik helyen az volt a ''szokás'', hogy amennyiben a csemete felnő, elvégez valami értelmes sulit és lesz normális munkája, akkor életkezdésnek kap egy kicsi lakást és egy kicsi autót. Aztán hajrá. A másik családnál a lány színésznő szeretett volna lenni (az is lett), de ez nem egy túl könnyed életút, mondjuk ha nem jön össze a felvételi a Színművészetire. Lehetett volna bármi, volt érzéke a lánynak sok művészeti és irodalmi dolgohoz is, de nem csesztették. Mert látták, hogy a lány mindent megtesz azért, amit el szeretne érni, szülői oldalról pedig ehhez minden támogatást meg is kapott.

Nincs panaszom a saját családomra. Fentiek viszont arra voltak jók, hogy kialakíthassam magamban, hogy mit szeretnék én. Hogy lássam, mások miket tartanak fontosnak, és ez hogyan működik a gyakorlatban. Azt hiszem, hogy most már nem lesz lehetőségem ilyen tapasztalatokat szerezni, öreg vagyok már (de nem látszik!), a korombéli lányok általában rendelkeznek saját, önálló élettel, ha találkozunk, nem muszáj ezt a szülői házban tenni, sőt. De azért nem ártott, hogy volt ilyen korszaka is az életemnek. Sokat tanultam.

- Tudod mit jelent az, hogy megszelidíteni? - kérdezte a Róka.
- Nem - felelte a Kis Herceg.
- Hát, szar lehet - mondta a Róka, és leharapta a Kis Herceg kezét.

* * *

- Tudod mit jelent az, hogy megszelidíteni? - kérdezte a Róka.
- Ki a faszom látott már beszélő rókát? - kérdezett vissza a Kis Herceg.
- Akurvaéletbe - mondta a Róka és leharapta a Kis Herceg kezét.

* * *

- Tudod mit jelent az, hogy megszelidíteni? - kérdezte a Róka.
- Miért, te tudod? - kérdezett vissza a Kis Herceg.
- Én kérdeztem először! - mondta a Róka.
- És azt ki nem szarja le? - húzta fel az orrát a Kis Herceg.
- De egy hülye kis pöcs vagy - mondta a Róka és leharapta a Kis Herceg kezét.

* * *

- Tudod mit jelent az, hogy megszelidíteni? - kérdezte a Róka.
- Tudom hát - mondta büszkén a Kis Herceg.
- Egy lófaszt tudod - mondta a Róka és leharapta a Kis Herceg kezét.

* * *

- Tudod mit jelent az, hogy megszelidíteni? - kérdezte a Róka.
- Le fogod harapni a kezem? - kérdezte félve a Kis Herceg.
- Le - mondta a Róka és leharapta a Kis Herceg kezét.

copyrigth by Bog

Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy konzolt veszek. Én? Simcity-n, Transport Tycoon-on, Civilization-ön, Age Of Empires-ön nőttem fel, mi a frászt kezdenék egy konzollal? Jó, oké, ott a FIFA, de annyira hozzászoktam már a billentyűzethez, hogy nem is bírok másképp játszani.

Erre a szerkesztőség kertiparty-ra Rudi hozott egy Wii-t, és onnantól végem volt.

Két nap múlva megvettem. Azóta minden este tenisz és box zajlik otthon, tolom felfelé a skillemet erősen, izzadásig ugrabugrálok a tévé előtt és közben folyamatosan vigyorgok és visongok.

Nem baj, majd Bocha ír cikkeket a Mobilarénára.

Szerdán volt a BL-döntő, átvittem Takihoz a gépet, hogy a meccs előtt még kicsit boxolgassunk. Taki elmúlt 30, a számítógépe arra van otthon, hogy online tőzsde és online póker fusson rajta, egy redvás játék sincs meg neki. Gondoltam, hogy ha nála bejön a történet, akkor legközelebb a nagyival teszek kísérletet.

Hát bejött. Próbált ugyan elhajolni remekül időzített jobbegyeneseim elől, de azért péppé vertem boxban, teniszben ellenben nem volt béna. Aztán megjött meccsnézésre Dobi is, ő tesiszakos tanár, van fogalma a teniszről, szép mozdulatokkal adogatott, pillanatok alatt leverte a Takit, velem viszont nem tudott kiállni, mert kezdődött a BL-döntő. (Hogy a Milan foci címszó alatt mit produkált, az nem tartozik a tárgyhoz, hogy két gólt lőttek két kapuralövésből az egész meccs alatt, az sok dolgot elárul a támadójátékhoz való hozzáállásukról: konkrétan nincs.)

Wii-függő lettem, talán még csak az újdonság varázsa, de pár hét múlva kiderül. Este viszont már projektor, 4 irányító, kertiparty: lesz ugribugri, azt boritékolom. Pár hónap és kijönnek Wii-re is olyan játékok, amikkel már lehet élvezetes multiplayert alkotni, mert hogy önmagam nem fogok odaülni elé túl gyakran, az tuti. Viszont ha az alap WiiSports szoftverhez hasonló partiprogramok kijönnek, akkor biztos hosszú távon is élvezetes kikapcsolódást kínál majd a Nintendo ötletes kis doboza.

A rendőrség megtépázott renoméjának helyreállítása lebegett Garamvölgyi László szeme előtt, amikor a kék Skodával majdnem lesodródott a Margit-híd szigeti bejárónál levő kanyarjánál a villamossínről. Bár megkülönböztető jelzést a sármos szóvivő sosem használt, de a villamossínen való közlekedést személyes hobbiként fogta fel, különösen szeretett ugratni a gömbökön le és fel.

Legutóbb éjjel kollegái a Budagyöngyénél mentették meg a szóvivőt, aki a Szilágyi Erzsébet fasorra fordulva az 56-os villamos pályáján óhajtotta beelőzni a sort, ám a zúzottköves sínre a cseh jómunkásemberek sem tudták felkészíteni az Octaviat.

Garamvölgyi László résnyire szűkült szemekkel koncentrált, hogy mihamarabb a Villához érjen. Ha nem szűkiti a szemét, akkor is tudott volna koncentrálni (ilyen egy igazán jó szóvivő), ám valamitől abban a tévhitben élt, hogy a szemszűkítés következtében hasonlatossá válik majd Bud Spencerhez. Garamvölgyi László már kiskorában arról álmodott, hogy úgy osztogatja majd a pofonokat, mint Piedone, ám a rendőrség csak szóvivői feladatokat bízott rá.

Tény, ami tény: soha kásásabban (és fulladásos halált vizionálva) nem tudta még senki kiejteni a száján azt, hogy ''fegyvernek látszó tárgy''.

* * *

Winston elnyomta a csikket Renátó bal szemgödrében. A lány arca hamuszínűvé vált, amelyet Winston úgy értékelt, hogy remekül passzol előbbi műveletéhez. A hálós kedélyes vigyorral nézegette a mű-mellszőrt, az idill tehát teljesnek mondható lett volna, ha nem fekszik körülöttük 5-6 élettelen test.

Winston - miután megnyugodott - egymás felé fordította a két kamerát, hogy ha véletlenül az adás újrakezdődne, akkor se látszódjon semmi gyanús. Elővigyázatossági okokból pici piros karikát is kivágott az asztalon talált papírból, és ezt is a kamerára ragasztotta, majd rövid gondolkodás után beleírt filccel egy 18-as számot.

Winston vigyázott a kiskorúak lelki fejlődésére.

Hősünk ezután a lányhoz fordult, és előadta álláspontját. ''Anyádat sajnos még mindig magunkkal kell vinnünk, de a szerelő hulláját bízvást hagyhatjuk itt a többi között. Eggyel több, vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. Most viszont lépjünk olajra.''

A hálós felkapta a lány anyjának testét, és a kis csapat kilépett a villából.

Ebben a pillanatban csikorgó kerekekkel egy kék Skoda fordult be a sarkon.