Amíg nem csöppensz bele egy másik család életébe azáltal, hogy beleszeretsz egy lányba, és ő elvisz bemutatni, addig nem is tudod elképzelni, hogy mások máshogyan is élhetnek, mint amit te addig otthon láttál. Az alábbiakban személyen élményeim következnek olyan dolgokról, amiket másoktól láttam, tanultam.

Első

Ez a család egy szem gyermeket nevelt. Anyukának apuka volt az első pasija és jelen ismereteim szerint az utolsó is. Miután a lánynak testvére nem volt, ezért igen erős összetartás alakult ki a három ember között. Egyszerre voltak a lány szülei és testvérei is. Ide sosem tudtam igazán beilleszkedni, számomra túl zárt közösséget alkottak, betolakodónak éreztem magam. Viszont láttam, ahogyan 40 éves anyuka & apuka csókolózik az utcán. Szenvedélyesen. És ilyet azóta sem láttam.

Második

Ez a család szintén összetartó volt, két lány született. Nagyon nyitott, nagyon intelligens és laza arcok voltak mindannyian. Amikor először jártam ott, akkor próbáltam rendkívül illedelmes lenni, és az elémtolt kaját mind megettem, de nem kértem többet, pedig állati jó volt. Anyuka azt mondta: ''Nem kell itt adnod a jólneveltet, egyél, amennyit csak akarsz, érezd magad otthon. És tegezz.'' Imádtam érte, most is imádom, ha olvassa, akkor üzenem, hogy ezt nem felejtettem el, és üdvözlöm Brüsszelt.
Amikor annak a kapcsolatnak vége lett, akkor anyuka azt mondta, hogy ettől függetlenül jöhetek bármikor, szívesen látnak. Jól esett. És éltem vele, legutóbb tavaly decemberben töltöttem el Brüsszelben egy hetet velük. És talán viszonozni is tudtam, a lány fél éven át minden szombaton nálam aludt (haverilag, mielőtt rosszra gondol az olvasó), mert innen 5 percre volt a hétvégi munkahelye, otthonról viszont másfél órányira.

Harmadik-negyedik

Két olyan, klasszikus értelemben vett nagycsaládba is belecsöppentem, amelyektől sokat tanultam. Hihetetlenül összetartó testvérek voltak mindkét esetben, pedig sok év korkülönbség volt köztük. Akármelyikük hozott haza valakit, hogy anya, apa, ő itt a barátom/barátnőm, akkor kérdés nélkül befogadták és családtagként kezelték. Vitték mindenhova magukkal, nem is volt kérdés. Megbíztak bennem, mert megbíztak a lányukban, hogy jól választott. (Hát ez kérdés, hogy így volt-e...) Elfogadták a gyerekek döntését a saját életükkel kapcsolatban és mindenben támogatták őket. Az egyik helyen az volt a ''szokás'', hogy amennyiben a csemete felnő, elvégez valami értelmes sulit és lesz normális munkája, akkor életkezdésnek kap egy kicsi lakást és egy kicsi autót. Aztán hajrá. A másik családnál a lány színésznő szeretett volna lenni (az is lett), de ez nem egy túl könnyed életút, mondjuk ha nem jön össze a felvételi a Színművészetire. Lehetett volna bármi, volt érzéke a lánynak sok művészeti és irodalmi dolgohoz is, de nem csesztették. Mert látták, hogy a lány mindent megtesz azért, amit el szeretne érni, szülői oldalról pedig ehhez minden támogatást meg is kapott.

Nincs panaszom a saját családomra. Fentiek viszont arra voltak jók, hogy kialakíthassam magamban, hogy mit szeretnék én. Hogy lássam, mások miket tartanak fontosnak, és ez hogyan működik a gyakorlatban. Azt hiszem, hogy most már nem lesz lehetőségem ilyen tapasztalatokat szerezni, öreg vagyok már (de nem látszik!), a korombéli lányok általában rendelkeznek saját, önálló élettel, ha találkozunk, nem muszáj ezt a szülői házban tenni, sőt. De azért nem ártott, hogy volt ilyen korszaka is az életemnek. Sokat tanultam.