Amikor tavaly eljegyeztem a barátnőmet (Lisszabonban, naplementében a Sao Jorge vár egyik bástyáján), akkor már rögtön elkezdtük fejben tervezgetni, hogy mikor és milyen esküvőt szeretnénk. Szerintem akkor vannak igazán rendben a dolgok és akkor tudod, hogy tényleg jól választottál, ha közös életetek egyik legelső és egyik legfontosabb eseménye kapcsán tökéletes egyetértésben vagytok. Nálunk ez megvolt. Voltunk számos esküvőn együtt, láttunk rengeteg menyasszonyt, végigéltünk egy csomó "igent", és tudtuk, hogy nekünk valami más kell, valami sokkal emberközelibb, barátságosabb, amiben benne van az egyéniségünk, de semmi flancolás, semmi kivagyiság.

Az esküvő egy ünnep, a mi ünnepünk. Emiatt aztán rögtön egyértelmű volt, hogy olyan embereket szeretnénk látni ezen a napon magunk körül, akikről tudjuk, hogy velünk együtt örülnek és nem azért vannak ott, mert illő őket meghívni. Olyan helyszínt kell keressünk, ami hozzánk kötődik, amihez emlékek kapcsolnak bennünket és olyan szertartást szeretnénk, ahol mi sem érezzük magunkat feszengősen és a vendégeink sem unják szét magukat. Egyikünk sem akart idétlen konvencióknak és erőltetett hagyományoknak megfelelni. Nem akartunk autókaravánnal vonulni, menyasszonytáncot ropni és nem akartunk zakó alá csúsztatott fehér borítékokat átvenni, arra pedig végképp nem volt szükségünk, hogy három kenyérpirítót és négy étkészletet raktározzunk. Ráadásul senkit nem akartunk költségekbe verni, semmi mást nem szerettünk volna, csak azt, hogy mi is és a barátaink / családunk tagjai is mind fesztelenül, jól érezzék magukat. Egy laza, kötetlen, bulis esküvőt terveztünk.

Felkapta a net a sztorit, úgyhogy megírom a saját verziómat, ami szerintem meglehetősen tényszerű lesz, lévén az autó itt áll(t) a ház előtt. Láttam az erkélyről, amíg még autó volt.

Volt egy heves vihar éjjel, jól ki is nyitottunk minden ablakot, hogy fújja ki a meleget a szél, ez egyébként kimondottan hatásos volt, aztán nyugovóra tértünk. Éjjel, 01:30-kor volt egy komolyabb csattanás, amit több kisebb követett, menyasszonyom fel is ébredt, hogy jajmivoltez, én pedig mindig bazira nyugodt vagyok, úgyhogy mondtam, hogy biztos leesett valami fadarab valahonnan, ne is törődjön vele. Ám kisvártatva elég erős fény jött be kintről, úgyhogy mégis felkeltem megnézni, hogy ez mi, és nem kellett nagyon elhúznom a függönyt, hogy tudatosuljon, hogy tűz van. Egy húbazmeg után pattantam is ki az erkélyre, hogy tájékozódjak, közben lazán levertem a karnist, de addigra a lány is talpon volt és neki bezzeg az volt az első szava, hogy "a Ferrari!".

Képzeljen ide az olvasó egy veretes káromkodást, ezzel kezdődik ez a bejegyzés. Megvan? Oké, én két hete folyamatosan ezt gondolom, alanya a Gázművek.
Történt ugyanis, hogy egy verőfényes szeptember végi napon a fent említett cég kiragasztott egy szép papírt a társasház ajtajára, miszerint ők fel fogják túrni az utcát, mert cserélik a vezetéket, minek következtében november végén egy napig (8-16h között) elzárják a gázt, hogy átkössék a házat. Nem vagyok egy nyeretlen kétéves, pontosan tudom, hogy ez necces, mert könnyen lehet olyan következménye, hogy nem lesz gáz. Mivel én csak bérlem a lakást, ezért szóltam a tulajnak, hogy szerintem készítse fel a közös képviselőt a bonyodalmakra, de illető úriember nagyon magabiztosan állította, hogy nem lesz gond.

Nos, gond az lett. Gáz pedig nem.

Ugyanis az van, hogy amikor visszakötik az ojjektumot, akkor végeznek egy nyomáspróbát. Ha szerintük ez alapján valahol szivárgás van, akkor nem kötik vissza a gázt, csak akkor, ha a társasház a szivárgást megszünteti. Mivel van némi közöm az építészethez (rokoni ágak sora köt ide), ezért hamar megtudtam, hogy ez eléggé várható volt, mivel pár évtizede még a fővárosi földgázt vizezték, ezért az ekkoriban épült házak vezetékeinek tömítései és csatlakozásai úgynevezett kócos technológiával készültek, kóc van szigetelőanyagként benne, mert az a vízpárától jobban összeáll. Csak ház azóta eltelt pár évtized, már nem vizes a gáz, a kóc pedig feladja a harcot, kvázi törvényszerű, hogy szivárog.

1. fejezet

- Nem megy ez már úgy, mint régen – mondta az öltönyös fiatalember sajgó öklére tekintve.

A barackszínű felsőt viselő lány láthatóan még az események hatása alatt állt. Letekintett a földön nyöszörögve fekvő támadójára, aki minden kétséget kizárólag nem érezte magát túl komfortosan. Nem javított kedélyállapotán az sem, hogy a bal szeme helyén érett szederre elmékeztető formáció volt megtekinthető, az a sajgó ököl – ahhoz képest, hogy tulajdonosa saját bevallása szerint nem volt formában – igen pontosan és erősen csapott le.

A lány mintha összeszedte volna magát, és egy halk köszönömöt rebegve kissé bizonytalan léptekkel indult el a Victor Hugo utca felé. Görcsösen szorított a hóna alatt egy apró fémtárgyat. Bármennyire is megrezzent benyomást keltett, mégis pontosan tudta, hogy az előbbi közjáték ellenére is folytatnia kell az útját.

- Elnézést – szólalt meg feltekintve a fiatalember – hogy ezen a langyos őszi estén megzavartam idilli sétáját, de ha már így az események forgatagába kerültünk az öklömmel, akkor talán engedelmével elkísérném a legközelebbi kapitányságra, hogy megtegye a feljelentését a támadója ellen.

Nem tudom, hogy miért, de elkezdtem írni egy regényt. Csak úgy. Mert hátha menni fog. El is készült hat fejezet, és most nem tudom, hogy hogyan tovább. No, nem a sztori rekedt meg, mert azt elég könnyű csűrni-csavarni, így belemászva a cselekménybe már értem, hogy mondjuk a 24 szerzői miképp tudnak újabb és újabb fordulatot bevinni a sorozatba. Nem nagy ügy, fogunk egy korábban jelentéktelen mellékszereplőt, kicsit piszkáljuk, amíg nem csinál valami bődületes baromságot, aztán megint van két-három rész, amíg meg lehet oldani, ez ilyen baromi egyszerű.

A gond inkább az, hogy nem tudom, hogy jó vagyok-e egy regényre. Bochanak persze átküldtem már és Zita is elolvasta, de ők elfogultak. Azt sem tudom, hogy ha továbbírom, akkor van-e értelme. Ki fogom-e tudni adni? Megveszi-e valaki? Egyáltalán: milyen dolog az, hogy egy mobilos újságíró bűnügyi regényt ír?

Azon is gondolkodtam, hogy kiteszem az első pár fejezetet ide, a logoutra. Olvassátok el és utána mondjátok meg, hogy érdekelne-e benneteket a könyv. Egyáltalán: érdekel bárkit is egy könyv manapság, amikor mindenki netezik?

Nem tudom, hogy ki ismeri a szerkezetet, elektromos és jellemzően süt, a neve pedig raklet. A raklet egy pofonegyszerű cucc, van benne egy darab fűtőszál, ami kicsit kanyarog egy négyzetes, esetenként kör alakú teflon lap alatt, alulra pedig X darab kisebb tálcácska tolható be, ide kerül a sajt. Felül közben süthető konkrétan bármi, mi jellemzően a csirke, bacon, gomba, hagyma, cukkini vonalat szoktuk erőltetni.

Ehhez a kombóhoz nem árt még egy szögegyszerű saláta, illetve némi kenyérnemű sem.

Ennyi, kész a vacsora (ebéd), s mivel a raklet jellemzően nem két főre kalkulál, ezért mi jellemzően meghívunk 8-10 embert, bontunk pár bort. És baromira adja. Leginkább azért, mert iszonyatosan hangulatos, hogy körbeülünk egy asztalt, aminek a közepén ott sistereg a kaja, mindenki forgatja, cseszegeti a sülő terméket, néha valaki lesöpör a tányérjára egy adagot, szedegetjük ki a sajtot alulról, megy a táplálkozás, és rendre mindenki legalább három kört bevállal.

Mióta is járok minden héten egyszer ugyanazokkal ar arcokkal focizni? Talán 2002-ben kezdtük, s azóta töretlen a lelkesedés. Néhány ember lemorzsolódott, újak jöttek helyettük, de együtt öregszünk, viszont a játék szeretete állandó. És ennyi év után már nagyon ismerjük egymást, vannak jellegzetes karakterek. Bemutatnék pár arcot, szerintem minden kispályás csapatnál megvannak ezek a típusok.

A szakértő lúzer
Az egyik kedvencem. Majdnem mindig jön, pontosan, időre, tutira van valami meze, pöcsöl még a lábszárvédővel is, pedig soha nem rúgjuk szét egymást, nyilván. De neki kell a profi-feeling miatt, meg kenegeti is magát Richtofit cuccal, mert "tudod, a múlt héten ráhúzódtam a régi sérülésre", aminek olyan szaga van, hogy menekül az öltözőből minden élő ember, plusz az esetleges növények is. A pályán nem mozog rosszul, de valamitől mindig ő lesz a balfasz a végén, rajta megy el az utolsó passz, mellélövi az üreskaput, őt szerelik utolsó emberként. Nem jó vele lenni, pedig a beszólogatásokat, vicces sértéseket zokszó nélkül tűri. Ha le kell ülnie a padra mondjuk csere miatt, akkor ha valakit talál, biztos elemzi a "csapat" játékát és pontosan tudja, hogy mit kéne tenni, de senki sem veszi komolyan.