Sajnos a német tévéműsorokat idő hiányában nem tudom figyelemmel kísérni, és így lehet ezzel a világ lakosságának nagy része is - a nyelvi nehézségekről nem is beszélve. Amennyire én emlékszem, az egyesítés közben-után igazán nagy hangsúlyt a kimúlt kommunista rendszer kiszolgálóinak sorsa, a besúgok kilétének felfedése kapott, és a figyelem középpontjában az állami vagyon vörösbárók kezébe való átcsúszásának megakadályozása állt, érthető okokból. Való igaz, hogy az elnyomatásból ébredő kelet-németek között aktivizálódtak a náci ideológiával szimpatizáló csoportok, és némi erőre is szert tettek idővel, de valójában azóta is csupán marginális szerepet töltenek be Németország közéletében. Bizonyítja ezt az a nemrég történt eset, mikor is a választásokat egy körzetben megnyerő náci párt sajtótájékoztatójáról az újságírók egy emberként távoztak, mikor kiderült, hogy a pódiumon ülők két értelmes mondatot sem tudnak szólni.

Azt, hogy éppen valaki a demokrácia ellen cselekszik, illetve az ellen ágál, úgy gondolom nagyon nehéz objektív módon mérni, értékelni. Én például szeretném már végre a házunk bejárata előtt kutyáját szarató embereket egy hosszabb javító-nevelő foglalkozáson látni; ezt akár értékelheted antidemokratikus megnyilatkozásként is, holott a többség akaratát tolmácsolom. Ugyanis a ház 17 lakásának körülbelül 40 lakója, illetve az utca számtalan járókelője valóban szenved a járdán heverő szarkupacoktól.

Az utóbbi ötven évben sajnos reflexxé vált az, hogy ha valaki a holokauszt kutatással kezdett foglalkozni, a mainstream elképzelésektől különböző módon, akkor az mindjárt antidemokratikus. Abba nem érdemes most bele mennünk, hogy tényleg annyira jó-e ez a demokrácia nevű intézmény, hogy ennyire kelljen féltenünk és ajnároznunk; ha viszont ragaszkodunk a demokráciához, a szabadsághoz, a toleranciához, akkor bele kell az is férjen, hogy nyomtatott publikációk jelenjenek meg a holokauszttal kapcsolatos nagyon súlyos bizonytalanságokról, megmagyarázhatatlan tényekről. Ezek pedig nem nagyon akarnak megjelenni, illetve hatvan év alatt talán ha három komoly mű meglátta a nyomdafestéket, természetesen angol nyelven. Miközben minden évben albumok, előkerült naplótöredékek, dokumentumfilmek tucatjai foglalkoznak minden országban a holokauszt eddig megismertetett, untig sulykolt történetével. Kertész Imre, Nobel-díjas írónk szintén egy ilyen tárgyú könyvvel érdemelte ki, hogy a világirodalom piedesztáljára emeljék; később a Nobel-bizottság burkoltan elismerte, hogy a döntésüket jórészt politikai szempontok motiválták.

Az való igaz, hogy számtalan internetes oldal foglalkozik ilyesmikkel, de a web még mindig úri huncutság, még ha csak a Föld lakosságának a holokausztttal folyamatosan ''bombázott'' társadalmait tekintjük is. A földgolyó lakossága a saját nyelvein, a saját televízióiban, jelen időben szeretné, ha valamilyen kiegyenlítettnek nevezhető tájékoztatással találkozna. Például jelenhessen meg magyarul a Mein Kampf. Nem mintha egy különlegesen értékes mű lenne, de miért van az, hogy nálunk a Soros Alapítvány és néhány hangoskodó újságíró elérte, hogy a művet megjelentetni szándékozó kiadót beperelték, meghurcolták, ellehetetlenítették, majd a magyar nyelven való publikálást törvényileg is megtiltották - holott ez ellenkezik mindenféle joggal, szabályozással. Most lehet kapni angolul (ritkán), magyarul pedig nem. Eközben az unió államaiban mindenhol hozzáférhető az adott ország nyelvén is, és mindenhol elismerik, hogy egy tisztán elméleti műről van szó, amit ha betiltanak, rögtön lehet betiltani Nietzsche-t is, Heideggert is, meg Marx-ot is.