Lelki társak

Ideér az igazi nyár is. A mostani éjszaka már egész kellemes. Nyitott ablaknál hallgatom a tücskök ciripelését és kivételesen most még zene sem szól. Legalábbis mesterséges nem. Furcsa, hogy egyik éjjel nyugodt, békés és csöndes, a másikban pedig csak a saját szívverésemet és zilálásomat hallom és nem látok mást, csak vért.

Furcsa kontrasztja ez az életnek. Néha úgy érzem, hogy csak az enyém ilyen felemás. De talán pont ezek miatt mindig rádöbbenek valamire, mindig tanulok valami újat. Most például azt, hogy hiába gondolod azt, hogy véget ért minden jó, hiába hiszed azt, hogy innen már nincs visszaút. Hiába ijedsz meg, hiába félsz, hiába kérded azt, hogy "miért én?" Hiába veszted el a reményt és hiába adod fel... Mert lehet, hogy másnap ez mind nem lesz már más, csak a múlt. Elcsépelt szöveg, hogy új nap, új lehetőségek, de mégis igaz. Talán ma még sírsz, de lehet, hogy holnap már nevetsz. Minden rossz mezsgyéjén ott csírázik valami vidám, és minden boldog pillanat hátterében ott áll valami szomorú. Hogy el kell válni, hogy el kell engedni, hogy magára kell hagyni, hogy el kell felejteni. Ezernyi kis kapaszkodó, hogy félj, ha félni akarsz. Ha szomorúságra vágysz nem kell sok idő, hogy találj valamit, amitől az leszel. De ez fordítva is igaz.

Nincsen itt sors kérem! Azaz mégis: amit magadnak szánsz. Sokszor hittem, hogy igen, ezt a sors akarta így. Igen, a sorsnak köszönhettem ezt a találkozást. A sorsnak köszönhettem, hogy egymásba szerettünk. De ma már tudom, hogy ez butaság. Én akartam, én vonzottam magamhoz azokat az embereket, az én lelkem sikította a világba, hogy "gyere hozzám, mert szükségem van rád, gyere hozzám, mert kellesz nekem, gyere hozzám, mert egy egésszé akarok válni." És valaki meghallotta, és jött...vele pedig a boldogság. Nincs sors, nincsenek hatalmas erők. Csak mi vagyunk és egy másik sík, ahol nem tudsz hazudni. Azon a síkon minden érzés őszinte és valódi. A hús-vér tested azt mondja: "Hagyjatok békén, menjetek innen, egyedül akarok lenni, vissza se nézz, menj, menj, menj!" De a valódi érzéseid elrejteni sosem tudod. Van valahol egy másik tér, ahol tudat alatt is azt kiáltod ilyenkor: "Bárcsak valaki itt lenne most velem. Bárcsak valaki elém állna és azt mondaná: Nem hagylak egyedül." Ha pedig valaki ugyanazon a "frekvencián" hallgatózik ebben a láthatatlan világban, mint te, akkor talán éppen hallja, amire vágysz. És megtalál! Az ilyen találkozások azok, amikor azt hiszed, hogy ez csakis a sors műve lehet.

Az ilyen emberek pedig azok, akiket lelki társaknak hívunk. Sokszor csak később ébredsz rá erre, de az is lehet, hogy soha. Az viszont biztos, hogyha egyszer rábukkansz egy ilyen emberre, akkor képtelen leszel neki hazudni. Úgyis tudni fogja, mi az igazság.

Én azt hiszem ismerek ilyet. De pszt, ne mondjátok el neki. Elég, ha csak én tudom.