Új hozzászólás Aktív témák

• #66 Vakegérke félisten

  Új Válasz 2007-10-18 15:26:26 #66

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Vakegérke

  félisten

  Sajnos ott tartok, hogy nem akarok normális lenni, ha a társadalom zöme az. Az erőszak, mások zsírján élősködés dominál. Egy kézen megszámlálható, hány mosolygós emberrel találkozom az utcán.
  Mindenkinek megvannak a saját napi gondjai. Szükséges, hogy elfelejtsünk játszani? Van is egy kis történet, nem én írtam.

  Egy kislányka játszani akart. Az eső esett, lakásban egyedül nem az igazi. Szólt apunak.
  - Apu, gyere, játsszál velem.
  - Jaj, hagyjál már, dögfáradt vagyok.
  Egy nap állt apu az ablaknál, és rácsodálkozott a gomolygó felhőkre.
  - Kislányom, gyere csak.
  - Tessék apu.
  - Látod azt a pipás bácsit a felhőben?
  - Igen, látom. Én még tudok játszani.

  A játék, és sok esetben a (meta)kommunikáció képességét veszíti el szinte mindenki felnőtt korára. Aztán ha akad egy lökött, aki koros, de nekiáll ugró iskolázni, ráadásul egyedül, mindenki hülyének nézi. De nézi, és sokan irigykednek is. Ám ha akad köztük eléggé gyermeteg lélek, akkor hamarosan beszáll a játékba, aztán még valaki, és még, és még. Jókat röhögve ugrándoznak, és a végén boldogan indulnak útjukra. Csakhogy az első sarkon már lehervad a mosoly, hivatalossá válik az arc. Emberek vagyunk, ugye, nem taknyos kölykök. Fölösleges a világnak látnia gyengeségem.
  De valóban én vagyok a gyönge? Képes vagyok elfogadni a bennem lévő gyermeket, és bizony nem is szégyenlem.
  Nem sok munkahelyem volt, hűséges típus vagyok. A koreográfia cirka ugyanaz. Beléptem, bemutatkozás, illemtudó viselkedés, szemtelen emberek elutasítása. Egy két hét után már szeleburdi kölyök vagyok, ezen pedig először csodálkoznak, aztán másodszor is. Először azért, mert hülyének néznek. Másodszor pedig azért, mert önmagam tudok lenni. Mindenhol ugyanazt mondták: Te nagyon lökött vagy, de ha nem jöttél volna ide, nagyon hiányoznál.

  Érdekes, hogy például a szellemileg sérült emberkék azonnal ragadnak rám. Jól elvagyunk, ő boldog, hogy megsimíthatja a kezemet, vagy arcomat, én pedig képes vagyok elfogadni az ő szeretetét. Pedig elfogadni nehezebb, mint adni.

  Gyermek voltam, vagyok, és az is maradok.

Új hozzászólás Aktív témák