Doomsday viszont a másik oldalról méltatlanul kevés figyelmet kaphatott a kreatívok részéről. Persze sosem volt egy komplex, megalomán, ördögi karakter, de azzal, hogy a csata egésze lakatlan területeken zajlott, elvesztette egyetlen, személyiségjegynek nehezen nevezhető sajátosságát is: a könyörtelen, már-már gépies pusztítási vágyát. Doomsday nem csak azért vált Superman egyik legismertebb nemezisévé az elmúlt pár évtizedben, mert ő volt az, aki végül elpusztította az Acélembert, hanem mert látszólag nem ismert barátot vagy ellenséget, céltalanul akart eltörölni minden életet, legyen az értelmes vagy sem, a föld színéről. A filmbéli inkarnációja viszont épp ezt nem tette, ha épp nem gyepálta felváltva az amazont és a kryptonit, vagy próbálta elcsípni reptében a denevért, akkor bárgyún állt a maga okozta pusztítás közepén.

Doomsday-ről írtam még bele ennyit, ez kimaradt tegnap. Meg a végére egy kis mit hoz a jövő? szócséplést.

Some motherf*ckers are always tryna ice skate uphill.