Aktív témák

• #44 Folze aktív tag

  2007-08-09 21:14:30 #44

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Folze

  aktív tag

  Átmentem ma tesómékhoz, hogy megnézzem az unokaöcsiket. Kicsit feszült volt a légkör, ami egy erkélyremenős virágcserép-borítással tetőzött.
  
  Négykézláb araszoltam az erkély felé, mialatt a lassan 3 éves Balázs mászott rajtam, kapaszkodásnak pedig a karnyújtásra levő virágcserepet választotta, ami leborult, és földdel árasztotta el az erkély előtti kis laminált padlórészt. Tesómban ez szolgált az amúgy is jócskán kitolt határvonal totális összeroncsolásául. Balázs pityeregni kezdett, amire én megfogtam, és átvittem a másik szobába. Levittem a nyolcadikról a kis biciklijével, hátha most sikerül előre is tekernie, nemcsak hátra a kontranélküli, patkófékes kis spáros csodakecajt, de neki jobban tetszett a racsni hangja. Sebaj, legközelebb majd megint megpróbáljuk.
  
  Jó, akkor üljünk fel a fekete biciklire. Ez az én montimat jelentette, 1.5-ös aszfalt gumikkal, műanyag sárhányóval, 12-21-es hátsó versenysorral. Balázst a vázra ültettem. Tesóm szorgalmazta a hátulra szerelhető gyerekülés beszerzését, de a boltig soha nem jutottunk el. A vázra ültetett gyerek úgy ül ott elől, mint az arisztokrata kisasszony a lovon, féloldalasan. Nyereg gyanánt viszont be kell érnie bababőrének az aluvázzal és a felette húzódó 3 bowden okozta kényelmetlenséggel. Ez a helyzet további kellemetlenségeket rejt a kerékpárt hajtónak: csak az első féket tudja használni.
  
  Rengeteget vittem így a srácot a városban, mialatt ő nézte a kocsikat, taxikat, buszokat, mentőautót, postáskocsit, markolót. Akkor se volt ezzel gond, mikor vagy 40-nel száguldottunk le a Duna-partra köveket dobálni: ''Ú de gyorsan megy ez a bicikli!''. Egyszer azonban mindennek vége szakad, mert a kényszer változáshoz könyörgése meghallgattatik.
  
  Ma úgy döntöttem, kipróbálom a faterral megtanácskozott lehetőséget. Összehajtott párnát cipőfűztem a vázra a legfőbb kényelem érdekében, így Balázsnak nem kellett féloldalasan ülnie, és várnia, míg a 3 bowden megbosszúlja időlegesen befagyasztott mechanikáját.
  
  Kezdetben a párna mindig szép lassan hátracsúszott, Balázzsal és szétterpesztett lábaival együtt, amibe pedálozó lábam minduntalan bele-beleakadt. Módosítottam hát a párna felfogatását, hogy ne tudjon hátracsúszni. Innentől nem volt több gond.
  
  Tudtam, hogy Balázs nem vette ki részét a délutáni 2-3 órás pihenőből, sőt tegnap sem. El is álmosodott a biciklin. A nyakamba kéredszkedett. Felvettem. Mentünk egy ideig. Éreztem, hogy elnehezedik. Levettem, mondtam neki, megyünk haza - persze ő nem akart hazamenni -, és visszatettem a párnára. Megfogta a kormányt két kézzel, szétterpesztette a lábait, és elindultunk szép lassan.
  
  És itt jön a történetnek az a része, amin szépen el lehet gondolkodni, visszamenőleg meg minden:
  
  Gurulunk, tekerek szép lassan, és megtörtént a baj! Balázs jobb első lába beszorult a kerék és a villa közé! Ha jól emlékszem, kb. 2 méter alatt áltunk meg. Rögtön kiszedtem a lábát! A bokacsont nem sérült meg, de az alatta levő részen elég nagy felületen lejött a bőr, a bokacsont felett pedig olyannyira lejött egy kb. 1 forintosnyi részen, hogy fehér színű volt a lába! ''Úristen, az a csontja!'' Balázs nagyon sírt! Nem értem a lábához. Felkaptam, felraktam a biciklire féloldalasan, magamhoz szorítottam, és irány haza! Végig mondogattam neki, amit ilyenkor mondogatni kell - ''Nem lesz semmi baj! Nem történt semmi!'' -, bár nem ér semmit, mert az ijedtség és a fájdalom csöppnyi sokkba koncentrálta a pillanatot, amiben nem látni, nem hallani.
  
  Otthon bűntudatos fejjel, elmondtam a szülőknek, mi történt, és mikor az apja meglátta azt a fehér foltot: ''Úristen, az a csontja!''. Tesóm műtősnő lévén megtapintotta, és rögtön érezte, hogy az nem a csontja, hanem a bőr legalsó hámszövete. Azonnal vitték a sürgősségire. Én addig vigyáztam Petire.
  
  Petit állandóan fogni kellett, és mikor elszunyókált nem lehetett lerakni, mert rögtön sírni kezdett. Kimentünk az erkélyre, magamra fektettem, és ott nézelődtünk. Figyeltem, mikor hozzák vissza Balázst. Jó egy óra múlva jöttek meg lábán kötéssel. ''Volt egy másik gyerek, akinek ugyanilyen kötést tettek a lábára, csak épp a másikra.''
  
  Még mindig pityergett egy kicsit. Tesóm lerakta az ágyra, tőlem nem messze. Tisztában voltam a helyzettel, ezért csak a szemem sarkából nézegettem rá. Ő pont ugyanígy figyelgetett engem.
  
  A vizsgálat során végig sírt, a röntgenezés alatt is, ahol tesómék láthatták, hogy ebben a korban még nincs összefüggő csontszerkezet, jelen esetben a sarokcsont szolgált példaként. Tesóm el sem vitte volna erre az egészre, mert látta, nincs komolyabb veszély: ''Ha tudja mozgatni a lábát, akkor biztos nem tört el!''
  
  Nemcsak Balázs szenvedett maradandó sérüléseket. A biciklim első kerekébe ugyanis belekerült egy nyolcas. De ez legyen a legkevesebb! Elviszem majd kicentíroztatni, és kész...

Aktív témák