A csend hangjai
Helló Sötétség, öreg barátom
beszélgetni jöttem hozzád megint ,
látomásom volt, beleborzongtam
de eddig elfojtottam álmomban .
A látomás mégis belefészkelte magát gondolataimba
s még mindig ott vannak darabjai
a Csend Hangjában.
Álmaimban nyugtalanul járkáltam egyedül,
szűk, utcaköves utakon,
amiken az utcalámpák holdudvar fénye verődött vissza
S ahogy egy neon felvillanó fényénél, ami kettévágta az éjszakát -
szememmel átláttam a pillanatot -
az ingnyakam hideggé nedvesedett rajtam,
és megérinthettem a Csend Hangját.
És láttam a rideg fényben
ezreket vagy még több embert.
Anélkül beszéltek, hogy szóltak volna
anélkül hallottak, hogy értettek volna,
dalokat írtak, miket soha nem hallott senki,
hangokkal, mit sohasem mertek megszólaltatni
megzavarva a Csend Hangját.
„Bolondok vagytok” mondtam, „nem tehettek róla, mert nem tudjátok,
hogy a Csend olyan, mint egy gyilkos daganat.”
„Figyeljetek szavamra, melynek hatalma tanít Benneteket,
fogjátok meg a kezem, vele szabadon érhetlek el Benneteket.”
De szavaim, mint halk esőcseppek koppanásai,
visszhangoztak el a csendben.
Az emberek imára borultak le
az Isten-neonhoz, mit saját maguk alkottak.
Figyelj rám, villant rám veszélyesen a jel.
Ahogy így létrejöttek a szavak
bennük nyilatkozott meg a jel: „A próféták szavai szerte
az aluljárók és házak falán, suttogtak
a Csend Hangjaiban.
Fej! Tor! Potroh!
;)
