Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25. --->>> Előzmény 26. ---->->> Előzmény 27. ---->>> Előzmény 28.---->>> Előzmény 29. --->>>Előzmény 30.--->>>Előzmény 31. 1.rész--->>>Előzmény 31.2.rész--->>>Előzmény 32.--->>>Előzmény 33--->>>Előzmény 34--->>>Előzmény 35--->>>Előzmény 36--->>>Előzmény 37.
Hirdetés
2013.01.20. 14 óra előtt kevéssel - Appenweier közelében - Németország
Új év, új napló(?). Ha nem is lesz új a napló, az év az, és már lassan vége is az első hónapnak, így épp itt az ideje, hogy elkészüljön 2013. első beszámolója. Igazság szerint már harmadik hete halogatom a kezdést, de nem is baj, hisz eddigre éppen összegyűlt egy fejezetre való írnivaló. Írás közben a háttérben a Showder Klub megy, így lehet, néha elvesztem a fonalat…:D
Idén kezdtem az évet a legkorábban, mióta a cégnél vagyok, miután január 1-jén már indultam is Csepelről, újabb tanulómmal, Gergővel (róla később) Angliába, közelebbről Newarkba. 3-a reggeli volt a lerakó, alig 2000 km-re, így „ráértünk”. Szerintem ezért is nyertem meg ezt a kanyart, mivel egyedül képtelenség lett volna időre lerakni. A rakomány is kényes volt, Samsung, annak minden nyűgjével együtt (őrzött parkoló…). Leendő útitársammal előtte megismerkedtünk, tett nálunk egy látogatást a két ünnep között, úgy, mint elődei. Akkor megbeszéltük, mit hozzon, és mire nem lesz szükség, hogy elférjünk. Majdnem sikerült is betartania, igaz, ruhaneműt annyit hozott, hogy én félve megkérdeztem, végleg költözött-e el hazulról, vagy csak szimplán kitették a szűrét, úgy, hogy ő még nem tud róla.
A megbeszéltek szerint nálunk találkoztunk, ott ő átpakolt az autójából az enyémbe, majd beállt az udvarunkba, még felvettük Józsit, egy másik kollégámat-barátomat, egyik előző tanulómat, és hárman, a csordultig pakolt Forddal felvágtáztunk a csepeli telephelyre.
Lázár ott várt, ahol decemberben hagytam, mellette az akkor leakasztott pótkocsival, amit még Nyíregyházáról húztam haza. A mi rakott pótunkról a rendszámán kívül annyit lehetett tudni, hogy a Nagykőrösin van. Miután úgy-ahogy elpakoltunk a kocsiban, este 9-kor átgurultunk a nagy telephelyre, megkeresni. Ez egy óra alatt sikerült is, miután mi a rakott sorban kerestük (szerintem logikusan, ha már arra nem volt senki képes, hogy egy cetlire felírja a pontos megtalálási helyet nekünk), míg a pót a főbejárat mellett volt, ahol eddig sose… itt kerestük utoljára. Mire felakasztottunk, már indulhattunk is, véget ért a tilalom. Józsit leraktuk Mosonmagyaróváron, ő onnan indult másnap, mi megtankoltunk, és nekivágtunk az éjszakának. Hosszú műszakot terveztem, a cél a minél távolabb jutás volt. Gergő itt vesztette el „szüzességét” nagy kocsin, félelmeim nagy megkönnyebbülésemre nem igazolódtak be, az első tétova kilométerek után egyre biztosabban terelgette a szerelvényt.
Nagy szerencsénkre az idő végig kegyes volt hozzánk, így folyamatosan váltogatva egymást, végül a Crisneé-i „ketreces” parkolóban álltunk meg 1346 km-rel odébb, másnap 16 órakor. Az év első futásának szerintem nem rossz teljesítmény. Innen már „csak” szűk 700 km volt hátra, a "book" 3-a dél volt, így minden esélyünk megvolt a sikeres teljesítésre. A kötelező pihenő után indultunk is tovább, a napkelte már angol földön ért minket, forgalom híján a vonat is szinte üresen robogott át velünk a csatorna alatt, gyakorlatilag egyetlen perc várakozás nélkül, „menetből” álltunk rá a kocsira, hogy alig egy órával később már Folkestone-ban legyünk. Mondhatnám, menetrend szerint, 11 óra 55 perckor jelentkeztünk a lerakón.
Míg szedtek minket, meg is érkezett a következő munka is: átállás Tonbridge-be, onnan tűz délnek, a cél Róma, az örök város. Felrakásként másnap reggelt jelöltek meg, de miután Calais fele esett, mondhatnám köpésre volt onnan, úgy okoskodtunk, próba-cseresznye alapon rápróbálunk, hátha szerencsénk lesz.
Bejött a számításunk, kis keresgélés után már raktak is bennünket, épp az utolsó pillanatban érkeztünk. Két targonca sec-perc alatt felpakolta a cuccot, ami állólámpákból és izzókból állt, rendeltetési helyként pedig mindössze a Róma-Sheraton volt feltüntetve a szállítón. Mikor próbáltunk valami közelebbi információt kikönyörögni, csak vállvonogatás volt a válasz. Ennyi a cím, ők többet nem tudnak… sebaj, majd meglesz valahogy, igaz Róma elég nagy falu… majd kérünk telefonos segítséget. Ezt a napot végül a hőn szeretett Marckban fejeztük be kicsivel este 10 előtt. Ekkor „csak” 990 kilométert futottunk.
A másnap eseménytelenül telt, végre aludtunk is egy rendeset, déli indulás után, este 9-kor beütöttem a műszak végét, 657 km-el távolabb. Miután a Mont Blanc utáni első Autoporto volt kitűzve hétvégézni, a következő nap is afféle kímélő program volt csak. 315 kilométerrel odébb, 17 órakor zártuk a műszakot, ezzel együtt a hetet is. Nekem a Secronnak köszönhetően a kocsiban is volt netem, Gergőnek a hátunk mögött lévő szállóig kellett gyalogolnia a laptopjával ugyanezért. Igazán jutányos, 4 euróért 24 órás, tűrhető sebességű hozzáférést vehettünk. A hétvége kellemesen telt, 15-18 fokos, szinte tavaszi idővel, a háttérben a havas hegyek látványával, főzéssel, pihenéssel. A lerakóhoz képest ekkor még egy nappal fórban voltunk, célunk a hétfői lerakás volt kedd helyett. A hátralévő táv egy műszaknyi vezetéssel megtehető volt, úgy számoltam, ha kora reggel elindulunk, még aznap lerakunk, és van esélyünk felrakót is kapni. Ha már kint vagyunk, nem pihenni vagyunk kint, nem igaz? Hadd pörögjön a kilométer számláló!
Hétfőn aztán időben el is indultunk, jól is tudtunk haladni, így dél körül már Róma határán jártunk. Ekkor hívtak először otthonról, érdeklődve, hogy mikorra érünk a lerakóra. (ja, eddigre megvolt a rendes, teljes címünk is) Mondom, hamarosan, olyan 14 óra körül, a forgalom függvényében. Mert forgalom, az bizony volt. Nem kicsi, hanem nagy… Én már voltam korábban Rómában, nem lepett meg annyira. Szerencsére, a hotel a város szélén volt, így nem nagyon kellett belebonyolódnunk az olasz fővárosba. A szállótól kb. 10 percre lehettünk, amikor jött az üzenet: csak másnap szednek le minket. Hm… jól tudható volt, hogy egy nap előnyben vagyunk, szerintem jogos a kérdés részemről: miért is nem lehetett mondjuk már hétfőn reggel módosítani azt a lerakási időt? Vagy ne adj Isten, még pénteken, hétfőre? Egy kicsit bosszankodtunk, de a hotelig muszáj volt elmennünk. Parkolni esélyünk sem volt a közelben, így újra próba-cseresznye… láss csodát, nem küldtek el, viszont várnunk kellett… úgy 4 órát.
Később, miközben a „wait” ketyegett, jött egy telefon, miszerint el kell mennünk onnan 30 km-re, és ott szedik le a cucc felét, egy Schrenker raktárban, majd a maradékot ott, ahol vártunk. Mindezt valamikor délután 4 körül. A derék olaszok nem mondhatnám, hogy örültek a hírnek, hisz ekkorra már órák óta a helyet csinálták nekünk. (végül is másnap is jól jött az a hely…). A raktárhoz viszont fél Rómán át kellett bumliznunk, így az a 30 km közel két óra lett. Volt eközben még egy 4 sávos úton történő megfordulás is a főváros közepén, baleset miatt, amit, ha nem teszek meg, lehet még mindig ott állunk a dugóban. Pont 6-ra értünk a kapuhoz, és a raktár is addig volt nyitva. Sakk, matt. A nyeremény napot itt el is buktuk. Szerencsénkre a szomszédban volt parkoló, volt net is, így jöhetett másnap 9-ig a pihenés.
Másnap a rámpán kezdtünk, mi voltunk az elsők aznap. Aztán elsőkből utolsók lettünk. Ezt a pozíciónkat jó sokáig őriztük is, mert hosszú órákon át halvány sejtésük sem volt arról, mit kell leszedniük, és mit nem.
Időközben, még előző nap a következő munka is megérkezett, Frosinone fel, és Ibi (ESP) lerakóval. Ez is több, mint 2000 km. Mondtam is később Józsinak, főnökömnek telefonban, hogy az ilyeneket küldheti bátran, „szeressük”… igaz, felrakó időként reggel 8 volt megadva, ami ugye nehezen volt tartható. Azért csak megegyeztek, így délután 4-re már meg is rakodtunk. A rakományunk közel 25 tonna műanyaggranulátum volt. A lerakó meg jól lent "Dél-Spanyolban". Már éreztem „lelki orromban” a narancsligetek illatát, nem beszélve a Miradorról. Mert természetesen azt már jó előre leegyeztettem Gergővel, hogy ha arra járunk, oda be fogom vinni, ki nem hagyjuk a világ összes kincséért sem.
Akkor most pár szót Gergőről. Nem véletlen, hogy itt, és most. Ugyanis nagy haspók a srác, akár csak én. Vagy Pityu, vagy Ádám, és még sorolhatnám. Úgy látszik, én vonzom az ilyen emberkéket… szóval: 24. éves, tehát ő is a fiam lehetne, kora alapján. Igaz, kinézetre is, már egy kolléga „meggyanúsította” út közben, hogy az. Pont olyan is, mint korosztálya. Mondhatnám, mint Krisztián fiam. Ezt többször mondtam is neki. Zsigerből rendetlen, egyszerűen képtelen a rendelkezésre álló 4 négyzetmétert gazdaságosan kihasználni. Az első napokban még csak csak elviseltem, mostanra viszont egyre gyakrabban szóvá teszem neki. Majd ha itt nem, a saját kárán megtanulja. A másik: azonnal, mindig, mindenre van magyarázata. Csípőből lő vissza, bármit is mondok. És a harmadik: szerelmes. Nem kicsit, nagyon. Naponta, tucatnyi alkalommal kell, hogy beszéljen a kedvesével telefonon, és mihelyt megálltunk, már a netet hajkurássza, ami, ha van, akkor órákat beszélgetnek. Ezt meg majd a telefonszámlája fogja bánni… Viszont ügyes, igyekszik, és ami a legfontosabb, akarja csinálni ezt a munkát. És egyelőre legalább is, élvezi is. Plusz, ahogy látom, van a vezetéshez is tehetsége, ami nagyon fontos.
Szóval Mirador. Újra megvolt, kis híján betegre ettük magunkat. Gergő a csigát is megkóstolta, én még nem éreztem rá késztetést. Amíg csirke, disznó, marha él a földön, addig miattam nem fognak kipusztulni, ebben egészen biztos vagyok. A kaja után a Padrosaban álltunk meg éjszakára, ahonnan újra csak hajnalban, két órakor indultunk tovább másnap dél felé. Tíz órakor jelentkeztünk a lerakón, innen Las Torres del Cotillas következett, ahonnan Tatabányára szólt az utasítás. Haza??? Alig két hét után erre nem sok esélyt láttam, mondtam is társamnak, hogy azért erre ne fogadjon nagy összegben. Igazam lett, nemsokára jött is az üzenet, miszerint majd valahol "Olaszban" akasztanunk kell egy Henarest. Nem bántam, valahogy nem kívánkoztam a télbe még. Két óra alatt le is szedtek minket, mérlegelés után már mehettünk is felrakni. Ott jól megvárakoztattak minket, közel 18 óra volt, amikor elindultunk onnan. Miután a napot hajnali kettőkor kezdtünk, nem akartunk sokat menni már aznap, nem lett volna értelme. Egy Cepsa kutat lőttem be magunknak, mert ott elvileg van WiFi. Nem volt. 10-ből 8-on van… legalább időben eltettük magunkat másnapra. Aznap 1039 km-t mentünk, le, majd felraktunk, kicsit elpilledtünk. Másnap, szombaton tűztünk a Padrosaba újra, ahol ezúttal már 45 órát kellett kivennünk. A 11 óra visszapótlást egy héttel későbbre (mostanra) időzítettem. Ott a hétvége hamar elment, az első nap gyakorlatilag semmit sem csináltunk. Feküdtünk, tévéztünk, neteztünk, ettünk-ittunk. Nem rossz a spanyol sör sem…
Eredetileg Ventimigliában, vagy a közelben terveztem a pót cserét, így miután hétfőn megvolt a 45 óra, 10 óra után elindultunk. A tank majd háromnegyedig, a tervek szerint aznap kell akasztani, és másnap éjjel Henaresben jelentkezni, így a tankolást kihagytam. Sietni kell, az üzemanyag vagy 2000 km-re elég még, majd vissza úton Jungiban itatunk. Közben Józsi hívott, a rakodás egy napot csúszik, menjünk be "Olaszba", amennyire tudunk. Újabb matekozás, hogy vissza is érhessünk "Spanyolba". Végül 830 km-rel később, Stradella magasságában álltunk ki este 10-kor. Elküldtem a koordinátát, itt, meg itt állunk, és eltettük magunkat másnapra. Reggel a Quall ébresztett, üzenetet kaptunk: menjünk feljebb. Műszak kezd, és elindultunk. Ekkor már tudtam, kénytelen leszek "Olaszban" tankolni, legalább annyit, amivel biztonságban eljutunk az első francia kutunkig. A vége aztán az lett, hogy Santa Luciában, az Electrolux parkolóban cseréltünk, több, mint 2000 km után. A lerakó is változott, Valls lett, 1-én. Innentől akár rá is értünk.
Időközben, egyre sűrűbben fordult elő, hogy megállás után erős gázolajszagot éreztünk, de bárhogy is kerestük, nem találtuk a szag forrását. Ha megálltunk, elmúlt pár perc állás után. Látható folyás sem volt, a kocsi alatt sem voltak cseppek, eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, bár minden megállás alkalmával körüljártam a kocsit, alá is néztem, de semmit sem találtam. A hétvégi állás alatt meg teljesen elmúlt, a járatások alatt sem jelentkezett. Így volt ez egészen a francia tankolásig visszafelé. Már előtte, egy fizető kapunál a szokottnál is erősebb szag öntötte el a fülkét, és sejtelmes gőz, sőt inkább füstfelhő borította be a kocsit, ami engem a honvédségi időkre emlékeztetett, amikor is a harckocsik bekapcsolták a ködösítő berendezést. Olyankor egy szivattyú a forró kipufogóba porlasztotta a gázolajat, ami csípős, tömény fehér füst formájában távozott a kipufogón át, jótékonyan ködbe burkolva a technikát. Nos, az érzés, a szag ugyan az volt, csak a füst volt szerencsére kisebb. A benzinkúton aztán láttuk is, bizony, az egész motor, a kipufogóval együtt, tocsogott az olajban, sűrűn csöpögve ekkor már a kocsi alá is.
Szóltam haza, hogy alighanem gond van, közben elpakoltunk a fülkében, és felbillentettük azt. Miután beindítottam a motort, hamar megtaláltam a baj forrását is: két hengernél is az injektort a porlasztóval összekötő nagynyomású csőnél bizony rendesen jött az üzemanyag, amit a menetszél és a hűtőventilátor szépen szét is terített a motorblokkon, váltón, kipufogón. Annyira, hogy ekkorra már a festéket is oldotta sok csőről-vezetékről, megkezdte a műanyag szelepfedél festését is, sőt, már az alvázból is csöpögött. A gyári szerszámkészletben lévő 17-19-es villáskulccsal megpróbáltam utánahúzni, először sikerült is. A levegőpisztollyal amennyire tudtam, kifújattam, leszárítottam az elázott alkatrészeket, vártunk vagy negyed órát, úgy tűnt, ennyi volt, megszűnt a szivárgás. A következő megállásig. Újra olajszag, füst, csöpögő, sőt, inkább folydogáló üzemanyag. Megpróbáltam még húzni a hollanderen, aminek az lett az eredménye, hogy kettétört a gyári kulcs… mese nincs, mentés. Rövid idő múlva kaptam egy nimesi címet, egy DAF szerviz címét. Alig 25 km-re volt, hamar odaértünk. Miután a kocsi még garanciás, így egy aláírás volt a fizetés, a hibás, mint később kiderült, repedt nagynyomású vezetéket fél óra alatt kicserélték (1200 bar körül van az üzemi nyomás!). Azóta nincs már gázolajszag, és a motor is szépen szárad.
17-én ezek után eseménytelenül leraktunk, innen pikk-pakk átálltunk Tarragonaba, ahonnan a lengyelországi Konstantynów Lódzki a lerakónk. Ez se gyenge kanyar, jóval 2000 km feletti. A súlyunk is huszáros, 20 tonna feletti. Félek, kell is, úgy néz ki, szükség lesz a tapadásra. Tél van erre rendesen, most is hajnal óta ónos eső, eső esik váltakozva. "Lengyelből" elvileg haza, vár a családom, meg 22-én egy évvel megint vénebb lettem, meg kell ünnepelni. Innen a tervek szerint hajnali 3 körül indulunk, van hátra 1100 km, ennek a nagyját le akarjuk tudni holnap. Újra a végére értem egy fejezetnek, ilyenkor jól eső érzés tölt el, olyasmi, mint a diákot, amikor kész van a házi feladatával. Nem is maradt más hátra, mint elköszönni mindenkitől, most én is megyek a családhoz, egyelőre sajnos még csak a világhálón keresztül.
Megkértem Gergőt,ö is írja le élményeit, hogy tudásukat gyarapítsák azok a kezdő sofőrök , akik most kezdik a szakmát.
Sziasztok.
2013.01.30. Marck – All4Truck – Franciaország
Sziasztok. Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam… Szabó Gergő vagyok, Lacinak immáron szerintem megszámlálhatatlanul sokadik tanulója… Immár lassan 1 teljes hónapja koptatom hol a kormánykereket, hol az anyósülést. Az a megtiszteltetés ért, hogy Laci megkért, hogy foglaljam össze az én (vagyis egy „0km-es” kezdő szemével) az eddigi élményeimet, fenntartásaimat a jelentkezéstől kezdve… (No meg nem mellesleg, meg amíg én írok, addig ő lazsálhat az írással… ) Nos hát hol is kezdjem… Az hogy miért is választottam ezt a hivatást az szerintem nem férne ide, meg ez a napló nem is rólam szól, én csak társszerző lettem erre a „rövid” kis eposzra. Ha valakinek esetleg unalmas lenne a nagyöreg rókák közül, azoktól előre is elnézést kérek, a leendő kollégák kedvéért igyekeztem mindent összeszedni (ami kérdés eddig landolt nálam/Lacinál ezekkel kapcsolatban)
A jogosítványt magát 2012.06. hó kezdtem el, és ekkortájt is akadtam rá Laci blogjára, amit miután sikerült kb 1,5 nap alatt kivégezzek, bátorkodtam Lacit E-mailben is zaklatni egy csöppet olyan, bizonyára mások számára jelentéktelennek tűnő apróságokkal, mint a jogsi pontos ára, mivel hallottam 900 ezres elrettentést is, meg 400-as kamufaktort is… (nos a valóság, nekem kb 415 plusz illeték a TIR Sulinál Szekszárdon, mindenkinek tudom őket ajánlani). A másik az olyasmi volt, hogy hogyan lehet bejutni a céghez, mennyi a fizetés, és persze csak ezután úgy haloványan említettem meg, vagyis inkább tudakoltam meg, hogy „nem-e lehetne-e”, hogy ő oktasson engem.
Ami válasz jött, az gyorsan le is lombozott… („Én már csak az ősztől vállalok tanulót legkorábban, úgy hogy azt kell mondanom, "húzz sorszámot" rengetegen várnak, és nem is tudom, most van-e hozzánk felvétel”). Bár gondoltam, sokan várnak rá, de ennyire? Sokkoló volt ezt így júniusban hallani. Na de mindegy is… Megkaptam még Lacitól az ügyvezető, elérhetőségeit és egy jótanácsot, hogy nála érdeklődjek felvétel ügyben.
2012.08.26-án, amikor már elvileg csak 2 hónap volt a jogsim kézbevételéig, (vagy legalábbis akkor még úgy hittem…). Erre a levelemre akkor nem kaptam választ, így október 15-én (optimistán egy nappal az E gyakorlati vizsgám előtt) ismét elküldtem a jelentkezésem, amire cserébe akkor azt kaptam válaszul, hogy márciusban, azaz a tél beállta után beszélgessünk, mert télre nem szívesen venne fel kezdőt, főleg olyat, aki még soha nem vezetett nyerges szerelvényt. Részemről itt le is zártam akkor a Waberer’s-es próbálkozásaimat és átnyergeltem a Gartner felé gondolatban… Bár mindkét helyen tartottam attól, hogy a felvételi eljáráson nyerges szerelvénnyel kell manőverezni (ettől így utólag belátva kár volt tartanom…) December elejére, amikor már kezemben volt minden papírom (C, CE, GKI, PAV II.) már teljesen ki is ment a fejemből, hogy hová is adtam anno be önéletrajzot.
2012.12.20.
Aztán december 20-án megtört a jég, csörgött a telefonom, a leendő főnököm hívott, hogy aktuális-e még az álláskeresésem, mert felmehetnék Pestre egy felvételire. Erre nagyon gyorsan sikerült sort is keríteni, azt hiszem másnap, vagy legkésőbb 3 nap múlva mentem fel… Mondanom sem kell Zabszempróba negatív lett volna… Tartottam a nyergestől előre is… Megérkeztem Csepelre, az ottani telephelyet nagyon könnyű megtalálni és a (mostmár nyugodtan kimondhatom, hogy) mi cégünk irodáját sem dugták el túlzottan… Benn az irodában ketten ültek (mint később kiderült a két vezénylő - vagy ha így jobban tetszik: edző). Mint ott kiderült ide (lévén franchise vagyunk) nincs felvételi tesztlap és vezetés. Felajánlották, ha már feljöttem Pestre, akkor akár ki is mehetek már aznap Lacival egy körre Finnországba, aztán majd januárban folytatnánk a tanulójáratot. Egy dolog miatt mondtam nemet: Nem vittem magammal úgy ruhát, pénzt, stb, hogy 2 hétre nekivágjak a „nagyvilágnak”. Így aztán abban maradtunk, hogy használjuk ki, hogy itt vagyok és akkor az orvosi vizsgálatot is lezavarhatjuk. Így nem telt bele sok idő, már a doktornéni kezei alatt ültem, majd feküdtem, kb 30 perc tömegközlekedésre a cégről. Teljes állapotfelmérés – EKG, vérnyomás, vércukor mérés, szemvizsgálat után ismét egy papírusszal gazdagabb lettem. Aztán kifele felhívtam Lacit, hogy bár azt írta egy darabig egyedül szeretne lenni, de már biztos forrásból tudom, januárban tanulója lesz. Elmondta, amit már említett korábban is, hogy csak személyes találkozás után vállal egy tanulót, vagy éppen pont az után nem vállalja (mint éppen mesélte, hogy volt már rá példa, de persze nem ez a jellemző, de már megesett). Abban maradtunk, ha itthon lesz, felhív, vagy majd én keresem két ünnep között. Aztán irány haza MÁV-val.
2012.12.23.
Laci 12.22-én ért haza Finnországból (így utólag a naplóját olvasva örültem, hogy nem mentem vele ) és így abban maradtunk, hogy 23-án meglátogatom Előszálláson, úgysem lakik tőlünk messze, cirka 50km volt mindössze a távolság. Egy jót beszélgettünk, majd abban maradtunk, hogy 3-án indulunk és a célállomás Svédország – később ez megváltozott. Ugyan részletesen átbeszéltük, mit hozzak, de ez valahogy nem sikerült éppen a legjobban, de erről majd később… Hogy a két kutya mennyire örült nekem … Azt hiszem pár sáros tappancsnyommal gazdagabb is lettem.
2012.12.28.
A két ünnep között munkanap volt, így a főnökünk 27-én felhívott, hogy másnap mehetek Csepelre a belépési papírjaimért, majd onnan a Nagykörire a munkaügyre. Ez egy kellemes fél nap elfoglaltság volt, majd ismét haza… Igaz már Csepelen kiderült, hogy az idei – vagyis most már tavalyi – szilveszter meglehetősen rövid lesz, hiszen 1-jén éjjel, ahogy vége a stopnak, vagyis 22:00-kor indulnunk kell, a célállomás pedig Newark (UK) lesz. Az edző még mondta is, nem kell sietni, 3-a reggel a lerakó. Mindezt úgy, hogy életemben egy métert nem mentem nyerges szerelvénnyel.
2013.01.01.
Délutánra már mindent bepakoltam, amire szerintem szükségem volt, és elindultam Előszállásra, Laciékhoz. Az autót ugyanis náluk hagytam, ha már egy irányba lakunk, ne kelljen két kocsit tankolni. Felvettük még Józsit útközben, akit a Móvári telephelyig vittünk, majd elváltak útjaink. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Felértünk Csepelre már olyan 19 óra körül, majd megpróbáltunk bepakolni a kocsiba. Na ez majdnem sikerült. Azért csak majdnem , mert engem annyi csomaggal indítottak útnak, mint akit elköltöztettek otthonról (csak én nem tudtam róla) és kb 20 kg ruhát és mellé legalább ugyanennyi kaját sikerült hozzak. Igen ám, csak Laci is bespájzolt a karácsonyi lakomából, így a kaja egy részével Józsi lett gazdagabb, miután nem tudtunk elpakolni mindent amit hűteni kellett.
Beszélgetni volt időnk, csak 22-kor indulhattunk, így belemerültünk az AETR és az 561 rejtelmeibe, majd Csepelről 22:10-kor meglódultunk át a Nagykörire ekkor még traktorral, hogy felvegyük a pótot. Aztán egy órán át kereshettük, mire meglett. Túl egyszerű lett volna ott keressük ahol volt… A bejárat mellett jobbra a 2. pót volt az… Itt nekem még nem volt sok szerepem, mert Laci pikk-pakk felakasztott, majd mentünk is tovább egészen Móvárig, ahol megitattuk a lovakat, majd egy kávéfőzés után következett amitől tartottam… Csere… Majd gyors (?) barátkozás a DAF (vagyis LáZáR) váltósémájával és több-kevesebb sikerrel sikerült is meglódítanom a szerelvényt. Innen egyenes út ment a határig, ahol is a spedición Laci felvette az indítást, majd irány tovább. 3:50 perc vezetés után holtfáradtan Laci megkegyelmezett és cseréltünk… 278km-t sikerült megtennem, és a kezdeti bizonytalanság után a végén már egészen élveztem, ahogy terelgettem a szerelvényt a z úton. Az eredeti terv ugyan az volt, hogy felmegyünk egészen Calais-ig,d e az elfecsérelt 1 óra itt megbosszulta magát és csak Crisnée-ig jutottunk, ahol lezártuk a napot egy „imával”… Na meg persze egy jó vacsival az öregnél. Az első napot még élveztem is, igaz a vezetésem utáni cserére nagyon nem emlékszem, mert kb 5 perc alatt álomba szenderültem … Innen másnap kettőkor indultunk tovább angolba…
Újj de korán volt ez a reggel. Nem is értem Laci hogyan tud ilyen korán felkelni… Hál Istennek megkímélt a kora reggeli bebootolástól és ő vezetett egészen a lerakóig, Newarkig, így én az anyósülésen szenderegtem egészen Calaisig, ahol is következett a vonatra állás, amit még szintén Laci csinált (elvégre első héten nekem még csak vezetnem kell, minden mást ő csinál, azaz rámpa, vonat, komp stb még nem az én reszortom), de már előre aggódtam, mert szólt, hogy visszafelére megnyertem magamnak. A terminálon szinte megállás nélkül haladhattunk tovább, mindössze a CO mérésnél időztünk, hogy ne kelljen fizetni 2000GBP-t (beduinonként) ha véletlen bevándorló van a rakomány között. Aztán csorogtunk tovább és megvettük a vonatjegyet az automatából, ami meglepetésemre magyarul is tudott. Kaptunk egy bónt, aztán továbbhaladva megérkeztünk a francia vámhoz. Ez az utolsó utáni esélyed, hogy ingyen kiszűrjék a beduinokat, mert ha itt kiraknak a jobbról feltűnő francia röntgenbe, akkor nyertél plusz 30 perc várakozást, de még ingyenes ha találnak valamit, míg az angoloknál horror pénz. Utána várnak minket az angol határőrök a kis kusztnijukban. Itt az útlevél ellenőrzése után vagy mehetsz tovább, vagy kiküldenek az 5-ös kapuhoz (Szívhang vizsgálat és kábszer kereső blöki), vagy a 6-os terminálba, ami a röntgen. Innen már csak le kell „sétálni” a kocsival az előre kijelölt sorba, majd kivárni, hogy szabaddá váljon előttünk az út és irány a „metró”… A vonatra állásról annyit kell tudni, hogy a felálló első ránézésre (kezdő szemmel) elég szűk (bár mi srácok azt szeressük :P) és trükkös (ráforduláshoz túl kell haladni a túloldalra), majd szépen csorogni előre amíg nem integetnek, hogy megállj. Aztán már jött is értünk a busz, hogy előre vigyen minket a személykocsiba. Még egy utolsó ellenőrzés (Vagy 3 kocsinál is megálltunk, hogy égve maradt a villany, stb..), és a busz már fékezett is ott, ahol a következő kb 40 percünket töltjük. Indulás előtt a repülőgépekre emlékeztető vészhelyzeti „bábozást” tartott a gázálarcokkal az „utaskísérőnk” és már repültünk is a föld alá. Nem sokra rá pedig már meg is érkeztünk a rossz oldalra. Itt nagyon örültem neki, hogy nem nekem kellett vezessek. Azonban Lacinak is elfogy egyszer az ideje, így már előre tudtam, hogy nem úszom meg… A lerakó bookolt volt, ottani idő szerint 8:45 (és mint itt kiderült a másik book idő 17:30, tehát reménykedtünk, hogy nem két részletben szednek le minket), és pontban 8:42-kor sikerült bechekkoljunk az irodába. Már álltunk is a rámpára és viszonylag gyorsan ki is ürültünk. Laci elgondolása szerint innen Észak felé megyünk majd tovább, így ki is álltunk a pályára. Éppen csak megálltunk, és már jött is az üzenet a „kocsi agyára”, hogy másnap reggeli felrakó Tonbridge-ben (London alatt). Áttárgyaltuk a dolgot és úgy döntöttünk, próba-szerencse alapon rárepülünk a lerakóra (természetesen innen már rajtam múlt, mert Laci kinullázta az idejét). Már egész jól kezdek megbarátkozni úgyis LáZáR-ral. De még azért Anglia kifoghat rajtam…
Szerencsére még időben megérkeztünk a felrakóra így még aznap meg is raktak minket, bár a ponyva összerakását már sietősre vettük, mert látszott rajtuk, hogy mennének haza. Sajnos az eredetileg hajósra tervezett utat így elbuktam (majd megnézem máskor) mert a műszakból már alig volt vissza, így csak vonattal érhettünk még időben Transmarckba, az All4Trucks-ba. A vonat ismét gyorsan átvitt minkett, megint nem kellett sehol megálljunk… Marckban még megálltunk a Pidou-nál némi Saint Omer-ért és pont 30 perccel a műszak vége előtt húztuk be a féket a parkolóban. Komolyan… Ennyi napocskás autó a Nagykörin nincs, mint itt… Kb. 500 kocsi várta még gazdáját, hogy ismét nekilódulhasson Európa országútjainak… Egy gyors tusolás és alvás után nekiindultunk Róma felé. A sok autópálya kissé monotonná teszi az utunkat, de hát ilyen ez a popszakma. Majd az este Arlay-ben a Jurában ért minket (nem is rossz kis parkoló, el is mentettem a kedvencek közé). Innen a Mount Blanc alagúton át vezet az utunk tovább. Persze nagyon ráértünk, így az alagút előtt a kijelölt kúton egy jó másfél órát elneteztünk (Viva La SECRON) majd a 16km hosszú alagút várt ránk (Egy útra van képük elkérni 300Eur-t , még jó hogy nem a mi zsebünkre megy…). Szorított már a hétvége így a Quart-ban (IT) néztünk ki egy óriás parkolót ingyen(?) WiFi-vel… Végülis minden volt, csak a WIFI nem volt ingyen… De nagyon jól éreztük magunkat, még némi kis főzésre is maradt idő a borsos teendők között (nagybevásárlás I. etap otthonra…, Netezés, Skypeolás). Innen már sok említésre érdemes nem maradt a római lerakóig, na de ott. Mondanom sem kell, Lacinak pont úgy fogyott el az ideje, hogy Rómát megnyertem magamnak. Már most látom, hogy Olaszország nem lesz a kedvencem… A digók hogy tudnak vezetni… Na de mind1. 1 nap előnyünk van leszednek jó is lesz. 1 km-re a lerakótól jön az „SMS” Qual-ra, hogy csak holnap nyúlnak hozzánk. Na nem baj, rápróbálunk a dologra, hátha… Bejelentkeztünk a Sheraton recepción, hogy már itt vagyunk. Laza 4 órát vártunk rájuk, mire mondták, hogy a felét át kell vinni Santa Palombára (onnan 40km-re) a Schenker raktárba… Ez a 40km. Ezt a 40km-t laza 1,5 óra alatt sikerült abszolválni (eddigre ugye Laci is vezethetett már, így ő nyerte meg…), de volt ebben minden, Rómában baleset miatt a 4 sávoson megfordulás, egyirányú utcába forgalommal szemben behajtás. És végül 17:55-kor fékeztünk a Schenker előtt, ami persze hogy csak 18-ig volt nyitva és már be sem engedtek. Na mind1, az Autogrill 100m-re volt, igaz nem lehetett volna ott aludni, de beálltunk és aludtunk egyet. Reggel korán beálltunk a Schenkerhez (nyitásra) és így már pillanatok alatt a rámpán álltunk, de jött a feketeleves. Közölték, hogy a CMR nem ide szól, vigyük vissza az egészet Rómába… Majd miután megbeszéltük, hogy azt mondták ide hozzuk laza 3 órába telt, mire kinyomozták, hogy a felét itt kell leszedni, a másik felét meg nekünk kell visszavinni a Sheratonba… Ott egy olyan felüljáró alatt kellett bemenni, ahol ippeg elfértünk, meg az udvarba is elég szűk volt a hely. Itt gyorsan (10 perc) alatt lekapkodták a dobozokat, majd már verettünk is kifele Rómából Frosinone felé, ahol is már vártak ránk 25Tonna granulátummal… Igaz kicsit túlsúlyosak is lettünk 40640kg volt a vége. Ezzel kell autókázni egészen Murcia alá Ibi-be. Visszafelé eseménymentes volt az út LáZáR úgy viselkedik mint egy személyautó, leszámítva, hogy jobb szeme van és szélesebb, no meg hosszabb. Padrosa-ig jutottunk ahol alvás után egy seggel lenn voltunk a címen, majd egy visszarakó és Tatabányai lerakó. Ekkor még nem voltunk kinn rég, így sejtettük, hogy el kell majd akasszuk valakivel. Ez így is lett. Mondták, hogy majd valahol olaszban (Ventimiglia-ban) akasztunk. Persze el is indultunk és La Jonquera-i tankolás kimaradt, mondván mindjárt jövünk vissza, és nem is kell sokat mennünk, majd visszafele tankolunk. Ventinél szóltak, menjünk tovább. Bementünk Santa Lucia és Venti közé félútra, eltettük magunkat másnapra, majd jött a penzum, gyertek beljebb. Ennek az lett a vége, hogy Santa Luciában a parkolóban akasztottuk át a pótot (szerintem egész jól sikerült…)Jelenleg Franciaországban állunk Jura parkolójában, én lassan kirepülök Laci szárnyai alól, és nekivágok a kamionos életnek, immár egyedül.
Remélem mindenkinek sikerült egy összefoglalot adnom irásommal arrol,milyen egy kezdo kamionos elso hónapja oktatójával.
Folytatás a következő részben...
