Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25. --->>> Előzmény 26. ---->->> Előzmény 27. ---->>> Előzmény 28.---->>> Előzmény 29. --->>>Előzmény 30.--->>>Előzmény 31. 1.rész--->>>Előzmény 31.2.rész--->>>Előzmény 32.--->>>Előzmény 33--->>>Előzmény 34--->>>Előzmény 35
Pár nappal később…
Innen még aznap Saint Martin de Crau, a felrakó, és irány Anglia, Northampton. Eredetileg kedd lett volna a lerakó, de nemrég kaptuk a telefont, hogy hétfőre rakták, reggel 6-ra. Jobb ez így, hadd gyűljön a km! Eddig már van 11.000, és még nincs vége a hónapnak. Ha így folytatódik, rekord lesz!
Időközben megálltunk a bundeszon egy Auchan-nál, beszereztünk egy kis muníciót a hétvégére, sör-ásványvíz megnyugtató mennyiségben várja, hogy Calaisba érjünk. A pót félig sincs, szerintem nincs egy tonna sem rajtunk, mindenféle dobozok, amiket 4 óra alatt szedtünk össze a felrakónkon, egy ND logisztikán. Tervek szerint lesz sütés-főzés, pulykából halászlé és pörkölt is… Közben a hétfői meló is megérkezett, angolból ide franciába kompolunk vissza, cipő-rakománnyal majd. Ahogy haladunk észak felé, romlik közben az idő is, amikor indultunk, még 24 fok körül volt, és szikrázó napsütés, most, kevéssel 5 után, Dosnon közelében, szél, csepegő eső, és 16 fok van. Nemsokára cserélünk, még 350 km Calais, én fogom befejezni a napot.
Okt. 25. 10:33 London gyűrű, Anglia…
Újra itt…alig egy hete voltunk „fordított országban”, de nem tudunk szabadulni úgy tűnik. Nagy ország, sziget is, sok mindenből behozatalra szorul. Mi pedig behozzuk. Most éppen burgonyát franciából, 4 kocsival, kocsinként közel 25 tonnát. De ne ugorjunk ekkorát. Northamptonban viszonylag könnyen megtaláltuk a lerakót, sőt még aludni is tudtunk pár órát, miután odaértünk. Reggel 6-ot kaptuk meg lerakó időként, és főnököm külön felhívta a figyelmemet, hogy ez hazai idő szerint értendő, amin nem kicsit csodálkoztam. Eddig mindig angol időben kaptuk a le-felrakókat, ha ide jöttünk. Reggel 6-kor a szigeten még csak 5 óra van. Rá is kérdeztem, de még le is hurrogott, hogy ez eddig is mindig így volt (nem igaz). Most sem így volt, reggel 5-kor még senki sem volt a cégnél, hatra jöttek a melósok, volt fél hét is mire beengedtek minket. Újabban ez a heppje úgy látszik, már több kollégától is hallottam ezt. Odaküldi a kocsit, azt élből elkúr egy órát minimum a munkaidejéből. Lehet, ezen az egy órán múlik, hogy ideát kell éjszakáznia.
Hamar leürültünk, és tűztünk Coggeshallba felrakni. Kínai női csizma, sok száz karton. Két óra alatt fel is raktak minket, plomba, még egy GPS-követő kütyüt is kaptunk, indulhattunk vissza. Kompoltunk, amit nem is bántunk, legalább Tibi ezt is megtapasztalta. Doverben 2 óra várakozás után álltunk a hajóra, ott megvacsoráztunk, kicsit nézelődtünk a fedélzeten, most szerencsére szép idő volt a csatornán, és már át is értünk. Este 6-kor végeztünk a nappal a Marck-ban, aznap 612 km-t sikerült gurulnunk. Fürdés (szigorúan hideg vízben, mert a meleg víz is csak múlt idő a parkolóban már jó ideje) és filmezés-netezés volt a további program. És a mérgelődésé, az egyre romló körülmények miatt. A meleg vizet, illetve annak hiányát már írtam. De hogy 10 fürdőből mindössze 3 működjön… eddig legalább a női fürdőbe be tudtunk menni, ha nagy volt a zsúfoltság, és nem voltak nők, most már azt is lezárták. Van 3 kabin, azt slussz. Lehet sorban állni a hideg vízért. WC…4 fülke, ebből egy nem zárható már vagy 2 éve, és egyen van ülőke. Hétvégente fullra tele van a parkoló, el lehet képzelni az állapotokat, amikor vagy 4-500 ember van ott.
Másnap reggel 5-kor ébresztő, kávé, és tűz Aulnay sous Bois-ba. Ott egy negyed óra címkeresés, mert a megadott címen egy meglehetősen lepusztult raktárépületet találtunk, mindenféle felirat és cégjelzés nélkül. Nemsokára azonban jött a járdán két kínai csávó, mint kiderült, ők voltak a „cég”. Kinyitották a kaput, és rátolattunk az egyik rámpára. Pillanatok múlva már pakolták is le a dobozokat. Ekkor megszólalt a telefonom, főnököm kérdezte, odaértünk-e már. Mondom neki, annyira, hogy már szednek is le minket. Erre mondja, hogy gyorsan állítsam le a rakodást, és előbb kérjem el a biztonsági kódot tőlük. Hogy ezt miért nem lehetett a munkával együtt üzenetben elküldeni máig sem értem. Kicsit értetlenkedtek, de megadták a kódot, amit visszadiktáltam, szerencsére stimmelt. A felrakót is újra hamar megkaptuk, másnap reggel innen 140-re, Champenoise, a rakomány pedig burgonya. Lerakó: Ilminster, Angliában. Átmentünk, próba-cseresznye alapon, naná, hogy nem raktak meg minket aznap. Kiálltunk a cég mellé és nap vége 13:30-kor. Három kocsi is volt ott tőlünk, elkempingeztünk.
Másnap reggel 8-kor már a mobil rámpán álltunk, velünk kezdte a napot a targoncás, hamar felhordta a kocsira a 10 zsáknyi krumplit. Mérlegelés, és már gurulhattunk is vissza Calais felé. A 368 km-t 4 óra 25-ben sikerült megtennünk, meglepően könnyedén húzta LáZáR a majdnem 25 tonna rakományt. Ma hajnali 5-kor indultunk a parkolóból, 12 a lerakónk, még van vissza 120 km. Hat óra alatt eddig jutottunk. Egyszerűen lehetetlen kiszámítani, mikor kell elindulni a vonathoz. Van, hogy szinte üres, meg van, mint most is, hogy órákig tart a becsekkolás, hatalmas a tumultus a terminálon. És ott van a Londoni ring, ami megint nem semmi. Ma is vagy másfél óra volt. Mindegy, érünk, amikor érünk. Hogy innen merre tovább…? Majd kiderül, még nem jelzett a Qual.
Okt. 26. kevéssel 15 óra után Bristol közelében…
Leadtuk a krumplit szerencsésen. Kb. ennyi, ami a diszpó hátralevő feléből említést érdemelt. A vonat maga volt a káosz. Ráadásul nagyon „dolgozós” kedvükben voltak a vámosok, mind a francia, mind az angol oldalon kivettek minket kontrollra, ezzel is elment legalább egy óra. A szigeten a megadott cím alapján könnyen megtaláltuk a lerakót, de ott a mérlegelésen kívül semmi nem történt. Kaptunk egy rakat papírt, meg egy Google-térképet, amin be volt jelölve egy farm, oda kellett mennünk. A CMR-t már leigazolták, mérni is csak rakottan mértek bennünket, így akár el is adhattuk volna a rakományt… Persze nem tettük, annak rendje-módja szerint leadtuk a cuccot. Mivel munkát még nem kaptunk, parkoló után néztünk. Nekünk tökéletesen megfelelt volna ott is ahol voltunk, de nem engedték meg, hogy ott maradjunk éjszakára. Így maradt a billegős, pár kilométerrel odébb.
Épp kezdtünk berendezkedni, amikor megjött a meló. Cwmbran-Párizs külvárosa. Gyűjtő, millió tétel. A GPS elvileg tudta a címet, rövid tanakodás után úgy döntöttünk, átgurulunk és reggel a felrakón kezdünk. Így is lett, a közelben egy billegősben megálltunk éjszakára, reggel a megadott idő előtt fél órával a kapuban voltunk. Ahol nem volt semmi. Illetve volt, csak a cég nem. Másfél óra keresgélés és jó 20 km után lett csak meg a felrakó. Jó szokás szerint sem az utca, sem a név nem stimmelt. Illetve stimmelt, annyi volt csak a bibi, hogy a megadott címen nem maga a cég, hanem egy irodában egy (!) emberke volt, aki adott egy cetlit egy másik címmel, és két névvel, hogy hol, és kiket kell keresni. Nem hiába nem tudta senki az industriában, hogy hol van a keresett cím. Még Józsi is próbált telefonon navigálni minket a Google alapján, de ott is lukra futottunk, egy irodaház volt a megadott helyen, raktárnak nyoma sem volt.
A nagy örömködés amúgy felesleges volt, ráálltunk egy rampára és következett jó négy óra ácsorgás. Akkor kezdték el összeszedni a milliónyi dobozt, amit majd nekünk le kell adni egy logisztikán Párizs külvárosában. Vaskos borítékban van a kilónyi rak jegyzék, több száz tétel van a póton, szinte ömlesztve. Nem kis munka lesz a lerakón sem, mire szétválogatják majd. Jelen pillanatban az M4-en haladunk, valamikor késő estére saccolom a megérkezésünket a Marck-ba, ahol megint hétvégézni fogunk. Most megegyeztünk, hogy a hajón megfürdünk, eddig egyszer sem sikerült meleg vizet találnunk abban a parkolóban. Már előre mérgelődök a várható balkáni állapotokra, egyedül a net, ami enyhíti a bosszúságomat, no és St. Omer. Majd elmorzsolok néhány imát a hétvégén…
Okt. 30. reggel 7 óra 30 perc Pannes közelében - Franciaország
Ilyen is régen volt! Már, mint, hogy reggel hatos felrakó után már robogunk is Párizs felé. Azt hiszem, lassan bejelentkezem ideiglenesen Marck-ba. Ugyan is megint angol lerakónk van, a változatosság kedvéért Birmingham, pár doboznyi valamit viszünk a Land Rovernek. Tegnap este itt voltunk, de már nem raktak meg minket, egy csendes utcában éjszakáztunk.
Az előző melónk pont úgy végződött, ahogy számítottuk, a marck-i hétvége után pontos időben érkeztünk Párizs külvárosába. Miután egyik navi sem tudta a pontos címet, találomra bementünk a legnagyobb industriába, ahol az első helyen, egy benzinkútnál azonnal útba igazítottak bennünket. Szerencsénk volt, nem kellett csak pár száz métert mennünk, és már látszott is a jellegzetes GEODIS felirat egy óriási épület oldalán. A GPS-ek és a számítógépen lévő 2012-es Map & Guide szerint is ott egy mező van… Bejelentkeztünk, és már állhattunk is egy rámpára. Itt is korán örültünk, mert innentől kezdve egy jó hat órás ácsorgás következett. Néha éreztük csak, hogy valamit mintha csinálnának, de mikor felnéztünk a pótra, mindig ugyan azt láttuk. Több száznyi dobozt egymás hegyén-hátán. Egy idő után kitettek egy íróasztalt a rámpa mellé, és azon pipálgatta ki egy muki a tételeket. Mi pedig jobb híján filmet néztünk, szép sorban, vagy hármat egymás után. Úgy voltunk vele, látják otthon, hogy itt vagyunk, és órák óta nem mozdulunk, aznap már nem kapunk munkát, majd valamikor délután jön a másnapi feladat. A Qualcomm változatlanul félgőzzel megy csak, a munkát ugyan (eddig) megkaptuk rajta, csak éppen visszaigazolni és törölni nem lehet.
Kb. 2 hete egyszer csak lefagyott félig a rendszer, most már annyit sem tud, mint eddig, pedig azelőtt is egy fos volt az egész. És ez okozta következő konfliktusomat is sokat emlegetett irányítómmal. Valamikor délután három után ugyan is megcsörrent a céges mobil. Főnököm volt a vonal túlsó végén, és érdeklődött, mi van velünk, hogy állunk a rakodással. Mondom neki, még gyakorlatilag sehogy. Akkor hogy érünk a felrakóra, ami legkésőbb este 6 és innen 140 km. Kérdem, milyen felrakóra, mert mi semmilyen munkát nem kaptunk. Pedig ő kiküldte. Mikor? Reggel 8 előtt már. Hogy miért nem telefonáltam neki délben, hogy nem szednek. Hogy ő miért nem kérdezte, hogy megkaptuk-e a munkát. Ment az adok-kapok. Szerinte nekem kellett volna telefonálnom, szerintem meg azért van ez a szar a kocsiban, hogy többek közt láthassa, mikor, merre, mit csinálunk. Mondom neki, én mindig küldök egy OK-t, ha rendben megkaptam egy munkát, nem tűnt fel mondjuk 10 óra körül, hogy ez most nem történt meg? De nem, és nem. Én vagyok a hibás, meg nehéz ember vagyok, meg most majd mehetünk éjjel, mert hogy ezt másnap le kell adni. Minden más elment a füle mellett, ő természetesen vétlen, mint mindig. Persze a vége az lett, hogy csak áttették egy nappal későbbre a lerakót. Én még azért mérgelődtem magamban este egy darabig, aztán túltettem az egészen magamat. Biztos, nem vagyok sokszor könnyű ember, ezt elismerem, de nagyon tud bántani, ha csak engem találnak hibásnak állandóan, mindenben. Kompromisszum késznek tartom magam, és ezt szerintem már nagyon sokszor bizonyítottam.
Két órával később, már Párizs után…
Átvergődtünk „Európa fővárosán” laza másfél óra alatt. Ahhoz képest, hogy tartott ez már fél műszakot is, igen jó eredménynek számít. Mondjuk autó most is volt az úton bőven, de valahogy, ha lassan is, haladt az összes kocsisor. Tibi volt a pilóta, ahogy most is, így volt időm nézelődni, és újfent lőni pár képet. Nem azért, mert olyan szép helyeken vezet a pálya, nem. A szemetet, a cigánytáborokat a parkokban, az út mellett, a mérhetetlen koszt fényképeztem. Mintha évek óta nem szedték volna össze a szemetet, hegyekben látni mindenfelé. nem tudom, de szerintem méltatlan Párizshoz ez a látvány. És aki átutazik a városon észak-dél irányban, az ezt látja, és ez marad meg benne a francia fővárosról. Bánja fene, ha nekik így jó… Budapest sem sokkal tisztább. Idefele megejtettük az esedékes bevásárlást is, kimentünk Marly-ba a LIDL-hez, ne a Marckban kelljen szakadó esőben vagy hóban-jégben gyalogolnunk. Mert itt most sűrű cseppekben esik az eső, és előttünk szinte fekete az ég alja, tehát ott is fog esni valami, az szinte biztos.
Nemrég kaptam egy ígéretet, hogy ha egy mód lesz rá, átakasztunk, mert Tibi Franciaországon és Anglián kívül még szinte semmit sem látott. Hát majd meglátjuk, mit nyerünk ez helyett, de az biztos, nem fogjuk sajnálni, elhagyni a szigetországot. Vonatoztunk, kompoztunk épp eleget, jól esne kicsit valami barátságosabb és főleg szárazabb vidék felé venni az irányt. Na és persze lassan hazafelé, miután most jön a 3. hétvége.
November 8. 17 óra után az A9 autópályán kevéssel La Jonquera után - Franciaország
Mint látható, nem mentünk haza a 3. hétvége után. Sőt, épp hogy hazaesünk holnap éjjel, ha minden klappol. De ne menjünk ennyire előre, csak szépen sorjában az elmúlt pár nap eseményei, „ZIP”-elve, mert baromi nehéz úgy pötyögni, hogy közben megy a kocsi. Mondhatnám, elég sűrűn beesik egy-egy plusz betű, aminek semmi keresnivalója nincs ott, ahol éppen van.
Nos: nem akasztottunk át, és a lerakót sem tették át egy nappal későbbre. Mi annak rendje-módja szerint beálltunk a Marckba, és vártuk, majd jön a telefon, vagy az üzenet, hogy ezzel meg azzal a kocsival fogunk cserélni, és a többi, ahogy az lenni szokott. Mivel délután fél 5-ig nem történt semmi, nyugodtan lezártam a napot, amit meg is pecsételtem egy, addigra már kellemes hidegre hűlt Saint Omerrel. Valahogy azért motoszkált bennem valami, mert felhívtam főnökömet, mi lesz az akasztással. Semmi, mondta ő, úgy hogy indulhatunk is, mert nem fogunk odaérni. Mindezt 30-án, miközben a feladat nov. 1. éjjel 1 órai lerakóról szólt, innen bő 300 kilométerre. Újfent nem értettem, ő állította, hogy márpedig ez 31-e, és 0 óra 30-as book. Aztán elintézte annyival, hogy „valaki belepiszkált”, és igen, induljunk el máris. Azokban a napokban valami gonosz kobold űzött velünk állandóan tréfát, mert lassan már a saját szemünknek sem hittünk, inkább telefonon felhívtuk az irányítót, valóban az e a cím meg a munka, amit kiküldtek.
Ugye írtam korábban, hogy a Qualcomm behalt, azóta valamit variáltak rajta, sokkal most sem lett jobb, viszont bonyolultabb lett. A munka kijön, majdnem, mint eddig, és üzenetben is kiküldenek mindent ezzel egy időben. Mintha egy megbolondult kakukkos óra lenne a műszerfalon, perceken át csak bimbammol, ha munka jön. Aztán győzzük kibogozni. Meggyőződésem, hogy az előző rendszer sokkal jobb volt, csak az esetleges megjegyzést kellett volna üzenetben kiküldeni, ami a feladatok között nem fért el. Ehelyett egy munkával jön egy halom üzenet. Ja és a régi munkákat nem tudjuk kitörölni, az én kütyümben van vagy 10 meló…
Tehát csomagoltunk, és indultunk „fordított országba”, immáron harmadszor másfél hét alatt. A vonaton most simán ment minden, indulástól érkezésig mindenestől sem volt másfél óránál több. A lerakó is megvolt, a navi ismerte a címet. Próbából bejelentkeztünk, és láss csodát, nem sokkal később már szedtek is minket. Jó két órával a book előtt! Mire a tényleges időnk eljött, már egy csendes zsákutcában húztuk a lóbőrt. Ilyen is ritka Angolországban…
Másnap - Desenzano Del Garda közelében - Olaszország…
Feladtam tegnap az írást, két okból is: egyik, hogy erősen sötétedett, és a melléütések száma kezdett ugrásszerűen emelkedni, a másik pedig egyszerűen simán lustaság volt. de most, miután már a napi limitem felét letudtam vezetésileg, folytatom. Tehát leszedtek jóval idő előtt, kiálltunk és eltettük magunkat másnapra. Majd felébredtünk, kávé és a többi, és vártunk tovább. Jó sokáig, míg végül valamikor délután meg is született a meló: Melksham-Cabanillas del Campo (Spanyolország), autógumi szállítmány. Bő 2100 km, nem mondom, hogy nem örültem neki. Még aznap át is álltunk, miután az volt a megbízásban, hogy a pótot le kell akasztanunk, és ők rakják meg éjjel, mi addig pihenhetünk. Így is lett, természetesen az eső akkor zuhogott a legjobban, amikor a póttal bajlódtunk, de kora este már a jó meleg fülkében pihentünk ismét. Az eső vigasztalanul ömlött kint, de ezen már nem is csodálkoztunk. Ez egy ilyen ország. Reggel aztán mire felkeltünk mehettünk is a papírokért, meg a megrakott pótért. Több mint 900 darab autógumit zsúfoltak bele, mindenféle méretben, úgy dudorodott mindkét oldalon, hogy nem is láttuk a tükrökben a végét. Ezért németben főbe lőttek volna minket. Szerencsére nem arrafele jártunk, így megúsztuk.
Miután ez alkalommal vonatoznunk kellett vissza, „felcsapott farokkal” tűztünk vissza Folkestone-ba. Ezúttal sem volt semmi fennakadás, sőt valahogy a londoni ring is járható volt, így fél háromkor már zártuk is a napot, a változatosság kedvéért a Marck-ban. Lassan bejelentkezhetek oda ideiglenesen… Itt aztán szépen kimatekoztuk, hogy kiveszünk egy 24 órás pihit, hogy aztán mehessünk szombaton is majd, miután az lett volna a 7. kezdésünk. Így „lenulláztuk” magunkat, és másnap kora délután indultunk csak el Bordeaux felé. Várt ránk egy közel 1200 km-es etap, az un. „hosszú francia”, annak minden unalmával. Mert baromi unalmas, viszont cserében haladós. Itt is matekoltunk egy kicsit, és abban maradtunk, ezen a napon csak egy fél műszakot megyünk, és másnap ledaráljuk a maradékot, elmegyünk egész a lerakóig. Így fél nyolckor már végeztünk is a nappal. A következő napról nincs sok mondanivaló. Reggel 7-kor indultunk és 23.35-kor álltunk meg, 1250 km-el odébb. Itt aztán 32 óra pihi kezdődött. Ezt aktívan meg is oldottuk, igaz szokatlan hideg volt, és sűrűn esett az eső is. Filmeztünk, feküdtünk, főztünk, majd kezdtük elölről.
A lerakással sem volt gond, csak annyi, hogy nagyon sokáig tartott. Közben megkaptuk a következő munkát is, miszerint onnan Zaragoza felrakni, és irány olaszba, Massa di Lombardába. Ennek első blikkre nem örültem, mert már hazafele kellett volna kanyarodni, és olaszból erre minimális volt az esélyűnk. Aggodalmamat jeleztem is haza, és megnyugtattak, hogy akasztással, de megoldjuk valahogy a dolgot. Betartották, mert miután megraktunk, kaptuk is az utasítást, hogy mindössze Montpellierig kell vinni a motyót, ott egy kollégával cserélünk, mi visszafordulunk spanyolba, közelebbről Vals-ba, és onnan Manresa felrakóval és egy Zólyomi (Sk) lerakóval itthon lehetünk hétvégére. Kapóra is jött, mert így kétszer is volt El Mirador…a nyári tűzvész nyomai még erősen látszanak amúgy arrafelé, már jóval La Jonquera előtt elszenesedett fatörzsekkel vannak borítva a domboldalak. Több tízezer hektár erdő égett itt le a nyáron. Lehangoló látvány, évekbe fog telni, mire itt újra zöldben pompázik majd a vidék.
Közben meg majdnem kifelejtettem egy, ismét érdekes momentumot: a napokban kaptunk egy körüzenetet a Qualcomm-ra, hogy az igen-igen okos telefonunkkal készített fotót a menetlevelekről innentől nem áll módjukban elfogadni, mert technikailag nem megfelelő, értékelhetetlen. Ergo, elszámolni is csak a faxon, e-mailben, személyesen leadott menetleveleket fogják elszámolni. De a CMR-eket továbbra is ezzel a készülékkel kell küldenünk. Engem speciel ez a dolog nem érint, csak kurvára idegesít. Hogy lehetséges, hogy a CMR-ek olvashatók, a kézzel, tollal megírt menetlevelek pedig nem. A CMR-en sokszor alig látszik valami, nem egyszer kell újra meg újra lefotózni, de ezt elfogadja a cég. Így szépen kanyarodunk vissza a kezdetekhez. Van telefon, ami amúgy szinte semmit sem ér, jó Wabis hagyományok szerint, annyira le van butítva, amivel az Ő érdekeit szolgáló iratot kell küldenünk. A menetzsuga, ami alapján MI kapjuk a bérünket, már nem fotózható, keresgéljünk csak faxolási lehetőséget, vagy postát-bármit. Mindkét okmány A4-es méret. Mondom, engem nem érint, én „Erzsikével”, fedélzeti titkárnőmmel (Canon multigép) scannelem be az összes cuccot, és küldöm haza PDF-ben egyenesen az elszámolónknak (aki mint már írtam egy kis angyal, az eddigi leglelkiismeretesebb irodista, akivel valaha dolgom volt), de nincs ilyesmi mindenkinek, sok kollégának még laptopja sincs, így megint csak amolyan kib@szás szaga van a dolognak.
Most mikor e sorokat pötyögöm, már itthon vagyok, ma hajnali 3 órakor értem haza (11.10. szombat). A kocsit lerakja a belföldesünk hétfőn, és vissza is rak valahol, így elméletileg hétfőig itthon lehetek, Októberben mentünk több, mint 15.000 kilométert, újra kiröptettem egy tanulót, Tibit. Tegnap és tegnap előtt megint nagyot futottunk, csütörtökön délben indultunk Manresaból. Ventimigliáig mentünk, onnan tegnap reggel kilenckor indultunk, és egy megállással jöttünk végig. 1263 km volt „egy seggel”, elég volt. Hogy innen hova? Nem tudom még. Majd jelentkezem, most két napig nem is akarok hallani munkáról.
Sziasztok.
