Az út Ventimigliáig, majd a csodás hétvége.
Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15
Május 30. 20 óra 35 perc Ventimiglia-Olaszország
A „nagy kaland” elkezdődött. Na, nem annyira nagy, nem is annyira kaland, de egyfajta nászút feleségemmel, akit az évente engedélyezett két alkalom közül az elsőt felhasználva magammal hoztam. Jó előre szóltam, hogy hozni akarom, nem is volt vele semmi gond, egy formanyomtatvány kitöltése és aláírása után már vehette is a nyakába Európát.
Pár perc késéssel folytatom, egy kolléga megtalált „filmügyileg”, áttettem pár giga filmet neki egy pendrive-ra. Ugye azzal hagytam abba legutóbb, hogy a Szlovák lerakó után, ahogy megéreztem, kaptam egy Galánta felrakást, és Móváron kellett hagynom a pótot, meg a gépet is, onnan kedden le kellett mennem Pécsre egy másik póttal, és főnököm ígérete szerint egy Dunaújvárosi felrakás után, Pesten fogok végezni. Így unokaöcsémmel, miután felraktunk Galántán, Móváron megálltunk a késő délutáni órákban, és rövid, de eredménytelen stoppolás után, vonattal felautóztunk Pestre a kocsinkért. Így legalább a hosszú hétvégét otthon tölthettem. Hétfőn este visszabuszoztam Móvárra, és kedden valamivel hét óra után elindultam Pécsre.
Rakományom alig 3 tonna eternit cső volt, amit a vízműnek kellett leszállítani. A címet könnyen megtaláltam, alig egy órával később már üres is voltam. Félreálltam, és vártam, hogy címet kapjak. Teltek az órák, ezzel együtt fogyott az én munkaidőm is, vezetésem is alig több, mint 4 óra maradt eddigre. Szerettem volna beérni Pestre, mivel éjfélkor a kocsi műszakija is lejárt. A várt feladat csak nem jött, sürgető telefonomra sem kaptam fuvart, csak annyit, hogy várjak türelemmel. Végül, estefelé jött az ukáz, menjek Dunaújvárosba, és másnap reggel pakolok a papírgyárban. Nyertem egy újabb éjszakát otthon, viszont mehetek műszaki nélkül…
Újra ugrottam egy nagyot, ugyan is e sorokat már Spanyolországból, közelebbről, Figueresből írom, mintegy 600 kilométerrel távolabbról. Az történt, hogy időközben elkészült a vacsora, ami „egy személyben” reggeli és ebéd is volt, (hisz csak a strandra indultunk eredetileg, így nem is reggeliztünk) és nejem hívó szavának engedve kimentem kajálni. Gondoltam, majd utána folytatom az írást. Végül is folytatom nem?... Csak kicsit később. Olyan álmos lettem kaja után, hogy szerintem akár kint a húgyszagú flaszteron is képes lettem volna ülve elaludni. Ilyenkor jön aztán a „majd holnap folytatom” effektus. Kicsit még filmeztünk, inkább megszokásból, aztán szunya, de szigorúan. Korán kell kelni reggel.
Szóval, hogy időrendben folytassam a történteket, megkaptam Pécsett, hogy másnap Dunaújváros, és elindultam haza. Ekkorra már alig három órám maradt mindössze, igy nem értem rá különösebben tökölni. Hét óra előtt haza is értem, időközben családot riasztottam, igy ők már vártak rám a parkolóban. Több táskányi motyót kellett kipakolni, hisz másnap adtam le a kocsit a szervízbe Pesten, gondoltam, eltart pár napig, mire elkészül. Másnap reggel, 7 óra után már jelentkeztem, az időközben megkapott címen, a Hamburger Hungaria KFT. Dunaújvárosi üzemében. A cég, nevével ellentétben nem hamburgert gyárt, hanem papírt, konkrétabban csomagolópapírt. Itt raktam fel majdnem 25 tonna papírhengert, amit valaki Pestről vitt tovább másnap Németországba.
A közel két hónapnyi dobozos meló után, nem mondhatnám, hogy jól esett a ponyvahúzogatás, spaniferezés. Mondjuk, a logisztikai rendszerük tetszik, számítógépen kell bejelentkezni, és sms-ben értesítenek, hogy mikor, hányas rakodóhelyre menjek a kocsival. Csekély, három és fél órás várakozás után mehettem is rakodni, innen újabb másfél óra elteltével már robogtam is a telephely felé. Egy kis félsz volt bennem a műszaki, illetve annak hiánya miatt, de úgy voltam vele, ha eddig nem állítottak meg, miért pont most tennék… Szerencsém volt, gond nélkül beértem. Beálltam egyből a mosóra, onnan gumis, majd a pótot letettem a rakott pótok közé, a papírokat leadtam, a gépnek meg elkezdtem intézni a műszakiját.
Ez igazából annyiból áll, hogy ha a mosatással, meg a gumissal megvagyunk, és ezekről megkaptuk az állapotfelmérő lapunkra a pecsétes igazolást, sorszámot húzunk a diszpécsernél a műszaki ügyintézőhöz, aki,ha megnézte a kocsit, meg a papírokat, kiállítja a megrendelőt a szerviz felé. Ilyenkor lehet elmondani azt is, ha valami egyéb gondunk van a kocsival. Nekem volt, a bal ajtónál beázott, így ezt is felirattam a szemlén, meg a műszakin kívül. Ezután van fél óránk, hogy a megrendelővel megjelenjünk a szervizben, és átadjuk a kocsit. Így leírva nem sok, de sokszor fél nap is rámegy, mire mindenhol sorra kerülünk.
Estefelé volt már, mire végeztem, és kiálltam a buszmegállóba a cég előtt, hogy aztán most megyek haza! Előtte főnökömmel abban állapodtam meg, hogy mihelyt kész a kocsi, már mehetek is melózni, mert az a kurva pénz… szóval kell nagyon, nem lehet otthon lebzselni sokat. Mondjuk, arra nem számítottam, hogy már másnap délelőtt hívni fog, hogy akkor pénteken már mehetünk is Spanyolba. Előtte még megkérdezte, hogy a mami járt-e már ott, mondom, hogy igen, de szereti, szívesen menne újra. Azt mondta, hogy akkor oda megyünk, még hívni fog, hogy elkészült-e az autó, de készülődhetünk nyugodtan. Nejem extázisba is esett, gőzerővel állt neki a csomagolásnak. Alapos munkát végzett, a kocsit úgy átrendezte, hogy néhány dolgot azóta sem találunk…
Aztán elérkezett 28.-a reggele, korán, fél hat magasságában jött Judit, „családi sofőrünk”, mióta nincs autónk, ő fuvaroz minket Pestre, amúgy nejem barát-és kolléganője. Faintos csajszi, előző életében biztos férfi volt, tökösebb sok hímtársamnál, és nem utolsó sorban, kifejezetten jól vezet. Becuccoltunk a Renaultba, és Go Pest. A gördülékenyebb haladás érdekében én vezettem, mégis rám szólt az M6-on, hogy nyugodtan mehetünk 130-at is. És még én sajnáltam a kis „egynégyes” mocit, hogy mennyire pörög… Egy-kettőre fenn voltunk Pesten, kipakoltunk, ő fordult is vissza, dolga volt 10-kor, mi meg bementünk a diszpécserhez. Várnunk kellett nyolcig, mert az irányítóknak ekkor kezdődik a munkaidő. Leültünk, beszélgettünk, kávéztunk.
Egy kollégám tanácsára fél nyolc körül elsétáltam a szervízbe, hogy rákérdezzek a kocsira. Kiderült, már előző este készen volt, a kulcs a diszpécsernél van. Vissza a diszpécserhez, sorszám, mert anélkül egy tapodtat nem megy a magunkfajta dolgozó, és pár perc után már kezemben is volt a kulcs. Már csak a kocsit kellett a néhány hektárnyi udvarban megtalálni. Idővel az is meglett, így kilenc óra körül betettem a kártyát, és az érkeztetőhöz álltam, hogy bepakolhassunk. Közben én megtudtam, hogy a pót, amit Henaresbe kell vinnem, nemrég indult el Nyíregyházáról, így arra még várni kell. Azért csak eltelt az idő, asszonyom belakta a fülkét, elpakolt mindent, (semmit sem oda, mint én szoktam, így semmit sem találok azóta) egyszer csak megláttam a traktort, ami hozta a pótomat. (tudom, a nejem vette észre,úgyis szólni fog érte, ha olvassa…) Észrevettük, hogy a parkolóban áll… ekkorra már szólóban, a pótot leakasztotta az udvaron.
Megkerestem a kollégát, átvettem tőle a papírokat, elmondta, merre találom, és mentem felakasztani. Ezzel is hamar megvoltam, ezután már csak a kapujegy volt hátra, és indulhattunk is. 11 óra volt, mikor kigurultunk a telephely kapuján.
Hogy stílusos legyek, a lovak közé csaptam, és egy trappban lehúztunk Tornyiszentmiklósig, a szlovén határig.
M7 a nyerő
Fél háromkor hagytuk el Magyarországot. Maribor mellett megtankoltam, szomjas volt a ménes, közel 800 liter folyékony zabot nyelt el a gép. Itt jegyzem meg, hogy délnyugati szomszédunknál alig több, mint egy Euro egy liter gázolaj…
Egy kis nasi
Itatás
Aki sokat tankol,ajándékot kap
A kötelező pihenő kivétele után, 19 óra 45-kor léptünk át Olaszba, Nova Gorica-nál, ekkorra közel 600 kilométert megtéve a 2400-ból. Miután munkaidőm a vége felé járt, fél kilenckor megálltunk Fratta közelében, egy parkolóban. Az első napon összesen 651 kilométert mentünk, ez szerintem jó eredmény.
Szolid vacsora
Másnapra Ventimiglia elérése volt a cél, ez kicsivel 600 km fölött volt, végig pályán, így nem volt nagy kihívás. Kicsit rontotta az esélyeket, hogy a „sok lukas”, alagutakkal teletűzdelt pályán kellett végig menni, amit lassan már tiszta szívemből utálok.
Alagút
Egy kicsit magasan vagyunk
Irány jobbra
Távolban a tenger
És itt van!
Riviera ide, Cote d’ Azur oda, minden tököm tele van a száznál is több alagutukkal. Néha már attól félek, hogy Andrea összecsomagol, és faképnél hagy egyszer, annyiszor veszíti el a fonalat útközben. Természetesen nejem meg odáig van az alagutakért, bár a végére szerintem ő is unta. Így reggel hat előtt öt perccel átmentünk vakondba, és összességében alig több, mint hét óra vezetéssel Ventibe értünk. Fél háromkor ütöttem műszak végét, tervek szerint innen hétfőn kora reggel indulunk tovább, miután este tíztől vasárnap este tízig tilalom volt Franciában.
IItt már sokan voltunk magyarok, legtöbben a Wabitól, egykettőre összeállt egy csapat, szinte rögtön szervezkedni kezdtünk a másnapi programot illetően.
Ventimiglia-parkoló
Még akkor délután besétáltunk boltot keresni, egy-két alapvető élelmiszert (sör…) beszerzendő, és közben megbeszéltük, hogy másnap reggel, amolyan ebéd előtti mozgás gyanánt, lesétálunk a tengerhez.
Séta Ventimigliában
Akkor még nem sejtettem, mi vár ránk… Bevásároltunk, főleg folyékony halmazállapotú, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen ételeket, majd visszavonultunk, ki-ki saját rezidenciájába, a másnapi viszontlátás reményében. Néhány kollégában ekkorra már erősen túltengett a maligán, és ezt meglehetős hangerővel tudatták is Ventimiglia lakosságával. Szerencsére azért csak elcsendesedtek, és mindenki nyugovóra tért.
Szombat reggel „természetes ébredéssel” kelt a csapat, (természetesen volt, akit kelteni kellett) és egy gyors intravénás koffeinbevitel után, fényképezőgéppel, törülközővel felszerelkezve, elindultunk strandolni. Alig volt az ég beborulva, még nagyon hűvös sem volt… Igazi magyar virtustól vezérelve kijelentettük, hogy mi most fürödni fogunk a tengerben. Nem volt túl jó ötlet, mint később kiderült, mert a víz kellemes 15-16 fokos lehetett. De vissza már nem lehetett szívni, meg aztán ott volt nejem is, mint egyetlen nő a csapatban, és hogy nézett volna ki, ha bármelyikünk is visszakozik előtte. Inkább a tüdőgyuszi! Nekik! Nekem meg úgyis mindegy, én vállaltam a szégyent, így csak térdig merültem a habokba. Így is zacseszig vizesek lettünk, mert fél méteres hullámok voltak.
Jót ökörködtünk, szedtünk néhány kiló kavicsot otthonra, és elindultunk dél körül vissza a parkolóba, mivel kezdtünk megéhezni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
