Át a Brenneren
Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.
Július 04. 15 óra 00 perc Ansfelden-Ausztria
Újra eltelt egy hét, és időközben gurultunk több, mint 2700 kilométert… Útban vagyunk hazafele, én már sokadszorra, Gergő talán nem kicsi bánatára. Ez a túra neki különösen rövidre sikeredett, de úgy alakult, hogy Magyar lerakót kaptunk, igy ő most majd otthon kiszáll, Krisztián fiam pedig be, és elkezdődik a „családtag utaztatás” második része. Most, hogy járatom a motort, unokaöcsém a felső ágyon ejtőzik, a klíma küzd a meleg fülkével, megpróbálom ismét csak bepótolni tetemes lemaradásom. Talán nem lesz annyira nehéz dolgom, hisz csak egy hét telt el, diszpóból is ez a harmadik, és itt van velem kisokosom is, a füzetem, amibe mindig minden lényeges momentumot lejegyzek.
Akkor lássuk! Nova Goricaban hagytam abba az írást egy hete, és ígértem, hogy az odáig tartó útról is beszámolok. Valóban, az a hétvége maga volt a káosz. Pénteken indultunk Pestről, ekkor már eleve stop volt Szlovéniában, valami ünnep miatt. Úgy számoltam, a határ közelében majd megállok valahol éjszakára, és majd szombaton korán, a reggel 8-tól kezdődő tilalomig hátralevő „lukban” átmegyünk Szlovénián. Csakhogy útközben tankolnom is kellett Maribor után, ezt is be kellett kalkulálnom. Mindezeket figyelembe véve, végül fél ötkor megálltam Balatonszemes határában, az új M7 pihenőjében. Úgy számoltam, kilenc óra pihenőt veszek csak ki, es hajnali kettőkor elindulok. Így is lett, másnap kettőkor tovább indultunk. A határt fél négykor léptük at Tornyiszentmiklósnál, és másfél órával később megálltam tankolni Maribor után.
Egész addig úgy tudtuk, hogy a tilalom 8 órától 13 óráig tart, ezert mire odaértem, ki is matekoztam, hogy ott vesszük ki a 11óra pihenőt, es onnan indulunk majd tovább.
Be is álltam az őrzött parkolóba, ahol a tankolás folyományaként, 12 órát gratis állhattunk, majd lezártam a napot. Ez egész pontosan 4 óra 55 perckor volt. A tankolás mellé járt még egy szendvics is, amit jóízűen elmajszoltunk reggeli gyanánt. Mivel korán keltünk ugyan, de nem sokat dolgoztunk, ezért olyan ímmel-ámmal aludtunk is egy kicsit. Valamikor kilenc után engedve a természet hívó szavának, kikászálódtam a kocsiból. Gergő meg húzta a lóbőrt, én nem voltam álmos, elmentem sétálni, meg kollégát keresni. Találtam is egyet a kúton, állt a kútfejek között, nem tankolt, de láthatóan gondterhelt volt. Üdvözöltük egymást, kérdem, merre tart. Mondja, hazafele menne, de teljesen tanácstalan, eddig eljött Olaszból, de nem mer tovább indulni, mert nem tudja, stop van-e, vagy nincs. Az újságban két időpont is meg volt adva, meg az, hogy különböző útszakaszokon.
Mondtam neki, hogy szerintem most van, és délután egytől nem lesz. Ok, mondta, de akkor hogy a bánatban jönnek-mennek a pályán mindenféle nemzetiségű szerelvények? Valóban, láthatóan kevesebb, de közlekedett kamion a pár száz méterre lévő pályán. Időközben beállt a szomszéd kútoszlophoz egy szlovák kolléga tankolni, kérdeztük tőle, mi az ábra, mondja, hogy ő simán eljött az Olasz határtól idáig, és nem állította meg senki, és hogy 14-től lesz stop 22-ig. Az kaffa, nekünk akkor kellene mennünk… Bementünk a kút pénztárához, ott is megkérdeztük, mi a helyzet. Egy kedves hölgy egy cetlire ráírta: 14.00-22.00 STOP. Aztaaaaaaaa! Vissza a kocsihoz, Gergő épp ébredezett, mondom neki, tűzni kell, mert különben nem fogunk a bookolt lerakónkra érni hétfőn reggel 8-ra. Tacho indítás, újra műszakkezdés, aznap már másodszor, (ha nem vezettél 10 órát az eltelt 24-ben, nem gond) és készülődés az indulásra. Közben viszont beállt a parkolóba egy tartályos szlovák kocsi, sofőrje állította, hogy egy kapuval visszább a zsaruk terelték ki a kamionokat a pályáról, ő is ezért húzta a csíkot be gyorsan ide. Most mi van???? A tacho könyörtelenül ketyegett, végül úgy döntöttem, majd megmondják, ha nem mehetek.
Kikanyarodtam a parkolóból, rá a pályára. Nem mondom, hogy nyugodt voltam, nekem már egyszer nagyon sokba került a tilalom alatti közlekedés, valahogy, de ja vu érzésem volt. A látottak sem igazán győztek meg, mert csak elvétve találkoztunk kamionnal.
Az első kapunál aztán a kártya mellett mutatom a srácnak a cetlit is, és kérdem, korrekt? Ránéz, megrázza hosszú sörényét, és ráírja a papírra: 08.00-13.00. És vigyorog. Én nem, egy pillanat alatt rájöttem: a tilalom közepén megyek! Megköszöntem, és húztam a csíkot, magamban az összes istenhez, Buddhát is beleértve rimánkodva, hogy csak az első, bármilyen parkolót érjem el, lehetőleg előbb, mint egy portyázó rendőr engem. Szerencsém volt. Alig két kilométerrel odébb begurultunk egy parkolóba, ahol már állt jó néhány szerelvény. A sor elején épp egy kocsinyi hely volt, hát besoroltam oda. Mögöttem két magyar kocsi volt, később mondta az egyik pilótája, hogy neki 50 Euróért mondta meg a frankot a rendőr, hogy tilosban jár. 200-ról indított, de rávezette kollégát, hogy olcsóbban is megúszhatja a dolgot.
Újra pihenő, ezúttal azonban a műszakot nem zártam le. Végül, bő másfél óra állás után indultunk tovább, hogy aztán negyed négy előtt megálljunk Nova Gorica előtt.
Az itt töltött majdnem két napról már írtam, igy ugrok egyet, és a 28.-án történtekkel folytatom. Miután a lerakó időnk reggel 8 órában volt megadva, és még 360 kilométer választott el minket a céltól, ismét nem sokáig állhattunk reggel. Ez a táv már nehezen teljesíthető fél műszakban, így úgy matekoztam, ismét kettő óra magasságában lesz az indulás.
Optimális esetben 4 óra vezetés, egy óra pihenő, majd a maradék, nem lesz gond a nyolc órai érkezéssel. Így is lett, annyi különbséggel, hogy első körben 3óra 10 perc után álltunk ki, Nogale Rocca magasságában. Addig nagyon jól haladtunk, már csak száz kilométer volt a lerakóig, és bő két és fél óra. Szűk egy óra állás után indultam tovább, de az utolsó mintegy 40 km feladta a leckét. Ugyan is, egy körforgó végén, ahol egy hídon kellett volna átmennünk a folyó túloldalára, le volt zárva a híd. Egész addig egy nyamvadt tábla sem jelezte az útlezárást. Mentem egy kört a körforgóban, és találomra elindultam a folyóval párhuzamosan. Szegény "Bori" folyamatosan vissza akart fordítani, de én csak mentem a fejem után. Hamar kiderült, neki volt igaza. Mikor félreálltam, és rákerestem, láttam, hogy amerre tartok, hosszú kilométereken át nincs átkelési lehetőség.
Visszafordultunk, és elindultunk az ellenkező irányba, mert arra láttunk egy hidat. Volt is, jó 30 km-el lejjebb. Sikeresen átkerültünk a másik oldalra, elindultunk visszafele. A gond csak az volt, hogy amerre nekünk kellett volna mennünk, rendre ki voltunk tiltva. Bármerre vettem volna az irányt, 3.5-os, vagy 7.5-os táblákba ütköztünk. Azért csak elkeveredtünk a lerakóig, igaz az utolsó 5 kilométert „van ez annyi!” felkiáltással, tan 3.5-os tilalom alatt tettük meg. Egyszerűen nem volt más út. Már a gyárban egy kolléga mesélte, hogy ő meg földúton is jött a végén…
Szóval gyár megtalál, bejelentkezés, es „warten”. Jó sokáig, vagy három órán át. Itt már szó sem volt a reggel 8-as lerakásról. Az olasz nem siet, ő ráér.
Azért csak megszabadultunk a súlyos papírhengerektől, és délben elküldtem a Casonon: üres vagyok. Szerencsére nem kellett kiállnunk, sőt zuhanyzó is volt, így nem nagyon siettünk. Azt tudtam, hogy új fuvart csak valamikor délután kapok, így befüggönyözve hesszeltünk a sistergő melegben. Mert meleg az volt, ezt még nem is írtam. Sőt, nagyon meleg volt. Olyan barátságos 36-38 fokot mutatott a hőmérő. Szenvedtünk is rendesen. Ez a fuvarocska végül nem volt sok, összesen 950 kilométert tett ki. Illik ra a kicsinyítő képző.
Pár órával később villog a piros LED: Forli-Dormagen (Németország). Elektrolux, hűtőszekrény.
Tavaly a fél életem ott töltöttem, tudtam, mi merre van. Durván 180 km, annyi időm már nem nagyon maradt, hogy addig lemenjünk, de azért elindultunk.
A felrakó reggel 9 óra volt, megint csak nem volt miért sietni. Kicsit örültem is, mert a Brenner felé kellett mennünk, legalább hűvösebb tájakon is járunk. Érdekes, még csak a nyár elejénél tartunk, de nekem már elég a melegből…
Estére, fél öt körül aztán Castel san Pietro Terme közelében álltunk ki, egy parkolóba. Nem mertem húzni az időt, mert Olaszország is kezd zsúfolttá válni, és sokszor nagyon nehéz este helyet találni. Megálltunk a forgalmas, meleg, húgyszagú placcon, és eltettük magunkat másnapra. Nem volt könnyű, a zaj, és a meleg miatt.
Másnap aztán fél nyolckor műszakkezdés, majd a kávé, meg a kötelező egyéb teendők után, indulás Forliba. Alig több, mint egy ötvenesre volt, igy fél kilenckor be is jelentkeztem a portán.
Szerencsére, ez a pót nem terpeszes, sima mega, így nem kellett vele dolgozni sokat. Délben álltam végül a rámpára, (9.30 volt a felrakó…) es negyed kettőkor végeztünk a rakodással. Több melós mar messziről köszönt, sokszor találkoztunk már. Az biztos viszont, hogy nem a kapkodásba fognak belehalni. Hangosan énekelve dolgoznak, az ebédidőt szigorúan betartják, amennyivel előbb mennek kajálni, pontosan annyival jönnek később… Kedvenc szavaik a domani, meg a mannyana… alapjában jó fejek, valahol kicsit bírom a digókat.
Itt újra csak fürdés következett ezután, (itt is van sofőrzuhanyzó) és a gázra léptem. Elektrolux lévén, ez a fuvar is bookolt volt, július 01. 10 óra volt megadva érkezésnek. Kicsivel több, mint 1400 km, ez már azért jó kanyarnak számít, idő is volt rá, nem tűnt nagy kihívásnak. A pályát kifejezetten kedvelem, a Brenner a kedvenceim közé tartozik, nem olyan vad, mint a Frejus, vagy a Blanc.
Gergő külön örül, o meg nem járt azon a tájon. Tehát elindultunk Forlibol, hogy aztán egy pihenő közbeiktatásával, kicsivel 20 óra után megálljunk éjszakára Campo di Trens magasságában,a Brennertol 20 kilométerre. Itt aludtunk az egész út alatt a legjobban, kellemes huvos volt, a levegőt „harapni” lehetett, a környék gyönyörű volt. Gergő már szinte nem is fényképezett, hanem videózott, gyakorlatilag 15-20 másodpercenként emelte a gépet, azt sem tudta, mit örökítsen meg a látottakból. Nem tudom, hol tarthat, de sok száz képet ellőtt eddig, az biztos.
Másnap 8-kor indultunk tovább, és alig negyed órával később már Ausztriában voltunk.
Itt tudtam, hogy a Brenner másik oldalán van egy Shell kút, ahol van ingyen net, így arra vettem az irányt. Mintegy két órára megálltunk, eztán a családé volt a főszerep.
Jót beszélgettünk, majd tovább álltunk. Most, hogy mindig van velem valaki a szeretteim közül, nem tűnik fel a távollét annyira, így könnyen búcsút vettem tőlük. Innen egy trappban mentünk aztán Kufstein-ig, ahol „itatás” következett.
Azon már meg sem lepődtem, hogy az automata nem adott nyugtát, csak egy „printer defekt” felirat villogott bánatosan a kijelzőn, mikor megnyomtam a –Beleg- gombot. Eddig talán ha kétszer sikerült számlát kicsikarnom a szerkezettől, így a tankolást csak rávezettem a menetlevélre, és odaírtam, hogy nem adott a gép nyugtát. Nem gond, a számla úgyis megérkezik majd a céghez. Ezután, egy pihenővel, jó 460 km következett, hogy aztán már Németországban, Hainburg közelében fejezzük be a napot, kevéssel hét óra után. Másnapra 240 maradt, újra csak nem kellett sietnünk.
Elsején reggel hat után ébresztő, reggeli teendők elvégzése, és tűz tovább. Újra csak rácsodálkoztam unokaöcsémre, mert nála a reggeli keles után, (ami meglehetősen nehezen megy) a következők történnek: lekaszálódik a felső ágyról, egy mozdulattal felcsukja az ágyat, (beágyazás…) majd belehuppan a jobb oldali ülésbe, becsatolja az övet, és mehetünk. Igaz, az elején „nehezen veszi a fordulatot”, de aztán felpörög. Tehát indulás Dormagenbe negyed hétkor. Itt is voltam már, könnyen megtaláltam az AEG logisztikai központját. Háromnegyed tízkor oda is értünk, hogy aztán 11-kor ra is állhassak a rámpára. Ennyit a bookolt időről megint…
Bő két órával később ürültem le, ekkor zártam a diszpot. A mérleg: 1453 km.
Ezúttal hamar megkapatom az új fuvart is. Eszerint át kellett állnom Lutzerathba, és onnan műanyag poharakkal megrakva Szigetszentmiklós a végállomás.
Gergő kicsit talán elkeseredett, úgy tűnik, ezúttal ennyi volt, most Krisztián jön. A menetlevelek megírása után, miután a GPS is megtervezte az utat, egy óra körül elindultunk hát a felrakó felé. Jó 170 kilométerre volt, tőlünk, így nem sok esélyt láttam rá, hogy még aznap meg is raknak minket, de úgy voltam vele, legalább a helyszínen kezdünk másnap.
Gyönyörű, dimbes-dombos tájon át vezetett az út, valami „Kakamukikuki…” nevű céget kellett megtalálnunk. Nem ez a neve, de valahogy igy hangzik…
Szerencsésen meglett, eddig a staut is valahogy megúsztuk, (Gergő hiányolta is) és fél ötkor be is álltam a cég parkolójába. Miután a refszamot is megkaptam, ráállítottak egy rámpára, és mondta egy főnök szerű emberke, hogy nyugodtan vacsorázhatunk, kb. két órával később leszünk megrakva.
Ennek annyira először nem örültünk, mert még szerettünk volna haladni, amire így nem sok időnk maradt. Volt viszont egy áruház pár száz méterre, ahol feltölthettük a készleteinket, nem utolsó sorban nekem az árpaszörp volt már nagyon fogyóban. Így elmentünk bevásárolni, majd a kocsiban megvacsoráztunk. Ez utóbbit később kint megismételtük… Közben észrevettük, hogy van egy parkoló mellettünk, ahol ekkorra mar állt két kocsi, volt wc is, amit használhattunk, így úgy döntöttünk, ide állunk ki, és itt éjszakázunk inkább, mint a pálya mellett valahol. Így este hétkor beütöttem a műszak végét, újra eltelt egy nap.
Masnap reggel hétkor folytattuk a munkát, nem lehetett lustálkodni. Nagy célt tűztem ki magunk elé, mindenképpen szerettem volna eljutni Ansfeldenig, miután hosszú pihenőt kell kivennem, és itt van net, meg hétvégén bolhapiac. Tehát a cél: megtenni „staulandon” keresztül bő 700 kilométert. Így 07 óra 20 perckor a lovak közé csaptam, és egy trappban 3 óra 54 perc vezetéssel Wurzburgig mentünk. Majdnem 300 kilométert sikerült megtennünk, elégedett voltam. Addig csak pár kisebb torlódás borzolta a kedélyeinket, épp Würzburgnal kezdett combosodni a forgalom, ezért is álltam ki.
45 perc állás után már indultunk is tovább, hogy aztán majdnem feladjam a tervemet. Innen stau stau hátán, volt, hogy fél órát csak araszoltunk, kezdett reménytelennek látszani az Ansfeldeni hétvége.
Minden jó, ha jó a vége, azért csak sikerült eljutnunk idáig, két pihenővel, 9 óra 14 perc vezetéssel. Nagyot szaladtunk, 724 kilométert sikerült gurulnunk. Képzeletben hátba veregettem magam, és gyorsan beadtam magamnak egy intravénás árpaampullát. Megérdemeltem, ez nem vitás. Ma bolhapiacon voltunk, ahol beruháztam egy színes, 36 cm-es kis tévére, kemény 8 Eurómba fájt. Jól halad az UPC projekt, nemsokára nézhetem a „Barátok közt”-et újra. Most újra utolértem magam, elmúlt este hét óra, megyünk a kútra, netezni, meg hazaküldöm ezt a cuccot, dolgozzanak vele az otthoniak. Szerintem a jövő héttől megint naponta fogok írni, Krisztián biztosan nem hagyja, hogy egy hetet elsumákoljak.
Ennyi az elmúlt hét krónikája, most csomagolunk, és megyünk a hűvösre. A közeli viszont-látásig:
Jo ejt drágáim, szép álmokat Magyarország!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
