* A képeken a dátumok nem helyesek, akkumulátor csere után nem lett beállítva. *

Hát megjött a várva várt folytatás! Elozmeny 1 ----> Elozmeny 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10

Március 27. 09 óra 30 perc Fabro-Olaszország

Mint a dátumból is látszik, megint lusta voltam, pedig de hányszor megfogadtam, hogy nem hagyok ki több napot az írással, mert aztán nehéz bepótolni! Mentségemre szolgáljon, hogy egyrészről nagyon eseménytelen volt (szerencsére) az elmúlt pár nap, másrészről pedig eléggé feszített tempót kellett, hogy diktáljak magamnak, így mikor végre leálltam, semmi energiám nem maradt az írásra.
Sebaj, most szombat van, idő mint a tenger, így megpróbálom hát behozni a lemaradást. Tehát, miután újra lett útitársam, így nem egyedül folytattam az utamat Franciaország felé. Kicsit lassítanom kellett ugyan az iramon, miután kollégám TGA-val volt, és több mint 21 tonna súllyal, így az ő kocsijának „jobb szeme” volt, mint az enyémnek. Az uticélok egyeztetése után megegyeztünk, hogy Genováig egyfelé megyünk, ott ő elfordult északnak, én meg tovább délnek Róma felé. Mindkettőnknek péntek volt a lerakó napja, de nekem eleve reménytelennek tűnt, ezt időben, még Henaresben jeleztem is főnököm felé, de akkor abban maradtunk, hogy megyek, amíg tudok, aztán majd meglátjuk.

Míg Spanyolban viszonylag jó időnk volt, addig Franciaországban igazi tél végi, esős, szeles időjárás fogadott, gyakorlatilag a határtól szinte folyamatosan esett az eső, és bárhogyan fordultunk is, mindig szembe fújt a szél. Rohadjak meg, ha értem! Ugye Spanyolban olyan érzése van az embernek, hogy mindig felfele megy, bármerre is haladjon, máshol meg állandóan széllel szemben kell mennünk. Tuti, hogy van egy kamionos „ellen isten”, mert ha van védőszent, akkor ellentettje is kell, hogy legyen, „aki” mar csak kitolásból is mindig úgy alakítja a dolgokat, hogy mi szívjunk vele. Tehát, vagy felfelé, vagy felfelé és széllel szemben haladtunk végig, így a szép fogyasztás valahol Hispániában maradt végleg.
Eredetileg Ventimiglia volt beütve nekem köztes célként, meg az útvonalam tervezésénél úgy kalkuláltam, hogy ott állok meg éjszakára, ez a tempó mérséklése miatt módosult, és végül L’Esterel mellett álltunk meg egy pihenőben.

Ami azért is szerencsés választásnak bizonyult, mert volt net a parkolóban, igaz 20 percenként rá kellett kattintani egy linkre, de „ajándék WiFi-nek ne nézzük az idejét…” Így haza tudtam küldeni a naplót is, meg a családdal is tudtam beszélni. Innen másnap korán reggel indultunk tovább, következett az út legszebb, de általam legjobban utált szakasza, a kismillió alagúttal, és természetesen emelkedővel tarkítva. Nem kis „örömömre” Genovától ehhez meg bónusz kap az ember pár tucatnyi újabb lukat, így egy időre elég volt, olyan érzés, mintha folyamatosan a föld alatt mennénk, szerintem többet megyünk ott, mint a felszínen. Olyan hülyeség is eszembe jutott, hogy lehet azért van ennyi hegy errefelé, mert azt a sok földet meg követ, amit az alagutak építésekor kitermeltek, valahova csak le kellett önteni… Nagy hülye vagyok mi? Miután Genovában embertelen dugó volt, úgy számoltam, hogy bármennyire is szeretnék, nem fogok elérni pénteken Rómáig, így többször is megcsöngettem a főnökömet. Már meg sem lepett, hogy nem vette fel senki, meg vissza sem hívtak.

Ha nem, hát nem… Nem is írtam, még L’Esterel-ben kora este felhívott maga a „nagyfőnök”, és érdeklődött, hogy lerakok-e pénteken. Mikor mondtam neki, hogy nem valószínű, hogy összejön, meglepetten kérdezte, hogy miért nem, és hogy „hol csúsztam meg ennyire?”, mert három műszak szerinte elég kell, hogy legyen 1900 kilométerre. Komolyan, először azt hittem, tréfál. Majd elmondtam neki, hogy szerda reggel fel hétkor jöttem ki a gyárból Henaresben, ahova hajnali háromkor mentem be, tehát ettől ketyegett a munkaidőm, majd ezután elautóztam Zaragozaba, ami 270 km onnan, ahol szinten ment az idő amíg rakodtam, meg ugye a vezetési idom is fogyott, és ezután meg tudtam menni délután négyig. Ez volt az első műszak.

A második a csütörtök, az rendben van, jöttem is 714 kilométert. És hol a harmadik, miután péntek reggel 9 a lerakó??? Erre csak annyit válaszolt, semmi gond, de azért menjek, amíg tudok, ő meg megtudakolja a kereskedőtől, hogy pénteken meddig vannak, hátha leszednek este, és másnap visszahív. Ja, az Olaszok mar csak ilyenek, pénteken szeretnek estig várni, amikor hétköznap is mindig a sziesztát várják… Az csak egy dolog, hogy ekkor, csütörtökön este nekem még 750 kilométerem volt hátra. Bárhogy is számolgattam, ha esetleg oda is érek, és le is szednek, egy percem sem marad lerakás után parkolót keresni hétvégére, max. állhatok három napot az industriaban WC, víz, meg minden nélkül. Mindegy, én jöttem, és vártam a telefont. Nem hívtak, így belőttem magamnak ezt a parkolót, nem mentem tovább. Innen 140 Roma, max. két óra, később meg nem találtam volna esetleg normális parkolót. Lassan Olaszban is olyan lesz, mint Németben, délután már alig találni szabad helyet.

Tehát itt megálltam, találtam is szerencsére jó helyet, van minden a neten kívül, a fürdő például rendkívül kulturált, egy komplett kis fürdőszoba, virággal, hajszárítóval, faintos forró vízzel, ragyog a tisztaságtól, egyszóval 10/10. Igaz 3 Euró… Tegnap ki is élveztem, egy órát biztos álltam a víz alatt, kimostam a szennyesemet, borotválkoztam, szinte újjászülettem tőle. Még délután megkaptam a következő feladatot is, hétfőn Fabrianoban felrakok, háztartási gépeket, és Németben, Zwenkauban, Lipcse közelében le 31.-en. Útvonal: Brenner-Kufstein. Onnan reményeim szerint hazafelé, ezt is ígérték, de valahogy nem hiszek benne, bele sem élem magam túlságosan, volt már, hogy pofára estem. Az azért mindenképpen pozitív változás január óta, hogy még szinte az egyik kanyarral nem is végzünk, már itt a következő, így jobban tudunk tervezni mi is. De valahogy úgy tapasztaltam, hogy az ígéretek ellenére a hazajutás nyögvenyelősebb lett, és miután állítólag az UNIT-ok között nagyon megy a versenyeztetés, így nem is annyira erőltetik a sofőrök hazavitelét. Állításuk szerint kevés a haza irányuló import fuvar, ezért nem tudnak minket hazavinni. Csak azt nem értem, hogy a más cégbeli kollégák hogyan tudnak két-három hetente otthon lenni. Talán meg kellene tőlük kérdezni, hogy az ő vezénylőik, vagy kereskedőik hogyan csinálják. Nem?

A járatokat ellenben minden hónap legkésőbb ötödikéig adjuk le, mert különben nem számolják el, csak a következő hónapban. Csak azt nem árulják el, hogy hogyan csináljuk. Le lehet adni elvileg Franciában, Calaisban, Spanyolban Barcelonában, egy irodában, (sosem voltam ott) Németben is van kirendeltségünk, (ott sem jártam még sosem) és természetesen haza lehet küldeni másik kollégával, aki arra meg. Már, ha találkozunk olyannal. Ennyi. Ja, és fel lehet utólag venni a fizut, a Forint pénztárban, a cégnél. „Csak” haza kell ehhez is jutni. A család meg otthon rettegjen, lesz-e időben fizetés, vagy nem, mert a boltban nem adnak tejet úgy, hogy majd a következő hónapban, vagy majd ha hazajön a férjem, hozom, az árát. Szóval, ezt meg át kellene illetékeseknek gondolni, és a megfelelő feltételeket kidolgozni. Nem csak szerintem…

Időközben a kocsit bepöffentettem, mert ránéztem a Casonra, és 23,6 voltot mutatott. Jobb félni, mint megijedni, mondják az okosok, és én hallgatok rajuk, így töltöm kicsit a telepeket. Hiába, nem fűtök már egész éjjel, de a hűtő megy gőzerővel non-stop, meg tele van otthoni kajával, ami le van fagyasztva, így nem tudok spórolni az árammal. Meg az inverter sem megy ingyen, ami a laptopot „eteti”. Tegnap ráadásul bele is húztam, mert a forró fürdő, a három doboz San Miguel, a finom vacsi megtette a hatását, és filmezés közben, valamikor kilenc óra körül úgy elaludtam, hogy csak ma 7 óra körül ébredtem fel arra, hogy megállt mellettem egy hűtős, szerencsére csak 45 percre. Így egész éjjel ment a gép, meg az inverter.

Reggelre társaságom is lett, egy cégbeli kocsi állt meg a parkolóban még tegnap este, kicsit távolabb, meg reggel egy harmadik kocsink is befutott, előbbi Róma alá, utóbbi meg Roma fölé megy hétfőn. Így „körbelőjük” az örök várost rendesen. Hatalmas itt a forgalom, buszok jönnek-mennek, nagy a ricsaj, több méterről beszélgetnek egymással a taljánok, nem egy visszafogott népség. Harsányak, ebben nagyon hasonlítanak a németekre. Időközben megejtettem a reggelit is, szalonnás tojást ettem, hozzá ízetlen, de piros, és nagyon drága spanyol paradicsomot. Majdnem két pénz volt a másfél kiló, de annyira szépek voltak, hogy nem tudtam neki ellenállni. Kár volt, így utólag belátom. Inkább dekorációnak való, mint enni, össze sem lehet hasonlítani a „mi” parinkkal. Ez amolyan „műanyag” paradicsom, se íze, se bűze. Azon se lepődnék meg, ha a vitamintartalma is annyi lenne, mint az íze…
Azt hiszem, behoztam a lemaradásomat, eszre sem vettem, de mar mindjárt 11 óra van. Hív a természet, és én engedek neki, így egyelőre elköszönök. Nejem hívott ebédre, de elutasítottam, mondván, hogy már kivettem a fagyasztóból a húst… Na, lépek, később még „visszajövök”. Csá!

Ugyan ezen a napon, 19 óra 25 perc.ugyan ott…

Ahogy megígértem, újra kinyitottam a naplót. Könnyen teszem, nem sok említésre méltó történt délután. Miután abbahagytam az írást, nekiláttam, hogy valami ebédfélét kotyvasszak magamnak. Kihúztam a hűtő fiókját, es végül a hús mellett döntöttem, a zacskóra rá volt írva:”zöldséges pácolt hús, kis víz kell alá…” Én nem kis vizet öntöttem alá, hanem megpucoltam három szem krumplit, meg egy fej hagymát, es valami levesfélét kreáltam belőle. Volt piros paprikám is, meg vegeta, a zöldségek a húson voltak, így gyakorlatilag egész faintos gulyás sikeredett belőle. Amióta eljöttem hazulról, nem ettem levest, valahogy megkívántam. Csak az a fránya kenyér ne lenne! Bespájzoltam otthon tartós szeletelt kenyérrel, mégis olcsóbb mint itt, most ezt eszem, de mar baromira unom, nagyon ennek mar egy nagy karéj igazi kenyeret.

Míg a leves főtt, addig filmeztem, majd valamikor kora délután ebédeltem. Ezután, engedve a csábításnak, lefeküdtem, hogy fekve nézzem a filmet, amin annak rendje es módja szerint el is aludtam, es valamikor késő délután ébredtem csak fel arra, hogy a tetőn kopog az eső. Igazi zivatar jött, dörgéssel, villámlással, jó fel óra után, ahogy jött, el is ment. Legalább felfrissítette a levegőt. Igaz, a kamionos parkoló-feelinget is meghozta, mármint az erős húgyszagot. Előszór régebben kavargott tőle a gyomrom, ma mar csak észreveszem, de nem zavar különösebben. Lehet, ezt is meg lehet szokni? Nyilván igen, lám engem sem irritál már.

Miután mar sem feküdni, sem ülni nem tudtam, kikapcsoltam a gépet, es elmentem kicsit a parkolóban bóklászni. Beköszöntem két társamhoz is, ők egymás mellett állnak, tőlem talán száz méterre. Egyikük éppen mosott, másikuk meg filmet nézett. Vele nem sok bajom lesz, épp csak bemutatkozott reggel, meg elkért két DVD-met, aztán bevackolta magát a kocsijába, egész nap nem láttam. Nem erőltettem a beszélgetést, nyilván magányra vágyik, ilyen is van. A másik srác nyíltabb, vele jót beszélgettünk, alig pár hónapja van a cégnél, meg minden új neki. Érdekes, hogy mint mondta, mar tettek be melle egy kezdő kollégát egy útra.

Elszopogattunk egy üveg spanyol vörösbort, meg megegyeztünk, hogy holnap elmegyünk császkálni a városba, ki tudunk menni a parkolóból, es a város széle itt van pár száz méterre tőlünk. Muszáj valamit csinálni, mert különbem nagyon lassan telik az idő, mindig aludni, meg filmezni sem lehet. Lassan megtelik a parkoló, holnap stop van tízig itt is, estére biztosan elfogy minden szabad hely. Az előbb nem kicsit meg is ijedtem, mert egy élő állatot, konkrétabban birkát szállító kamion állt meg mellettem, szegény jószágok folyamatosan bégettek, mar az agyamban szolt sírásuk. Csak remélni mertem, nem kivan itt éjszakázni, szerencsére jól tippeltem, egy óra állás után tovább is ment. Éppen ideje volt…
Családdal ma is váltottam pár száz forintnyi SMS-t, így annyira nem veszem eszre hiányukat. Nejem folyamatosan tájékoztat az otthoni történésekről, kezdve az ebédtől, a virág ültetésen át, a két kutya rosszalkodásáig, így gyakorlatilag olyan, mintha otthon lennek. En meg itt, írás közben „beszélgetek” velük.

Azt hiszem, ennyi volt mára, nincs témám a folytatáshoz. Így mar csak a szokásos zárás marad: Jó éjt drágáim otthon, jó éjt Magyarország!

Március 28. 18 óra 05 perc-ugyan ott…

Ma lejártam a lábam! Az elmúlt fél évben nem gyalogoltam annyit, mint ma délelőtt, ez biztos. Mar korábban kinéztük egyik kollégámmal, hogy itt, a városka közepén, egy kisebb hegy tetején magasodik egy régi var, ami nem is tűnik olyan távolinak. Tegnap meg is állapodtunk, hogy ha ma nem esik az eső, elmegyünk egyet sétálni a környékre. Reggel, ébredés után át is mentem hozzá, hogy egyeztessünk, meg titkon bíztam benne, hogy van meg abból a jóféle tolnai házipáleszéből, amivel tegnap is megkínált. Nem csalódtam…

Így a reggeli „protokoll”, kávé, majd egy szép adag főtt kolbász bekebelezése után, nekivágtunk a távnak. Mindjárt első akadályként a parkolóból való kijutás következett, ugyan is csak egy meglehetősen nagy kerülő megtétele után, a fizetőkapun átsétálva tudtunk a varosba menni. Légvonalban nem volt több 500 méternél a városka széle, de legalább két kilométert kutyagoltunk, mire a kerítés másik oldalara értünk. Az idő is egyre melegebb lett, meg az út is meredeken felfele kanyargott alattunk, így nekem legalább is, méterről méterre fogyott a kedvem, hogy megmásszam a várhoz vezető, szemre is sok száz lépcsőt. Kollégám lelkesedése viszont töretlen volt, így végül, hallgatva rábeszélésének, csak felértünk az óvárosba. Igazi olaszos, keskeny, kanyargós sikátorokban sétáltunk, több házból kiszúródott a hangos beszélgetés, ahogy a családok éltek mindennapi életüket odabent.

Maga a vár, vagy kastély egész jó állapotban van, es lakjak is a mai napig, sok lakás lehet ott, nagyon hangulatos volt. Több taverna, pizzéria is van, nem egy ház előtt a mar jól ismert Zimmer Frei, vagy olasz megfelelője fityegett egy táblán, gondolom nyáron, a Roma fele tartó turistákra számítanak.
Felérve a varba, festői panoráma tárult a szemünk elé, feledtetve velem sajgó ízületeimet, szinte megszállottan kattintgattam fényképezőgépemmel. Mindig is nagyon szerettem a régi, ódon sikátorokat járni, szinte ereztem az elmúlt évszázadok szagát, mar, ha van ilyen. Akár Horvátországban, akar máshol jártam eddig a családdal, mindig is hatalmas túrákat tettünk a környéken, ez a szokásom megmaradt későbbre is. Miután keresztül-kasul bejártuk a várat, minden lépcsőn fel, vagy lementünk a sikátorokban, visszasétáltunk a parkolóba, kocsijainkhoz. Érdekes, lefele sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint odafele…

Ezután a tegnapi ebédmaradékot vettem elő a hűtőből, bevágtam mindet, hozza jó kollégám ajándékát, egy doboz sört ittam, majd azzal az elhatározással heveredtem el az ágyon, hogy most aztán filmezek! Mindegy három óra múlva ébredtem fel, természetesen elaludtam. Lassan megtanulom, hogy ágyban én nem tudok filmet nézni. A babgulyás, amit ebédeltem, erősen büntetett újra, így volt két-három sietős menetem, a szerencsére pár méterre levő kútig. Legalább nem unatkoztam. Miután itt nagyon kulturált a fürdő, mint korábban írtam is, úgy döntöttem, hogy nem sajnálom ra a 3 Eurót, es meg egyszer elmegyek tusolni, meg borotválkozni a hétvégén. Így is tettem, nem sokkal korábban újra befizettem a „madámnál” egy körre, es jól kiáztattam magam a forró víz alatt.

Ezután filmeztem kicsit, majd azon matekoztam, hogy ha netán hazavisznek húsvétra, mennyi esélyem van rá, hogy haza is érek. Nos, van, nem mondom, hogy nincs, de szoros lesz mindenképpen. 31.-en rakok le Lipcse mellett, ez szerda, es péntektől mar tilalom van Németben is este tíztől, meg utanna Szlovákban is, meg úgy általában mindenhol. Tehát ha szerdán meg beljebb kell mennem az orszagban, nem hazafele lesz az utam, akkor szinte reménytelen. Meg természetesen Magyar lerakót kellene kapnom… Írtam is haza, hogy nem élem bele magam, nehogy pofára essek aztán. Ha úgy alakul, hogy sikerül, akkor annak csak örülni fogok. Sokkal jobban aggaszt, hogy a járataimat hogyan juttatom haza. Ha másodikáig nem tudom leadni, megint nem kapok fizetést „lufaszt” sem. Nem jó ez így, nagyon nem, sok kollégám agyal ezen minden hónapban.

Most alighanem befejezem az írást, „harmadfokú viharjelzés” van érvényben a hasamban, távoli, de egyre közeledő dörgéssekkel tarkítva. A bab nem akarja megadni magát, úgy tűnik. Kint közben beborul lassan az ég, teljesen nyári a hangulat, nappal rendesen meleg van, délutánra meg szinte menetrend szerint jön egy kis eső. Most is így lesz szerintem, mert teljes szélcsend mellett, nagyon fülledt a levegő, es egész távolról halk morgás hallatszik. Közelről is, de az en vagyok…
Na, lépek, nem várom meg, míg kitör a vihar, később meg „visszajövök”.

21 óra 30 perc…

Visszajöttem, de csak azért, hogy elköszönjek mára. Sikerült találnom egy olyan filmet, amin újra csak elsírdogáltam itt magamban. „ Alku az életért” a címe, háborús, es nagyon megkapó, happy end a vége, de ennél többet nem árulok el róla, akit érdekel, nézze meg. Amilyen hülye szentimentális vagyok, a végén megint csak elbőgtem magam, de korábban mar írtam, en ilyen vagyok, sőt az egész családom, es nem szégyenlem cseppet sem. Kollégám, aki velem nézte a filmet, biztosan csodálkozott rajta, hogy mit szipogok, de nem kérdezte. Azt láttam, őt is megfogta, korombeli srác, ez a történelem neki is ugyan azt jelenti, mint nekem.

Film után elköszöntünk egymástól, o holnap egy órával később indulhat, csak akkor lesz meg neki a 45 óra, es ráadásul Rómán túl megy meg bő 60 kilométerrel. En ötkor indulok, így is meg lesz a 60 órám, így majdnem visszapótoltam a múlt heti 24-et is. Meg nem hiszem, hogy lefekszem, nagyot aludtam délután, aligha nem elindítok meg valami filmet. Családomtól mar korábban elköszöntem, a szokásos csengetéssel, így mar csak a napló marad, a szokásos formulával:

Jó éjt drágáim otthon, jó éjszakát Magyarország!

Március 30. 19 óra 20 perc-Irschemberg közelében-Németország

Letudtam Rómát! Azt nem mondom, hogy láttam is, de amennyit láttam belőle, az éppen elég volt. Autó autó hátán, ahány sáv van, annyi van bedugulva. Az irányjelzőt szerintem kollektíve leszavazták, mivel szinte senki sem használja. Es mindehhez a rengeteg motoros. Ha balról figyelsz, hogy el ne csapj egyet, akkor jobbról tuti sikerül egy másikat. Ezek nem bátrak, mint a mondás szerinti vak ló, hanem hülyék, vagy vakok. A kis pöcsköszörüjükön, csak a gazmarkolatot ismerik, meg a dudát. Éveket öregedtem, míg a lerakóig jutottam, pedig a külső gyűrűről csak másfél kilométert mentem befele. Mi lehet beljebb?

Gyorsan megtaláltam a címet, nem volt hülye aki a GPS-t feltalálta, örök hala neki! A pár dobozt egykettőre lekaptak, meg a 45 perc pihenőm le sem telt, mar készen is voltam. Igyekeztem tovább, ahogy lehetett, valahogy megereztem, hogy Fabrianoban nem lesz egyszerű dolgom, miután sem az utcanevet, sem magát a céget nem találtam meg a gépben, így ösztönösen a két ipari parkból a hozzám közelebb esőt adtam meg célpontul. Hátha szerencsém lesz. Így az elején elárulom, nem volt. Nem bennem, nem is a GPS-ben volt a hiba, „csak” a cím volt rosszul leírva. Mar nagyon meg sem lepődtem. Ráadásul, ami cégnevet megadtak, az sehol az egész varosban nincs feltüntetve egy árva táblán sem.

Rajtam kívül, meg vagy négy cégbeli autó kóválygott a városban, nem egyszer mentünk szembe egymással, míg végül a felrakón összetalálkoztunk. Mindannyian ugyan ezt a céget kerestek, es mindenki szar címet kapott. Az mar csak külön bónusz volt a számomra, hogy természetesen a referenciaszámot megint nem küldtek nekem, valahogy újra nem fért el a feladatok között, es mivel a deli órákban voltam a helyszínen, mindegy fél óra alatt sikerült elérnem az irányítót, aki telefonba bediktálta nekem. Az én költségemre. Ezt meg nem is említettem, nagyon ki van ez is találva: van céges telefonunk, amin sem SMS-t írni nem tudunk, sem senkit se hívni, a pár betáplált néven kívül, meg minket is csak céges szám hívhat, tehát pl. a család nem. De! Havi 4000 Ft a határ, e felett nekünk kell teríteni a különbözetet!

Elvileg úgy kellene működnie a dolognak, hogy mi megcsengetjük a koordinátort, vagy a diszpécsert, vagy akire szükségünk van, es az visszahív. Gyakorlatban azonban vagy azonnal felveszik, (160 Ft/perc) vagy le sem szarjak, órák múlva sem hív vissza senki, így megint csak mi csengetünk, addig, amíg fel nem veszik. De ha ok hívnak minket, az sincs ingyen ugye. Tehát a lényeg: csak a céget tudjuk hívni, mégis mi fizetünk érte. Érti ezt valaki???

Mire megkaptam a számot, addigra éppen három autót vettek elem, akik utánam jöttek, így „csak” három órát vártam a felrakásra, viszont ugye a munkaidom ketyegett, es jó lett volna meg aznap menni is valamennyit. Mindegy, nagy nehezen elkészültek velem, nagy örömömre egy kolléga hazafele jött onnan, így a járatokat gyorsan lepasszoltuk neki. Így legalább a fizetés meg lesz időben otthon. Bár, ha nem érek haza addig, es nem tudom elrendezni, hogy a büntetést ne egyben vonjak le, akkor a hideg vízre valót sem kapom kézhez, mert a több százezer forintot is zokszó nélkül levonják, az sem érdekel senkit, ha két forintot visz haza a sofőr fizetéskor. Szóval azért van itt árnyék is bőven, nem csak napocska.

Innentől nem sok minden történt, végül is mentem meg két órát, így nem messze a Rímínitól álltam meg éjszakára a pálya mellett. Onnan ma reggel valamivel 7 után indultam, végig jó tempóban tudtam jönni, nem is ártott, mert tudtam, hogy a Brenner fele kanyarodva gyakorlatilag 300 kilométeren át előzni tilos nekünk, meg nem egyszer 60-as sebességkorlátozás is van, így csak az idő fogy a kilométer már kevésbé. A hegyek közé érve sűrű cseppekben esni kezdett az eső, sokszor meg köd is volt, meg aztán fel is torlódtak a kamionok rendesen, alig vártam, hogy átérjek Ausztriába. Leereszkedés közben az első Shell kútnál megálltam, POI-ban bent volt nekem, mint netes hely, így egy jót tudtam a családdal is beszélgetni, meg elküldtem a napló újabb részeit, meg néhány képet.

Onnan nem sokára Kufstein következett, ott megitattam a lovakat, már szomjas volt a vas, 570 lityi naftát nyelt el. Elégedett vagyok vele, ezt a mennyiséget 2207 kilométeren égette el, így az átlag alig 26 liter száz kilométerenként. Sajna itt mar nincs WiFi, de nem mertem tovább menni, mert estefele nehéz helyet találni, így is a szálka mögött, keresztben tudtam csak megállni. Vettem magamnak egy sört, csatos üvegest, (csak az üveg kedvéért, nejem szereti…), es nagyokat nyelek, miközben írok, mert itt fől mellettem egy igazi magyaros paprikás krumpli, amire mar napok óta készülök. Igaz, a krinolin, amit beleszeltem, az meg Olasz. Be is fejezem az írást, mert szerintem kész, majd lefényképezem a végeredményt. Reggel hatkor kezdek holnap, 470 kilométerem van meg, délután négy az időpont, szerintem sima úgy lesz.

Nem marad már hátra más, mint elköszönnöm: jó éjt otthoniak, jó éjt Magyarország!

Április 01. 18 óra 40 perc - Lavicky - Csehország

Igen! Bar nem adtam volna egy lyukas kétfillérest sem arra, hogy hazavisznek az ünnepekre, be kell látnom, hogy most tévedtem! Megyek haza! Ha ez véletlen, akkor simán csak szerencsém van, ha nem, akkor ezúton köszönöm az illetékesnek. Tegnap előtt azzal fejeztem be, hogy sima ügy lesz, délutánra könnyedén a lerakóra erek. Így is lett, nem sokkal három óra előtt meg is jelentem a helyszínen, a cím ezúttal korrekt volt, a GPS is tudta a dolgát, „en is ügyes voltam”, így összességében gond nélkül letudtam a lerakást. Szerencsém is volt, mert bár időpontra voltam írva, de üres volt a rámpa, így egyből rá is állhattam, nem kellett sokat várnom. Négy óra után mar álltam is ki az udvarból.

Eztán kerestem egy nyugodt helyet, ahol akar el is éjszakázhatok, nem zavarok senkit, gondolva arra, hogy esetleg aznap mar nem megyek sehova, ha netán későn, vagy egyáltalán nem kapok aznap új feladatot. Épp helyezkedtem egy parkolószerűségben, amikor villogni kezdett a piros led, üzenetem jött! Izgatottan nyitottam meg, es az első amit megláttam, a lerakó volt, Királyegyháza, a felrakó csak ezután jelent meg, Krauschwitz, tőlem 240 kilométerre, a Lengyel határtól nem messze. Miután meg volt 3 óra vezetésem, így gyorsan megüzentem haza, hogy „melegíthetik az ebédet”, megyek, és az útvonal betáplálása után, a lovak közé csaptam.

Azt tudtam, hogy a célig nem erek el, volt egy 60 kilométeres szakasz, ami bundeszon vitt, nem pályán, de úgy saccoltam, a pálya végéig el tudok jutni, es onnan reggel időben indulva, 7-re a felrakón lehetek. Így is lett, jó tempóban Oberlausitz-ig autóztam, ott álltam meg éjszakára. Itt végre kifújtam magam, összességében megint szép távot sikerült megtennem, tulajdonképpen elégedett lehettem magammal. Meg is jutalmaztam érte személyemet egy (két) üveg sörrel, amit a vacsihoz szopogattam el. Nem tudom, milyen sor volt, olcsó volt, es csak 0,05 cent a pfand rajta, nem úgy mint a dobozos árpalevén, azon 0.25. Nem nagy összeg, de ilyenkor „sokadikán” már ez is számít.

Eztán beüzemeltem úti „mosógépemet”, írtam nejemnek is a múltkor, hogy nekem ilyen is van, meg o adta, francia gyártmány, L’avoor a típusa,(lavór amúgy…) es kimostam egy-két pár, mar vegyi fegyver kategóriába tartozó zoknimat. Bevallom, már rég elraktam egy szemeteszsákba őket, de teljesen megfeledkeztem róla, csakhogy a zsák nem zárt valami szuperül, és már napok óta keresgéltem, hogy ugyan mi rohadhat a fülkében. Meg a krumplit is átnéztem a hűtő alatti fakkban, de nem találtam semmit. Aztán tegnap este kinyitottam az ágy lábánál lévő tárólórekeszt… Megrázó élmény volt, a kopogósra száradt zokniknak penetráns szaga volt. Először meg azon is eltűnődtem, hogy kidobom őket, csakhogy akkor alig marad váltásom. Meg aztán szegény guberálókra is gondoltam. Így erőt vettem magamon, és vagy negyed kiló mosóporral elrendeztem a sorsukat.

Ezután, a szokásos menetrend szerint, betettem egy filmet a laptopba, beindítottam a fűtést egy kis időre, mert itt fent északon rendesen hideg volt, és előírás szerint el is aludtam. Egyszerűen nekem nem szabad elfekve filmezni, mert tuti nem látom a végét. Mondjuk, általában már a közepét sem…
Reggel nejem telefonja már ébren talált, épp a kávét főztem, és bár számítottam rá, hogy csöngetni fog, mégis kis híján levertem ijedtemben a főzőt a gázról. Visszacsengettem, hogy ébren vagyok, és nem sokkal 6 után el is indultam. A felrakót újfent simán megtaláltam, jó nagy üzemcsarnok, a városka szélén, nem volt nehéz észrevenni. Rakományom négy nagy faládába csomagolt valami, szerintem gépek, vagy alkatrészek, összességében 16 tonna súlyban. Felülről, négy fogással, daruval tették fel, pikk-pakk, 8 után már készen is voltunk. Lekötöztem, CMR-t aláírtam, lepecsételtem, es fél kilenckor el is indulhattam. Megy ez kérem! Azt mar korábban eldöntöttem, hogy mivel holnap Szlovákiában stop van 22-ig, ezert Csehből Ausztria felé veszem az irányt, szerencsére nem írtak elő határátkelőket, így szabad kezet kaptam. Végül is semmivel nem több vagy kevesebb, annyi az egész, hogy Brno után Bécs fele kanyarodok.

Mondjuk, ez a Cseh pálya is kikészít rendszeresen, nem elég, hogy erősen dombos, így, ahogy mi hívjuk, normagyilkos, ráadásul olyan, mint a régi M7 nálunk, Hofi csak úgy hívta, mogyoróscsoki. Az EU-n belül tuti, hogy simán viszi a pálmát a legrosszabb minőségű autópályák között. Rettentő idegesítő tud lenni egy idő után a folyamatos gumicsattogás, a rádiót alig hallani, ami csak zöröghet a fülkében, az veri a tamtamot rendesen. Ahogy itt megálltam, be kellett vegyek egy Flector nevű csodaszert, pillanatok alatt elmúlik tőle a fejfájás, mert már akkor is hallottam a csattogást a fejemben, amikor megálltam. Most csitul egy kicsit, de azért a jótól még messze van. A telefonom is felb….szott agyilag, egyszer csak gondol egyet, es senkit sem tudok vele hívni, csak sistereg, kattog, fütyül, aztán a végén meg úgy csinál, mint ha rossz számot hívtam volna. Ilyenkor semmi sem segít, kikapcsolom, majd vissza, sim ki, sim be, az üzenetek „Függőben” státuszt mutatnak meg egy óra múlva is, hogy aztán egyszer csak elmenjen vagy négyszer ugyan az, szóval erős késztetést éreztem rá, hogy kivágjam az ablakon.

Ehhez jött meg kedvenc közép-európai fővárosom, Prága, a maga kaotikus közlekedésével, ugye tudvalevő, hogy az autópálya nem kerüli meg, hanem szépen átmegy a városon, amúgy lámpástul, kereszteződésestül, mindenestül. Röpke másfél-két óra, es az ember mar át is suhan rajta… ja, és most, hogy beköszöntött a tavasz, gőzerővel utat javítanak mindenfelé. Úgyhogy ma nem szakítottam meg az istrángot, alig több, mint 500 kilométert sikerült haladnom, bő 12 óra alatt.
Ezt a parkolót kinéztem magamnak POI-ban, mint „talán lesz net”-es parkolót, ez sem jött össze. Van itt ugyan McDonald’s, bíztam benne, hogy a net is elér idáig, de tévedtem, van T-Mobile-os net, csak hogy fizetős, tehát nekem Draga… Mindegy holnapig már elleszek valahogy. Most még elindítok valamit a gépben, a fürdőmet beüzemeltem lábmosás céljából, az edzőcipő valahogy nem tesz jót a lábaimnak, és elteszem magam holnapra. Reggel hatkor indítom a napomat, terveim szerint valamikor a délutáni órákban már otthon leszek.

Addig is: szép álmokat otthoniak, jó éjt Magyarország!

Április 2. 18:20 - Előszállás. Magyarország. Az otthonom.

Ma délután szerencsésen hazaértem az út eseménytelen volt mindvégig. Az ajándékokat átadtam, a kutyákkal játszottam. Most pedig megyek és kiélvezem az otthon adta kényelmet, elnyújtózom a forró vízben. Jók legyetek, hamarosan újra jelentkezem. Nézzétek el nekem, hogy most pár napig nem jelentkezem, majd utólag beszámolok az ünnepekről, de ez a pár nap legyen a családé, kérem "felmentésem" az írás alól. Köszönöm, és kellemes ünnepeket mindenkinek!

Gradilaci voltam.