Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.--->>Előzmény 22.--->>Előzmény 23.--->>Előzmény 24. --->>> Előzmény 25.
2011.04.18.-otthon....
Ma egy hónapja, hogy utoljára kinyitottam a naplót. Igaz, lassan két hete, hogy itthon vagyok, de ennyi az összes mentségem. Lusta voltam, na! Meg „gyerekkel voltam”, (Tamás) és be kell valljam, marha sokat dolgoztunk, annak ellenére, hogy km-be kevesebbet mentünk, mint én februárban egyedül. Hogy ennek mi lehet az oka? Nem tudom. Január óta számtalanszor megfordult a fejemben, vajon jól döntöttem-e, hogy kiváltam a „nagytól”, és egy „kicsihez” szegődtem. Jól tudom, mindkettő ugyan az, de én mégis bizonytalan vagyok. Valahogy nem győztek eddig meg az új helyen, ennek miértjét már korábban kifejtettem. A véleményem azóta sem változott, egyik irányban sem. Egyelőre optimista próbálok maradni, bár fogy a türelmem. A múlt hónap jó volt, mint kilométerben, mint pénzben. Ez már nem annyira, ráadásul fele járatomat nem tudtuk időben leadni, ezért a múltkori fizum felét sem kaptam most. Update: 1 nappal ezen sorok megírása után megérkezett a számlámra a hiányzó összeg. Sovány vigasz, hogy a következő fizetéskor megkapom, mert addig is élni kell valamiből. A nagynál ilyenkor szinte kérés nélkül kiutalták a különbözetet, amit a pénztárban hazaérkezéskor felvehetett az ember. Itt meg...(itt is!) :-)
Hogy merre jártunk az elmúlt hónapban? Össze kell szednem a gondolataimat, hogy vissza tudjam idézni. Na meg mellettem van „kisokosom”, a notesz, amibe elvileg minden fontos történést lejegyzek menet közben. Felütöm hát a noteszt, és a fejemben is „visszatekerem a szalagot” egy kicsit. Agytornának sem lesz utolsó, ha valami esetleg kimaradna, hát istenem, így jártam.
Rendhagyó módon, hátulról haladok ezúttal előre, mármint a történéseket tekintve. Utolsó, közös diszpónk, amelynek részemről az itthoni kiszállás lett a vége, francia felrakó, (Ansonne) és magyar lerakó, (Szarvas) volt. Jó kanyar , közel 2000 km. Olasz felé haza. A rakományra sajna nem emlékszem. Már előre elterveztük, hogy ha minden klappol, a hétvégét Ventimigliában töltjük, miután mindenképp állnunk kellett. Rövid fejszámolás után ki is kalkuláltuk, hogy onnan majd vasárnap este, a stop lejárta után rátámadunk a távra, és erőltetett menetben hazacsapatunk. Alig több, mint 1100 km idáig, négy kézben ne volt túl nagy kihívás. Igaz, Tomi így a tengerből nem sokat láthatott, de elmondása szerint így is nagy élmény volt neki végigautózni a tengerparton. Kárpótlásul beígértem neki egy Monte Carlo-i kirándulást.
Ventiben, ahogy számítottam is rá, megint csak jó csapat gyűlt össze, a szokott helyünkön szombat reggelre sárgállott a parkoló. Hamar összebratyiztunk, nekem sok ismerős is akadt, egy-kettőre leegyeztettük a hétvégi programot. A tengerpartra mindenki le akart sétálni, a városba is, a nagyhercegség már kettőnkre maradt. Hiába, a kollégák sem először jártak már ott, és bevallom, sokadszorra már nem olyan vonzó célpont senkinek. Hisz csak sétálni, meg fényképezni-nézelődni tud ott a magunkfajta, még egy fagyit sem engedhetünk meg magunknak. Miután a tengert mindannyian lecsekkoltuk, a bátrabbak még féllábszárig be is merészkedtek a kb. 10 fokos vízbe, kettévált a csapat, mi a vasútállomás felé, a többiek a közelben lévő LIDL felé vették az irányt. Abban állapodtunk meg ugyan is, hogy míg mi kirándulunk, ők főznek valami kaját a parkolóban. Összedobtunk némi pénzmagot, és bevásároltak hétvégére. Megvettük a jegyeket, ezúttal nem felejtettem el érvényesíteni sem azokat, és felszálltunk a fél óra-negyven percenként induló vonatra. Monacoban jó nagyot sétáltunk, a kora tavaszi időpontnak megfelelően, még meglehetősen gyér volt a turista forgalom, bár azért a Casino előtt most is korzózott néhány Lamborghinis szépfiú. Két Murcielago is körözött egyszerre a szökőkút körül, a turisták nagy örömére, akik veszettül fényképezték őket.
Miután kellően kisétáltuk magunkat, a vasútállomás felé vettük az irányt. Végül, kora délután, hulla fáradtan rogytunk le a kocsinál. Érdemes lenne egyszer valahogy lemérni, egy ilyen kirándulás mennyit jelent kilométerben. Szerintem 15-16 biztosan van Ventiből Monaco meg vissza. A parkolóban fejedelmi kaja várt minket, majd átadtuk magunkat a semmittevésnek. Tomi házi gyártású netvadász szerkentyűje segítségével talált nyitott hálózatot, így egész hétvégén tudtuk a kapcsolatot tartani az itthoniakkal.
Akkor megint egy ugrás visszafelé az „időkeréken”: Venti előtt: Neunkirchen (D)-Boé (F).
A rakomány ezúttal is homályba veszik, de nincs is túl nagy jelentősége. Szűk 1500 km, nem az a kimondott négykezes fuvar. De végre elhagytuk Staulandot. Ide a 110 kilométerre lévő St. Augustinból jöttünk, ahol a Novara-ban (I) felvett cuccot hoztuk. Előtte egy kemény napot itthon voltunk, pontosabban Tamás otthon volt, én meg a telephelyen a kocsiban töltöttem az éjszakát, miután arra a pár órára nem volt értelme hazajönnöm. Amúgy is tervezve volt a szabi a tanulójárat után. Itthonról aztán Philips-el indultunk a napfényes Itáliába. A felrakónk délután fél hat volt Fehérváron, míg a lerakót hétfőre bookolták alig 900 kilométerrel odébb. Nagy dilemmában voltam, mert ha csütörtökön felrakunk, akkor egész hétvégén állhatunk valahol fizetős parkolóban Olaszban, vagy a határon. Próbálkoztam, hogy esetleg a kocsit a felrakón hagynánk, akkor lenne egy itthoni hétvége, de felejtős volt az ötlet, nem engedélyezték. Akkor kértem, tegyék át a lerakót péntekre, végül ez sikerült, délutáni lerakási időpontot kaptunk. Így, miután Fehérvárról szabadultunk, egy trappban lementünk Fernettiig, és ott a vámplaccon vettük ki a 9 órát.
Egy nappal később....
Tegnap felálltam valamiért írás közben a gép mögül, közben befutott Krisztián is, és annyiban is maradt buzgólkodásom. Szervizbe kellett vinni húgomék autóját, ő nagylelkűen felajánlotta a sofőr-szerepet, én meg vele tartottam. Aztán, hazaértünk valamikor, és már nem írtam, azt mondtam magamnak, „gyűjtöm az élményeket”. Pedig újra csak lusta voltam. Hiába, ha időmilliomos az ember, általában nem marad idő semmire, addig halogatja a teendőket. Pedig az lenne bőven, az íráson kívül is. Nejem, mielőtt kiutazott Staulandba, részletesen eligazított, mit kell elvégeznem(-ünk) itthon, mire hazaér. Ezek között előkelő helyen áll az ásás a kertben, hogy ő el tudja vetni, amit akar. Hiába mondtam, hogy én B-s vagyok, nem hatotta meg különösebben, így aligha nem ma nem fogom megúszni. Eddig csak halogattam-halogattam, de a csütörtök vészesen közeledik, és ő akkor indul haza.
Mint fentebb már utaltam rá, ma jól indult a napom. Ahogy bekapcsoltam a telefonomat, jött az sms, hogy pénz állt a házhoz. A hiányzó rész a fizumból. Soha jobbkor, már azon agyaltam , milyen párizsit vegyek húsvét alkalmából. Tehát elszámolták a hiányzó diszpókat. Respekt érte. Újabb piros pont az ellenőrzőbe. (mondjuk van mit ellensúlyozni, lehet belehúzni.) Tehát Fernetti, vámplacc. Akkor innen meg időrendben próbálom folytatni, lehet kicsit kusza lesz, de napló ez, ami a gondolatait hivatott eltárolni írójának. Akinek jelen pillanatban pont ilyen kusza a feje is. Ha jól emlékszem, valamikor éjjel egykor állunk be az értékes rakománnyal a parkolóba, majd a negyed óra torna ( lepakolás a felső ágyról) következett, hogy lefekhessünk végre. A kilenc óra hamar elrepült, így a reggeli kávé meg a folyó ügyek elintézése után már dübörögtünk is a lerakó felé, ami még jó fél műszaknyira volt.
Megint egy nappal később folytatom...
Tomi hazaért Magyarországra, és rám csörgött, miközben „alkottam”. Jól elbeszélgettünk, a vége persze az lett, hogy megint nem folytattam az írást... Aztán befutott fiaim itthon lévő egyharmada, (Krisztián), egyszóval beindult az élet. Kutyekok etetése, mosogatás, mosás, (mosógép etetése), és el is telt a nap. Tehát Philips, Olaszország. A lerakó fél ötre volt bookolva, így csipkednünk kellett magunkat, miután szinte percre pontosan 10-kor elkezdtük a műszakot. Egyedül Velence volt, ami lassította a tempónkat, ott egy jó hosszú szakaszon nekünk 60 a megengedett sebesség, és előznünk sem szabad. Nem árt ezekre a dolgokra odafigyelni, mert a talján rendőrökkel nem igazán lehet egyezkedni, ha megtörtént a baj. Nekem még nem volt sok bajom velük, talán egy-két alkalommal vettek ki kontrollra, és szerencsére nem volt baj, de kollégáktól tudom, nem szaroznak, ha bünti van. A lerakóra időben, menetrend szerint odaértünk, bár ekkorra az időnek már nem sok jelentősége volt. Sokszor leírtam már, újra megteszem: a bookolt idő csak addig számít, mind lerakásnál, mind felrakásnál, amíg mi nem érünk oda időben. Ha már ott vagyunk, sokad rendűvé szelídül, gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, mikorra volt az ember fia bookolva. Ez alól talán egyedül az angolok a kivétel, ők viszont betegesen ragaszkodnak a órához. Sem előbb, sem később, mint ami le van fektetve. Innen aztán Stauland következett, amiről már írtam. Úgyhogy elvileg körbe is értem.
Lehet, kusza lett kicsit, de bocsássa meg nekem mindenki, ez most így sikerült. Sokan nem is gondolnák, és nem panaszkodni, pláne nem dicsekedni akarok, de hatalmas felelősség egy „tanulóval” a másik ülésben csinálni ezt a munkát. Mondhatnám, ilyenkor dupla minden, csak a pénz nem. Hisz ugyan úgy én felelek mindenért, plusz még a „zöldfülűvel” is törődnöm kell. Mindent elmagyarázni, megmutatni, olyan dolgokat is, ami nekem már fel sem tűnik, hisz idővel rutinná válik, figyelni, mikor ő csinálja a dolgokat, hogy jól teszi-e, ha nem, akkor úgy megmutatni-megmagyarázni neki, hogy meg is értse, szóval nem egyszerű. Az én, mondhatni technikám rendkívül egyszerű. Nálam a tanuló dolgozik, mikor velem van. Megmutatom egyszer, kétszer, aztán övé a terep. Persze ott vagyok, és segítek, de csak ha muszáj. Általában a második héttől egyedül kell, hogy tegye a dolgát, mintha ott sem lennék, én csak „megfigyelő” vagyok. Hiszem, hogy csak így tanulja meg az ember, mikor mit kell tennie, és hogyan.
Eddig bevált, azt mondták jól csináltam, amit csináltam.
Ezúttal rendhagyó módon nem teszek be ide képeket, miután az összes kép fel lett már töltve a fényképalbumokba.
Újra csak nem maradt más hátra, mint elköszönni, ezúttal csak Tőletek, hisz én itthon vagyok: Sziasztok, köszönök nektek mindent, és Kellemes Húsvéti Ünnepeket mindenkinek, a kint lévő kollégáknak is.
Tomi:
Sziasztok!
Ansfeldenben hagytuk abba, és szeretném is ha ott maradnánk. Sokfelé jártunk, de Laci úgy is leírja részletesen,-ezúttal ez kimaradt-(Laci)- én inkább az élményeimet osztanám meg veletek.
Mikor –e sorokat írom, már egyedül vagyok, és mit mondjak, tényleg egyedül.. 160 karakterben kérdezni, mesélni nehéz, de azért Laci bátya segít a távolból..:D Megtapasztaltam mindazt, amit közös utunk során csak sejtettem, nekem kell döntenem, számolnom, és végrehajtanom. Ha elrontok valamit, akkor már én szabadulok felesleges euróimtól.
Kicsit küzdök a sorokkal, mert úgy érzem, hogy a fejembe raktak egy tölcsért, és csak öntik az infókat, ha van hely, ha nincs. Nagyon sok dolgot kell tudni, az országok jellegzetességeitől kezdve, a műhold térbeli elhelyezkedéséig. Sajna az infók egy része nem rögzül megfelelően, csak mikor már megtörténik, akkor tudatosul, hogy „ja erről már volt szó”.
A másik a folyamatok betartása. Írni mindent, hogy a későbbiekben „emlékezni” tudj. Ha egy infó kimarad, már megy a matek, hogy mennyi is az annyi. Tankoláskor rendszeresen elfelejtem magammal vinni a kilométeróra állását, ezért a napi sétákkal nincs probléma. Vagy mikor kiderült, hogy Párizs mellé megyek lerakni, mondogatták, hogy mikor a zöld fához érsz, és ha kiugrik a nyuszi, akkor vedd le a sapkád. Nagyjából ennyit értettem a magyarázatokból, hiszen, ha nem jártál ott, hiába mondják, hogy itt kanyarodj le, meg ott lesz melletted, semmit nem fogsz fel belőle.
Szóval tanulgatom a számolgatást, mint kisiskolás a matekórán. Ahogy haladok előre, egyre inkább belerázódom, de még mindig van mit csiszolni. Annyira belejöttem a jegyzetelésbe, hogy egyszer felírtam a wc-re menetel időpontját is..:D
Most menjünk vissza Ansfeldenbe! Papírgyárba mentünk, papírhengert vételezni, ponyvázás már megy, illetve egyenesen tolatni is tudok már, már ha a 5-6 kísérletet tudásnak lehet nevezni. Egyike volt azon cégeknek ahol lehet fürdeni, ki is használtuk. Kincset érnek ezek a helyek, hiszen a fürdés egy komoly probléma. 2-3 euró az ára, már ha van. Szal elindultunk, Olaszok felé, és lám az olasz kisvárosok varázsa rögtön megmutatkozott. Kis városok, kis utcákkal. Ha bemész, helikopter visz ki..:D Erre is figyelni kell, hisz ha bementél, és nem tudsz megfordulni, akkor marad a tolatás, már ha marad. Jött a jó hír, megyünk haza. Bár valószínű, csak egy éjszakás kaland lesz, de mégis csak otthon alszol. Cuccaim felét kipakoltam, de nem mentem vissza üres kézzel.
A „ház” másik felét pakoltam be :D Megint Olaszba megyünk, már ismerem az utat, szép a táj nagyon. Ez is a szakma szépsége. Gyönyörű hegyvidéki tájakon vezet az út, van látni való bőven. Néha a 3-4 órás vezetés pikk-pakk elfogy, hiszen a forgalmon kívül a természet csodái is lekötik a figyelmet. Szombati felrakón kicsit meglepődtem, de tényleg vártak minket. Igazából a munkatempó is szombati volt, mert délután volt mire elszabadultunk. Jót 7végéztünk, már amennyi maradt belőle. Főztünk, ettünk, ittunk, aludtunk. Hétfőn irány Németország.
Megérkezvén jött a meglepetés! Office bácsi egy kukkot se tudott angolul, így a kezembe nyomott egy kulcsot, egy papírkát, rajta 57 raklap felvételi engedélye, mivel nem raklapon volt az áru, hanem „ömlesztve”. Tanakodás, hogy mire való a kulcs? Ajtót nyit? Kincsekkel teli ládikót? Hát nem! A targonca kulcsa volt, mivel nekünk kellett kirakodni az árut. Hmmm… Erre nem készültem. De hát nem lehet mindig kávét főzni lerakodás közben :D Hát megizzadtunk mondhatom.. Hatalmas, mozdíthatatlan dobozokat raklapra pakolászni, ráadásul kettőt egymásra. Ez van, ilyenben is volt részem :D Németből egy olyan országba mentünk, amelyikben még nem jártam. Eddigi utunk során, mindenhol voltam, ezért, vagy azért. Viva la France! Megdöbbentett Franciaország! Azok a hatalmas parkolók, melyekben hangulatos padok vannak, néhol szökőkút tölti ki a teret, és folyamatosan karbantartott, parkosított környezet kényeztet.
Nem tudod hova állj, annyi hely van. Jók az utak, szinte mindenhol lehet előzni, és a „bundás” utakon is bátran lehet falni a kilométereket. Sajna a nyelvtudásuk szintén nem terjed ki az angolra, de az aktiviti itt is játszik. Kukát, mi több kuka hegyeket vittünk. Felrakáskor okos szerkezettel 4*12 kukát emeltek egyszerre a kocsiba, lerakáskor csak egy sima villás targonca állt rendelkezésre, így lassan ment, nem beszélve arról, hogy ki kellett tologatni a raktér szélére. Megizzadtam, mire mindet kitologattam, de kárpótlásul megfürödhettem. Franciából megint magyarba megyünk, bár közben megálltunk egy olasz városban 7végézni. Na ez a város közel van Monaco- hoz, így elvonatoztunk, mert miért ne! Sétáltunk is egy hatalmasat, megnézvén az egyik kedvenc F1-es pályám egy részét. Újabb ország kipipálva :D Magyarországra érvén Laci kiszállt, hogy jól megérdemelt szabadságát élvezhesse, hisz náluk is zajlik az élet otthon. Egyedül mentem hát lerakni, Laci rám bízta a vasat, megtéve első utamat. Címet megtaláltam, de leszedni csak másnap szedtek.
Kárpótlásul bent aludhattam. Mehettem tovább, immár tudván, hogy otthon alszom. Telephelyre beérve, leadtam az autót javításra, és go home! Másnap sajna az autó nem készült el időben, így minden egyes perccel csökkent az esélyem az időben való kijutásra. Vezettem is két éjszaka, és kijutottam biza, de nem volt kellemes. A gps ébresztőként is müxik. Reims-nél átépítették az autópályát, és bár a tábla a jó irányt mutatta, a gps-nek fogalma sem volt hol vagyok. Hajnali 2 órakor, mikor suhansz az autópályán, egyszer csak benyögi, hogy „újratervezés”! A frász kivert! Azt hittem, nem jó felé megyek, de rádöbbentem, hogy az út még nincs benne az adatbázisban.
Hát felébresztett az biztos. Leraktam, és a pihenőt is ott töltöttem. Új lerakóm, új országba vezetett, így Spanyolország felé vettem az utamat. Barcelonában, a tengerparti ipari negyedbe mentem, hát nem semmi átjutni egy hatalmas, nyüzsgő városon. A látvány megérte a fáradozásokat, igazi ipari város. Spanyolból megint Staulandba irányítottam a verdát. Nevéhez híven bele is futottam egy 14 km-es torlódásba, 1,5 óra múlva meg is tudtam miért alakult ki. Megszűnt egy sáv. Hát ez van, annyi autó nem tud tömörödni, a cipzár meg lassan emésztette az autókat. Most itt ülök, 200-ra a céltól, és remélem a húsvét előtti Magyar honba való visszatérést, lévén húsvét közeledik, és sok helyen nem lehet már pénteken közlekedni. A vasat is vissza szeretném adni jogos használójának, hiszen nálam csak ideiglenesen van.
Hát megkaptam a Magyar lerakót, így utam haza visz :D Közben megjártam Berlint, oda és vissza. Na az se semmi… Illetve elmondhatom, hogy egy nap 2 fővároson is átmentem, mert Prágát is letudtam. Most itt ülök és várom, hogy végre magyarul is olvashassak táblákat, így zárom soraimat. Jó volt, szép volt, köszönöm Laci!!!!! Örök hálám!!!!
U.I.: Mióta Laci otthon van, folyamatosan a segítségemre van, 160 karakteres Google! Még egyszer köszönöm, érdemes volt veled kezdeni!!!!
