Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11------>Előzmény 12 ------> Előzmény 13------> Előzmény 14 --->> Előzmény 15--->>Előzmény 16.--->>Előzmény 17.--->>Előzmény 18.--->>Előzmény 19.--->>Előzmény 20.--->>Előzmény 21.

Fotóalbum

2010-12-05 12 óra 10 perc-Saint-Vulbas-Franciaország
Újra egyedül, akár ez is lehetne a címe ennek a fejezetnek. Mert egyedül vagyok már lassan egy hete, Józsit „átadtam” az életnek, innentől a maga ura lesz. Ha ismereteim nem csalnak, hétfőn vág neki Európának, innen is kívánok neki egy nagy kalappal abból a bizonyosból.
Én időmilliomosként állok itt péntek este óta az industria parkolójában, majd valamikor holnap fognak leszedni. Csak érdekességképpen: azért hajtottam két nap is 700-700 kilométert a szakadó hóban és ónos esőben, mert az volt az utasítás, hogy ide kell érnem péntek 16 órára. Itt voltam fél négyre, ekkor közölték, majd hétfőn reggel 8. Már meg sem lepődtem. Mikor hazaszóltam, hogy mi van, a főnökömön sem hallatszott őszintének a csodálkozás, pedig ő erőltette a dolgot. Szerintem nagyon jól tudta, hogy kétesélyes a dolog, úgy volt vele, hogy próba-cseresznye, vagy leszednek, vagy nem. Nos, a „vagy nem” jött be. Nem ez az első és gyanítom, nem is az utolsó eset. Még idefelé láttam a lerakótól pár száz méterre egy nagy parkolót, ahol már állt egy kolléga is, ezt ki is néztem magamnak, így idejöttem, és itt várom a hétfőt. Van wc, zuhany, ez ráadásul ingyenes, úgy hogy nem is olyan rossz. És nem utolsó sorban csendes, nincs nagy jövés-menés.
Tehát Sepi barátunk ott hagyta abba legutóbb, hogy csapattunk vissza a kontinensre. Menet közben főnökömmel leegyeztettem, hogy a lerakást előre hozzuk másnapra, abban bízva még ekkor, hogy talán a hétvégére hazavet minket a sorsunk. Így is történt, gyakorlatilag csak a kártya-és a helycsere idejére álltunk meg, így erőltetett menetben pontban éjfélkor zártuk a napot a Trans Marc parkolójában. Újra csak nagyot szaladtunk, 780 kilométert hagytunk ezen a napon magunk mögött. Volt útközben nem egy alkalom, mikor úgy tűnt, nem fog összejönni az aznapi átérés, mivel most nyugat felől kerültük meg a brit fővárost, gondolván, lássa ezt az útvonalat is Sepi, és ott bizony hihetetlen dugóba keveredtünk. Igaz, én mondtam neki előre, hogy arrafelé ez várható, de miután nem járt jelentős plusz kilométerrel, és abban bíztam, hogy a dartfordi dugót így megúszhatjuk, belevágtunk. Majdnem rossz döntésnek bizonyult, Józsinak minden ideje elfogyott, a leállósávba kihúzódva cseréltünk.
Azért csak elértünk Doverig, szerencsére ott sem vártunk sokat a hajónkra, így végül, mint korábban írtam, éjfélkor zártuk a napunkat Calaisban.
Fürdés-mosakodás után gyorsan eltettük magunkat másnapra, hogy a kötelező pihenő idő leteltével mar induljunk is tovább Siddick irányába. Miután alig 1200 km volt a teljes táv, így nem tűnt nagy kihívásnak a fuvar teljesítése. Ekkor meg mindig az otthoni hétvége lehetősége hajtott bennünket, főleg azután, hogy ekkorra mar vagy harmadszor kaptam rá határozott ígéretet, hogy hazavisznek. Nos, Riddickbe rendben oda is értünk délután négy órára, útközben újra csak a csere erejéig álltunk meg. Még teljesen le sem ürültünk, mikor megjött az új fuvarfeladat. Eszerint két felrakó, Trier, es Urmitz, és szinten két lerakó, Temesvár, illetve Resicabánya, Romániában, következő heten hétfőn. Kis híján elöntötte a lila köd az agyamat. Ezek szerint hazamenetelnek esélye sincs.
Begőzölt fejjel egyből hívtam főnökömet, akinek majdhogy nem tetszett, hogy telefonalok. Rövid szócsata következett, minek vége az lett, hogy valami megoldást emlegetett, hogy németben átakasztunk, vagy ilyesmi. Ez kicsit megnyugtatott, bar erősen kételkedtem benne, hogy így lesz. Vajon miért...? Még mentünk ezen a napon bő két órát, ennyivel is közelebb kerülve felrakónkhoz, és este fél nyolckor zártuk ezt a napot is. Másnap, pénteken reggel már nyolc órakor első felrakónkon voltunk, ahol a computer szerint 5 raklap valamit kellett felvennünk, 3 tonna súlyban. Ez is fals infónak bizonyult, mert itt gyakorlatilag faltól falig raktak az autót, és összességében közel 24 tonna cuccot tettek a kocsira. Az már csak hab volt a tortán, hogy mintegy két óra várakozás után a targoncás csúszásgátló alátéteket keresett rajtunk, ami nekünk nem volt. Ekkor felajánlotta, hogy raklaponként 1 Euróért ad. 27 raklapnyi volt a rakományunk, és nekünk annyi pénzünk sem volt már ekkor, hogy gyalog hazamenjünk. Józsi elmondta a krapeknak, hogy nix lóvé, ő megrántotta a vállát, és otthagyott minket. Intett az utánunk álló kocsinak, és vele kezdett el foglalkozni.
Újra telefon haza, újra méltatlankodás a túlsó oldalról, hogy már megint kell valami… Komolyan, néha az az érzésem, hogy csak nyűgnek tartanak minket, kurvára nem tetszik az otthoniaknak, ha valami bajunk támad, és foglalkozni keljen velünk. A pénzt, amit amúgy tőlünk vonnak le, úgy adják-küldik, mintha a sajátjukat adnak, meg majdnem bocsánatot kell kérnünk, ha netán olajra, vagy bármi másra kell kérnünk, és nem egyszer ilyenkor is órákat kell várni rá, pedig egy perc az egész procedúra átfutási ideje. Mintha nem lenne ránk idejük, vagy nem tudom. Tudom, sokan vagyunk, meg ezer a dolguk az irodában, de mi meg csak rájuk számíthatunk, ha bajba kerülünk, és bizony nagyon lehangoló tud lenni, ha finoman szólva is szarnak a fejünkre az otthoniak. És sajnos úgy veszem észre, egyre inkább ez a trend kezd kialakulni.
Miért nekem kell saját zsebből finanszíroznom a kocsi olajfogyasztását, a kiégett izzókat, a teli ablakmosó folyadékot, amiből egy járatra kapok 5 litert, aztán vegyem meg kp-ra kúton, amit nem számolnak el, az AdBlue-t, mikor sok helyen nincs, vagy szinten csak kp-ra adnak, és úgyszintén nem számoljak el, ezt valahogy nem értem. En 65 Euróért vettem 5 liter olajat a kocsiba, és 50-et kaptam utólag. Amikor megreklamáltam a hiányzó részt, azt mondták, nem kúton kellett volna vennem, hanem keresni egy bevásárlóközpontot, és ott beszerezni, mert ott olcsóbb. Nem tudom, aki ezt kitalálta, mennyire gondolta komolyan. Majd nyilván a szerelvénnyel kóválygok mondjuk Modenaban, egy diszkontot keresve… Vicc, komolyan mondom.
Na de nem panaszkodni akarok, de ezt is muszáj volt kiírnom magamból. Az az igazság, úgy érzem, kezdek megint elfáradni, nagyon várom már a karácsonyi szünetet, szükségem volna egy kis feltöltődésre. Október eleje óta mindössze két hétvégét voltam otthon, és ez nagyon kevés. Szóval álltunk ott a kezdődő hóviharban, és tanácstalanok voltunk. Pénzt ugyan ígértek, hogy küldenek, de ott csak kp volt jó, automata meg ki tudja, merre lesz a közelben. Végül azért csak megoldódott ez is, egy óra múlva lett pénz, lett automata, és lett rakodás… igaz számlát nem kaptunk, szerintem ez a targoncásnak és főnökének saját biznisze volt. Az előttünk rakodó német kollégának pl. nem kellettek ezek a vackok…
Mindegy, megrakodtunk,ekkorra mar szakadó hóban cibáltuk a ponyvát, majd a papírok átvétele után indultunk tovább Urmitz-ba. A címet hamar megtaláltuk, és mint kiderült, mindössze két raklap árunk volt, tán két mázsa súlyban, ezt kellett elsőként leraknunk Temesváron. Kicsit átrendezte a targoncás a pót elejét, és így fel tudta tenni a pakkokat. Visszazártunk, és indultunk Románia felé. Útközben azért újra csak matekoztam keveset, és arra a végeredményre jutottam, hogy ha minden klappolni fog, akkor meg akar össze is jöhet a hétvége otthon, igaz, ehhez taposni kell rendesen. Közel 1300 km volt előttünk hazáig, és Ausztriában szombat 15 órától tilalom. Tehát addig ki kell lépni az országból. Viszont Hegyeshalomig közel egy ezres áll előttünk, egész pontosan 973 km. És kezd erősen tél lenni, szakadt a hó. Nem baj, a kihívásokat mindketten szeretjük, akár csak a családjainkat, és nagyon haza akartunk érni. Megállapodtunk, hogy megyünk, ahogy tudunk, rajtunk nem fog múlni.
Végül délután fel ötkor vágtunk neki a távnak, és innentől gyakorlatilag hazáig padlóig nyomott gázpedállal küldtük a DAF-ot. Családoknak megüzentük, hogy ha minden OK, akkor szombaton a délelőtti órákban otthon leszünk, hadd izguljanak ok is. Volt nem egy izgalmas etap, mikor is erősen kétségessé vált, hogy hazaérünk, pl. Németben az A8-on 3 órán keresztül lépésben haladtunk a havazás miatt, de azért a végére jóra fordult minden, és egy Mosonmagyaróvári pihenő, illetve tankolás után, kevéssel délelőtt kilenc után magunkhoz ölelhettük szeretteinket.

Józsi elé eljött felesége, sógora és kisfia, mire hazaértem, már ott voltak ők is. Megálltam a szokott parkolóban, a házunktól pár száz méterre, és egy boldog sóhajjal összenéztünk kollégámmal. Megjöttünk! Igaz csak szűk két napra, de sikerült. Ekkorra már átakasztásról szó sem volt, utoljára főnököm annyit mondott, meg vigyem ki Sepit Románba, és onnan majd nekem lesz egy visszarakom másnap, ide Franciába, ő meg Pesten kiszáll. És, hogy Előszállás fele menjek nyugodtan…
Mikor rákérdeztem, hogy nem kellene-e esetleg kicsit leállni, azt válaszolta, most van munka, most kell dolgozni, majd karácsonykor. Igaz, legalább januárban kapok fizetést, nem úgy mint tavaly, akkor összesen egy utam volt, Angolba. Ez van, most örüljünk ennek a két szűk napnak. Elsőként nyakig merültem egy kád forró vízbe, talán el is aludtam benne. Hónapok óta nem volt részem ilyen élményben, legszívesebben ki sem szálltam volna belőle. Aztán jött a többi jóság: töltött káposzta, pácolt-rántott hús, pirog…összefut a nyál a számban most is. Sepiék is megebédeltek, aztán ők elköszöntek, én meg eldőltem egy kicsit a szobánkban. 5 óra múlva ébredtem…
A hétvége hamar eltelt, kicsit jutott minden jóból, kutyákból-feleségből-gyerekekből… hétfőn reggel fél négyre jött Józsi, négykor mar indultunk Románia fele. Megígértem neki, hogy ezt a két napot meg megnyeri magának, én csak akkor fogok vezetni, ha nagyon muszáj.

Nagylak

A határra 8 óra körül értünk, ahol első dolgunk volt a román „Rovinnetta” beszerzése, amit furmányos módon, szinten csak kp-ra lehet megvenni a határon. Beljebb már van MOL kút, ahol használható a kártya is, de ha addig megállítanak, és nincs papír, akkor szívás… Megvettem hát egy napra a határon, ez ha jól emlékszem, 46 Lei körül volt, (1Eur 4,3 Ron) és úgy okoskodtam, hogy majd Aradon megveszek meg egy napot kártyára kúton. Beváltottam a biztonság kedvéért egy húszast, hogy legyen román pénzem is szükség esetere. A pénzük amúgy elég érdekes, műanyag alapú a papírpénz, gyakorlatilag elnyűhetetlen. A régi Lei is hasonló volt, arra mondtak is, hogy meg budipapírnak sem jó. Mondjuk ez sem, de ez is 60 x többet ér a mi fizetőeszközünknél. Én utoljára ’89 decemberében jártam Romániában, egészen pontosan Temesvárott, a forradalom végén, gyógyszersegélyt vittem vállalkozóként a saját kocsimmal. Akkor is paradox módon, Arad illetve Temesvár volt az úti célom.

Meg voltak elszórtan lövöldözések, román katonák vigyáztak ránk, itt lőttek agyon egy Nagykanizsai kollégát a secusok, előtte pár órával még beszélgettünk. Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem, mondtam is Sepinek, milyen emlékek fűznek ide. Jártam akkor a temesvári nagytermelőben, lefényképeztem a kínzókamrává „átalakított” ravatalozót, jártam a megyei kórházban, ahova az infúziót meg a gyógyszereket vittem, ahol sírva ölelgettek a nővérek és az orvosok bennünket.
Akkor és ott jó volt Magyarnak lenni. Büszke voltam magamra, hogy karácsony előtt pár nappal otthagytam a családomat, a kicsi gyerekeimet, és elmentem segíteni, mert szükség volt rám, ránk. Örültem neki, hogy végre ez a nép, lerázta magáról a láncokat, és megszabadult az évtizedeken át tartó elnyomástól, nélkülözéstől. És most, egy mondatot tud minden ember arrafelé: „nem tudok magyarul”… Nem tud magyarul a portás, a biztonsági őr, a mérlegkezelő, akinek a kitűzőjén magyar név olvasható. Én 21 éve, amikor a forradalom győzelme után néhány hónappal Zsil-völgyi bányászokat vitték Temesvárra és a környékére magyarokat verni, akkor megfogadtam, hogy többet nem teszem a lábam ebbe az országba. Eddig sikerült betartanom. Most Józsi kérdezte is, hogy változott-e valami szerintem azóta.
-Igen, válaszoltam,
-ők is EU tag lettek.
Ennyi, és nem több. A kosz, a szemét, a nincstelenség látszik mindenfelé, ehhez jön még egy hatalmas adag pökhendiség, ha érti az olvasó, mire gondolok.

Én még ilyen lepukkadt lerakón nem jártam. Elvileg egy gyár volt, ahol a trend az volt, hogy egy ember dolgoz(-ga)tott, négy-öt pedig nézte.

Mi is délután 4 körül ott voltunk, várakoztattak vagy 3 órát, majd közölték, hogy másnap 7-kor szednek le minket.

Ott álltunk a féllábszárig érő mocsok közepén, kóbor kutyák gyűrűjében, se víz, se wc, se semmi. Egy harmadik világháborús filmhez tökéletes díszlet lenne a hely, minden átalakítás nélkül.

Megüzentem haza, hogy ennyi, és eltettük magunkat másnapra. Ekkorra már tudtuk az új feladatot is, miszerint Orastie-ben kell visszaraknunk majd, és ide, Saint-Vulbas-ba kell hoznom az árut Franciaországba. Orastie Vajdahunyad közelében van, eléggé a hegyek között, kis aggodalommal töltött ez el minket, az utak minőségét ismerve. Nagyon szerettük volna mar a hátunk mögött tudni ezt az országot.

Másnap reggel aztán arra a gondolatra riadtam, hogy én nem számoltam az időeltolódással, a mi hét óránkhoz igazítottam az ébresztőt, ami itt mar bizony nyolc volt. Ijedelmem, mint kiderült, alaptalan volt, mert nem késtünk le semmiről. Jó két óra múlva jött egy szutykos melós, természetesen nem beszélt magyarul, és mutatta, hogy hova álljunk a kocsival.

Józsi benavigált, nyitottuk a kocsi két oldalát, és vártunk, hogy leszedjenek. Én közben lőttem sutyiban néhány képet is, mert szerintem ezt látni kell másnak is. Végül azért csak leürültünk, és gyorsan átcsapattunk a felrakónkra, ami egy egykori lőszerraktár területén kialakított industria volt. Mondjuk ezt, egy árva tábla mutatta csak, gyakorlatilag a kapuban…

Itt újra csak egy lehetetlen helyre kellett betolatnia Józsinak, (itt sikerült elsőre neki, ezért csillagos 5-öst kapott), és kézzel felraktak néhány száz kartondobozt, valami kerékpár alkatrésszel megrakva, a CMR szerint szűk 3 tonna összsúlyban. Azért volt pár kalandos epizódban is részünk útközben, pl. Temesváron a céltól alig egy kilométerre egy 3,6-os belmagasságú vasúti aluljáró keresztezte utunkat, amit előre szintén nem jelzett semmi, illetve olyan is volt, hogy egész egyszerűen elfogyott elölünk az út. Ilyenkor fejvakarás, alternatív útkeresés, illetve sűrű fohász a létező összes istenhez, és segítőikhez a követendő protokoll. Általában bejön. Végül minden jó, ha jó a vége, tartja a mondás, 22.40-kor a pesti telephelyen zártuk a napot. Előbb meg volt egy jó három órás várakozás a Nagylaki határon, (a magyar vámosok rendkívüli alapossággal dolgoztak) volt egy nem kis csatánk a román ablakmosókkal (érdekes, ők tudtak magyarul) akik a határozott elutasítás ellenére lemosták a szélvédőinket, majd fenyegetőzve követeltek 10 Eurot munkadíj gyanánt, amit természetesen nem kaptak meg. De nem nagyon mertünk a határig kiszállni a kocsiból.
Pesten Józsi kiszállt, én onnan egyedül jöttem másnap tovább. Szakadt a hó reggel, mikor elindultam, elvileg péntek volt a lerakóm, délután négy óra. A hó miatt nem a Szlovén-Olasz irányban jöttem, hanem Mülhousen fele, végig havazott, bár a pálya jó volt. Erőltetett menetben, két műszakban lenyomtam a közel 1000 km-t, hogy aztán pénteken fél négykor a lerakón közöljék velem: majd hétfőn reggel 8-ra várnak… Most legalább jól kipihentem magam, meg a naplót is újra „szintre hoztam”. Józsi holnap kezd, még nem tudom, hova lesz az első útja.Én innen megyek Angolba, ugyan oda, ahol már Sepivel is jártam: Dagneux-Workington.(angolba megy Sepi Newark-ba a szerk.) Közben egy kártyára feltettem az IGO Primo-t, most az van a naviban, úgymond tesztelem. Eddig tetszik, van benne kamion opció is, megadhatóak a méret-és súlyadatok, kíváncsian varom, beválik-e.
Most aligha nem egy kiadós ebéd következik, aztán film. Addig is meg néhány SMS haza, jönnek-mennek a szokásos csengetések. Nemsokára karácsony, megyek haza!
Addig is: viszont látásra drágáim, viszlát Magyarország!

2010-12-05-Szigetújfalu-Magyarország

Ismét itt. Én konkrétan itthon vagyok és írom a naplót míg a Mentorom valahol Európa útjain tolja a szekeret Workington felé ismét. Úgyis olyan rég járt már angol honban. Az történt ugyanis, hogy elváltak útjaink  de hogy miként azt most írnám le.
Ott ragadtunk le a történetben, hogy felraktuk a füstszűrőket és azzal meglódultunk Német földre megkísérelve a lerakást hamarabb megejteni. Ez sikerült is bár a germanusos nem nagyon repestek az örömtől, hogy mi ennyire ügybuzgók voltunk. Az egyikük meg is kérdezte a kollégájától, hogy mit kezdjenek ezzel a majommal, azaz velem, mire én gyorsan kikértem magamnak a származásom fitogtatását az Ő anyanyelvükön, aminek hatására pozitív fordulatot vett a dolog. Gyorsan rámpára állítottak bennünket és lekapkodták az árut. Következő feladatunk elég meglepő úti célt kínált. Németben raktunk fel két helyen és Romániában le szintén két helyen. Néztünk mi nagyokat, hogy ez most valami vicc-e de miután Gradilaci ezt gyorsan leegyeztette a főnökkel kiderült, hogy ez nem az. Tehát másnap felraktunk két helyen de már előre kezdtünk számolgatni, hogy hogyan kellene haladnunk ahhoz , hogy a hétvégét családunk körében otthon tölthessük. Mondjuk a németeknek határozottan más elképzeléseik voltak e téren. A felrakásokkal még csak-csak haladtunk, de amikor az utolsó felrakótól célba vettük a haza felé vezető irányt elkezdett esni a hó. Először ez hátráltatott minket, majd pedig a németek össznépi banzája a stau. Ez konkrétan egy alig 15-20 km-es dugót jelentett ami elég alaposan vissza vette tempónkat és tervünk is kezdett köddé foszlani az iránt, hogy netán otthon töltsük a hétvégét. Végül is azért haladtunk. Lassan, de biztosan. Közben negáltunk enni is, és tanakodtunk hogy tovább menjünk-e vagy ott éjszakázzunk-e a hof-ban. Tovább mentünk ami azután mint végül kiderült jó ötlet volt. Szépen megindultunk és elértük a 90 km/h-ás sebességet így tehát kezdtünk újra reménykedni. Mivel időm lejárt így cseréltünk. A Főnök vezetett én meg bólogattam a jobb egyben. Négy és fél óra múlva viszont neki is elfogyott az ideje Bécs előtt nem sokkal. Innen már Móvár volt a cél és a tankolás. Ez szombat reggel volt. Móváron aztán gondolkodóba estünk. Bár a munkaidő vége közelgett úgy gondoltuk eltudunk jutni Előszállásra, mert bár Lacinak nincs már vezetési ideje csak kb 10 perc, nekem még volt 3 és fél órám. Úgyhogy egyszer élünk alapon a lovak itatása után, és némi koffein bevitele után neki lódultunk. Menet közben közöltük a családokkal, hogy érkezünk lesz ami lesz. Az út java része főút volt, mégis alig 7 perc vezetési idővel behúztam a kéziféket Gradilaciéknál. Kisfiam majd kiugrott a bőréből ahogy meglátta, hogy apa „wabis autóval” jött. Neki a napocskás autók wabis autók. Már messziről felismeri őket. Kis élmény beszámoló és fenséges ebéd után, amit mentorom felesége készített elindultunk haza. A másfél nap amit itthon töltöttem maga volt a mennyország. Rengeteget játszottam kisfiammal és foglalkoztam a család többi tagjával. Hétfőn viszont újra lovak közé kellett csapni ami igen hamar eljött. Hajnalban indultunk én kezdtem a napot. Aminek örültem is, mert tudtam hogy most leginkább főutakon fogunk menni, és már vágytam egy ki gépészkedésre, mert hát az autópálya az egy kicsit ugye egyszerűbb. Nagylaki átkelés után már a román oldalon haladtunk. Az utak nincsenek rossz állapotban amíg az ember le nem tér a nemzetközileg is számozott utakról. Amolyan 51-es féle minőségben. Át vezet az út minden falun, községen és városon amit érint. Ebből adódóan voltak érdekes kanyarok. Az első lerakó Temesváron volt. A gps tette a dolgát csak azzal nem volt tisztában hogy az autó nem fog át menni egy 3,5 m-es híd alatt. Erre akkor jöttünk rá amikor a szemből jövök hevesen tiltakoztak az ellen hogy mi az általunk választott irányba folytassuk utunkat. Ezzel nem volt gond csakhogy nekünk mindenképpen át kellet menni a vasút túl oldalára. Érdekes kanyarok és megfordulások után ebben egy taxis segített, aki meg mutatta a helyes irányt. A lerakóhoz is hátulról kellett bemenni, így az is érdekes feladat volt megközelítés szempontjából. Ahányszor mi tilosban fordultunk meg a rendőr szerintem nem csak az én jogsimat, de még szerintem a Laciét is elvette volna.  Mondjuk Romániában elég érdekesen értelmezik a táblákat. Pl.: a megállni és várakozni tilos tábla után biztos ami biztos azért áll vagy 20 autó amiből szinte minden második Dacia.

A lerakás után megindultunk Resitabányára ahová a második cím szólt. Ide már nem értem oda kb 20 perc kellett volna még nekem, így a főnök fejezte be a napot mert a hosszas keresgélés után, mikor megérkeztünk, várattak minket kb egy órát majd közölték, hogy másnap reggel 7kor szedik le árunkat. Ennek nem nagyon örültünk, főleg mert mi még át akartunk állni, mivel tudtuk már a következő feladatot, ami már csak Gradilacinak volt kiadva. Másrészt jó volt mert aludhatunk a gyárban, így nem kellett félni attól, hogy bármi meglepő, bár korántsem mulatságos történjen az éjjel. Másnap reggel 7 kor keltünk. Ezzel csak az volt a gond, hogy a fedélzeti idő szerinti hét órakor ami adott esetben Romániában már nyolc órát jelent. Ez se volt gond, mert a kutya sem akart velünk foglalkozni még. Helyi idő szerint 9 óra tájban szóltak, hogy lehet menni. A gyár (ami egyébként egy elég rég óta üzemelő vas öntöde, bár jó ha a fele üzemel még) egy eldugott szögletébe irányítottak minket egy elég nagy hangárba, ami egy akkora ajtóval rendelkezett, amin épp hogy befért a kamion. Itt mindkét oldalon felnyitottuk a pótot és a jó munkás emberke kellő lezserséggel kb 2 óra alatt megszabadított minket súlyunktól.
A gyár elhagyása után folytattuk utunkat a felrakóra.

Ez egy régi lőszer gyár volt, ahol most kerékpárokat gyártanak.

Ez volt a mi szállítmányunk is. Az egész pótot tele rakták, de súlyunk így is alig több mint 6 tonna volt. Ezt kell leszállítania Lacinak Franciaországba. Felrakás után neki lódultunk a határnak ismét Nagylak volt, a kiszemelt átkelő hely. A határra érve hatalmas sor fogadott minket és egy kisebb atrocitás. Jött három tizenéves helybéli. Először azzal, hogyha adunk 10 eurót akkor segítenek hamarabb átjutni. Mondtuk kivárjuk sorunkat, meg pénz sincs nálunk. Akkor ők lemossák az ablakot. Hiába ellenkeztünk megtették amiért előbb 3 eurót, majd a vita előre haladtával már 10 eurót kértek. Megelégelvén a dolgokat a „vezér” közölte vagy fizetünk, vagy balhé lesz aminek először a lámpák látják kárát. Erre közöltem velük, hogy semmi gond. Vagy befejezzük a Mónika showba illő balhét vagy rendőrt hívunk. Úgy látszik ez volt a varázsszó, mert ennek következtében tovább álltak.
A határon ismét elfogyott az időm, így Laci vitte az autót a telepig. Ott engem már várt sógorom, aki haza transzportált. Mentorom, Főnököm és egyben barátomat pedig sűrű köszönet nyilvánítások közepette „útjára engedtem”. Mondjuk ő a telepen éjszakázott, hogy másnap a dolga végeztével neki lóduljon az útnak. Én miután felkerestem bőrgyógyászomat felhívtam főnökömet, hogy akkor én megvagyok, de hogyan tovább. Mondta pihenjek majd hív. Pénteken ez meg is történt. Mint mondta elkezdünk hétfőn dolgozni így a hétvégén pihenjek. Hétfőn reggel menjek be a céghez. Ott egy KIY-s Volvót kell menedzselnem először egy hétfői Pesti lerakóval. Ezután vissza a céghez és majd keresünk valami fuvart.
Tehát itt tartunk most vasárnap. Már össze van készítve a cuccom. Kicsit úgy néz ki a lakás mintha ki lennék lakoltatva.  Ez bár nem igaz mert szerető családom haza vár.
Izgalommal várom a holnapi napot amikor is egyedül vágok neki a dolgoknak és az útnak. Sokkal megterhelőbb lesz mint Gradilacival. Nem lesz ott mellettem ha valamit esetleg még nem tudok vagy valamit nem találok esetleg valami rosszul alakul. Mindent magamnak kell megoldani, de menni fog érzem hogy menni fog sőt muszáj mennie. A családomért teszem és ez erőt ad. Hihetetlen erőt. Nem elég ide a disznósajt meg az mp3-as cd. Ide erős” ember kell aki mögött egy erős háttér van és nekem van.
Köszönöm, hogy Gradilaci így a szárnyai alá vett és köszönöm családjának is a biztatást és segítséget amit adnak és adtak.
Pár hónappal ezelőtt azért nem gondoltam, hogy én ide elfogok jutni azt meg végkép nem, hogy nem elég hogy a naplóban szerepelek, hanem még írni is fogok bele.
Köszönöm az olvasóknak, Nektek, hogy az én írásomat is elolvastátok. Remélem tetszett és szívesen fogadtátok. Én örömmel tettem eleget ennek a felkérésnek.
Most viszont búcsúzom. Eljött az idő hogy kiírjam magam a naplóból. Viszont semmi frappáns nem jut eszembe így hát röviden zárom soraimat.
Vigyázzon mindenki magára. Az úton levők épp úgy, mint akik otthon vannak. Közlekedjen mindenki óvatosan figyelemmel másokra is. Jönnek az ünnepek mindenkit haza várnak.És mindenkinek Békés,Karácsonyi Ünnepeket kívánunk!

Viszlát mindenkinek… Sepi voltam.