Hát megjött a várva vart folytatás! Elozmeny 1 ----> Elozmeny 2. -----> Elozmeny 3.

Január 17. 17 óra-ugyan ott…

Nem bírtam megállni, ezért reggel, amikor elmentem mosakodni, meg kimosni a cuccaimat, újra vettem két WiFi kártyát, darabonként 5 Euróért. Így most másfél órát lehettem a családommal, még, ha csak virtuálisan is. Igaz, előbb a kocsiban kiborítottam az övtáskám egyik zsebéből vagy fél kiló 1 és 5 centest, amit már hónapok óta rakosgatok félre, mert csak gyűlik útközben a bukszában, de fizetéskor mindig félrekotrom. Így hát, ha félve is, de 7 eurót ilyen „csekmettel” fizettem ki. A pultos lánynak a szeme sem rebbent, szó nélkül számolgatta a maréknyi aprópénzt. Kollégám meg javában húzta a lóbőrt, amikor én „hajnali” fél tízkor felkeltem, igy nem zavartam, egyedül mentem el borotválkozni, mosakodni. Közben konstatáltam, hogy az este lett két új szomszédunk is, két magyar kolléga személyében. Mint később megtudtam, ők üresen álltak meg itt, és hétfőn fognak valahol a közelben visszarakni magyar úti cél felé. Kifele KingSpan panelokat hoztak egy öreg kastélyhoz elmondásuk szerint.

Miután ki- illetve megmostam magam, illetve cuccaimat, megborotválkoztam, úgy döntöttem, egy étkezést megspórolva inkább a családdal foglalkozok, dobtam hát gyorsan egy sms-t, hogy valaki legyen az egyik gépnél otthon legalább, és nekiültem gépezni. Ahogy a Skype bejelentkezett, szinte azonnal reagált is valaki a családból, majd lassan a többiek is, így pillanatok alatt vagy négy hozzátartozómmal csevegtem, komolyan mondom, a víz kivert az igyekezettől, hogy minden kérdésre válaszoljak, nem mellékesen annak, aki kérdezte. A nagy chatelők tudjak és nyilván át is érzik, ez mekkora problémát jelenthet egy olyan embernek, aki esténként még az asztal alatt is keresi a betűket. Mint pl. én…

Krisztián fiamnak hazaküldtem a napló legutolsó fejezeteit, néhány képet is, közben próbáltam egy kicsit netezni is, átnézni az aktuális otthoni híreket, így rettentő gyorsan elrepült a 2x45 perc. Olyan délután fel kettő magasságában kollégámmal nekiálltunk az ebédnek, végül is tegnap a gulyásleves mellett szavaztunk. Egy-kettőre feldobtam a gázra a cuccot, aztán a tűz megtette a dolgát, kb. két órával később jóízűen megebédeltünk-vacsoráztunk. Kapott hozzá egy sört is, nekem maradt három, az előbb ürítettem ki az utolsó palackot a 12-ből. Kollégám a dehidratálódás szélére sodródott már, mert neki meg tegnap elfogyott a készlete, én meg már nem adtam neki este. Hogy is ne! Nem vagyok irigy, de megértettem vele, hogy holnap is nap lesz, és a gulyáshoz nem annyira passzol a gyümölcslé.
Nem is tudom mi lett volna, ha erősen szeszegér barátom nem segít be az én készletem csökkentésébe is. Tuti, hogy most lenne meg 5-6 söröm…

Közben eleredt az eső újra, ami egész éjjel szakadt, igaz nap közben tavaszias idő volt, rendes napsütéssel, és 11-12 fok meleggel. Kíváncsi leszek a holnapi napra, a Mont Blanc biztosan téliesebb lesz. Hat idáig ért a mai nap, megint utolértem magamat, úgyhogy el is teszem képletesen a fiókba naplómat, szerintem ma már nem írok hozzá semmit. Mit is írhatnék, hisz maximum filmezni fogok, meg feküdni már. Szerintem időben takarodót fújok, holnap 5-kor indulni akarunk. Még párszor megcsengetem a családot, talán egy-két sms is helyet cserél köztünk, aztán vége a hétnek, jön a következő.
Jó éjt otthoniak, holnap újra leszek!

Január 18. 17 óra 30 perc Tortona A21-Olaszország

Újra a „napfényes” Itália! Már nem tudom, összesen hányadszor, de idén röpke másfél hét alatt másodszor… Jó másfél órája értünk ide, megállás nélkül nyomtunk kétszer négy óra húsz perceket, 702 kilométert jöttünk, átkeltünk újra az Alpokon. A napfényes jelző nem véletlenül van idézőjelbe, ugyanis ahogy kiértünk a hegyek közül, ahol szikrázó napsütés és gyönyörű tiszta idő fogadott bennünket, gyakorlatilag folyamatos tejszerű ködben haladtunk. Nem volt veszélyes, de azért kellemetlen. Viszont a Mont Blanc! Leírhatatlan, lenyűgöző, nincs rá jó szó. Sokadszor láttam, de most először teljes hosszában, nappal. Valahogy eddig mindig úgy jött ki, hogy az út egy része sötétben telt, így csak az útpályát láttam, meg maximum a távoli fényeket, de most…! Csináltam is vagy kétszáz képet, az egész távot fél kézzel vezettem végig. Rendőrrel nem találkoztam…
A fogyasztási átlagomat megint hazavágta, de nem érdekel, majd visszajön. Kolléga Volvoja viszont már vagy 200 liter plusznál jár, telefonált is haza, hogy ez így nem maradhat, leeszi róla a nadrágot. Viszonyításként: mindketten 22 tonna raksúllyal ugyan azon az útvonalon, ugyan akkora sebességgel megyünk, a távolság is egyezik. Nekem 29 liter az átlagom, ami most felment 33-ra, de már kúszik lefele, így volt odafele is, a kollégának 36 az átlaga, és 33-nál nem megy lejjebb… ez természetesen 100 kilométerenként értendő…
Közben sms-t kaptam a céges telóra, vissza Forli-Marly la Ville. Ismerős…

Újra Mont Blanc. Jó lenne, ha lenne valami törzsutas programjuk. De nem ingyen átkelés, azzal nem sokra mennek. Amúgy ahogy megjöttünk, én elsiettem felderíteni a zuhanyzót, már alig vártam hogy a forró víz alá állhassak. Meg is találtam, 2 Euró volt, és rendes vízcsappal nem a nyomógombossal, ami 10 másodpercenként eláll, ki is elveztem minden percét, vagy fel órát folyattam magamra a forró vizet. Ki is mostam, ami rajtam volt, így az sem gyűlik legalább. Kifelé jövet vettem egy bagettet egy euróért, akkor rakták ki, forró volt még, nem tudtam ellenállni neki, pedig van kenyerem. Mire visszaértem a kocsihoz, felét megettem. A hűtőből elővettem egy hazai zacskót, a címke szerint tejfölös húsgombóc nokedlivel, megmelegítettem, és a maradék bagettel eltüntettem. Mindezt lefojtottam két (!!!) liter tejjel, mert a hűtőben ráakadtam azokra is, meg Olaszban vettem az első alkalommal, jó hideg volt, hát megkívántam. Lesz futás alighanem…
Közben a parkoló szépen telik, egyre futnak be az országúti vándorok, (ez meg honnan jutott az eszembe?) mar csak a halszálka mögött, keresztben lehet megállni a kocsik végénél. Hideg van, -5 fok, érdekes, az Alpokban meg 0 korul volt. Az alagútban meg 16! Természetesen nem mínuszban.
Röviden ennyi volt ennek a napnak a története, az előbb nejem is üzent, hogy végzett mára, visszaválaszoltam hogy én is. Meg biztosan lesz pár sms, néhány „rátok gondolok” csengetés, aztán beesteledik, újra eltelt egy nap.

Vissza a feladónak

Január 20. 21 óra 30 perc Lux-Franciaország

Nem iszok többe tejet! Legalább is hanyagolom egy időre a tejfogyasztást, bármennyire is egészséges, és bármennyire is szeretem. Ilyen állat, mint én, nem hiszem, hogy sok van a Földön… Szabályosan izomlázat kaptam a futkosástól a parkolóban, ha fizetni kellett volna a wc-használatért, alighanem kérnem kellett volna pénzt a YesMani kártyára. Mindegy, okultam belőle, mert ugye a hülye ember a saját kárán tanul.

Szóval, miután annak rendje s módja szerint másnap fél nyolckor megérkeztem a lerakóra, viszonylag hamar, kilenc órára le is szedtek, így sietve el is indultam Forliba, ami bő 140 kilométerre volt tőlem. 11-re oda is értem, bejelentkeztem, és vártam soromra. Jó sokan voltunk, ez a cég egyik fő felrakóhelye, hordjuk innen az Elektroluxot minden irányba, ennek megfelelő a forgalom is. Az a reményem, hogy hamar végzek, hamar szertefoszlott, mert négyen is voltak előttem. A munkaidőm fel öttől ketyegett, így maximum fel nyolcig mehettem aznap. Szétkaptam hát a pótot, „terpesztettem”, közben megtudtam, hogy egy másik kocsi is ugyan oda jön ahova én, csak ő délután három órási lerakó, így megegyeztem a sráccal, hogy együtt megyünk. Örült neki ő is, egyrészt mert nem volt terpeszkulcsa, (ez olyasmi, mint egy kurbli csak kisebb,) másrészt meg nem volt Marly la Ville-ben, és félt kicsit Párizstól. Ő végzett előbb, utána jött két másik kocsi és csak utánuk én. Délután fél hatra végeztünk is, gyors mosakodás, átöltözés után számolás, meddig jutunk aznap. Szomorúan konstatáltuk, hogy nem messze… A teljes táv kicsivel több mint 1200 kilométer, erre volt az aznapról egy kis időnk, kb. két óra, a másnap teljes műszak, és a 21.-e a lerakás, amikor is nekem fel 12-re volt bookolva az időm. Így nem tűnik ez kevés időnek, és sok kilométernek, de bele kell számolni, hogy egyrészt tél van, másrészt ott az Alpok és a Mont Blanc.

Íme, egy videó a sok közül!

Mindenesetre úgy határoztunk, hogy egy laza két órát megyünk még, azzal is fogy a távolság, legalább egy 100-120 kilométert tudunk menni, mivel végig autópálya van. Ez be is jött, közel 130 kilométerrel odébb álltunk meg végül is éjszakára. Másnap, azaz ma reggel hétkor indultunk onnan, hogy a hegyekben ne sötétben menjünk. Úgy számítottuk, hogy ma kihasználjuk a plusz egy óra vezetési időt is, amit az AETR nagylelkűen megenged heti két alkalommal. Így először 3 órát, majd közel négy és felet, majd kicsivel több mint 2 órát mentünk, így sikerült 702 kilométert megtennünk, holnapra maradt valamivel több mint 350. Nem kevés, de meglesz. Közben izgalom is akadt, mert nekem kezd meghülyülni a kocsiban a komputer, össze-vissza irkál ki mindenfele hülyeségeket, nem egyszer kellett megállnom, mire kiderült, hogy fals riasztásokat ad, valamelyik szenzor bekrepált. Mindezeken felül az AdBlue is kezdett kifogyni, miután kifelé egyetlen kúton sem volt, amikor tankoltam, igy csak bíztam benne, hogy kitart amíg tudok venni. Kitartott, de már szirénázott a komputer, hogy baj lesz, ha kifogy… Végül is itt a kijelölt kúton kaptam kannás kiszerelésben, vettem 20 litert, ez kitart egy jó darabig. Hiába, a hegyekben nagyon fogy. Milánónál volt egész úton egyedül komoly forgalom, olyan M0-as filingje volt a dolognak, csak hatványozottan. A Mont Blanc már ismerősként köszönt ránk, szerintem meg egy-két alkalom, és a jegykezelő név szerint fog minket ismerni…

Jó lenne most csak az a pénz nekem, amibe az alagút kerül! Egy út 252 Euró, egy irányba! Ennyi pénz nincs is… Reggel ötkor indulunk tovább, terveink szerint 11 körülre ott leszünk. A továbbiakról még egyikünk sem tud, nem kaptunk újabb feladatot. Sok időnk nem marad, lehet, hogy csak pénteken indulunk onnan tovább. Jó lenne mar hazafelé kanyarodni. Egyre jobban hiányzik a család, kutyástól, macskástól, mindenestől. Már szinte fáj az sms, a csöngetés, összerezzenek minden telefoncsengésre. Biztosan a tél is tehet róla, kopár minden, a hegyek kivételével semmi néznivaló, esik állandóan vagy az eső vagy a hó, szinte folyamatosan köd van, csupa lucsok minden, nyakig sárosak leszünk minden rakodás után, erre mondják azt, hogy: elég! Nyáron jobb, sőt nyáron jo! Akkor „csak” meleg van. Igaz akkor meg az a bajunk, hiába na, a kamionos már csak ilyen. Ha meleg van az a baj, ha meg hideg, akkor az. Az se jó ha sokat van otthon, meg az sem, ha sokáig nincs otthon. Hülye fajta mi? Én most, mennék haza. Akár azonnal indulnék.

De csak egy csengetés megy: jó éjt otthoniak, jó éjt Magyarország!

Január 21. 21 óra 10 perc Malry la Ville-Franciaország

„… 45 éves lettem én…”-de ebből nem lesz költemény… Nagy hülye vagyok mi? Ma egész nap ez a pár sor járt az eszembe, egyszerűen, mint egy vissza-visszatérő dallam, mindig ott motoszkált az agyam hátsó traktusában, nem tudtam kitörölni. Holnap lesz a születésnapom. Ma még csak leszek 45. Holnap már annyi vagyok. Ilyenkor sokan leltárt állítanak fel eddigi életükről, mit is értek el ezidáig, és mit szeretnének még megvalósítani? Hisz ez akár hogyan is nézzük, bőven „félidő”, elkezdődött a második felvonás. Én nem akarok leltározni, félek, fájna a végeredmény. Sajnos a válság minket is elért, sok mindenem oda lett, ami sokat jelentett nekem, nekünk. Most örülök annak, hogy van munkám, biztos megélhetésem, még, ha ilyen nomád körülmények között is. És örülök a három gyönyörű fiamnak, a feleségemnek, akivel immár 24 éve nyúzzuk egymás idegeit, jóban-rosszban kitart mellettem, mellettünk. Én soha nem tartottam nagy eseménynek egy születésnapot, mert az, hogy megszülettem nem az én érdemem, hanem édesanyámé. Ő hordott a szíve alatt, ő nevelt fel, mindent tőle kaptam. Ö adta nekem az ÉLETET. Így, csupa nagybetűvel. Így ilyenkor őket, a szülőket, elsősorban az édesanyákat kellene mindig felköszönteni. Én neki adom a hatalmas képzeletbeli virágcsokrot és a forró ölelést, így a távolból. Sajnos, már nincs közöttünk. A telefonomban édesapám telefonszáma mellett a név ma is: Anyu. Csak ennyi. Nem visz rá a lelkiismeretem, hogy átírjam, szerintem nem is fogom soha. A mai napig nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, szinte hallom a hangját amikor felhív, minden áldott nap, és beleszól a telefonba:-Szióka! Mizujs van, merre jársz?...Szóval én ezúttal is őt köszöntöm fel, tudom, hogy figyel most is, szinte várom, hogy csörren a telefonom, és ő gratulál nekem elsőként, mint tette ezt oly sokszor.

Miután megérkeztünk ide, 11 óra 30 percre, ahogy a nagykönyvbe meg van irva, bejelentkeztünk, és egyből állhattam is a rámpára rakodni. Gábor, a kollégám, 13 órára volt bookolva, de megígértem neki, hogy segítek, megvárom, ha végeztem. Így is lett, előbb engem, majd rögtön utánam őt szólították az 1-es kapuhoz. Gyorsan, szinte már rutinszerűen szétkaptuk a pótokat, és egy röpke óra alatt le is ürültünk mindketten. Miután tudtam, hogy itt nem messze van egy LIDL áruház, ahol ráadásul meg is lehet állni kamionnal, megbeszéltük, hogy elmegyünk bevásárolni. Közben én elküldtem a CASON-on egy üzenetet, hogy leürültem, és hogy mennyi időm maradt még a mai napra. Titokban reménykedtem, hogy most már azért hazafelé fordul majd annak a bizonyos szekérnek a rúdja. Nem így lett. Hamarosan jött az üzenet: Felrakó: Loon Plage- Franciaország, (Calaistol nem messze, ide kb. 250 km) lerakó Sala Baganza-Olaszorszag (Forlitol pár kilométerre), a gyár nevéből ítélve műanyag. Nem mondom, hogy nem kezdem unni…

Miután mára mar nem sok időnk maradt, úgy döntöttünk, (ja, a kolléga is ott rakodik, csak ő Spanyolba megy tovább onnan…) ma már nem megyünk sehova, itt alszunk, és reggel időben indulunk. Miután bevásároltunk, vacsoráztunk, én váltottam néhány sms-t a családommal, majd megnéztük Cameron legújabb filmjét, az Avatart, (nekem nem tetszett) és mindketten elvonultunk „szállásunkra”. Én filmnézés közben elszopogattam egy hétdecis vörösbort, amit Gabi ajánlott fel nagylelkűen a moziért cserébe, én többet aludtam, mint filmeztem. Most pötyögtetem e sorokat, de olyan üres a fejem, mint egy luftballon. Napközben elgondoltam, mi mindent írok majd este, de egyszerűen semmi nem jut eszembe. Arról, hogy mekkora forgalom volt Párizsban, minek írjak. Egy szóval leírható: nagy. Bővebben: baromi nagy. 70 kilométerre álltunk meg a pihenőt kivenni, ez mar a külső gyűrűn volt, és majdnem két óra kellett, hogy ideérjünk. Pest ehhez képest nudli. Most halkan duruzsol a kályha, és percek óta bámulom a laptopot. Mellettem jobbról egy vasúti sinpár van, amin ötpercenként megy el egy személy, vagy tehervonat, vidám éjszakának nézünk elébe. Poci tele, nagyokat ásitok, de tudom, ha lefekszem, nem tudok meg órákig elaludni.
Azt hiszem, elindítok még valami filmet, és rábízom magam a sorsomra. Egy csörr még haza, sms-t ma már nem írok, ugyan úgy nem tudnék mit írni, mint ide.
Sziasztok, jó éjt, szép álmokat!

Kerek szépen mindenkitől egy mosolyt! :)

Január 24. 11 óra Aire Du Jura-Franciaország

Megint elmaradtam az írással. Az az igazság, hogy másnap átcsapattunk a felrakóra, és ott mindennel végeztünk, a napunk is eltelt, nem maradt már energiám az irásra. Ilyenkor azzal áltatom magam, hogy majd holnap… Aztán eljön az a holnap is, el is határozom, hogy most aztá.....! Aztán megint csak azon kapom magam, hogy este van, már fekszem, jó esetben félálomban filmet nézek, és megint nem pötyögtem egy sort sem. Egyszóval, nem is olyan egyszerű dolog ez a naplóírás. Most viszont semmi mentségem nincs, vasárnap van, kialudtam magam, megreggeliztem, (tojásrántotta, friss bagettel, hozza Candy’Up kakaó, es most az előbb egy pohárka fehérbor, ez utóbbi a kolléga felajánlása volt), sejtésem szerint meglesz a böjtje ennek is.

Tehát akkor nagy vonalakban az elmúlt két nap történései: A felrakóra érve, ami Calaistol mindegy 35 kilométerre van, a szokásos procedura után, (becsekkolás, leparkolás, mérlegelés…) várakozó álláspontra helyezkedtünk kollégámmal. Úgy számítottunk, hogy a nap nagy részét ott fogjuk tölteni, mert baromi sokan voltunk, a parkolóban is biztonsági emberek irányítottak a forgalmat. Maga a gyár egy vegyi üzem volt, ennek megfelelő szigorú előírásokkal ránk nézve. Viszonylag gyorsan, alig egy óra várakozás után már be is szólítottak, előbb engem, majd Gábort is rögtön utánam. A papírokból kiderült, hogy a rakományunk ezúttal közel 25 tonna műanyag granulátum lesz. Szegény DAF! Megint megdolgozik, mire ezt a hóbelevancot átcincálja az Alpokon…
Miután megrakodtunk, (itt kell megjegyeznem, hogy bár én álltam be előbb, Gábor készült el elsőként, tehát a sorrendiség vajmi keveset számított…) kiálltunk újra a parkolóba, hogy a fuvar okmányokat felvegyük. Ez már pikk-pakk megvolt, ezután jöhetett a tervezés.A napot meglehetősen korán kezdtük, (fél 5-kor) és erősen benne voltunk a műszakban is, úgy döntöttünk, hogy Calaisban megtankolunk,(én tele, ő csak félig, miután Spanyolban olcsóbb a gázolaj, mint Franciaországban), es majd meglátjuk a többit.Ő bookolva volt hétfő délre, én meg nem, ekkor már sejtettem, hogy ott el fogunk egymástól szakadni. Nekem nem volt hova sietnem, Calaisban meg ott a nagy parkoló, mindennel felszerelve, és még ketyegett a január 5.-én vett net-elérésem is. Igy is történt, megtankoltunk, és elköszöntünk egymástól. -Szevasz, kolléga, jo gurít, szart a kereked alá!-
Ezután beálltam a parkolóba, kerestem egy jó helyet, ahova elér a WiFi, es hátradőltem. Aznapra ennyi volt. Az első ember akivel találkoztam, Krisztián volt, korábbi spanom, útitársam. Orült nekem, de mondtam, hogy nincs söröm. Sebaj, neki van! Mondjuk nem kínált meg, viszont hozta a laptopját, hogy nézzem meg, mert valami miatt nem tud a netre felmenni. Később sem tudott… Vacsora, és fürdés következett a sorban, na meg persze borotválkozás, mert már kezdtem úgy kinézni, mint Rumcajsz, régi kedvenc mesehősöm. Miközben magammal voltam elfoglalva, eleredt az eső is, egyre jobban esett, hideg viszont nem volt. Felcsengettem a családom, meg a VoipBuster segítségével telefonálni is tudtam, jo volt hallani édesapám hangját. Szegény kisöreg, el sem tudta képzelni, hogy hogyan lehet, hogy én Franciarországból hívom, az interneten keresztül, ráadásul számítógépről. Sok volt neki, de örültünk egymásnak, gratulált nekem, a „kisfiának” és mindketten jót sírtunk. Nagyon lelkis az öregem, amíg anyu élt, is az volt, de amióta ő nincs, még jobban sírós lett. Én meg rendszerint azon bőgök ilyenkor, hogy ő bőg… Hiába na, nem szégyenlem, nem is tagadom, mi ilyen siros fajta vagyunk, én is meg a húgom is, apánktól örököltük. Jókat szoktunk együtt sirni, igaz az utóbbi években volt is rá okunk bőven.
Tehát miután „kibőgtem” magam, meg a családdal is több orát beszélgettem, hazaküldtem az újabb fejezetet naplómnak, (hogy ennek ekkora sikere lesz, soha nem gondoltam volna, de mi tagadás, jól esik…), eltettem magam másnapra. Az eső megnyugtatóan kopogott a kocsi tetején, kellemes meleg volt, az állófűtés csendben duruzsolt, bennem dolgozott az a 7 decis bor, amit ünneplés gyanánt elszopogattam vacsora közben, illetve után, igy úgy gondoltam, az arra a napra kirótt penzumot teljesítettem. Elköszöntem hát az otthoniaktól, és lefeküdtem.
Jó éjszakát mindenkinek!

Másnap reggel, ugyan ott…

Először is megállapítottam, hogy semmi kedvem dolgozni! Kedvetlenül ébredtem, olyan „haragszom a világra” hangulatom volt. Ezen az sem segített, hogy még vagy két órát húztam az időt, beszélgettem a családdal, neteztem. Nem akaródzott elindulnom az Istennek sem. De nem volt mese, menni kell, hiszen majdnem 1300 kilométert kell ledarálni a lerakóig. Miközben a portaszolgálatnál álltam, és a kijelentkezést intéztem, egy kolléga állt a hátam mögé, beszélgetni kezdtünk. Kérdésemre, hogy hova lesz a kanyar, a válasz:-olaszba, Milano mellé. Nosza, mondom, van útitársam! Kölcsönösen megörültünk egymásnak, megegyeztünk, hogy jó darabig egyfelé visz az utunk, összetartunk. Gábor hűtővel volt, (ettől egy pillanatra meg is ijedtem) de mint mondta, nem nagyon járatja, mert valami gyógyszer-alapanyagot visz, és 10 fok korul kell tartani a cuccot, így jól felfűti a pótot, és elvan egész éjjel, nem hűl vissza. Mondtam neki, hogy én meg be akarok menni a nem messze levő Pidou-a, mert nem nagyon van kenyerem, és ott 55 centért kapni nem édes, szeletelt kenyeret 75 dekás kiszerelésben, amiből be szeretnek spájzolni. Azt mondta, ok, de neki meg be kell mennie Calaisba tankolni a kijelölt kútra, ahol én előző nap voltam. Nem baj, megoldjuk. Így először Pidou, majd Shell volt a menetirány. A boltban jól is jártam, ugyan is a kosárban találtam 50 Eurot. Gyorsan körülnéztem, lát-e valaki, és… hát nem a pénztárosnak adtam. A zabszem benne volt abban a bizonyosban, húztuk is el a csíkot amilyen gyorsan csak lehetett, de nem állított meg bennünket senki. Sosem találtam ezidáig 100 Forintnál nagyobb összeget egyben, (illetve nem igaz, egyszer még Zalaegerszegen 50 DM-et) és hát a pénzem is erősen fogytán volt, nagyon örültem a váratlan ajándéknak.

Mindezek után reggel kilenc órakor nekivágtunk a távnak, aznapra 9 óra munkát terveztünk be magunknak. Végigcsapattuk fél Franciaországot, remek út-és látási viszonyok között vezettünk(hu de hivatalosra sikerült!) a keserű pirula csak az a dologban, hogy van egy jókora tiltott autópálya szakasz, amit ki kellett kerülnünk, és „bundáson” kellett haladnunk. Ez tulajdonképpen legtöbbször kétszer 2 vagy több sávos autóút, nem fizetős, ezért olcsóbb mint a pálya, nagyjából a pálya mellett vezet, viszont sok lakott települést keresztez, igy nem annyira haladós. Van viszont látnivaló, lehet fényképezni, szóval annyira nem rossz.
Két megállással este 18.45-ig jöttünk, 672 kilométert haladtunk. Jura kamionterminálon álltunk meg hétvégére, az A39 pálya mellett. Gyors „cica-mosdás”, es alvás következett. Elfáradtunk, pedig „csak” vezettünk.

Megint utolértem magam, most már negyed egy van, mindjárt állunk neki az ebédnek, állítólag rántott sajt lesz krumplival. Hét ágra süt a nap, szép idő van. újra csak a „rablós net” van, Meteor Network, 45 perc 5 Euró. Anyjukat! Azért vettem három tickettet. Hiába na! Nem tudom megállni, hogy ne beszéljek velük, ha mar van lehetőség rá. Még mindig olcsóbb mint a telefon.
Két kollégám elment felderíteni a terepet, én meg bepötyögtem a gépbe a Francia tilalmi listát, az autópályákról, átalakítok pár uj képet a blogba, becsomagoltatom. zip-be, és alkalmasint elküldöm haza. Ma még biztos írok estefelé. Addig is: „csapó”.

16 óra 15 perc-ugyan ott…

Meg volt az ebéd, most következik a nagybetűs PUNNYADÁS! Mondhatni, a nap fénypontja! Miután Gábor volt ma a szakács, így nem sok dolgom akadt, ö főzőcskézett, én meg lelkesen szurkoltam neki.

Mondjuk két szurkolás közben el-elszaladtam a retyóra is, miután a kakao keményen büntetett… de mar túl vagyok rajta, legalább egy órája nem kellett elsietnem… Részemről ez a kaja nem sok anyagi ráfordítást igényelt, a sajtot is, meg a krumplit is Gábor rezerválta, utikészletéből, mirelite formában hozta magával, és már mindenképpen el kellett készíteni, mert kezdett felengedni.

Hogy azért valamivel én is beszálljak, feldobtam egy üveg bort a haza szánt készletből, sebaj, majd Olaszban veszek helyette másikat. Mindenképpen kell vennem úgyis, mert egy ex-munkatársam otthon segített hegesztés-ügyben a nejeméknek, (kapu zsanérja kiszakadt, ezt kellett megrenoválni) neki is jövök már néhány palackkal. Jó, hogy nem égettem fel anno magam mögött mindent, ilyenkor a régi barátokra-munkatársakra mindig számíthatok-tunk. Csak egy telefon. Tehát ebéd projekt letudva, pár képet is lőttem a manőverről, úgymond az utókornak. Két üres borosüveget is elkunyeráltam kollégámtól, nagyon exkluzív kinézetű, a nagy fiamnak otthon jó lesz a gyűjteményébe.

Megegyeztünk, hogy holnap korán indulunk, neki kb. 500, nekem valamivel több kilométerem van hátra. Úgy tervezem, odaérek amikor odaérek, aztán vagy leszednek, vagy nem… Minden esetre onnan már hazafelé kérem magam. Most felmászok a netre, hazaküldöm az új képeket, meg e pár sort is egy mailban, aztán pihi. Még este majd pötyögök valamit, ha lesz miről írnom. Most vár rám Bors Máté, Antal Imre, meg a többiek. Újra: csapó!

***********************************************************************************************************************

A naplót ékezesítettem, cirka 1 óra volt. Ha találtok kimaradt szót, szóljatok. Én elfáradtam.. - Gamerkiller.